Ha a Kárpátegyesület évkönyveiben lapozgatunk, úgy az 1913-as jubileumi évszámban, valamint a "Turistaság és Alpinizmus" 1922-es évszámában megtaláljuk annak lerögzítését, hogy milyen különleges érdemeket tulajdoníthatunk a legrégibb cipszer tátrajáróknak. Erre vonatkozólag azonban sehol nem találunk az életrajzokból és irodalmi hagyatékból erre utaló kivonatokat oly módon összeillesztve, hogy az összefüggésekből és a felvázolt adatok összességéből láthatnánk és felmérhetnénk, milyen erkölcsi tőke adódik ezen egyes részletek összességéből líceumunk javára.

Hogy ilyen értelemben ezt a hiányt pótolhassuk és áttekintést nyújtsunk, megkísérlem a továbbiakban rövid utalásokkal maguktól értendő, megbízható adatokkal rávilágítani, hogy a mi művelődési helyünk a tanulók körében a vándorturistaság propagálásában, ugyancsak a Magas Tátra kutatásában és feltárásában, valójában útmutató szerepet játszott évszázadokon át.

Hogy ezen állítás helyességét megfelelően alátámasszuk, időrendi sorrendben felsorolom az ehhez szükséges dokumentumokat.

Intézetünk hajdani rektora Adam Kunisch, aki jelentős költői tehetséggel megáldott ember volt, Christoph Kunisch városi bíró fia, és akit 1600-ban elragadott a pestis, intézetünk növendékeivel már a 16. század 90-es éveiben kirándulásokat tett a Tátrában. Johann Bock (Bocatius) az eperjesi főiskola rektora 1598-ban eperjesi tanulókkal Késmárkra jött és magát fiaival együtt a magas hegységbe vezettette az említett késmárki iskola igazgatójával. Majd e szívességet egy latin verssel köszönte meg, melyet Bock verseskötete őriz késmárki evangélikus gimnáziumunk könyveiben. Meg kell jegyezni, hogy ez olyan időkben történt, amikor még feltételezték, hogy a tátrai barlangokban sárkányok léteznek és a hegyvidék aranykincseit griffmadarak (mitológiai meseállatok) és gonosz szellemek őrzik.

Azóta líceumunk pedagógusai között mindig akadtak újabb lelkes természetbarátok, akik az ősök nyomán haladva, iskolánk babérkoszorújába néhány ragyogó levelet illesztettek a Kárpátok ezen legöregebb kultúrhelyén.

KUNISCH Ádám, - aki Wittenbergben tanult -, említett tevékenységére vonatkozólag, lásd Genersich Keresztély: "Késmárk szabad királyi város nevezetességei", Kassa 1804., II.kötet, 163. old. és Dr. Lipták János: "A Késmárki Evangélikus Líceum története", 47. old.

A késmárki születésű ZIPSER Dávid költő (1577-1646), aki pedagógusként a latin Praetorius nevet vette fel, elbingi, stettini és rostocki intézetünk meglátogatása után tovább képezte magát, szorgos botanikus és mineralógus volt, aki növendékeit elvezette a természetbe is, hogy növényeket, főleg gyógyfüveket és kőzeteket gyűjtsön velük. Mint gimnáziumunk rektora 1608-1646 között tanulmányi kirándulásokat vezetett a tanulók részére a Központi Kárpátok magasabb régióiba. Hogy mennyire összeforrottnak érezte magát a Tátrával, ezen mély benyomást keltő hegyi vándorlásokkal kapcsolatosan, erre életének a következő eseményéből lehet következtetni. Amikor érezte közeledni halálát, kivitette magát a szobájából, arcával a magashegység felé fordult és megköszönte Istennek, hogy ilyen csodás hazával ajándékozta meg és hálás szavakkal emlékezett meg azon gyógyító hatású alpesi növényekről, amelyeket évenként a havasokból hozott és amelyek neki és másoknak is kiváló szolgálatokatt tettek.

A Magas-Tátrában végrehajtott és elsőként leírt csúcsmászás története, amellyel irodalmunk egyáltalán rendelkezik, FRÖHLICH Dávid (1600-1648) tollából származik, aki 1615-ben, mint 15 éves gimnáziumi növendék, két iskolatársával megmászta a mai Késmárki-csúcsot és ezen sikeres vállalkozásukról 1639-ben "Medulla geographiae practicae" című földrajzi tárgyú könyvében számolt be.
Mivel a "Havas hegységet" az általunk ismert régi iskolai leírások szerint kezdetben csak tapasztalt oktatók teljes felelősségű felügyelete mellett volt szabad látogatni, feltehető, hogy az amlített tanítványok egy a hegyekben tapasztalatokkal rendelkező iskolai nevelővel voltak együtt, noha Fröhlich Dávid erről nem tesz említést.
"Bibliotheca seu Cynesura Peregrinantium", (Ulm 1644, III. kötet, 254. old.) című munkájában, arra utal, hogy akkoriban iskolai ifjúságunk "évenként egyszer, zászlók alatt, dobolva vonult az erdőkbe", mely kirándulásokat mint vándortúra versenyeket kell értékelni. Bensőséges természetszeretetét valószínűleg részben ilyen módon sajátította el. Élénk vállalkozó szelleme és a már közölt csúcsmászás megkapó romantikája a későbbi tanítványokra buzdítólag hatott, így csábító példája más fiatalokat is hasonló elhatározásokra indított.
Atyja, Fröhlich János 1600-tól 1608-ig intézetünk rektora volt. A fiatal Fröhlich Dávid Elbingben, majd az Odera menti Frankfurtban matematikát, asztronómiát és orvostudományt tanult, 12 évet töltött külföldön, gazdag ismeretekkel tért vissza szülővárosába és mint magántanító működött.

1655-ben a boroszlói származású diák SPEER Dániel (1636-1707) 19 éves legényként, néhány hónapra a késmárki gimnáziumba jött. 1683-ban jelent meg nyomtatásban Simpliciádjainak egyike, a "Dacianische Simplicissimus" nevű munkája. E mű 13. fejezetében Speer Dániel a Késmárki-csúcs megmászásáról számol be: "Ahogyan Simplicissimus 5 tanulóval és egy vezetővel három napon át a Kárpátok magas hegységét bebarangolta" címmel, 1655-ben szepességi tanulmányi ideje alatt. Ezen feljegyzések Speer Dániel részéről igen érdekes fényt vetnek a tátrai turistáskodásra. Kihangsúlyozza ugyanis, hogy szokásban volt a Késmárki Gimnáziumban évente János-napkor (a nyári napéjegyenlőség idején) hegyi kirándulásokat tenni. "Simplicissimus a rektor úr engedélyével és beleegyezésével 5 barátja társaságában egy a hegy lábánál fekvő faluba vonult, itt egy iskolamester lakott, aki fizetségért vezette fel az érdeklődőket a hegyre és a legkülönfélébb látványosságokat mutogatta meg nekik." Ez a rókusi tanító, akiről itt szó van, az első hegyivezető, akiről tudomásunk van. Simplicissimust és társait térdvasakkal, kötelekkel és hajítóvasakkal szerelte fel. Azonkívül mindenki kapott egy botot is, amelyen alul kis vasásó volt, gyógyfüvek kiásásához. A Rókus falun át a Tátrába induló diákok ezenkívül bőrből készült tömlőkkel voltak ellátva italok szállítására. Először a Legelőrét (Weidau) , majd a Kopa-hegy (Durlberg) érintésével a Zöld-tavi-völgybe, onnan a Morgás-hágóba (Ratzenbergjoch), a Wéber-csúcsra és a Késmárki-csúcsra kirándultak. A tanító aki kiváló vezető volt, ezeket a mászásokat már többször megtette. Visszatéréskor a rókusi plébános kijelentette, hogy már négyszer állott ugyanezen a csúcson. Vajon hol nyerték ezek az emberek az alpinizmushoz szükséges ismereteket? Minden bizonnyal ott, ahol tanultak: a Késmárki Gimnáziumban.

Amikor id. BUCHHOLTZ György (1643-1723/) az 1664-es esztendő július hónapjában a Nagyszalóki-csúcsot (Schlagendorfer Spitze) megmászta, társasága 12 főből állt. Több mint a fele tanuló volt, akik valószínűleg a késmárki gimnáziumot látogatták. De ezen társaság többi tagja is, - egy orgonista Mateócból (Matzdorf/), egy kántor Szepesszombatból (Georgenberg) és egy pap Nagyszalókról (Gross Schlagendorf) -, szintén késmárki intézetünk tanítványainak tűnnek, mint Buchholtz és egy vadorzó is. Ebből arra lehetne következtetni, hogy ezen vállalkozás indítékát vissza lehet vezetni a késmárki tanulók évenként szokásos tradicionális hegyi kirándulásaira. Ez a magashegyi túra minden bizonnyal döntő indíték volt id. Buchholtz György 1719-ben írt szerzői munkájához: "A széltében-hosszában eljegesedett cipszer Havas Hegység" amivel tátrakutató és író lett. Ehhez hozzájárult Fröhlich Dávid 1639-ben kinyomatott: "A gyakorlati földrajz kézikönyve" című munkája, melyet Buchholtz és a tanulók olvastak (Buchholtz hivatkozik is erre) és amely a Tátra egyik főcsúcsának vonzó megmászását tartalmazza az 1615-ös évből.

BOHUSCH György természettudós (1687-1722) - Wittenbergben végzett - iskolánk rektora volt 1711-től 1722-ig, buzgó barlangkutató, aki a Keleti-Tátra barlangjaiban, többekközött 8 barlangi medve (Ursus spelaeus) koponyát ásott ki, ezeknek csontjait akkoriban még általánosan sárkánycsontoknak vélték. A természettörténeti oktatás szemléltetésére, minden évben, egyéb célok mellett többször vezette a távolabbi környékre az iskolai ifjúságot, így a leibitci (Leibitz) kénes fürdőbe is. Sajnos azt nem említi meg, hogy növendékeivel hol járt a Tátrában. Fő munkájában: "A Szepesség történeti-földrajzi leírása" (a latin eredetiből Dr. LIPTÁK János professzor fordította németre), figyelmét részben a mi magashegységünkre irányította, ezáltal az erre vontakozó ismeretek elterjesztéséhez meglehetősen feltáró modon hozzájárult. Ezen munkájában kimondottan hangsúlyozza, hogy az a szándéka, hogy a Kárpátokról külön leírást készítsen. Ezen nyilatkozata azt bizonyítja, hogy a hegyek barátja volt és a Havas hegységet saját tapasztalásból közelebbről is ismerte. Sajnos ez a bejelentett leírása halála után, vagy elveszett, vagy pedig meghalt mielőtt tervét megvalósíthatta volna.

Ifj. BUCHHOLTZ György (1688-1737), aki Késmárkon pillantotta meg a napvilágot, első tanulmányait intézetünkben végezte el, majd Danzigban és Greifswaldban látogatta az egyetemeket. Tanulmányai végeztével először mint iskolaigazgató működött Nagypalugyán (Liptó megye), onnan visszahívták és 1722-1737-ig Késmárkon mint líceumunk rektora tevékenykedett. Mint tátrakutató, eredményesen követte híres apjának nyomdokait, aki számunkra a "Cipszer Havas Hegység" legrégibb leírását hagyta hátra. Ebben az irányban a liptói barlangok: Deménfalvai (Demannsdorf) és Szent Iván első bejárása és pontos első felmérése jelentette a kezdetet. A Deménfalvi-barlang járatairól áttekinthető rajzot készített, függőleges metszet formájában, mely képet magyarázatokkal is ellátta. Ezt a vázlatot hozta később BÉL Mátyás rézkarc formájában 1723-ban, Nürnbergben megjelent "Prodromus" című földrajzi munkájában. A sok adatot, amelyet Bél Mátyás a Liptói-Tátráról előszavában közölt, abban az időben ifj. Buchholtz Györgytől nyerte, amikor utóbbi 1714-től 1722-ig Nagypalugyán volt iskolavezető és szorgalmasan kutatott a Liptói-Tátrában. Ifj. Buchholtz Györgynek köszönhetünk egy igen érdekes, az akkori csúcselnevezésekkel ellátott rajzot a Magas Tátráról, a legrégibb teljes magas-tátrai panorámaképet 1717-ből.
Több önálló munkát is írt. Azonkívül a "Boroszlói fizikai-orvosi évkönyv"-ben 21 fejezet jelent meg tőle, többnyire természettörténeti jellegűek, köztük két leírás kárpáti hegyi utazásokról. Többnapos vándorlásokról van itt szó amelyet tanulóival végzett. 1724-ben diákjaival a Bélai-hegyeken volt és a Zöld-tavi-völgyből a Vörös-agyagon (Rother Lehm) és a Fekete-víz-völgyön (Schwarzwasswertal) tértek vissza. 1726-ban a Késmárki-Zöld-tótól a Vörös-tóig vezette iskolai csapatát és onnan a Zerge-hágón át a Fehér-tóig. Ahogy közleményeiből következtetni lehet, életében több csúcsot is megmászott. Kár hogy közelebbit nem közölt ezekről. Biztos azonban, hogy a felügyeletére bízott ifjúságot több esetben is magával vitte a magshegységbe. Líceumunk arhívumában Dr. Lipták János azon iskolai munkák jegyzékét találta, melyet tanulmányairól az 1736-os évben készített. A 4. számú feladat címe: "Causae scandendi Carpathum", németül: Gründe der Karpatenbesteigungen, vagyis: "A Kárpáti megmászások okai." Mellette fel van sorolva azon 12 diák családneve, akik ezt a feladatot helyesen oldották meg. Ifj. Buchholtz György mint kiváló pedagógus, minden bizonnyal nem olyan témáról iratott iskolai feladatot diákjaival, ami számukra ismeretlen lett volna. Ez újabb bizonyíték arra, hogy Buchholtz az iskolai kirándulásokat 1736-ig részben szemléltető oktatásként, részben nevelési okokból helytálló módon alkalmazta.
Az 1783-as "Magyar Magazin" (Ungarische Magazin) III. számának 3. részében azt olvashatjuk, hogy Buchholz rektor 1724-ben egy angolt vitt a Tátrába és ezen európai utazó egy bécsi hetilapban a hegyeinkben tapasztalt benyomásait és megfigyeléseit az alábbi címen hozta nyilvánosságra: "A különleges és nagyszerű szirtek és földalatti barlangok a Kárpáti hegysében, melyek Magyarországot és Lengyelországot egymástól elválasztják". Angolból fordítva. Dr. Bruckmann E. braunschweigi orvos, akit Buchholz rektor a Tátra megismerésébe bevezetett, az útról készült jelentését "Epistulae itinerariae" címen 1740-ben Wolfenbüttelben nyomatta ki.

BUCHHOLTZ Jakab (1696-1758) neves aranykutató, iskolai alapképzését ugyancsak Késmárkon nyerte, ahol bölcsője állott. 1711-ben, mint 15 éves ifjú, Bártfára (Bartfeld) költözött, hogy ott a tűkészítés tudományát elsajátítsa. 1718-ban Elbingben (Poroszország) tartózkodott, hogy ismereteit bővíthesse. Ahogyan naplójáből kitűnik, ottartózkodása alatt több tudós, tanult emberrel tartott kapcsolatot. Mint felszabadult tűkészítő mester, szülővárosában telepedett le, ahol György 8 évvel idősebb bátyja késmárki gimnáziumunk rektora is lakott. Többször elkísérte bátyját a Tátrába, valószínűleg iskolai kirándulásokon is. Noha Jakab nem érte el György fivérének magas képzettségi fokát, mégis buzgó kutatásokra irányuló hajlandóságot mutatott, acélos kitartást és nagy ambiciót, továbbá érdemleges eredményeket ért el. 1746-ban a Tátrában több ezer ásványt gyűjtött és ezt a gyűjteményt elküldte ajándékba Bécsbe a császárnak, hogy ilyen módon irányítsa rá az udvari körök figyelmét a hegység kincseire. (Akkoriban élte legnagyobb virágkorát a tátrai kincskeresés.)
A Buchholtz Jakab által nyújtott kezdeményezés következtében, I. Ferenc császár, Mária Terézia férje, érdeklődni kezdett hegységünk ércekben való gazdagsága iránt. 1751-ben elküldte von Nagel bécsi udvari matematikust, von Baillont, Langer Ferenc budai mérnököt, a kassai Liesgang Péter professzort és Réz Ernő körmöcbányai bányagondnokot segítő személyzettel a Szepességbe, akik azután Buchholtz Jakab vezetésével, több héten át járták a Tátra vadonát, majd további két és fél hónapon át a szomszédos megyékben geologizáltak.
1752-ben ismét egy császári küldöttség jött késmárki házába. Áprilistól júniusig utazgatott velük az országban, ritkaságokat, érdekességeket, kövületeket nemes érceket és drágaköveket keresve és gyűjtve. Az akkor összegyűjtött anyagot 1752. július 21-én személyesen adta át I. Ferenc császárnak Bécsben. A császár és a jelenlétében lévő miniszterelnök Tousinet kegyesen fogadták Buchholtz Jakabot és másfél órán át meséltették kutató útjáról és hegyi élményeiről. 1754-ben azt a megtisztelő megbízatást kapta a császártól, hogy Erdélyben kutasson addig még fel nem lelt kincsek után. Ebből látható, hogy Buchholtz Jakab nem volt jelentéktelen, szürke valaki, hanem a cselekvés energikus ösztönzője, a dolgok kristályosítója, aki körül ugyancsak szakértő segítőtársak csoportosultak.
Naplója a budapesti Nemzeti Múzeumban található. A cipszer költő WEBER Rudolf 1904-ben kiadta ennek egy kivonatát, hozzácsatolva atyjának id. Buchholtz Györgynek munkájához: "Történelmi nemzedék jelentés" címmel.
Egyéb irodalmi hagyatékát találjuk a Magyar Magazin III.számában "A Kárpát hegység leírása egy ismeretlen szerző kéziratából" címen és az "Utazás a Kárpát hegységbe és a szomszédos megyékbe" címmel ugyancsak a Magyar Magazin IV. számában.

A Nagylomnicról származó ifj. HORTIS ab Auguszt SÁMUEL (1729-1792) három éven át, 1758-1761-ig intézetünk rektorhelyettese volt. Eperjesen jogot, Wittenbergben és Greifswaldban teológiát tanult, mellesleg szorgalmas, szenvedélyes ásványgyűjtőként ismerték. Kortársa az iglói pap, CZIRBESZ András Jónás említi, hogy ifj. Hortis ab Auguszt többször meglátogatta a Tátrát kutatási céllal és rendelkezésére bocsátotta errevonatkozó feljegyzéseit, amikor 1772-ben leközölt tátraleírását készítette. A fönt említett Auguszt Sámuel Tátra ismeretei tehát ebben az érdemes munkában kerülnek értékelésre. A "Császári és Királyi bécsi különleges Híradó"-ban (K.K.priv.Wiener Anzeigen") és a "Magyar Magazin"-ban jelent meg ifj. Hortis ab Auguszt Sámuel tollából több tartalmas közlemény történelmi és helyrajzi tartalommal, közte egy érdekekes résszel a Tátra arany- és kincskeresőiről.

Tudásszomját és a hegyek iránti szeretetét minden bizonnyal dédnagyapjától HORTIS ab Auguszt KERESZTÉLYtől (1598-1650) örökölte, a híres késmárki városi fizikustól, aki Fröhlich Dávid barátja és kortársaként ugyancsak végzett hegymászásokat. Auguszt Keresztély erre vonatkozó jelentései azonban sajnos veszendőbe mentek. Ez a kiváló tudós, akit III. Ferdinánd többször kitüntetett, különleges hírnévre tett szert a gyógyító hatású gyalogfenyő vagy kúszófenyő (Krummholz) olajának első előállításával, amelyet desztilláció útján az aromatikus Latsche (pinus montana, vagy pinus pumilio) hajtásaiból nyert. Ezen találmányához kapcsolódva írta a "Kézirat"-ban (Manuscriptum) megjelent munkáját: "De balsamo Hungarico" címmel. Az Auguszt Keresztély által kipróbált desztillációs eljárás alapján id. Buchholtz György elsőként készített 1664-ben a növény hajtáscsúcsából cirbolyafenyő olajat. Lásd MELZER Jakab: "Híres cipszerek életrajza", 1832., 24.oldal.

A késmárki születésű MAUKSCH Tamás (1749-1832) gimnáziumunk látogatása után, a lipcsei egyetemen tanult. 1776-ban meghívták rektorhelyettesnek a Késmárki Líceum-ba, ahol 1784-ig oktatott. Később 16 éven át Nagyszalókon (Groß-Schlagendorf) lelkészként működött. Majd élete alkonyán ismét Késmárkon volt, ahol beható tudományos-irodalmi munkákkal foglalkozott. Mint a tátrai flóra kutatásának megalapítója, ezen ágazat területén a maga idejében - melyet gyakorlatilag gyűjtéssel, elméletileg szakirodalommal fejlesztett - elismert tekintély volt. Többször volt alkalma híres tudósokat, pl. 1793-ban az edinburgi angol professzort Towson Robertet és 1813-ban a svéd professzort Wahlenberg Georgot kutató útjaikon hegyeinkbe kísérni, mint társuk és tolmácsuk.
Szorgalmáról tanuskodnak Bécsben és Budapesten közzétett természettudományos munkái. Hely hiányában itt csak az "Útmutató a Cipszer Kárpáti Alpokon át" (Wegweiser durch die Zipser Karpatischen Alpen) című munkájára hivatkozhatunk. A benne foglalt különböző hegyi tájakra vonatkozó leírások hézagpótlók és varázsosan szépek. Igen érdekesek a benne található szakaszok meteorológiai megfigyeléseiről és a Tátra állatvilágáról szóló jelentések. A mű 422 oldalból áll, ebből 192 botanikai tartalmú. Jelentős érdemei elismeréseképpen a Kárpátegyesület a Nagy-Tarpataki-völgyi Hosszú-tótól induló Bibircs-csoport - Kis Viszoka - Rovátka (Warzengruppe-Hochberg-Kerbchen) csoporttól a Közép-hegységhez (Mittelberge) elnyúló völgyelágazást "Mauksch Tamás-völgyecské"-nek nevezte el.

A késmárki illetőségű GENERSICH Keresztély (1759-1826) a mi intézetünkben eltöltött középiskolai évek után Göttingenben és Utrechtben tanult teológiát. 1786-ban társrektorként hívták meg líceumunkba. Mint szorgalmas történész, buzgó forrástanulmányokat végzett, többek között nyomtatásban megjelent, saját jelentős történelmi munkájához: "Késmárk szabad királyi város nevezetességei", 1804. (2 kötet, összesen 1006 oldallal). Mint természetkutató főleg növény- és ásványkutatással foglalkozott. Mellesleg korának legjobb Tátra-ismerői közé tartozott. A Tátra-hegység leírásával, amely Bredetzky Sámuel közlésében 1807-ben jelent meg: "Újabb adatok a Magyar királyság topográfiájához és statisztikájához" címen, hegyeink megismertetése révén maradandó érdemeket szerzett. Főleg a tátrai bányászatot írta le részletesen. Az útleírás egy helye, mely a Tátra-monográfia 193-195. oldalán olvasható, arra utal, hogy kutató útjainak egyikén végrehajtotta a Vörös-tavi-csúcs (Rotseespitze) első megmászását. Tőle származik a Magas-Tátrában a Papirusz-csúcs és Papirusz-völgy elnevezés.

Fivére GENERSICH János (1761-1825), 1788-1821-ig intézetünk professzora, majd 1815-1816-ig igazgatója volt, ugyancsak lelkes tátrabarát. Bécsben 1811-ben Doll Antal kiadónál a "Wilhelmine" című könyvben fenti szerzőtől egy az 1807-es esztendőben tett tátrai kirándulás leírása jelent meg, egy hosszabb útilevél formájában. Majd ugyanezen cikk Dr. Prokert Heinz "Kárpáti ország" nevű lapjában ismételten megjelent Reichenbergben, az 1938. évfolyam 3-4. füzetében. Az ábrázolás szellemességében ez a közlemény minden egyéb korabeli kínálatot felülmúlt.

A harmadik testvér GENERSICH Sámuel (1768-1844), aki szintén iskolánkból került ki, orvosként telepedett le Lőcsén (Leutschau) és 1798-ban, latin nyelven egy alapvető, derék botanikai munkát adott ki: "A cipszer flóra jegyzéke avagy a cipszer vármegyében és a szomszédos Kárpátokban szabadon előforduló növények felsorolása" címmel. Ezt a munkát a későbbiekben egy további, kevésbé átfogó "növényi katalógus"-sal bővítette. Genersich Sámuel itt mintegy 900 növényt sorol fel különösen a gyógynövényekre koncentrálva és mindegyiknek felsorolja előnyös hatásait. Amikor a híres svéd tudós Wahlenberg Georg 1913-ban a "Flora carpathorum principalium" (A Kárpátok főbb növényei) anyaggyűjtésével foglalkozott, - e célból négy és fél hónapon át vidékünkön tartózkodott, - megtekintette e kiváló cipszer botanikus herbáriumát is, akinek a fönt említett forrásmunkáját már előzetesen is használta tanulmányánál.

Volt professzorunk ASBOTH János /1768-1823/ tollából 1802-ben, egy igen felvilágosító, alapos leírás jelent meg a Zöld-tavi-völgyről (Grünseetal), akkor még Kopperschachten = Rézakna-völgy, Bredetzky Sámuel: "Magyarország topográfiai zsebkönyve" címen kiadott munkájában, Sopronban. Amelyben megemlíti, hogy ő és más professzorok, nagyszámú líceumi növendékkel az 1797-es és 1800-as években iskolai kirándulásokat tettek a Zöld- és Vörös-tavakhoz.

Intézetünk jóindulatú támogatója, BERZEVICZY György Ferenc (1763-1822) líceumfelügyelő, mint tanítvány került a késmárki líceumba, ennek akadémiai fakultásán később jogot is tanult. Mint diplomás jogtudós, Budapesten és Göttingenben még nyelveket is tanult és történelmi tanulmányokat is folytatott. Angliában és Franciaországban tett hosszabb utazások után Nagylomnicra (Groß-Lomnitz) tért vissza ősi családi kastélyába, a gazdasággal foglalkozott és irogatott. Egész sor értékes művet írt történeti, földrajzi és népgazdasági jelleggel. Tátrai utazásait a Bredetzky-féle közleményekben és Sartoris festői zsebkönyveiben írta le. Korának kiemelkedő külföldi tátrakutatói (Beudant 1791-1794, Towson 1793, Wahlenberg 1813) vállalkozásaikban hathatós támogatást nyertek általa. Két alkalommal kísérte az osztrák-magyar uralkodóház tagjait a Tátrába.

BREDETZKY Sámuel (1772-1812), egy leibici (Leibitz) tanító fia, először líceumunkban tanult. Általános művelődésének magasabb fokát a jénai főiskolán nyerte. Mint soproni professzor később Bécsben és Krakkóban mint lelkész, végül pedig Lembergben mint evangélikus szuperintendáns működött, de mint a Szepesség hű fia, szoros kapcsolatban maradt iskolánkkal és mint ennek néhány vezető személyisége, úgy mint Berzeviczy György, Asboth János és Genersich Keresztély, öt értékes könyvet adott ki, "Adatok a Magyar királyság topográfiájához és statisztikájához" címmel, melynek tartalma a mi kis vidékünknek látnivalóira és elsősorban a Magas-Tátrára vonatkozott. Félre nem ismerhető volt azon törekvés előtérbe helyezése, az akkoriban még igen jelentős hiányosságoknak megszűntetése a mi nagyszerű hegyivékünk megismerésében és az általános érdeklődést felkelteni a még fennálló titokzatosságok leleplezésére.

A szepesszombati (Georgenberg) RAINER János György (1800-1872) szintén líceumunk tanulója volt. Maradandó érdemeket szerzett Ótátrafüred (Altschmeks) klimatikus üdülőhellyé való lendületes fejlesztésével, ahol bérlőként hatalmas befektetésekkel 40 éven át oroszlánrészt vállalt a vállalkozás kifejlesztésében. Amennyiben Ótátrafüred Csáky grófnak köszönheti megalapítását, úgy Rainer János Györgynek ragyogó felvirágoztatását. Éles távolbalátással gondoskodott jó országútról, a Poprádi-völgyből egészen Ótátrafüredig és onnan jól járható ösvényekről föl a hegyek világába.
A Tarpataki-völgyben (Kohlbachtal) felépíttette az első menedékházat, a "Rainer kunyhót". Mint iskolánk hálás növendéke, jelentős hagyatékot adományozott a líceumnak, amely a "Rainer alapítvány" nevet viseli.

Korszakalkotó jelentőségű volt 1873-ban Kárpátegyesület megalapítása. A Szepesség számára adódó rendkívül fontos kultúrális és gazdasági jelentőségét itt nem szükséges különösképpen hangsúlyozni, dícséretes teljesítményei, melyekkel a Magas-Tátrát tovább feltárta, általánosan ismertek. Azt a tényt kell azonban itt kiemelni, hogy a Kárpátegyesület bölcsője tulajdonképpen a Késmárki Líceumban állt! Létrehozásához az első indítékot ugyan egy salzburgi orvos, Dr. Wallman Henrik adta, aki a mi magashegységünk vad romantikus szépségétől úgy el volt ragadtatva, hogy az 1869-es évben, a "Der Tourist" (A Turista) című osztrák folyóirat 1. évfolyamának 17. és 18. számában a Tátra nagyformátumú turisztikai és tudományos feltárásának szükségességére utalt.
Azonban ez a nálunk is magától valóban felmerült ötlet megvalósításához, csak 1871. december 2-án történt az első lépés intézetünk professzor-kollégiuma ezen célból összeült tanácskozásán. Zimmermann Gyula professzorunkat a jelenlévő oktatók megbízták, hogy adjon ki egy felhívást az életre hívandó egyesülethez való csatlakozásra, amit ő meg is tett. Az előkészítő bizottságba, amely egyidőben mint verbuváló bizottság indult neki az előmunkálatoknak, mások mellett a mi akkori igazgatónkat Scholz Frigyest is beválasztották; ő a szászok által énekelt "Zipszer ének" költője volt (Isten, aki egykor atyánk...). Amikor 1873. augusztusában a Kárpátegyesület megalapítása Ótátrafüreden bekövetkezett, az első hivatalnokok közt volt professzorunk és későbbi direktorunk Grósz Ernő, boldogult atyám.
Így kezdte meg a Kárpátegyesület áldott tevékenységét. És kit találunk fennállásának első évtizedében a Tátra legérdemesebb pionírjai között? A legelős sorokban ismét csak intézetünk számos volt tanulóját találjuk, akik a hajdani tiszteletreméltó alma materben szerzett idealizmusukat a Kárpátegyesület lobogója alatt példamutatóan megvalósították.
A turistaság eme úttörői és lépéscsinálói közül ennek a munkaterületnek legalább a legérdemlegesebb képviselőire szükséges utalnunk.

A felkai születésű BLÁSY Ede Dávid (1820-1880) aki 20 éves fiatalemberként 1840-ben a 60 éves stolai (Stollen) pásztorral id. Ruman Jánossal végrehajtotta a Tengerszem-csúcs első megmászását, több éven át intézetünk diákja volt. Buzgó, körültekintő gazdálkodóvá érve, Ótátrafüred üdülőhely igazgatói állását kínálták fel neki és ebben a hivatalában igen sokat tett a turistáskodás szolgálatáért és az idegenforgalom fejlesztéséért. Az 1856-os évben a mi késmárki líceumi professzorunkat Hunfalvy Jánost vezette a Tengerszem-csúcsra és tiszteletére "Hunfalvy-hágó"-nak keresztelte el a szomszédos, addig névtelen 2343 m magas nyerget, az alatta fekvő Menguszfalvi-völgy elágazását pedig "Hunfalvy-völgyecské"-nek. Blásy Ede a Kárpátegyesület tevékeny oszlopa volt és a Felkai Tátra Múzeum-nak társalapítója. A Kárpátegyesület ennek a tevékeny Tátra pionírnak emlékét oly módon kivánta megörökíteni, hogy a Szalóki-völgyben (Schlagendorfer Tal) a Bibircs-csoport (Warzengruppe) lábánál fekvő tavat, "Blásy-tó"-nak és a Nagyszalóki-csúcstól (Schlagendorfer Spitze) északnyugatra lévő 2295 m magas nyerget Blásy-horhosnak nevezte el.

A mi egykori buzgó iskolatanácsi tagunk, a mateóci (Matzdorf) születésű PAYER Hugó (1823-1898), aki a jogi és teológiai fakultást végezte el Eperjesen, valamint filológiai és természettudományi ismereteit a berlini egyetemen szerezte 1845-1872 között, mint tanító működött a késmárki polgári iskolában és leánygimnáziumban (ezek akkoriban az első ilyen intézmények voltak az országban!), később további 26 éven át a késmárki bank igazgatója volt. Amikor intézetünk professzori kollégiuma a Kárpátegyesület alapításába kezdett, Payer Hugó lelkesen jelentkezett az együttműködésre és az alapító vezetői gyűlésen 1873-ban a Kárpátegyesület vezető elnökhelyettesévé választották, az egyesület első 3 évkönyvét ő szerkesztette és igaz hangyaszorgalommal gyűjtötte a terjedelmes anyagot a Kárpátegyesület megbízásából 1880-ban kiadott jelentős bibliográfiai munkájához: a "Bibliotheca Carpathica"-hoz.

WEBER Sámuel (1835-1908) cipszer történész először intézetünk valamennyi osztályát látogatta, később orvosi tanulmányoknak szentelte magát Bécsben, majd teológiát tault Eperjesen és Jénában. Mint Szepesbéla (Zipser Bela) lelkésze, valóban hivatott apostola lett a turistáskodásnak, fáradhatatlanul segítette a "Karpathen Post" (Kárpáti posta), a "Zipser Bote" (Szepesi követ), a "Kaschauer Zeitung" (Kassai Újság), a "Pannónia" és a "Pester Lloyd" és más lapok munkáját, mindenek előtt azonban a Kárpátegyesületi évkönyvek, kiváló, hosszú cikkeinek egész sorát közölte. Rövidebb hirdető (verseny-, toborzó-, reklám-, stb.) szövegeket és rövid fordításokat, közel 1000-et írt! Tollából származik a Bélai-cseppkőbarlang legrészletesebb leírása. Összefoglaló áttekintést adott a Tátra hajdani bányászatáról. Az ő buzdítására kezdték meg a Tátravidék mondáinak gyűjtését. Idealizmusára jellemző, hogy gyakran ment egyedül ecsettel és festékes tégellyel kezében napokra a hegyekbe, hogy a Tátra útjait és ösvényeit megjelölje. 20 önálló munkája jelent meg nyomtatásban. Hosszú éveken át társelnöke volt a Kárpátegyesületnek. A tátrai turistáskodás ezen fáradhatatlan úttörőjének emlékére, a Kárpátegyesület a Késmárki-csúcs 2524 m magas mellékcsúcsát "Weber Sámuel-csúcs"-nak nevezte el.

ROTH Márton (1841-1917) késmárk város szülötte, líceumunk minden középosztályát elvégezte. Akadémiai tanulmányainak budapesti befejezése után, 39 éven át Igló gimnáziumában működött professzorként. Négy évtizeden át a Kárpátegyesület lelke volt, melynek évkönyveit hosszú időn át szerkesztette, eközben maga is több szép cikket írt hegyi-turisztikai tartalommal. Ha a vándorok ma a legtávolabbi tájakat épített utakon tudják elérni a mi sziklavilágunkban és ha az idegenforgalom csomópontjain menedékházak formájában fedelet talál az időjárás viszontagságai ellen, akkor azt elsősorban azon ösvényeknek köszönheti, amelyek Roth Márton társelnöksége idején a Kárpátegyesület építővállalkozásával készültek. A Kárpátegyesület poprádi (Deutschendorf) Kárpáti Múzeumának létrehozásában is jelentős szerepe volt. Fáradhatatlanul dolgozott a múzeum leltárának gazdagításában is. Ez a kivételes ember diákjainak egész generációját vezette a hegyek világába, mindig kedvesen oktatva, lelkesen toborozva, nemesen szolgálva az ifjúságot. A tátrafeltárás példamutató nesztoraként tisztelték őt, amikor egy a Tátra-csúcs szomszédságában lévő 2520 m magas csúcsot "Roth Márton-csúcs"-nak neveztek el és a Hernád áttörésnek a Sólyom-völgynél (Falkengrund) lévő vad romantikus szakaszát, amelynek szűk szurdokvölgyét ő tárta fel, "Roth Márton szurdok"-nak kereszteltek.

A Ménhárdról (Mensdorf) származó Dr. Roth Sámuel (1851-1889) rajongó tátra-csodálóvá nőtt fel, már akkor is, amikor kora ifjúságában líceumunk minden osztályát látogatta. Professzori diplomáját Budapesten szerezte és utána a lőcsei (Leutschau) gimnáziumba került, ahol irodalmilag igen tevékeny volt. Szakmáját illetőleg természettudós volt, ami a Központi Kárpátok feltárását illeti, főleg a geológiára irányította figyelmét. Mellékesen egy soha el nem fáradó ösztönzője volt az idegenforgalomnak. Diákjainak körében azon fáradozott, hogy megfelelő kirándulásokkal pátriánk fenséges alpesi környezete iránt érdeklődést ébresszen. A kőzetekről, a tavakról és a Magas Tátra jégkorszakairól szóló cikkei, ugyancsak céltudatos ásatásokkal kapcsolatos számos igen alapos barlangkutatási (26 barlangot vizsgált át és írt le) tevékenységével általános elismerését eredményezték. Hajdani gleccserek nyomainak feltárásával elfoglalva, közel valamennyi tátrai völgyet végigzarándokolta. Az ő mélyreható megfigyeléseit a Kárpátegyesület évkönyveiben hozta nyilvánosságra, s ennek ügyvezető elnöke volt 1884-től haláláig. Nagy érdemeinek kegyelettel teljes elismeréseképpen a Kárpátegyesület egy 2630 m magas, addig névtelen csúcsot a Gerlachfalvi-csoportban (Gerlsdorfer Gruppe) "Roth Sámuel-csúcs"-nak nevezett el (Hátsó-Gerlachfalvi-csúcs; Hintere Gerlsdorfer Spitze).

A Tátraaljáról (Vorberg) származó Dr.med. GREISIGER Mihály (1851-1912) 1872-ben végezte el a késmárki gimnáziumot és utána a bécsi és budapesti egyetemen az orvosi szakon tanult. A Kárpátegyesület alapításától ennek buzgó tagja volt. A Szepesbélán nemeslelkűen gyakorolt orvosi hivatása mellett, különféle kutatásoknak is szentelte magát. Kedvenc szakmái voltak a geológia, botanika, ornitológia, de különösen az archeológia. Igen figyelemreméltóak még néprajzi és kultúrtörténeti cikksorozatai is. Dr. Uhligot támogatta a Tátra-geológia feldolgozásában, saját gazdag megfigyeléseinek átadásával. Többször vezette őt és más tudósokat magashegységünkben. Kutatásai több szempontból alapvetőek voltak. A Szepességben számos helyen végzett tervszerű és eredményes ásatásokat. Ezeknél a napvilágra hozott prehisztorikus leletek, valamint egyéb gyűjteményei nagy múzeumi értéket képviselnek. Ami sokoldalú irodalmi tevékenységét illeti, különösen az alábbi munkákra utalunk: "A Magas Tátra tűlevelű fenyőfajtái", Turisták Lapja, 1889., "A késmárki vidék a kőkorszakban", Karpathen Post (Kárpáti Posta) 1890., "A Nagylomnici földvár" (Keltavár) MKE évkönyv 1896., "A Tátravidék paleolotikus kultúrtörténetéből", Az Orvosi Szövetség Közleményei, Bp.,1906., "A gánóci Hradek cölöpépítményei 50.000 év előtt", A Cipszer Orvos Egyesület évkönyve 1906. A Kárpátegyesület az ő emlékére a Bélai hegyekben a Vaskaputól délkeletre meredő, hatalmas festői mészkőormot "Greisiger sziklá"-nak (Greisiger-Felsen) nevezte el.

Egy igen szerény, feltűnés nélkül tevékeny, de a nálunk érvényes tanítási elvek ápolásában, hajdani iskolai hagyományok szerint céltudatosan működő férfiúról, nem szabad elfeledkeznünk. Ő ugyan nem volt tevékeny az irodalomban, a Kárpátegyesületben sem került soha előtérbe, annál örömteljesebben vezette azonban iskolai ifjúságunkat líceumunkban való alkalmazásának egész ideje alatt 1874-től 1907-ig egész sereggel a magashegységbe, néha egészen föl a csúcsokig. Ez kedves matematika professzorom KLEIN Pál (1847-1910) volt, aki ilyen kipróbált módon intézetünk évszázados tradícióit egy emberöltőn át tisztelettel fenntartotta és izzó hazaszeretettől és a hegyek iránti vonzódástól átitatott utódokat nevelt, akik aztán hasonló odaadással, azonos cselekvésre szentelték magukat. Klein Pál alá nem becsülhető, csendes, kitartó tevékenysége a következő nemzedékek előtt utánozandó példaképként lebegett.

A nagyszalóki (Groß Schlagendorf) Dr. GUHR Mihály (1873-1933), egykor diák, később líceumunk felügyelője volt az, aki a kárpáti területen megvetette az alapját a sísport elterjedésének. A zseni előérzetével, ennek nagyszerű fejlődését előre látta, igen nagy jelentőséget tulajdonított neki és odaadóan egyengette fellendülésének útját. Először Lilienfeldbe utazott (Ausztria), hogy ott Zdarsky Matthias sífutó technikáját közelebbről megismerje. Ezután a norvég futó stílust sajátította el Skandináviában. Majd apostoli lelkesedéssel írt és prédikált ezen télisport ágazatnak egészségi értékéről. A Kárpátokban ő rendezte az első sífutó versenyeket, Magyarországon pedig elindította az első sítanfolyamokat, a Tátrában síugrósáncot és símenedékházat szintén elsőként létesített. Hegymászó ifjúságunk nesztoraként Tátraszéplakon (Weßterheim) - mely üdülőhely gyors felvirágzását elsősorban neki köszönheti - szállást és gondoskodást nyújtott iskolás csoportjainknak, néha teljesen ingyen, hogy a sísportot népszerűvé tegye hazánkban. A magyar sporthivatalok az első nemzetköti sífutó versenyek lebonyolítását érdemdús kezébe tették le. (Dr. Guhr Mihály orvosi diplomáját Budapesten szerezte). A téli olimpián Finnországban, Chamonixban (Franciaország) és Lake Placidban (Amerikai Egyesült Államok) ő képviselte a Csehszlovákiai Németek Télisport Szövetségét az említett országos szervezetek erre vonatkozó tiszteletteljes megbízása alapján.
A Karpatenverein-nek igen aktív elnöke volt 1917-1933-ig, szorgalmas hegymászó is, hatvanadik életévében bekövetkezett haláláig és az elnyomás idején a vesztett 1914-1918-as világháború után, igen nagy tekintélye révén a Karpatenverein valódi védangyala lett. Világhírnevet szerzett többféle betegség klimatikus gyógyítása terén végzett eredményes kutatásaival. Mint előadót hívták meg orvosi kongresszusokra egészen Amerikáig, ahol mint kiemelkedő specialista a Basedow-kór klimatoterápiával való kezelésében elért eredményeiért több helyen valódi diadallal ünnepelték.

Klein Pál professzor azon követői közül, akik az ifjúságot a magas hegységbe vezették a következő VOTISKY Zoltán (1883-1919), egykor késmárki tanuló, majd itteni professzor, még később a Magyar Turista Szövetség főjegyzője Budapesten, többek között első megmászója a nagyszerű Batizfalvi-csúcs (Botzdorfer Spitze) déli falának (az első világháború végén, annak áldozataként halt meg) és GOTTHARD Kornél professzor buzgó hegymászó, igazi természetrajongó, akinek azonban háborús sebesülése következtében fel kellett adnia a hegyi sportot. A mi oktatóink azóta is mindig azon fáradoztak, hogy a magashegység szeretetének és felkeresésének ezt a dícséretes törekvését az ősrégi szokások szellemében az ifjúság körében ébren tartsák.

Az előljáróban, mozaikszerűen felsorolt adatok alapján, a legszorosabbban összevontan, személyek egész sorának tevékenységét soroltam fel, akik a Tátra feltárásának és a hegyi vándorlások proponálásának lassú fejlődésében, mint mérföldkövek emelkednek ki. (Ilyen értelemben még több nevet is felsorolhattam volna!) Szükséges azonban még, hogy egy rövid összefoglaló méltatás következzék eme kiemelkedő cselekvésről. Ezen jelentős elődökhöz számítom még a Szepesváralján (Kirchdrauf) született iglói (Neudorf) evangélikus tiszteletest, CZIRBESZ Jónás András-t (1732-1813), akinek a Tátráról szóló leírása 1772-ben a Wiener Zeitschrift-ben: a K.k. privilegierte Anzeigen összevont számaként jelent meg.

Min alapszik valójában egy Frőhlich Dávid, Speer Dániel, a Buchholtz generáció és Bohusch György úttörő tevékenysége?

Abban áll, hogy tátrai közleményeik az első ilyen jellegűek voltak és másokat is utánzásra sarkalltak. Feljegyzéseikkel az utókor számára a múltnak olyan fejezetét tartották életben, melynek lefolyásáról és körülményeiről ezen közlések nélkül csak sötétben tapogatóztunk volna. A Tátra feltárását lépésenként vitték előre és egész tömeg régi, a földhöz kapcsolódó német elnevezést örökítettek át nekünk, melyek enélkül, - legalább is részben - feledésbe merültek volna. Közleményeikkel felkeltették külföldi tudósok figyelmét is. A Központi Kárpátok terra incognitájára irányították további tudós körök figyelmét. Egyes külföldi kutatók ennek hatására jöttek ide és jelentőségteljesen segítettek abban, hogy a fennálló rejtélyek fátylát fellebbentsék. Pl: Hacquet 1792-1794, Towson 1793.

Ennek a fejlődési menetnek második lépcsője Mauksch Tamás munkás alakja, a három Genersich testvér, Berzeviczy Gergely, Asboth János, Bredetzky Sámuel és az ő későbbi kortársaik. Az ő tevékenységük több bel- és külföldi tekintélyt vonzott a Tátra feltárásának fejlesztésére (Wahlenberg 1813, Beudant 1818, Sydow 1830). Emellett célratörésük nemcsak megérlelte a Központi Kárpátok megismerését, jelentős tudományos eredményeket és egy gazdaságilag egyre határozottabban szembetűnő hatást eredményezett, hanem buzgó tevékenységük egy sokatmondó igen. Egyenesen ragyogó bizonyítékát adta a Szepesség szellemi mozgékonyságának, valóságos kultúrális virágzását az irodalom talaján, melynek középpontjában iskolánk állt. Az eredeti összefüggésben álló sorrend azonban az volt, hogy a fokozott érdeklődés a Tátra irányába mindíg szélesebb rétegeket ölelt fel és ezen kihatások körvonalai egyre megfoghatóbb jelenséggé változtak. 1813-ban már kiváló hegyi vezetők voltak: ifj. Fábri Jakab és Fábri Dániel (mindketten Késmárkról), 1825-től Lux Jakab tanár Felsőerdőfalváról (Alt Walddorf) volt késmárki líceumi tanuló, aki a Lomnici-csúcsot 98-szor mászta meg! és Still János tanár Alsóerdőfalváról (Neu Walddorf), a Gerlachfalvi-csúcs első megmászója 1834-ben!, sógora kíséretében, Gelhof építési vállalkozóval és Spitzkopf Urbán Márton molnárral. Rövidesen bekövetkezik a sziklarégió egyre pontosabb felmérése, térképészek tevékenykednek, az első nyomtatott utikalauzok buzdító és toborzó erejüket sugározzák.

A harmadik fejlődési korszak azonban 1873-ban kezdődött a Kárpátegyesület alapításával, melynek vezetősége óriási és alapvető feladatkörét mindig kötelességtudóan fáradozott megoldani. Többszáz kilométer hosszú, messze szétágazó hálózattal rendelkező, bejárható útrendszert készítettek a sziklalabirintus legtávolabbi sarkaihoz. Az ösvényeket jelzésekkel és többnyelvű tájékoztató táblákkal látták el. Több jó menedékház és egy nagy múzeum épült. A Kárpátegyesület gazdag szakirodalmat hozott létre, évkönyveket, panorámákat adott ki, megszervezte a vezetőket és mentőket, gondoskodott a természetvédelemről, az idegenforgalom motorja lett, előadásokat és tanfolyamokat tartott, kiállításokat rendezett, értékes buzdításokkal tevékenykedett, kezdeményezéseket indított el, stb.

Hogy a Kárpátegyesület ezt a magas küldetést elismerésre méltóan teljesíteni és magát első számú kultúrhordozóvá tudta fellendíteni, ezt nem utolsó sorban azon kedvező körülményeknek köszönhette, hogy létezése első pillanatától támaszkodhatott irányítást nyújtó férfiak körének megértésére, energiájára és idealizmusára, melynek közepén több hajdani késmárki líceumi diák évtizedeken át példamutatóan és fáradhatatlanul tevékenykedett.

Elegendő itt erről a témáról a fentebb elmondott megállapításokat tenni. Helyénvaló azonban még befejezésül éppen ezen a helyen a mi közel négyszáz éves iskolai hagyományunkra utalni.

Azon kívánságra, hogy a nagyszerű magas hegységet meredek sziklaormaival, csillogó hőmezőivel, zúgó vízeséseivel, kristálytiszta tavaival és vad patakoktól harsogó völgyeivel, megismerhessük, már kezdettől fogva indokolt volt, hogy meglátogassuk. Emellett a mi öreg pedagógusaink hamarosan azon felismeréshez és meggyőződéshez jutottak, hogy helyesen vezetett alpesi vándorlások nemcsak kiváló szemléleti oktatást jelentenek, amely tágítja az ismereteket, hanem hogy ezáltal az önálló gondolkodást és cselekvést előnyösen befolyásolja, az állhatatosságot és bajtársi szellemet fejleszti, gazdag tapasztalatokat közvetít, nemes érzelmeket ébreszt. Felejthetetlenül szép élményekkel, a diákoknak valami értékeset adtak az egész életre: rózsás emlékeket, derű és vidámság ünnepnapjait, de teljesen komoly önmagába nézést is, mellyel az isteni hatalom nagyszerű megnyilvánulásán csodálkozva és az emberi jelentéktelenséget érzékelve, tisztelettel teljesen állunk szembe.
A legtisztább természetélvezettel ártatlan, napfényes örömet nyújtottak nekik, mélységes meghatottság és emelkedett boldogság pillanataival. Az élet értékes idilljeivel, áhitattal és megszenteltséggel. Számos diákot a legszentebb érzelmekre irányítottak. Annak tudata azonban: hogy a hegyek hazájában a boldogság forrása csobog, sokaknál egyre szorosabban fonódott össze az erős kapcsolat melegen érző szív és a hazai föld között. Ebben rejlik a tradícionálisan megrendezett iskolai kirándulások nagy jelentősége. Ennek a tradíciónak követése azonban azt eredményezte, hogy a tátrafeltárás öregebb bennszülött előharcosainak és pionírjainak több mint a fele a mi líceumunkból származott, mely által a mi képesítésünk részvételi aránya ezen munkában tisztán körülhatárolhatóan jelenik meg.

Mivel elődeinknek ezen érdeme gimnáziumunk elismerését jelenti, ezen hagyomány ápolása a jövőben is az intézet büszkesége legyen! Erkölcsi tőke ez, amit nem szabad kockára tenni.