Komarnicki Gyula Dr

(1885. február 23., Budapest - 1975. augusztus 27., Budapest, sírja a Farkasréti temetőben)


Az egyik legjobb magyar hegymászó, magyar- és német nyelvű hegymászókalauzok szerzője, ügyvéd, az I. világháborúban az olasz fronton harcolt, 1928-1934 között a Magyar Államvasutak vezérigazgatója, 1934-1944 között a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság vezérigazgatója. A BETE alapító tagja, később elnöke (1909), majd tiszteletbeli tagja, a sajtó bizottsági tagja. A Magyar Sí Klub választmányi tagja (1910-). Az MTE Budapesti osztály és az MTE választmányi tagja (1911-1913, 1918-1920). Az MKE központi választmány tagja (1913 -), az MHE választmányi tagja (1927-), MTSZ társelnöke (1933-1938), korábban tanácstagja (1913-1926), az Alpin és Sítúra és az Irodalmi Bizottság elnöke (1936-). A Magyar Athlétikai Club turista osztályának alakulásától a megszűnéséig elnöke. Az MFT hegymászó szakosztályának tagja.

Édesapja Komarnicki Zsigmond Varsóban született, régi lengyel családból, ott is nevelkedett. A lengyel függetlenség híve volt, ezért az orosz cári rendőrség gyakran zaklatta, majd 1860 körül el kellett hagynia az országot és francia földön telepedett le. Párizsban elvégezte az École Centrale-t és mivel nem térhetett vissza az Oroszországhoz tartozó Varsói nagyhercegségbe, Magyarországon telepedett le. Mint francia állampolgár érkezett, vasúti mérnökként, és itt az akkor kiépülő Magyar Államvasutaknál vállalt szolgálatot. A késmárki Nendtvich Karolinát vette feleségül (meghalt 1909-ben). Fiai Gyula és Román Budapesten illetve Bécsben születtek, nevelkedtek, Magyarország lett a hazájuk. Édesapjuk 1890-ben hirtelen elhunyt. A Komarnicki fivérek csak felnőtt korukban ismerkedtek meg rokonságuk lengyel részével - az egyik nagybátyjuk a varsói egyetem tanára volt, a másik Lengyelország nagykövete a Nemzetek Ligájában Genfben. Kapcsolataik Lengyelországgal - ahogy ezt Komarnicki Gyula mondogatta - azonban nem a rokoni szálakon alapultak, hanem a hegymászáson.

A budapesti piaristáknál járt középiskolába. A jogi karon doktorált, majd letette az ügyvédi vizsgát. Szüleivel gyakran nyaralt a Magas-Tátrában, de kezdetben a hegyek nem voltak rá hatással. Mikor azonban Jankovics Marcell Úttalan utakon című könyvét elolvasta, lelke tüzet fogott. A tűz csiholásához középiskolai és egyetemi diáktársa Serényi Jenő, aki már évek óta járta a hegyeket, is hozzájárult. A turizmusról nagyon hamar hegymászásra váltott. Hegymászó pályafutása 1906-ban kezdődött, amikor szüleivel és öccsével a Magas-Tátrában nyaraltak. A két testvér augusztus 14-én szülei tudta nélkül, városi öltözékben és cipőben felmásztak a Lomnici-csúcsra, ahová késő délután érkeztek, és ott elhatározták, hogy "útközben" a Késmárki-Zöld-tónál meglátogatják ismerőseiket. A leereszkedés az anánylag nehéz hegymászóterepen nagyon kalandos és életveszéles volt, de a Nagy-Papirusz-völégyben töltött éjszaka után végül is szerencsésen végződött. A kövezkező évben már 2 első megmászása volt, ezek száma az évek során rohamosan növekedett; az 1912. év volt a legsikeresebb (25 új út). A trianoni országdarabolás lehangolta, és csak 1920-ban jelent meg ismét a Tátrában, majd 1923-ban lényegében abbahagyta a tátrai hegymászást. 1937-ben és 1942-ben volt még két komolyabb szóló mászása.

1906-1914 között a legjobb hegymászók közé tartozott. 1942-ig mászott, még 1968-ban is turistáskodott a Magas-Tátrában. Kötéltársa legtöbbször öccse Komarnicki Román és Grósz Alfréd volt, de nagyon sok magyar, német és lengyel hegymászóval is mászott. A Magas-Tátrán kívül (ahol minden csúcsot megjárt és 143 első megmászása volt) jelentős útjai voltak az Alpokban és a Dolomitokban. Tátrai útjai közül:

A Budapesti Egyetemi Turista Egyesület (BETE) első elnöke volt. Az alig egy éves egyesület 1910-ben elindította a Turistaság és Alpinizmus c. folyóiratot, amelyet volt iskolatársával Serényi Jenővel szerkesztett. 1914-1926 között a Magyar Turista Szövetség tanácsának tagja volt, 1933-tól 1938-ig pedig társelnöke.

1907-től az említett folyóiratokon kívül hegymászással összefüggő cikkeket jelentetett meg a Turisták Lapjában, az MKE Évkönyvében, az Oesterreichische Alpenzeitung-ban, a Die Karpathen-ben, a Pamietnik TT-ban, a Taternik-ban (ide 1906-1956 között írt), pl.:

A tátrai hegymászás irodalmában kiemelt helyet foglal el az átfogó, többkötetes, több kiadásban megjelent hegymászókalauza: 1914-1925 között ez volt a legjobb hegymászókalauz. Tátraismerete legendás volt: Komarnicki Gyula szívesen adott információt más (Paryski, Puskás, Hochberger) hegymászókalauzíróknak is 1912-től egészen haláláig. Halála után megjelent még egy kalauza: Fél évszázad telt el tehát, ameddig egy új, magyar szerzőtől származó Tátra kalauz ismét megjelenhetett. Komarnicki Gyula a tőle megszokott pontossággal és szorgalommal egy életen át gyűjtötte az új kiadás adatait. E tevékenység során széleskörű levelezést folytatott, hogy az elnevezések, az új mászóutak tekintetében minden részletre kiterjedő művet alkosson. Kezdetben úgy látszott, hogy ennek a terjedelemnek nem lesz akadálya. A Medicina kiadóval kötött szerződés az első kötetre 20 ív, majd a későbbi második kötetre további 20 ív megírására szólt. Összesen négy kötet került volna kiadásra 80 ív terjedelemben. Ebből a fele készen volt, a másik fele jegyzetekben még rendezésre és főleg megírásra várt. Ebben a készenléti állapotban érte a szerzőt az a hír, hogy a kiadó nem tudja vállani a korábban elképzelt terjedelmet. A Tátra kalauz a 80 ívvel szemben csak 30 lehetett. A szerzőt az új helyzet lelkileg beteggé tette: meggyőződése ellenére, de barátai kérésére írta alá az új kiadói szerződést. Lelkileg talajvesztett állapotában néhány héttel később elesett, kórházban feküdt haláláig. A magyar Tátra kalauz ügye a szerző halálakor igen válságos helyzetbe került. Nem kis gond volt, ki folytassa a művet. Olyan valaki kellett, aki nemcsak Tátra ismerő, hanem akit tisztelet és barátság szálai fűztek a szerzőhöz. Bucsek Henrik vállalta végül is a kész részek zsugorításának kényes feladatát, és a hiányzó részek megírását, illetve a jegyzetek alapján történő elkészítését. A mintegy 50 oldalas bevezetőt a gyakorlati tudnivalókkal teljesen ő írta. A szakmai ellenőrzést és a rajzokat, valamint a fényképekbe a berajzolást Arno Puskás, a térképvázlatokat Július Andrási készítette. Az első kiadás egy vastag kötetben, a második hét füzetben jelent meg. Összefoglalva: sajnos ezen hegymászókalauz nem átfogó mű, csak válogatás a tátrai hegymászóutakból. Külön értéke, hogy a Tátra helyneveit négy nyelven adja meg (szlovák, magyar, lengyel és német). A szerző ugyanazon szavakkal bocsátotta útjára, mint elődjét:
Legyen ez a könyv, amelyet a Tátra barátainak kezébe adok, hűséges kísérőjük, vezetőjük a bércek világának úttalan útjain. Segítse őket minél többet bepillantani e fenséges, nagy hegyek titkaiba, hogy emlékeik nyomán mindinkább megerősödjön bennök az az érzés, amely annyiunk szívében él: a Tátra szeretete.
A könyv ezt az ajánlást kapta:
"GRÓSZ ALFRÉD
- a régi nagy szepesi Tátrakutatók, Frölich Dávid, a Bucholzok, a Genersichek késői méltó utóda
- emlékére."

Hangsúlyozni kell azt is, hogy műveivel, különösképp hegymászókalauzaival, nagyban hozzájárult a tátrai magyar és német földrajzinevek rendszerezéséhez, megalkotásukhoz, használatukhoz. Meg kell említeni a 1930-ban napvilágot látott 1:50000 méretarányú Magas-Tátra magyar nyelvű térképét sziklarajzokkal, amely a mai napig az egyik legáttekinthetőbb ilyen tárgyú kiadvány.

1908-tól a lehető legszívélyesebb kapcsolatokat tartott fenn a lengyel hegymászókkal, megszakításokkal látogatta Lengyelországot. A II. világháború alatt segítette a Magyarországra került lengyeleket (nem csak a hegymászókat). 1931-től a Lengyel Turista Társulat (STPTT) tiszteletbeli tagja, a Lengyel Hegymászó Szövetség (PZA) tiszteletbeli tagja, a Karpathenverein tiszteletbeli tagja.

1945 után mint osztályidegent és a régi rendszer magasrangú tisztviselőjét Budapestről Erkre telepítették ki, de ez nem akadályozta abban, hogy dolgozzon a hegymászókalauzán. Dezsényi Jánosnak mondta akkor:
... tudod, én most is rendszeresen túrázom ... gondolatban. A Magas Tátra, az Alpok útjait ismétlem. Sok helyen fogásról fogásra. Ez átsegít a kemény időszakon. Annyira el tudok merülni a gondolataimba, hogy legutóbb egy szénás szekér csaknem felborított.

Irodalom:


Komarnicki Gyula Dr

Komarnicki Gyula Dr

Komarnicki Gyula Dr

Komarnicki Gyula Dr

Komarnicki Gyula Dr

Dr Komarnicki Gyula 70 éves
fotó: Tátrai Rupert

Komarnicki Gyula Dr

Komarnicki Gyula Dr lengyel hegymászók társaságában 1911-ben
A Lengyel Tátraegyesület Turista Osztályának tagjai a Poprádi menedékház verandáján 1911-ben a Sárkány-gerinc megmászásának előestéjén
Komarnicki Gyula (jobbról második)
Janusz Chmielowski (középen sapkában)
Jerzy Żuławski (balról első)

Forrás:
[Z. Radwańska-Paryska, W. H. Paryski: Wielka encyklopedia tatrzańska, Wydawnictwo górskie - Poronin 1995., 542. o.]
[Magyar Utazók Lexikona, Panoráma, Budapest 1993., 214. o.]
[B. Chwa¶ciński: "Z dziejów taternictwa", Sport i turystyka kiadó, Varsó 1979., 121. o.]
[Beszámoló a Magyar Földrajzi Társaság Hegymászó Szakosztályának 1978 évi működéséről, Budapest 1979., 111. o.]
[Beszámoló a Magyar Földrajzi Társaság Hegymászó Szakosztályának 1980 évi működéséről, Budapest 1981., 53. o.]
[Dr Komarnicki Gyula, A Magas-Tátra hegyvilága, Budapest 1985., 2. kiadás]
[Dr Komarnicki Gyula: A Magas-Tátra hegymászókalauza, III. kiadás, Késmárk-Budapest, 1926., Turistaság és Alpinizmus lap-, könyv- és térképkiadó RT kiadása]
[Wladysław Cywiński, Tatry - przewodnik szczegółowy, VII. kötet, 160. o.]
[Neidenbach Ákos, személyes közlés]
[Kalmár László, személyes közlés]