Grósz Alfréd

1973. március 1-én eltávozott a Szepesség legnagyobb utolsó polihisztora, "az utolsó Zipszer". Az 1243-ban Németországból a Szepességbe települt családból származó Grósz Alfréd édesapja, Grósz Ernő (1833-1900) és édesanyja, leánynevén Schinkedanz Ella (1850-1933) Késmárkon laktak. Alfréd itt végzi el a gimnáziumot, a híres evangélikus líceum falai között, ahol Frölich Dávid és a Szepesség oly sok neves tudósa és tátrakutatója is tanult. Ezután a Kassai Mezőgazdasági Akadémia hallgatója, közoktatási diplomát Budapesten szerez 1911-ben. Néhány évig a Jászberényi Főgimnázium tanára, majd a háborús években négy és fél évet katonáskodik, ebből hármat az olasz fronton. A háború után visszatér Késmárkra, ahol 1922-1944-ig a gimnázium tanára.

A több mint 400 éves iskola tradíciói szellemében viszi diákjait az oly szeretett Tátra csúcsaira, a természet szeretetének és a hegyvilág megismerésének gondolatától hajtva.

A súlyt mindig a fokozatosságra, a biztonságra és a módszeres felkészülésre helyezi. Ebből a szisztémából soha nem enged és nyilván ennek köszönhetően az általa vezetett sokszor tíz-húsz fős kötéltársaságok - természetesen kötélpárokban értve - soha nem szenvedtek balesetet. Mindazonáltal hallgatóit a hegyimentés műveleteibe is beavatja és nemegyszer nyújtanak segítséget a Tátrában bajbajutottaknak. Segítőkészsége más területeken is megnyilvánul. Hegymászó tudását a tűzoltásban is kamatoztatja, amikor egy alkalommal a híres Késmárki Fatemplomot menti meg a lángoktól, hegymászókötéllel és nem utolsó sorban a hegyekben szerzett mászótudásával, az akkor még nem létező hosszú létrák hiányában. Ekkor jegyzi el magát végleg a polgári önkéntes tűzoltással, Késmárkon és a tátraaljai településeken.

A természetet és a Tátrát családi kirándulásokon szereti meg. Kedvet kap a hegység fotografálásához is és művészi képei több utikalauz, tátrai ismertető kiadvány, szaklap, turista és hegymászó témájú cikk illusztrációjaként ismeretes.

A hegymászást kedvelő budapesti fiatalokkal, az MTE és a BETE gárdájával fővárosi tanulévei alatt ismerkedik meg. Együtt járják a pestkörnyéki mászóiskolákat és örök barátságok szövődnek. A tanulóévek után a Tátrában bontakozik ki az érett, megfontolt hegymászó. Kora legnehezebb útjain látjuk, többnyire szepességi partnerekkel, de több jelentős utat mászott budapesti és lengyel partnerekkel is. Közeli baráti szálak fűzték Komarnicki Gyulához, akivel állandó levélváltásban volt egészen haláláig. A levelek a Tátra múlhatatlan szeretetéről szólnak. Csodálatos múltbatekintési lehetőség a Tátra történetének és topográfiájának két ilyen nagyját, írásaik útján megfigyelni.

A fiatal évek kiváló hegymászóeredményei közül meg kell említenünk néhányat:

A felsorolás csak kiragadott részlet az elsőmegmászásokból. Jellemző, hogy azon kevesek között tartották számon, akik a Tátra valamennyi csúcsán jártak.

Tapasztalatait nemcsak diákjainak adta át. Írásai a Turisták Lapja, a Turistaság és Alpinizmus, az MKE Évkönyve, a Föld és Ég, a Karpathen Jahrbuch, a Turistik Alpinismus und Wintersport és a Die Karpathen hasábjain jelentek meg. Önálló művei közül kiemelkedő jelentőségűek a "Die Hohe Tatra" című összefoglaló munkája, melyben a Tátra történetét írja le, valamint a "Sagen aus der Hohen Tatra" címűt, amely tátrai meséket és mondákat mutat be. Korábbi írásainak többsége hegymászó élményeket tár elénk, mindegyikben találkozhatunk a szülőföld és a Tátra szeretetével, a bajtársiassággal. Tapasztalatainak, megfigyeléseinek és szorgalmas kutatásainak gazdag eredményeit későbbi műveiben olvashatjuk. Sokat foglalkozott a Gerlachfalvi-csúcs elsőmegmászójával, Still Jánossal, akinek elsőségét bizonyítékok nélkül vitatták. Ugyancsak kutatta a Lomnici-csúcs első megmászójának kilétét és arra a következtetésre jutott, hogy az nagy valószínűséggel Fábri Jakab lehetett, míg Frölich Dávid, feltehetőleg a Késmárki-csúcson járt és azt hitte Lomnicinak. Néhány alkalommal együttműködött Serényi Jenővel, a már említett Komarnicki Gyulával, valamint Chmielowskival, Świercel és Paryskival.

A hatvanas években egy alkalommal ellátogatott a pilisi Vaskapu sziklánál rendezett Zsigmondy emléktúrára, 1965-ben pedig 80. születésnapja alkalmából a Magas-Tátra helyneveiről és mondáiról tartott nagysikerű előadást a lelkes hallgatóságnak. Sokakat segített hegymászó pályafutásában, tátrai túrajavaslatokkal, ajtaja a jóbarátok számára mindig nyitva állt. Gyakori látogatók voltak például a Pannonhalmi Bencés Gimnázium hegymászói Tálos Zoltán vezetésével.

Sajnos nem lehetett teljes az öröme fő művének, a "Die Hohe Tatra" című könyvének a megjelenésével, mert ismeretlen kezek a mű 97. és 98. oldalán a szerző tudta és engedélye nélkül egy apróbetűs szakaszt toldottak be, melyben ama bizonyos Gerlachfalvi-csúcs első megmászásának körülményeit teszik kérdésessé. Grósz Alfréd ezért egy "Korrekturblatt"-ot írt és mindenkit arra kért, hogy helyezze el a könyvében a megfelelő oldalon.

A Tátratörténet, a hagyományőrzés és a nagy elődök tisztelete volt időskori munkásságának koronája. Bár sokat üldözték, többször volt nála házkutatás és a börtönt is meg kellett ismernie, nem szűnt meg mindent megtenni a múlt emlékeinek megőrzésében.

Lakásának egyik szobáját "partizánoknak" kellett átadnia, akik a Magyarországi Kárpátegyesület évkönyveivel fűtöttek, szemtanúként kellett látnia, amikor Poprádon az egyesület múzeumának felbecsülhetetlen értékű anyagát kihordták az épület elé és tűzre dobálták. Igyekezete ellenére sem sikerült elérnie, hogy az összetört Bucholz és Frölich emléktáblákat helyreállítsák.

Évekig kutatott a Gerlachfalvi-csúcson Egenhoffer Teréz által felállított Milleneumi emlékmű egy darabja után, amíg végre siker koronázta fáradozását és megtalálta a diorit tömb egy feliratos darabját. Ezt évekig rejtegette, majd eljuttatta Komarnicki Gyulához, aki továbbította Tálos Zoltánnak, aki néhány éve Neidenbach Ákosnak adta át.

Nemegyszer tettek próbálkozásokat híres értékű könyvtárának megszerzésére, próbálták rávenni hitvallásával ellentétes nyilatkozatokra, ám nem ismerték Grósz Alfrédet. Komarnicki Gyulának írt utolsó levele 1973. február 16-án íródott. Akkor már nagyon beteg volt, de igyekezett eltitkolni. Szokott szerénysége nem engedte volna meg a panaszkodást. Közvetlen környezete a padlón fekve talált rá és akkor már nem lehetett segíteni.

Azt mondták "elment az utolsó Zipser".

Végakaratának megfelelően a szepesiek hamvait a számára oly kedves Weidau réten szórták szét és egy gránittömbre felvésték nevének kezdőbetűit és egy keresztet.

Grósz Alfréd művei