A Magas Tátra történelmében úgyszólván dogmaként szerepelt az a vélemény, hogy a tizenötéves késmárki diák, Frölich Dávid, két iskolatársával 1615-ben elsőként mászta meg a Lomnici csúcsot (2634 m). Ez a nézet egyrészt szájhagyományban gyökerezett, másrészt egyes Tátra-írók műveiben talált tápot. A Magyarországi Kárpát Egyesület 1906-os évkönyvében dr. Otto Ágoston (Breslau - Boroszló) e tételnek helyességét bizonyítékokkal igyekezett alátámasztani. E célból az idevágó irodalomból egy sor idézetet közöl. Elsősorban magát Frölich Dávidot aposztrofálja, úgyszintén az "Ungarischer Simplicissimus" későbbi szerzőjét: Speer Dánielt (Breslau - Boroszló). Hivatkozik továbbá idősebb Buchholtz György (1688-1737) és Buchholtz Jakab irataira. Utalva a fölhozott bizonyítékokra dr. Otto bebizonyítottnak vélte, hogy Frölich Dávid 1615-ben tényleg a Lomnici csúcsot, mégpedig észak felől, a Zöldtavi völgyből, az úgynevezett Német-létrán és a Rézpadokon keresztül érte el. Ennek alapján a Kárpát Egyesület ezt az állítást megerősítettnek vélte és szentesítette azt egy márvány emléktáblának a Zöldtavi menedékházban történt elhelyezése által, amellyel Frölich Dávid emlékének áldozott, mint aki 1615-ben a Német-létrán át elsőként jutott volna fel a Lomnici csúcs tetejére. Nem csoda, hogy ezek az adatok azután minden tátrakalauzban újabb igazolást nyertek.

Lassacskán azonban kételyek is fölmerültek. A kételyek azt eredményezték, hogy visszanyúlva a legrégibb adatokra, kritikai alapossággal kutatni kezdték, vajjon az említett szájhagyomány nem alapszik-e valamilyen tévedésen és vajjon némely szerző nem támaszkodott-e a maga megállapításaiban és magyarázataiban hibás támpontokra. Hogy ezt a kérdést tárgyilagosan tisztázzam, az idevágó döntő jellegű legrégibb okmányainknak azon szövegrészeit akarom itt kiemelni, amely a történelmi tények fölismerése tekintetében teljes világosságot teremtenek.

Első helyen idézem Frölich Dávid latinul írt főművének: "Medulla Geographiae practicae" (nyomtatásban megjelent Bártfán 1639-ben) a Tátrára vonatkozó szakaszát. Ez a rész (339-341. oldal) magyar fordításban a következőképen hangzik:

A hegységek közül az első helyen a Kárpátok állanak. Ezzel az elnevezéssel illetik a Szarmát hegyek egész vonalát, amely Magyarországot Ruténiától, Lengyelországtól, Morvaországtól és Sziléziától elválasztja és a Dunán innen terül el. Azon hegyhátak legmeredekebbjei és legmagasabbjai, amelyek a felhők fölé nyúlnak, Szepes megyében, az én forrón szeretett szülővárosom Caesaropolis, általában Késmárknak nevezve, határában emelkednek, amely várostól "Késmárki hegységnek" (Kesmarcken Gebürg) vagy, mivelhogy szinte örök hó takarja őket, "Havas hegységnek" (Schnee-Gebürg) is hívják őket. A szlávok "Tatri" vagy "Tarczal" névvel jelölik, ami kopasz, lekopasztott hegyeket jelent. Azon csúcsot, amely Liptó megye felé fordul, a környékbeliek "Kriván"-nak, azaz Ökörszarvnak nevezik. Vadság és meredekség dolgában ezek a sziklatornyok is messze túltesznek az olasz, svájci és tiroli alpokon. Szinte teljesen úttalanok és csak ritkán keresik föl őket természetkedvelők.

Magam (hogy ezt csak úgy mellesleg megjegyzem) Krisztus 1615-ik évében, június hónapban két iskolatársammal meg akartam ismerni ezen hegység tetejét. Amint hosszú fáradozás után elértem az első sziklaormot és azt hittem, hogy fölértem végcélomhoz, egy másik még sokkal magasabb sziklacsúccsal találtam magam szemben. És miután óriási mozgó sziklatömbökön keresztül (ha a vándor ezek közül csak egyet is el bírna mozdítani a helyéről és a völgy felé buktatni vagy hengergetni, úgy az ezreket rántana magával, még pedig akkora robajjal, hogy félnie kellene, hogy az egész hegy összeomlik és őt is maga alá temeti) fölértem reá, ismét egy másik, még sokkal nagyobb csúcs tűnt fel előttem. Ilyenformán kénytelen voltam több kisebb hegyen, amelyek közül a hátsók nagyságban az elülsőket mindig felülmúlták, és ugyanannyi meredélyen át a legnagyobb életveszély között keresztülkapaszkodni, amíg a legmagasabb csúcsra jutottam. Amikor a meredek hegyekről lepillantottam a lábaik tövén elterülő, óriási fákkal telehintett völgyekbe, csak mélységes éjszakát, avagy a tiszta levegőhöz hasonló kékséget észleltem, amelyet tiszta égszínkéknek szokás mondani. Úgy rémlett, mintha nem is a földre, hanem egyenesen az égbe zuhannék, ha a hegyről le találnék bukni. Mert a túlságos meredekség folytán a látható jelenségek megritkultak és meggyöngültek. Amikor pedig egy magasabb csúcsára kapaszkodtam, úgyszólván megrekedtem (lógva maradtam) a sűrű ködben. Amint azonban néhány óra letelte után leküzdöttem fáradságomat és már nem voltam messze a csúcs ormától, pihenve alátekintettem felülről és azon helyeken, ahol azelőtt köd által véltem magam körülvéve, mozgásban lévő kicsi fehér felhőket vettem észre. Ezek fölött eltekintve néhány mérföld távolságban és a Szepesség határain át, akadálytalan kilátásom nyílt. Láttam más, magasabban lebegő és más, alacsonyabb felhőket is, többeket egyazon távolságban a föld felszínétől. Mindebből három észrevétel adódott számomra.

1. Én akkor áthatoltam a középső légöv kezdetén.
2. Hogy a felhők távolsága a földtől nem egyenlő, hanem a pára minősége szerint hol magasabb, hol alacsonyabb.
3. Hogy a felhők legkisebb távolsága a földtől sokkal csekélyebb, semmint azt a fizikusok vélik, mégpedig nem 72 német mérföld, hanem csupán egy fél német mérföld.

Amikor följutottam a hegyoromra, olyan csöndesnek és ritkának találtam ott a levegőt, hogy még egy hajszál sem rezdült, habár lent a hegyek között erős szelet éreztem. Ebből azt következtethettem, hogy a Kárpáthegység ormai a tövüktől a tetejükig egy német mérföldre emelkednek és belenyúlnak a legmagasabb égövbe, amelyhez nem érnek fel a szelek. Ebben a magasságban elsütöttem a puskámat és ennek eleinte nem volt nagyobb hangja, mintha egy pálcikát vagy egy botot törtem volna ketté. Kis idő mulva azonban hatalmasan megerősödött a zaj és eltöltötte a hegység alsóbb részeit, a völgykatlanokat és az erdőket. Amikor a többéves havon leszállva, a völgyöböl belsejében ismét elsütöttem a puskámat, nagyobb és hatalmasabb dörej keletkezett, mint egy nagy ágyúból. Félnem kellett tehát, hogy megrázkódhatik és velem együtt összeomolhatik az egész hegy. És ez a durrogás eltartott egy fél negyedórahosszat, amíg a legtávolibb öblöződésekbe hatolt el, ahonnan a levegő minden oldal felől sokszorosan visszapattant.

Frölich azt írja: "Amint hosszú fáradozás után elértem az első sziklaormot és ezt hittem, hogy már följutottama végcélhoz, egy másik még sokkal magasabb sziklacsúcs meredt velem szembe. És miután óriási, mozgó sziklatömbökön keresztül fölértem erre is, ismét egy másik, még sokkal nagyobb csúcs tűnt föl előttem és ilyenformán kénytelen voltam több kisebb hegyen, amelyek közül a hátsók nagyságban az elülsőket mindig felülmúlták és ugyanannyi meredélyen át a legnagyobb életveszély között keresztülkapaszkodni, amíg a legmagasabb csúcsra értem". Az útirány ez az igen szemléltető jellemzése ehelyütt egyesegyedül, mégpedig nagyon találóan csakis a Késmárki csúcs (2556 m) megmászására illik, a Nagy Morgás csúcson (2040 m), a Hunfalvi csúcson (2353 m) és a Wéber csúcson (Kis Késmárki csúcs 2524 m) keresztül.

Frölich az első csúcstól (a Nagy Morgástól) a másodikra oromra (a Hunfalvi csúcsra) átmenetnél nagyon találóan emeli ki ennek az útrésznek tipikus jellegzetességét, a laza törmeléken és hatalmas tömbökön keresztül történő vándorlást. Azután pedig azt írja: "Amikor pedig egy magasabb csúcsra kapaszkodtam", - ez kétségtelenül a Hunfalvi csúcsról a harmadik oromra, a Wéber Samu csúcsra való átmenetre vonatkozik - "úgyszólván megrekedtem a sűrű ködben. Amint azonban néhány óra letelte után leküzdöttem és már nem voltam messze a hegy ormától, - (körülbelül ott, ahol az összekötőgerinc betorkolik a Wéber csúcs tömegébe) - pihenve alátekintettem felülről és azon helyeken, ahol azelőtt köd által véltem magam körülvéve, mozgásban levő kicsi, fehér felhőket vettem észre, amelyek fölött eltekintve néhány mérföld távolságban és a Szepesség határain túl akadálytalan kilátásom nyílt". Ha Frölich északról vagy északkeletről kapaszkodott volna fel valamely oromnak az északi oldalán pihent volna, úgy az ottani pihenőhelyéről csak Lengyelország felé nyíló panoráma tárulhatott eléje, de még ez a látómező is az elébetorlódó csúcsok láncolata miatt kissé szűkített lett volna. Ő azonban kifejezetten azt mondja, hogy amikor a csúcs alatt pihenve a saját fölmenetelének útirányában alátekintett, akkor a Szepesség határain is túl akadálytalan kilátása nyílt. Ez tehát egyenesen ellenkező irányú látószög! Frölichnek ezen megjegyzése révén a helyrajzi viszonyok ismerője számára egész világosan megadva a délkelet felől történt megmászás irányvonala! A Wéber csúcs és a Késmárki csúcs északi falai egyébként oly meredeken omlanak alá, hogy azok, mint Frölichnek esetleges menetirányai, egyáltalában szóba sem kerülnek.

Azonfelül rendkívül valószínűtlen, hogy Frölich és két iskolatársa 1615-ben az első szárnypróbálgatás alkalmával a Lomnici csúcsnak éppen a legbonyolultabb és azonfelül meglehetősen rejtetten fekvő útját szemelte volna ki. És ha ez véletlenségből mégis megtörtént volna, akkor Frölich társaságának júniusban, a nyári napfordulat idején, emberenként valamilyenfajta erősebb csákányfélére lett volna szüksége a csonthóban való szakadatlan lépcsővágáshoz, mert Szent János napja (június 24) körül a Német-létrán és a Rézpadokon végig fölvezető út, - minthogy az árnyékosabb, hidegebb északi oldalon visz - még szinte kizárólag havonvándorlást jelent. Ebben az esetben a felejthetetlen élmény jellemzésénél Frölich nem írhatott volna rengeteg omladéktömbökön és laza törmeléken keresztül történő vergődésről, sem pedig hosszadalmas kapaszkodással csúcsról-csúcsra átkelésről (mint ahogy tényleg megtette), hanem csak egy szinte szakadatlan hótúra benyomásait vethette volna papirosra, amely kezdetben egy mérsékelt lejtős hószakadékon (Német-létra), utána pedig keskeny hópadokon (Rézpadok) végig vezetett föl a Lomnici csúcs oromtömege közelébe. Az egészen a falban fekvő, a Német-létra kísérőbordáján emelkedő apró tornyocskák keresztezésénél seholsem vélhette volna, hogy azok megmászásánál már a végcélt éri el, (mint ahogy azt az ő útvonalának többi, önálló, magas csúcsánál tényleg gondolta!). Éppen ellenkezőleg! E helyzetet illetően Frölichben a Német-létrán seholsem merültek volna föl kételyek! Mert a Német-létra 1700 métertől kezdődően csak 2261 méterig vezet föl. És az ő egészen alacsony, alig pár méter magas szegélypillérei közvetlen szomszédségéban, - amelyekre dr. Otto, mint Frölich útjának ismertetőjeleire hivatkozik - a Wéber csúcsnak hatalmas északi fala még jónéhány száz méternyire szökik föl az égbe. Az embernek jól hátra kel szegnie a fejét, ha a Német-létra határbordájának említett sziklacsücskeiről föl akar pillantani a rögtön mellettük lendületesen mennybeiramodó Wéber csúcs északi falának felső felére. Hogyan juthatott volna itt Frölich arra a gondolatra, hogy ennyire alacsonyan fekvő, teljesen önállótlan és környezetéhez viszonyítva elenyészően kis törpetornyocska érintésénél ő már a végcélt éri el?

Ami minket Frölich leszállásának megfigyelésénel kissé megtéveszthet, az a körülmény, hogy azt írja: "Amikor a többéves havon leszállva, a völgykatlanban ismét elsütöttem a puskámat" stb. A többéves hóra utalás itt nem helytálló! Még hogyha tényleg a Rézpadokon és a Német-létrán végig szállt volna le, akkor sem érinthetett évelő hómezőt. Frölichnél az úgynevezett Hunfalvi gödörben vagy a Zöldtavi völgy alján csakis a legutolsó tél hólerakodásai kerülhettek szóba.

Dr. Otto a Magyarországi Kárpát Egyesület 1906-os évkönyvében (46-49. oldal), mint az ő állításának, (tudniillik, hogy Frölich a Lomnici csúcsot a Zöld tó felől a Német-létrán és a Rézpadokon át mászta meg), nyomós bizonyítékként kiemeli, hogy Frölich későbbi tanítványa, a "Magyar Simplicissimus" névtelen szerzője ugyanazt az utat járta be és azt valamivel részletesebben írta le. (Nyomtatásban megjelent 1683-ban). Figyeljük meg tehát, hogy Speer Dániel (Breslau - Boroszló), az "Ungarischer Simplicissimus" szerzője, Göppingen város későbbi zenésze mi közelebbit ír erről.

Speer Dániel 1655-ben, mint 18 éves diák került tanulás céljából Késmárkra, ahol húsvéttól a nyári napfordulatig tartózkodott. Mielőtt ezt a várost elhagyta volna, júniusban Szent János napja körül még ellátogatott a Tátrába. Ezt a vállalkozását a "Magyar Simplicissimus" könyvében, a XIII. fejezetben a következő cím alatt írja le: "Wie Simplicissimus mit fünf Studenten und einem Wegweiser 3 Tag das Carpathische höchste Gebürge durchkrebslet". (Hogyan barangolta be Simplicissimus öt diákkal és egy útmutatóval 3 napon át a Kárpátok legmagasabb hegységét).

Speer Dánielnek eme följegyzései az akkori idők tátrai természetjárásra nagyon érdekes fényt vetnek. Hangsúlyozza, hogy évente szokásban volt Szent Jánoskor (június 24) havasi kirándulást tenni. Kinél volt ez a szokás otthonos? A több mint 400 éves Késmárki Evangélikus Líceum története adja meg e kérdésre a fölvilágostó választ. Ennek az intézetnek a könyvtárában bizonyítékok vannak arra, hogy Kunisch Dániel, az ősi iskola tanmestere és későbi igazgatója, aki 1600-ban pestisjárványban pusztult el, tanítványait már az 1590-es években fölvezette a Tátrába. 1598-ban Bock János (Bocatius) az Eperjesi Ev. Kollégium igazgatója tanítványok kíséretében messziről jött el Késmárkra, ahonnan őt és diákjait a Késmárki Ev. Líceum rektora elkalauzolta a Tátrába. Kunischnak ezt a lekötelező szívességét Bocatius latin nyelvű versben köszönte meg, amelyet ugyanezen Bock Jánosnak egy egész költeménykötetével együtt a Késmárki Ev. Líceum könyvtára őriz. A tapasztalatlan 15 éves Frölich Dávidot édesatyja Frölich János, a Késmárki Ev. Líceum igazgatója (1601-től 1608-ig) bizonyára nem engedte volna nagyobb hegyi útra, ha ez akkoriban az ottani diákok körében még nem lett volna szokásos. És vajjon melyik vidéket látogatták ezen első iskolai kirándulások alkalmával? Amennyiben erről ismeretekkel rendelkezünk, mindig a Tátra legközelebbi részébe, a gyönyörű "Késmárki völgybe", a Zöldtavi völgybe zarándokoltak el. Simplicissimus a maga társaival Rokusz (Rox) falun keresztül ment el oda. Ő ugyan nem említi ezt a községet a nevén, de az a tény az ő adataiból teljes bizonysággal kitűnik. Említi ugyanis, hogy abban a faluban, ahonnan elindult és ahová visszatért, a háromnapos sikerült kirándulást befejező ünnepélyes örömvacsorán a falu papja is részt vett. Forberg falu egészen 1800-ig csak leányegyháza volt a késmárki egyházközségnek, saját lelkipásztora tehát akkor még nem volt. Óerdőfalvának (Altwalddorfnak) máig sincs saját parókiája. Rókusznak ellenben 1655-ben már saját papja volt. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Simplicissimus Rókuszon haladt át. Simplicissimus és öt barátja az igazgató helyeslésével és szabadságolásával "utasítás szerint" elment egy faluba, amely egész közel feküdt a hegység tövéhez. "Itt egy iskolamester volt, aki fizetés ellenében föl és köröskörül tudta az embert vezetni és a legkülönösebb dolgokat mutatni". Ez a tanító volt az első tátrai hegyivezető, akiról az irodalomban említés történik. Ez fölszerelte Simplicissimust és öt társát térdvasakkal, kötelekkel és hajítóvasakkal (mit "Knie-Eysen, Stricken und Anwerff-Eysen"). 1655-ben! Mindegyik egy botot is kapott, amely alul ásóvassal volt ellátva ("Gräbel") gyógyfűásáshoz. Üdítő italok vitelére bőrkulacsokat is adott a tanító az engedelmességet fogadó diákoknak, akikkel a következő nap hajnalán útrakelt Rókuszról. Egy, az akkori időkből származó elnevezés következtetni enged arra is, hogy legtöbbnyire hol táboroztak a kiránduló diákcsapatok. A "Nagymező" (Weidau) nevű legelő alatti hét forrás egyikét tudniillik évszázadok óta mindmáig "Diákkútnak" (Studentenbrunnen) hívják. Körülbelül itt, avagy valamivel följebb, egy nagy karámnál, déli pihenőt tartott Simplicissimus társasága. A pásztor az "Öregapót" (Gross-Vater) említette, mint a hegység legmagasabb ormát. Délután továbbmeneteltek. "De mi, a mély hóban elbágyadtak napnyugtával az "Öregapó"-nak még csak az "Előhegységéhez" érkeztünk.

Az "Előhegység" elnevezés itt nagyon találóan jelöli meg a Nagy Morgás csúcsnak (2040 m) a Nagymező (Weidau) felől adódó földrajzi fekvését és tisztán mutatja, hogy melyik csúcs tövébe érkeztek meg napnyugtakor és hol kezdték meg a tulajdonképeni kapaszkodást a meredek hegyoldalban. Az arra utalás, hogy a mély hóban gázolástól elbágyadtak, szembeszökően tünteti fel azt is, hogy a Nagy Morgás csúcs tövébe észak-északnyugat felől közeledtek. A Nagy Morgás melegebb keleti oldalán ugyanis Szent János napkor alul az erdőhatárban már nem tapostak volna havat. A Nagy Morgás csúcs, ha az észak-északnyugati oldalán itt-ott tekintélyes sziklaletöréseket is találunk, kifejezett fűhegy. Ennek a körülménynek megfelelően volt a külön fölszerelés is gyártva. A mászóvasak, amelyek a térdeikre, meg a könyökeikre erősítettek, bizonyítják, hogy a vezető már otthon tudta, hogy itt meredekebb füves oldalak megmászásával lesz dolguk. A csupasz, kemény sziklán az említett fajta különfölszerelés egyenesen hátrányos és akadályozó lett volna!

Helyes kötélhasználattal, kölcsönös biztosítással kapaszkodtak ködben és az estszürkületi homályban a meredek lejtőn fölfelé. A tanító a sötétben "kanóc"-cal ("Lunte"), - ami talán fáklyaféle lehetett - világított és említette, hogy azokon a helyeken már többen estek halálos szerencsétlenség áldozatául. A nagyon meredek helyek fölött egy felhőrétegen keresztül könnyebb terepre értek, ahol a kalauz úgy vélte, hogy ismét a helyes úton vannak. Itt újra törpefenyőbokrok mellett haladtak el. Közeli vízcsobogást is hallottak, tehát vízlevezető árok közelében jártak. Később "meglehetős idő multán finom síkra (Ebene) és cserjékre találtunk". Végül még sokkal följebb csenevészfenyők szomszédságában, törpefenyőágakból és száraz mohából szított meleg tűz mellett éjjeleztek.

Ezeket az adatokat azért soroltam fel ilyen részletesen, mert igazolják, hogy Simplicissimus nem a Német-létrán ment fölfelé, hanem északnyugatról a Morgáshágóra igyekezett. A Német-létrán az imént felsorolt helyzetek nem adódhatnak. Ott nincs sem "finom sík", sem bő tüzelőanyag.

További nyomós bizonyítékok arra, hogy Speer Dániel társasága a Késmárki csúcson (2556 m) és nem a Lomnici csúcson (2634 m) járt, a következő tények:

1. Az elbeszélésből kivehető, hogy ő (Simplicissimus) úgy föl- mint lemenetkor jó zergepagonyt érintett. Hogy itt fáradság nélkül szert tehessen ilyen állatra, azt mondta a vezető: "kiabáljunk és durrogtassunk szilajul vadászmódra, talán lezuhan egyik vagy másik zerge és fekve marad a völgykatlanban, amelyet 3 vagy 4 órakor akarunk elérni". Néhány oldallal tovább írja: "4 órakor egy hókatlanban értünk, itt azt mondta az ember, itt zergéket kell keresnünk, mert lehetetlen, hogy ne maradt volna egy sem. Félórai keresés után találtunk is egyet, annak lehúztuk a bőrét". Tovább: "Ő még tovább akart keresni, de mi nem akartunk, mert mélyen kellett gázolnunk a hóban".
   Egy dolog biztos itt: ugyanabban a völgykatlanban, ahol reggel pokoli lármával, miként hajtóvadászaton, a zergék között vad riadalmat idéztek elő, találták meg délután folyamán, leszálláskor a vad menekülés közben lezuhant állatot. Az a hókatlan, amelyről itt szó van, egyesegyedül a Késmárki csúcsról keletre fekvő medence, a "Hunfalvi gödör" lehetett, amely helynek említése által Speer útiránya egészen világossá válik. Én itt idáig még mindig láttam zergefalkát, mert a közeli Nagy Morgás és a Késmárki csúcs alatti lejtő füves. A Hunfalvi gödörben a tavaszi lavinák maradékai néha a nyár közepéig is megmaradnak. Azért használta Simplicissimus a hókatlan (Schneegrund) szót. Ha Simplicissumus és társai a Lomnici csúcs északi oldalán mentek volna föl, abban az esetben nem érintettek volna széles "katlant", völgymedencét, sem pedig zergepagonyt. Ott hiába kiáltoztak volna! Én ott a Villacsúcsok kopár falain és a Lomnici csúcs tulajdonképeni északi letörésein még sohasem láttam zergét.
2. Miután éjjeli tanyájuktól öt óra hosszat haladtak fölfelé, azt mondta a vezető: "Most itt vagyunk a legnagyobb magasságban és mindent megmutatok nektek" (Itt tehát az előormon, a Wéber csúcson, 2524 m, voltak). "De ha veszélyesen akartok mászni, akkor még 15 ölnyire viszlek benneteket, a levegő fölé, az némileg különös volt, azért megkockáztattuk és szerencsésen teljesen följutottunk". (Itt tehát a főormon, a Késmárki csúcson, 2556 m, voltak). A Lomnici csúcsnak nincsen előorma, azért a leírt helyzet nem vonatkozhatik a Lomnici csúcsra, amelyre egyáltalában nem illik az útleírásnak ez a részlete. A Wéber csúcsra és a Késmárki csúcsra ellenben tökéletesen ráillik!
3. Ha Simplicissimus a Lomnici csúcson lett volna, bizonyára kifejézésre jutatta volna azt is, hogy a környék kulminálópontján állott. Ő azonban éppen ellenkezőleg a szembenfekvő ormot, (a Lomnici csúcsot) említi a legmagasabb csúcsként, mert a vezetőről megjegyzi: "Ezt a legmagasabb hegyet Nagyapónak (Gross-Vater) nevezte, ahová senki sem kerülhet fel". Ez a vezető, akihez Simplicissimust késmárki tanárai "utasították", bizonyára nagyon megbízható tanító hírében állott, akire aggály nélkül rá lehetett bízni a fiatalokat. Késmárki kartársaival mindenesetre hivatali érintkezést tartott fenn és mint a Tátra lelkes barátja, behatóan érdeklődött aziránt, vajjon járt-e már valaki a Lomnici csúcson. Az ő tátraismeretei az akkori viszonyokhoz képest föltétlenül kimagaslóak lehettek, mert amint saját maga mondta, most már negyedszer mászta meg a Késmárki csúcsot. Azonkívül mint szenvedélyes zergevadász barangolt a bércek más zugaiban is. Ha tehát a hegységnek Frölich Dávid korában ez a legalaposabb ismerője ezt a határozott nyilatkozatot teszi, hogy a "Nagyapó" (Lomnici csúcs) megmászhatatlan, akkor ez a tény a mi részünkre megdönthetetlen bizonyíték.
4. Dr. Otto a Magyarországi Kárpát Egyesület 1906-os évkönyvében annak a véleményének ad kifejezést, hogy Simplicissimus a Lomnici csúcsról a Kőpataki tóhoz szállt le. A bizonyítékok azonban megdöntik ezt a nézetet. Mert miután Simplicissimus és társai pergamentpapírra írták nevüket és elhelyezték egy pléhdobozba, (amelyet egy törmelékdarabokból összerakott kőember alá rejtettek) - 1655-ben a Késmárki csúcson tehát már csúcsdoboz és abban vendégkönyv is létezett - a pontatlan leírás alapján ítélve, valószínűleg a keleti gerincen szálltak le és eljutottak a "hókatlanban" (a Hunfalvi gödörben) ahhoz a zergéhez, amely ugyanaznap reggel a lövöldözés és kiabálás áldozata lett. A vándorlás további folyamán a Morgáshágóról este leérkeztek a Zöldtavi völgybe és onnan ismét "körülbelül egy óra hosszat egyenesen fölfelé menve két tóhoz jutottak: hihetőleg a Zerge csúcstól keletre lévő iszapos Háromszögű tóhoz (1614 m) és utána a Fehér tóhoz. Ha ők, miként azt dr. Otto gondolta, a Kőpataki tóhoz szálltak le, akkor ott csak egy tóhoz juthattak volna. És ahhoz is csak folyton lefelé tartva. Nem pedig a völgy aljáról körülbelül egy óra hosszat ismét fölfelé igyekezve.

Ha sem Frölich Dávid, sem Simplicissimus nem álltak soha a Lomnici csúcson, hanem pontosan kimutathatóan a Késmárki csúcson, vajjon hogyan keketkezett akkor az a hír, hogy a nevezettek végezték el a Lomnici csúcs első és második megmászását? Ez az állítás kétségtelenül valamilyen tévedésben gyökerezett. Vizsgáljuk meg tehát, hogy keletkezett ez a tévedés.

Idősebb Buchholtz György (1643-1723), kakaslomnici evangélikus lelkész, öreg korában egy történelmi forrásműként rendkívül értékes könyvet írt:"A messzeföldön híres Szepesi-Hóhegység" címmel ("Das weit und breit erschollene Zipser Schnee Gebürg"). Nyomtatásban megjelent 1719-ben. Az ő fia, ifj. Buchholtz György 1717-ben megrajzolta a Tátra távlati képét Kakaslomnic község felől. (Nyilvánosságra került 1913-ban a Magyarországi Kárpát Egyesület évkönyvében. E kép első tervrajza megjelent 1937-ben a "Kárpátok" (Die Karpathen) című folyóiratnak 13. évfolyamában a 66-67. oldalon). E képen a "Legmagasabb Késmárki csúcs"-nak hívja ifj. Buchholtz György a Lomnici csúcsot. A szomszédos Villa csúcsokat ugyanott "Késmárki tornyoknak" nevezi. A mai Késmárki csúcsot pedig "Hunfalvi csúcs"-nak mondja. 1719-ben Berzeviczy István kakaslomnici földbirtokos e község mellől rajzolta meg a Tátra panorámáját. Ez a kép mint szövegmagyarázó rajz idősebb Buchholtz György említett művét egészítette ki, de elkallódott. Két évszázadon át elveszettnek hitték és csak 1934-ben fedezték föl újból a bécsi Katonai Földrajzi Intézetben (Militärgeographisches Institut). A "Wierchy" nevű, Krakkóban megjelent, lengyel hegymászó folyóirat révén került nyilvánosságra 1935-ben. Berzeviczy István eme panorámáján a Lomnici csúcs F betűvel van megjelölve. Ehhez azt írja id. Buchholtz György a hozzá mellékelt, a kárpáti elnevezéseket tartalmazó indexben: "Sub lit. F egyszersmint Lomnici csúcs és Késmárki csúcs is". A mostani Késmárki csúcs pedig G betűvel van megjelölve. Ehhez azt írta id. Buchholtz György: "Sub litera G. Hunfalvi csúcs és egyszersmint Késmárki csúcs is". Azt mondja továbbá: "E két oromra vonatkozóan lásd Membr. III. Paragr. 27. Item membr. II. Paragr. II".

Az idézett helyeken ez áll: "Ezen völgyön végig" (t.i. a Késmárki völgyön végig, amelyet később egész terjedelmében a Rézaknák völgyének és még később a Zöldtavi völgynek neveztek), "Vorwerk vagy Rox községen át fölfelé vezet a legjobb és legkényelmesebb út a Késmárki magas csúcsok és sziklák tövéig, ahonnan Frölich Dávid, a szepesi matematikus annak idején megmászta a csúcsot és ott mindent megszemlélt, amit körülményesen sorol föl a maga földrajzában, ahogy arról már föntebb tétetett jelentés. Itt még utalnom kell arra: az a két magas csúcs nem egészen a Késmárki, ahogy engem figyelmeztettek hanem a Lomnici és a Hunfalvi, még pedig így: azon oldala a legmagasabb csúcsnak, amelyet este felől (nyugatról) látni: az a Lomnici; és az az oldala a másik hasadozott és szétzúzott csúcsnak, amelyet szintén este felől látni, az a Hunfalvi; ellenben az a rész, amelyet napkelte és éjfél felől látni, az a késmárki uraké. Habár a Hunfalvi vagy Késmárki csúcs Frölich idején sokkal magasabb volt mint most, sőt mindazok közül, amelyeket látni, a legmagasabb, úgy akkoriban sokkal szélesebb és megmászhatóbb volt: ma ellenben lehetetlen oda fölkerülni. Mert az előbbit az összesek közül a legmagasabbat zivatar törte le és járhatatlanná tette."

A második fejezet II. paragrafusában azt írja id. Buchholtz György: "... a Késmárki csúcs sub lit. F., amelyre ma nem lehet följutni, mert azt egy zivatar körülbelül 40 év előtt szétzúzta, leütötte, meredek és hegyes tornyokat csinált, amelyeket egy "Keysersmarkt" vagy Késmárk szabad királyi városba való matematikus a Zöld tó felől mászta meg és ott sokat tapasztalt, amiről a saját földrajzában ír. Ibidem pag. 339, 340".

Ezekből az idézetekből világosan kitűnik:

1. Hogy a Lomnici csúcsot az idősebb Buchholtz György idején 1643-tól 1723-ig megmászhatatlannak tartották.
2. Hogy a Lomnici csúcs id. Buchholtz György korában egy zivatar következtében jelentékeny alakváltozást szenvedett s ezért sokkal alacsonyabb és sokkal keskenyebb lett. Sziklatemplomát a villámok meredek, hegyes tornyokká zúzták szét és járhatatlánná tették. Már nem hasonlított többé arra a széles oromra, amelyen Frölich járt. A külseje teljesen megváltozott.
   Számunkra nagyon szembeszökő, hogy a Lomnici csúcs hozzáférhetetlenségét a 17. század második felében egy naív legenda, egy teljesen légből kapott mese révén akarták megmagyarázni, érthetővé tenni. Teljesen kizárható, hogy a legvadabbul tomboló vihar is kizárólag csakis a Lomnici csúcson végzett volna romboló munkát és a többi ormon egyáltalán nem hagyott semmi nyomot.
3. A felsorolt idézetekből látjuk, hogy a Lomnici-Késmárki csoport egyes csúcsainak nevei 1719-ben még nem voltak végérvényesen megállapítva. A szóbanforgó csoport valamennyi orma 1719-ben a "Késmárki csúcsok és sziklák" nevet viselte. Idősebb Buchholtz György említett könyvében maga is beismeri, hogy őt eme csoport neveinek helytelen ismeretére "figyelmeztették". Tehát összefoglalhatom:
   1. mivel a Frölich Dávid hegymászó céljáról szóló hírt hibásan adta tovább a szájhagyomány,
   2. mert Frölich útleírása elmosódott jellegű,
   3. mert akkoriban a Tátra nomenklatúrája még zűrzavaros volt,
   4. mert az idősebb Buchholtz György a Késmárki csúcs járatos útirányait személyesen nem ismerte és ezért nem végezhetett összehasonlítást arra vonatkozóan, vajjon Frölich és Speer útadatai a mai Késmárki csúcsra helytállóak-e vagy sem: ezekben az okokban gyökerezett a most már földerített tévedés!

Az idáig fölsorolt érvek csak azt a tételt erősítik meg, hogy úgy Frölich Dávid 1615-ben, mint Speer Dániel 1655-ben a mai Késmárki csúcson állottak és lábuk sohasem érintette a Lomnici csúcs tetejét. Szükséges tehát még azt a kérdést is tisztázni, amelyet eme cikkünk címéül írtunk fel: ki volt hát a Lomnici csúcs első megmászója?

Bizonyára történtek már félénk kísérletek a megostromlására, mert különben Speer Dániel vezetője 1655-ben a Késmárki csúcson nem tette volna azt a tiszteletteljes kijelentést a "Nagyapó"-ról, hogy "ez a legnagyobb hegy, amelyre senki sem juthat fel".

És ha az öreg, idősebb Buchholtz György említi is, hogy Frölich Dávidnak 1615-ben sikerült elérnie a legmagasabb orom búbját ("amikor még összehasonlíthatatlanul szélesebb és hozzáférhetőbb volt!"), úgy mellesleg nem mulasztja el ismételten kifejezésre juttatni azt, hogy a Lomnici csúcs az ő korában megmászhatatlanság hírében állott. Kifejezetten hangsúlyozza ugyanis, hogy: "mai nap lehetetlen oda följutni". Hangoztatja pedig ezt 1719-ben! Feltételezhető, hogy ő, mint kiváló tátrakutató, ha csak egyetlen esetről is hallott volna, hogy az ő életében sikerült valakinek meghódítani a Lomnici csúcsot, ezt a jelentős vállalkozást bizonyára hiteltérdemlő adatok igazolnák.

Fiától, ifj. Buchholtz Györgyről, a Késmárki Ev. Líceum volt igazgatójáról, maradt egy rajzunk a poprádi kárpátegyesületi múzeumban, amely a legrégibb általunk ismert Tátra-panorámát ábrázolja. Ez a kép 1717-ből származik. A Lomnici csúcsra vonatkozóan a hozzáfűzött képmagyarázat a következőképen szól: "Petra altissima kesmarkiensis circa summitatem inaccessibilis". Hogy kétség ne merüljön föl az iránt, hogy melyik oromról van szó, még hozzáfűzi: "Lumnicienses eam Kamm appelare solent". A lomniciak és a szepesiek mind "Kamm"-nak, azaz Tarajnak hívták a Lomnici csúcs délkeleti gerincét a mai napig is.

Az ő öccse, a késmárki tűkészítőmester (Nadlermeister) és jelentős tátrakutató, Buchhotz Jakab, 1751-ben egy művet írt: "Utazás a kárpáti bércekbe" címmel (Reise in die Karpathischen Gebirge). Ez a munka a következő, a Lomnici csúcsra vonatkozó megjegyzést tartalmazza: "A legmagasabb Késmárki szirt", (német eredetiben: der Allerhöchste Keisermärkerfels), melyet a magassága miatt nem lehet megmászni". Ugyanolyan megjegyzést találunk egy másik művében, amelynek címe: "A csodás kárpáti havasok leírása" (Beschreibung des wundervollen karpatischen Schneegebirges), amelyben a Lomnici csúcsra vonatkozóan azt mondja: "A legmagasabb sziklacsúcs, melyet magassága miatt nem lehet megmászni". Leszögezte pedig ezt a véleményt 1760-ban! Mind a két említett munkája nyomtatásban 1783-ban jelent meg a Pozsonyban német nyelven kiadott "Ungarisches Magazin" nevű folyóirat III. s IV. kötetében. A szöveghez csatolt kommentárban nem történik utalás arra, hogy a Lomnici csúcs az elérhetetlenség nimbuszát 1783-ig elvesztette volna.

1793-ban azonban szétfoszlik a Lomnici csúcs járhatatlanságáról költött mese. Azon a nyáron ugyanis Townson Róbert, az edinburgi születésű angol turista, a természettudományok tanára, ellátogatott a Tátrába is. Egy szepeshoni tátrajártas kísérő társaságában először a Keleti Tátra mészhegyein, a Mészárszéken botanizált, majd a Vöröstó felől fölkapaszkodott a Fehértavi csúcsra is. Egy másik többnapos kirándulása a Lomnici csúcsnak szólt. A kiváló szepesi Tátrakutatónak, Mauksch Tamásnak, az akkori nagyszalóki lelkésznek az ajánlatára Óerdőfalván rábízta magát két bércjáró zergevadász vezetésére és ezekkel a Kistarpataki Tüzelőkőtől a széles délnyugati szakadékon át, a Lomnici nyergen s az orom déli gerincén keresztül 1793 augusztus 17-én megmászta a Lomnici csúcsot. Townson volt az első turista, aki ennek a csúcsnak megmászását közzétette (Travels in Hungary, London, 1797). Ő azonban nem említi, hogy a Lomnici csúcs első megmászója lett volna. Az akkori szepesi tátrakrónikások sem úgy könyvelik el ezt a vállalkozást, mint első megmászást, vagy mint új túrát. Townson vezetői úgy látszik már ismerték az utat.

Ki lehetett tehát az első megmászó, melyik időben és melyik oldal felől?

Az eddig ismeretes történelmi források után ítélve a Lomnici csúcs első megmászói északról, a Zöldtó völgyéből az úgynevezett Német-létrán és a Rézpadokon keresztül jutottak föl a csúcsra a 18. században. Annak időpontját, hogy ez a csúcsmászás mikor történt, mindezideig nem ismerjük pontosan, de beszédes tényekből következtetve, ez már régen Townson feltűnése előtt lehetett. Annyi mindenesetre biztos, hogy Townson idején a Rézpadokon keresztül a Lomnici csúcsra vezető útvonalat már bejárták. Ennek bizonyságára igazoló adatokat találunk ama följegyzésekben, amelyek az aranyásás tátrai korszakáról rendelkezésünkre állnak.

A 18. századnak aranyásó láza jelentősen előmozdította a Központi Kárpátok megismerését. A nemes ércek után kutató emberek átfürkészték a hegység legtávolibb zugait is, de önző okokból lehetőleg titokbantartották a helyeket, ahol a kincseket sejtették. Ilyen körülrajongott hely volt a Rézpadok terepe is. Ez egészen közel fekszik a Lomnici csúcshoz. A Lomnici csúcs eme legrégibb útjának ismerői nem árulták el tapasztalataikat és helyismereteiket, úgy hogy ezekből már csak akkor szivárgott ki nyilvánosság számára valami hír, amikor a bő aranyleletekre bukkanás kilátástalansága, valamint a fáradságos és veszélyes kincskeresés meddő volta világosan és józanítóan éreztette hatását.

Hallgassuk meg, mit jegyzett fel erre vonatkozóan Asbóth János, a késmárki líceum egykori tanára "A zöldtavi völgy helyrajzi és ásványtani leírása" című munkájában a 39-40. oldalon. (Megjelent 1802-ben Sopronban, Bredeczky Sámuel kiadásában):

Van Késmárkon egy Fábri nevű becsületes polgári család, amelynek tagjai tudtommal csupa vargák voltak és most is azok. Ez a család már több nemzedéken keresztül évente, ha a nyári hónapok időjárása júliusban, augusztusban és szeptemberben megengedi, fölkeresi a Rézpadot abban a reményben, hogy a napfelületen levő réz eltakarítása után nemesebb ércre fog bukkanni. A fáradság és a veszély, amellyel Fábriék az ércet a Rézpadokról lehozzák, rendkívüli.
Lent a Zöld tónál évente törpefenyőlombból kunyhót csinálnak, hogy abban éjszakázhassanak, viharos időjárással szemben védelmet találjanak és a gyűjtött ércet abban megőrizhessék. Ha az időjárás kedvező, többnapi élelemmel ellátva elvándorolnak a Zöld tóhoz. Onnan mindig már szürke pitymallatkor indulnak fölfelé és három óra hosszat kapaszkodnak, míg a föntemlített, hellyel-közel hóval telt sziklacsatorna (a Német-létra) a Zöld tótól elvezeti őket a Rézpadokra. Itt a legmagasabb csúcsok alatt kopár sziklák által körülvéve, a hó és törmelék eltakarítása után, amely az előző év bányászatát eltemette, utat törnek az ércmenethez, mire a szerszámaikkal, amelyeket a rövid kárpáti nyáron át a Rézpadon hagynak, ércet hasítanak le. Munkájuk közben gyakran sűrű és hideg ködök és felhők zárják őket körül, gyakran zivatar lepi meg őket. Délután tarisznyával a hátukon, amely tarisznya a gyűjtött érccel van teli, kezdik meg a veszedelmes leszállást.

Fábriék néha fölmenetelül használták a Nagy Papirusz-völgyből a Wéber és a Késmárki csúcs letörései közé metsződő azon szakadékot is, amely a völgykatlan törmeléklejtőjéről egyenesen fölvisz a "Hátsó Rézpadokra" Lásd: Asbóth János művét: "A Zöldtavi völgy helyrajzi leírása", a 43. oldalon). Ma a "Hátsó Rézpadok"-nál egy Alsó és egy Felső Rézpadot szokás megkülönböztetni. Technikai nehézségek Fábriék számára csak a fölmenet alsóbb szakaszaiban akadtak, vagyis amíg a Rézpadokat el nem érték. Az akadálytalanul járható Felső Rézpad legmagasabb pontja egy kis omladéktérség alakjában a Nyugati Villa csúcstól nyugatra, körülbelül 2360-2370 m tengeszintfölötti magasságban fekszik. A Felső Rézpad felső vége itt a Lomnici csúcs közeli kupolájával határos. Ezen felső végétől szilárdfogású, jól lépcsőzött sziklatalajon már könnyű följárat kínálkozik a "Nagyapó" tetejére, amelytől már csak körülbelül 275 méternyi magasságkülönbség választja el. Tehát - mint mondani szokás - már csak egy macskaugrás.

Én már régóta teljesen kizártnak tartottam, hogy a keménynyakú, szilaj vállalkozókedvű, másznitudó és mozgékonyan kutató Fábriék, akik nem riadtak vissza semmiféle fáradságtól, már nagyon régen Townson előtt is ne lettek volna a "Nagyapó" tetején legalább is azért, hogy nemes érceket keressenek. A talajkincsek iránti serkentő kíváncsiságon felül már bizonyára a fölfelé kívánkozás csábító vágya is latba esett náluk. Fölmegy, hogy felülről élvezze a tág kilátást. Csak éppen Fábriék, akik szenvedélyesen szerették a Tátrát, ne tettek volna hasonlót?

És íme, ez a természetes föltevés okirati megerősítést nyer. Az 1740-ben született Fábri Jakab nem csak a Rézpadok környékét ismerte, hanem a Zöldtavi völgy minden más zugát is, amelynek egész területére vonatkozóan őt tartotta a közvélemény a legelső tekintélynek. Ő az ércmenetek folytatódását egészen a szomszédos völgyek vidékére ismerte. Mikor a Késmárki Ev. Líceum hírneves tanárai, Genersich Keresztély mineralógus és Asbóth János földtanszakos és fizikus, valamint a kiváló lőcsei botanikus Genersich Sámuel dr. orvos az 1790-es években a Magas Tátráról alapvető helyrajzi, ásványtani és növénytani műveket készültek írni, akkor a tekintélyének tetőfokán álló, már kissé éltes Fábri Jakab vargát 1797-ben és 1800-ban magukkal vitték tanulmányútjaikra, hogy tőle - amint Asbóth tanár a már említett, 1802-ben megjelent művében az 52. oldalon elismerésként mondta - "kivált a bércnomenklatúrát megtanulják". Ilyen alkalmakkor azonban, amint az Asbóth és Genersich Keresztély errevonatkozó utalásaiból tisztán kitűnik, egyéb ismereteit is közvetítette, egész különösen ami a Rézpadokra vivő különböző följáratokat és a Lomnici csúcs tetejéig vezető utat illeti. Amit Genersich Keresztély könyvének 145-148. oldalán erről a tárgyról mond, az csakis Fábri Jakab nagyon beható közlései révén tudhatta meg. Ő ugyan nem említi Fábrit mint ezen adatok forrását, de az ő kartársa Asbóth János hasonló részletek tárgyalásánál utal arra, hogy ezek az adatok Fábritól származnak. (Lásd Asbóth J. említett művének 42-44. oldalát). Asbóth J. és Genersich K. idevágó adatainak kritikai összehasonlítása teljesen tisztázta ezt a kérdést. És ami még azonfelül is bizonyítékul szolgál: Fábri Jakabot Asbóth és Genersich tanárok kimondottan azért vitték el magukkal a Zöldtóhoz és a Vöröstóhoz, mert az ő kitűnő helyismereteit könyveikben értékesíteni akarták! Ez meg is történt. Genersich a maga Tátra-leírásában a 148. oldalon - csakis Fábri Jakabtól kapott felvilágosítás alapján - hangoztatja, és ez számunkra itt a legfontosabb bizonyíték, hogy "a Legmagasabb Lomnici csúcsot a Hátsó Rézpadokról sok fáradsággal bár, de veszélytelenül lehet megmászni. A Zöld tó felé tehát kissé lejtős és apróbbra meg nagyobbra tördelt gránitomladék fedi". Elvitázhatatlan tehát, hogy Fábri Jakab a Lomnici csúcsnak ezt az útját mindvégig kifogástalanul ismerte.

De vajjon mikor tette Fábri Jakab a lábát elsőízben a büszke sziklaóriás homlokára?

Amikor Asbóthnak és a két Genersich testvérnek 1797-ben s Vörös tónál elbeszélte életének itt említett eseményeit, akkor már 57 éves volt. Tátrajáró, kutató és mászókedve azonban bizonyára fiatalabb korában ösztökélte őt a legserkentőbben és legellenállhatatlanabbul. Elfogadható tehát az, hogy ő a Lomnici csúcsot családjának más tagjai kíséretében (az apját Bertalannak hívták) körülbelül az 1760-1790-es években mászta meg. Elhúnyt 1817-ben.

Két fia, ifj. Fábri Jakab (született 1781-ben) és Fábri Dániel (született 1796-ban) szintén ügyes és lelkes tátrajárók voltak. Apjuk jó hírét örökölve 1813-ban ők vezették föl Wahlenberg Györgyöt, a kiváló svéd botanikust a Lomnici csúcsra.

Asbóth János a Bredeczky-féle 1802. évi "Topográfiai zsebkönyvben" a 42. oldalon említi, hogy a szóbanforgó Fábri család titkontartott Tátra-ismereteit ősrégi kéziratokban ivadékról ivadékra örökölte. Ha valamikor sikerülne ráakadnunk ezekre az eddig ismeretlen kéziratokra, akkor teljes biztonsággal megállapíthatnók, hogy melyik Fábri nemzedéket illeti meg a Lomnici csúcs első megmászásának dicsősége? Vajjon csak a Fábri Jakab generációját-e (kb. 1760-1790 között), avagy talán már bátor elődeit, még jóval korábbi időkben.