Grósz Alfréd

Minden idők egyik legjobb szepesi hegymászója, tevékenysége a hegymászáson kívül kiterjedt a turizmusra, sísportra, hegyimentésre, természetvédelemre, a tátrai hegymászás és turizmus történetének kutatására. A felsorolt területen számos cikk, könyv szerzője. Német anyanyelvű magyarnak vallotta magát.

Az 1243-ban Németországból a Szepességbe települt családból származó Grósz Alfréd édesapja, Grósz Ernő (1833-1900) és édesanyja, leánynevén Schinkedanz Ella (1850-1933) Késmárkon laktak. Grósz Alfréd itt végezte el a gimnáziumot, a híres evangélikus líceum falai között, ahol Frölich Dávid és a Szepesség oly sok neves tudósa és tátrakutatója is tanult. Ezután a Kassai Mezőgazdasági Akadémia hallgatója, közoktatási diplomát Budapesten szerezte 1911-ben. Néhány évig a Jászberényi Főgimnázium tanára, majd az I. világháborús években négy és fél évet katonáskodott, ebből hármat az olasz fronton. A háború után visszatért Késmárkra, ahol 1922-1944-ig a gimnázium testnevelő tanára.

A több mint 400 éves iskola tradíciói szellemében vitte diákjait az oly szeretett Tátra csúcsaira, a természet szeretetének és a hegyvilág megismerésének gondolatától hajtva. A súlyt mindig a fokozatosságra, a biztonságra és a módszeres felkészülésre helyezte. Ebből a szisztémából soha nem engedett és nyilván ennek köszönhetően az általa vezetett sokszor tíz-húsz fős kötéltársaságok - természetesen kötélpárokban értve - soha nem szenvedtek balesetet. Mindazonáltal hallgatóit a hegyimentés műveleteibe is beavatta és nemegyszer nyújtottak segítséget a Tátrában bajbajutottaknak. Segítőkészsége más területeken is megnyilvánult. Hegymászó tudását a tűzoltásban is kamatoztatta, amikor egy alkalommal a híres Késmárki Fatemplomot mentette meg a lángoktól, hegymászókötéllel és nem utolsó sorban a hegyekben szerzett mászótudásával, az akkor még nem létező hosszú létrák hiányában. Ekkor jegyzi el magát végleg a polgári önkéntes tűzoltással, Késmárkon és a tátraaljai településeken.

A természetet és a Tátrát családi kirándulásokon szerette meg, turistaként 1901-től, hegymászóként 1905-től járta a Tátrát. 1905-1945 között több mint száz új utat mászott. Kedvet kapott a hegység fotografálásához is és művészi képei több útikalauz, tátrai ismertető kiadvány, szaklap, turista és hegymászó témájú cikk illusztrációjaként ismeretesek.

A hegymászást kedvelő budapesti fiatalokkal, az MTE és a BETE gárdájával fővárosi tanulóévei alatt ismerkedett meg. Együtt járták a pestkörnyéki mászóiskolákat és örök barátságok szövődtek. A tanulóévek után a Tátrában bontakozik ki az érett, megfontolt hegymászó. Kora legnehezebb útjain látjuk, többnyire szepességi partnerekkel, de több jelentős utat mászott budapesti és lengyel partnerekkel is. Közeli baráti szálak fűzték Komarnicki Gyulához, akivel állandó levélváltásban volt egészen haláláig. A levelek a Tátra múlhatatlan szeretetéről szólnak. Csodálatos múltbatekintési lehetőség a Tátra történetének és topográfiájának két ilyen nagyját, írásaik útján megfigyelni.

A fiatal évek kiváló hegymászóeredményei közül meg kell említenünk néhányat:

1910	Egenhoffer-csúcs (2565 m) DNy-i fala
1911	Keleti-Vaskapu-csúcs (2340 m) DNy-i fala
1912	Középső-Jávor-torony és Jávor-gerinc átmászása Késmárki-csúcs (2556 m) D-i pillér Wéber-csúcs (2524 m) ÉNy-i fala Markazit-torony (2611 m) D-i fala Vastag-torony (2096 m) ÉNy-i gerinc Vörös-torony (2466 m) Ny-i gerinc Litvor-torony (2431 m) Ény-i gerinc
A 20-as években	Gerlachfalvi-csúcs (2663 m) Ny-i fala Hátsó-Gerlachfalvi-csúcs (2630 m) DNy-i fala Téry-csúcs (2595 m) DNy-i fala

A felsorolás csak kiragadott részlet az elsőmegmászásokból. Jellemző, hogy azon kevesek között tartották számon, akik a Tátra valamennyi csúcsán jártak. Elsőként mászott meg több tíz tornyot, pl. Réz-pad-tornyokat, a Berkenyést, az Angyal-gerinc tornyait, stb.

A téli hegymászásban is jeleskedett, pl.

1911	Hegyes-torony
1913	Békás-tavi-torony Ökör-hát-torony Simon-torony
1914	Ruman-csúcs Bástya-gerinc tornyai

Ebben az időszakban leggyakoribb kötéltársai ifj. Kregczy Tibold, Rokfalusy Lajos (ez volt a híres szepesi trió), valamint Hefty Gyula Andor és Laufer István.

Az I. világháború után a Tátra déli oldalán is hanyatlott a hegymászás, ez is a trianoni békeszerződésnek köszönhetően. Csak néha jelent meg az I. világháború előtti hegymászók közül egy-egy. Köztük Komarnicki Gyula és még néhány más hegymászó, de a hegymászás már nem érte el a háború előtti terjedelmét. Ahogy a lengyel oldalon Mieczysław Świerz kísérte túráikra azt a néhány lengyel hegymászót, hasonlóan a déli oldalon a kisszámú szepesi hegymászók Grósz körül csoportosultak. Grósz ez időben néhány új utat mászott, ezek közül a legszebbet 1922-ben a Sírkertből a Késmárki-csúcs délnyugati falán található folyosókon keresztül. Túratársa Wawrek Albert volt.

A továbbiakban a magyar hegymászók nem tudtak a Tátrában utazni, a szepesiek száma is meggyérült, csak Grósz maradt. A késmárki Líceum testneveléstanáraként a diákok között népszerűsítette a hegymászást és a síelést. Télen-nyáron, ha vasárnap jó idő volt, líceumi neveltjeit tátrai túrára vezette. Nagyrészük magyarul és németül beszélt, de őt szlovákul "Stary" (Öreg) becenévvel illették. Az "Öreg" neveltjeit a mászás és biztosítás technikájába vezette be. Túráin több mint 20 éven keresztül nem volt komolyabb baleset. Így nevelt ki egy egész sereg tátrai hegymászót, ezek először vele, később önállóan másztak. A "Grósz-iskola" tanítványai voltak, pl. Hensch Klára, Bányász Ferenc, Ivánka Imre, Lingsch György, Seide Gábor, Grósz Alfréddel tizenéves koruban kezdtek mászni, néhány év után már egyedül is a legnehezebb falakat mászták, a legnehezebb mászásokkal küzdöttek meg, télen is másztak. Közülük azonban a legjobb mászó mégis Grósz Alfréd maradt.

Grósz Alfréd túrajegyzéke

Tapasztalatait nemcsak diákjainak adta át. Írásai a Turisták Lapja, a Turistaság és Alpinizmus, az MKE Évkönyve, a Föld és Ég, a Karpathen Jahrbuch, a Turistik Alpinismus und Wintersport és a Die Karpathen, Taternik hasábjain jelentek meg, pl:

• Három Tátratúra, (MKE Évkönyve, 1906.),
• Die Ratzentürme, (MKE Évkönyve, 1914.),
• Tátrai Önkéntes Mentőbizottság, (MKE Évkönyve, 1914.),
• Über die Lawinenverhältnisse in der Hohen Tátra, (MKE Évkönyve, 1916.),
  úttörőmunka a lavinákról,
• A Markazit-torony déli falának első megmászása, (MKE Évkönyve, 1917.),
• Die Rolle der Zipser in Erschliessung der Hohen Tatra, (Turistik und Alpinismus, 1922-1923.),
  a zipszerek szerepéről a tátrai felfedezésekben,
• A fecske-toronyi katasztrófa, (Turisták Lapja, 1925.),
• Schaft einen Naturschutz für die Tatra!, (Karpathen Post, 1934., 12. szám),
  a tátrai természetvédelem fontosságáról,
• Josef Déry; ein Pionier der Tatraturistik, (Karpathen Post, 1937., 43. szám),
  Déry József szerepéről,
• Wer war der erste Bergsteiger der Lomnitzer Spitze?, (Die Karpathen, 1941., 4. szám),
  a Lomnici-csúcs első megmászójának kilétéről, arra a következtetésre jutott, hogy az nagy valószínűséggel Fábri Jakab lehetett, míg Frölich Dávid, feltehetőleg a Késmárki-csúcson járt és azt hitte Lomnicinak.
  A cikk magyar fordításban is megjelent Ki volt a Lomnici csúcs első megmászója? címmel a Turisták Lapja, 1941, 7. szám, 137-144. oldalain.
• A késmárki Evangélikus Líceum részvétele a Magas Tátra feltárásában, különlenyomat a késmárki Német Evangélikus Gimnázium 1941-1942 évkönyvéből.
• Käsmark oder Kesmark?, (Die Karpathen, 1942., 2. szám),
  Késmárk neve eredetéről,
• Auf den Spuren der Hinzen, (Die Karpathen, 1943., 3-4. szám),
  a tátrai bányamanókról. A cikk megjelent Neidenbach Ákos: "Tátrai legendárium" című könyvében (Kornétás kiadó, Budapest, 2000.) a 13-24. oldalon A Hincók nyomában címmel.
• Wer war der Erstbergsteiger der Gelsdorfer Spitze..., (Karpathenjahrbuch, Stuttgart, 1971.), a cikket maga Grósz Alfréd fordította le Ki volt a Gerlachfalvi-csúcs első megmászója? címmel és küldte el Komarnicki Gyulának 1971. decemberében. A cikkben bizonyítékokat sorol fel Still János mellett, akinek elsőségét bizonyítékok nélkül vitatták,
  A cikk rövidített formában megjelent a Föld és Ég, 1970. V. évf. 4. sz. 116-118 old. folyóiratban is.
• Tanúvallomás a poprádi Kárpátmúzeum irattárának elégetéséről
• Siedemdziesiecipieciolacie dra Gyuli Komarnickiego, (Taternik, 1960., 3-4. szám),
  Komarnicki Gyula 75-ik születésnapjára,
• Die Hohe Tatra, Geschichte des Karpatenvereins, (Stuttgart, 1962.),
  kiemelkedő jelentőségű összefoglaló munkája, melyben a Tátra történetét írja le,
• Sagen aus der Hohen Tatra, (München, 1973.),
  itt a tátrai meséket és mondákat mutatja be. Ez egyben utolsó könyve.

1917-től hatékonyan együttműködött mindegyik tátrai hegymászókalauz szerzőjével, írja az kalauzát németül, magyarul, lengyelül vagy szlovákul. Együttműködött Serényi Jenővel, Komarnicki Gyulával, Janusz Chmielowskival, Mieczysław Świerzel, Witold H. Paryskival és Arno Puskással. Tátrai fotói a legjobbak közé tartoztak, számtalan cikkben, műben jelentek meg.

A II. világháború a Tátra déli oldalán lényegesen megváltoztatta a lakosság nemzetiségi összetételét. A szlovák állam megalakulása és a német hadsereg Szlovákiába történő bevonulása után, a szepességi németek túlnyomó többsége felsorakozott Hitler mögött. Vezetésüket, valójában az egész Szepesség kormányzását, a szepesi Volksgruppenführer, a szudétanémet Karmasin vette át. A szlovák és német kormány megállapodása szerint a német nemzetiségű szepesi ifjúság egyenesen a Wehrmachtba vonult be és a keleti frontra irányították. Az országban lévő németek agresszív magatartása különösen a Szepességre volt jellemző. Kihívó viselkedésük, a közigazgatásba és az igazságszolgáltatásba történő beavatkozásuk a szlovák lakosság gyűlöletét és rettegését váltotta ki. Karmasin kijelentette, hogy nem csak a Szepesség, hanem egész Szlovákia minél előbb németté kell váljon. Nem sok szepesi németnek volt bátorsága ennek ellenállni. A kevesek egyike Grósz Alfréd tanár volt. A soknemzetiségű Szepesség szülöttje és neveltje, minden nemzetiségben csak az emberiség kultúrkincsét gazdagító tényezőjét látta. Szülőföldje múltja szerelmeseként egyformán jól beszélt németül, magyarul és szlovákul, jól értett lengyelül is. Megtagadta belépését a nácipártba (NSDAP) és ezért börtönnel fizetett. A németnyelvű késmárki Líceum tanáraként szerette az ifjúságot, amit az ifjúság imádattal viszonozott. Télen, nyáron járta velük a Tátrát. Neveltjeit nem csak a gyönyörű természet szeretete és a hegymászás öröme miatt kalauzolta a Tátrába, hanem - a régi hegymászók hite szerint - ő is hitt a hegyek az emberi jellem nemeslelkűségére, szeretetre történő nevelő hatásában. Rémülettel figyelte több neveltjének gyűlöletet és faji magasabbrendűséget hirdető jelszavak szajkózását. Minden pedagógiai tevékenységét meggátolták.

A németek veresége közeledtével a szepességi németek tudatosították, hogy ez szepességi létük végét is jelenti. A szlovák felkelés után, 1944. szeptemberében és utána, nagyrészük önként Nyugatra, Ausztriába, Észak-Csehországba és Németországba távozott. 1945. januárjában Hitler megparancsolta a szepességi németeknek, hogy hagyják el az immár 700 éve lakott szülőföldjüket. Grósz Alfréd ezt megtagadta, maradt. Zakopanen keresztül hosszú menetoszlopban távoztak járműveik, jószágaik. Elkeseredve és átkozódva távoztak - tudatosították, hogy a Szepességben nem lehet maradásuk. A hátramaradottak nagyrészét 1945. őszén a beneši dekrétumok alapján telepítették ki. Csak a tisztakezűek maradhattak. Nem voltak sokan ...

Grósz tanár úr szeme előtt semmisült meg minden, amiben eddig hitt és amiért egész életében tevékenykedett. De nem tört össze, nem vesztette el az emberben való hitét. A háború után azonnal minden erejével az új generáció neveléséhez fogott - ez a generáció azonban már a Tátra alatt élő szlovák lakosság soraiból került ki. Már 1945. májusában a Késmárki-Zöld-tónál hegymászó-hegyimentő tanfolyamot tartott a tátrai települések rendőreinek és még sok éven keresztül tanított eleinte az iglói, később újra a késmárki gimnáziumban.

A hatvanas években egy alkalommal ellátogatott a pilisi Vaskapu sziklánál rendezett Zsigmondy emléktúrára, 1965-ben pedig 80. születésnapja alkalmából a Magas-Tátra helyneveiről és mondáiról tartott nagysikerű előadást a lelkes hallgatóságnak. Sokakat segített hegymászó pályafutásában, tátrai túrajavaslatokkal, ajtaja a jóbarátok számára mindig nyitva állt. Gyakori látogatók voltak például a Pannonhalmi Bencés Gimnázium hegymászói Tálos Zoltán vezetésével.

Sajnos nem lehetett teljes az öröme fő művének, a "Die Hohe Tatra" című könyvének a megjelenésével, mert ismeretlen kezek a mű 97. és 98. oldalán a szerző tudta és engedélye nélkül egy apróbetűs szakaszt toldottak be, melyben ama bizonyos Gerlachfalvi-csúcs első megmászásának körülményeit teszik kérdésessé. Grósz Alfréd ezért egy "Korrekturblatt"-ot írt és mindenkit arra kért, hogy helyezze el a könyvében a megfelelő oldalon.

A Tátratörténet, a hagyományőrzés és a nagy elődök tisztelete volt időskori munkásságának koronája. Bár sokat üldözték, többször volt nála házkutatás és a börtönt is meg kellett ismernie, nem szűnt meg mindent megtenni a múlt emlékeinek megőrzésében. Lakásának egyik szobáját "partizánoknak" kellett átadnia, akik a Magyarországi Kárpátegyesület évkönyveivel fűtöttek, szemtanúként kellett látnia, amikor Poprádon az egyesület múzeumának felbecsülhetetlen értékű anyagát kihordták az épület elé és tűzre dobálták. Igyekezete ellenére sem sikerült elérnie, hogy az összetört Bucholz és Frölich emléktáblákat helyreállítsák.

Évekig kutatott a Gerlachfalvi-csúcson Egenhoffer Teréz által felállított Milleniumi emlékmű egy darabja után, amíg végre siker koronázta fáradozását és megtalálta a diorit tömb egy feliratos darabját. Ezt évekig rejtegette, majd eljuttatta Komarnicki Gyulához, aki továbbította Tálos Zoltánnak, aki néhány éve Neidenbach Ákosnak adta át.

Nemegyszer tettek próbálkozásokat híres értékű könyvtárának megszerzésére, próbálták rávenni hitvallásával ellentétes nyilatkozatokra, ám nem ismerték Grósz Alfrédet. Komarnicki Gyulának írt utolsó levele 1973. február 16-án íródott. Akkor már nagyon beteg volt, de igyekezett eltitkolni. Szokott szerénysége nem engedte volna meg a panaszkodást. Közvetlen környezete a padlón fekve talált rá és akkor már nem lehetett segíteni.

Azt mondták, "elment az utolsó Zipser".

Végakarata szerint elhamvasztották. Egy ködös napon, itt-ott csepergő esőben, régi barátjai nem nagy csoportja vitte fel urnáját a hegyekbe és hamvait az Elülső-Rézaknák völgyében a számára oly kedves Nagymező (Weidau) réten szórták szét és egy gránittömbre felvésték neve kezdőbetűit és egy keresztet.

Az 1990-es években mellszobrot állítottak neki szülővárosában, Késmárkon.

Grósz Alfréd művei

Grósz Alfréd önéletrajza

Irodalom:

• Dr Karlócai János: A hegyekért és az ifjúságért (Grósz Alfréd életútja),
  (Hegymászó Híradó, 1973., 2. szám, 21-24. o.)
• Neidenbach Ákos: "Grósz Alfréd",
  (Szivárvány, A Magyar Hegymászástörténeti Társaság nem hivatalos lapja, 1993. I. évf. 1. sz. 19.-21. o.),
• Jubileusz prof. Alfreda Grósza, (Taternik, 1961., 3. szám),
• Bolesław Chwasciński: "Ostatni Spiszak", (Taternik, 1973., 3. szám),
• Ivan Bohuš, (Krásy Slovenska, 1973., 9. szám),