Dr. Garay Dénes
A Természetbarát Híradó rendszeres olvasója talán emlékszik még rá, hogy 1995-ben már megjelent egy beszámolóm a 4. Nemzetközi Elba-túráról, de akkor a túra teljes útvonalának csak körülbelül a felét tudtam teljesíteni Schönebeckig (feleségem szülővárosáig), mert egy kedves túratársnő esküvőjére haza kellett jönnöm. Már akkor biztos voltam benne, hogy a közeli jövőben a túra második felét is abszolválom Schönebecktől Hamburgig; nos erre már az idén sor került, és úgy döntöttem, hogy nem kímélem meg a nyájas Olvasót attól, hogy a tapasztalataimat megosszam vele.
| Kiutazás
Magdeburg - Tanger Tanger - Schnackenburg Schnackenburg - Hitzacker Hitzacker - Hamburg |
1996. július közepén utaztam feleségemmel Németországba, és már a kezdetek is egy kalandos út indulását vetítették előre, ugyanis közvetlenül a cseh-német határ átlépése után megkezdődött a terelőutak kálváriája. A fordulat óta ugyanis nagy erőkkel folyik az NDK-s időkben rendkívül elhanyagolt úthálózat felújítása, ha alacsonyabb rendű utakon közlekedik az ember, nagyjából negyedóránként találkozik félpályás, lámpás forgalomirányítással ellátott útlezárásokkal, vagy tekintélyes hosszúságú elterelésekkel. Nos, a mi útvonalunkon azonnal a határátkelő után oly szerencsésen eltereltek, hogy 50-60 kilométerrel és minimum másfél órával tovább tartott a szokásosnál, míg elértük a Drezda-Lipcse autópályát; a terelő-utak jelzése ugyanis sokkal kevésbé kiismerhető, mint nálunk, így azután szinte 100 %-os biztonsággal eltéved a kellő helyismerettel nem rendelkező gyanútlan utazó. Az autópályák is tele vannak építési területekkel, de ott legalább csak nagyon ritkán terelik el a forgalmat, legfeljebb sebességkorlátozások, előzési tilalmak és keskenyebb forgalmi sávok lassítják az előrehaladást. A sógorom szerint minden útépítésnek örülni kell, mert biztosak lehetünk benne, hogy utána jobb utakon közlekedhetünk; ebben én tökéletesen igazat is adok neki, de ennek ellenére nagyon rosszul esett, amikor 800 kilométer leautókázása után az ember teljesen frászban volt, hogy az utolsó 250 kilométeren mikor bukkan elő a következő "Baustelle".
Mindezen viszontagságok ellenére a reggeli 1/4 7-es indulás után este 9 órakor szerencsésen megérkeztünk anyósom lakása elé még azon időpont előtt, amikor elkezdett volna idegeskedni. Az elkövetkező három nap a teljes nyugalom jegyében telt el, bár engem már volt, ami a közelgő vízitúrára emlékeztessen, ugyanis hűséges kísérőmet a nagyobb vizeken, az egyes Pouch-faltbootot össze kellett raknom, és be kellett szereznem az úti ellátmányt legalább az első napokra, valamint július 16-án, kedden elvittem a kocsimat a 16 kilométerre lévő magdeburgi csónakházba, ahol a túra folyamán néhány napig ottmaradt. Július 17-én azután felvirradt a nagy nap, a reggeli órákban feleségem az édesanyjával és a bátyjával felkerekedett egy néhány napos üdülésre a Harz-hegységben, én meg tűkön ülve vártam az órák múlását, mert azt már két évvel ezelőttről tudtam, hogy a mezőny a kora délutáni óráknál előbb nem érkezik Akenből Schönebeckbe. Az előző tudósításban már bemutatott pirnai házaspárral, Ursellel és Konnieval 14 órára beszéltük meg a találkozót a schönebecki parton, de én persze már 1/2 2 előtt letoltam az egyelőre még csak mérsékelten megpakolt hajót (a felszerelés zöme akkor még a Magdeburgban álló autó csomagtartójában várt rám) a kiskocsi segítségével a városközponton át a vízhez. Bár Németországban jóval nagyobb kultusza van a vízitúrázásnak, mint nálunk, de így is sokan akadtak, akik úgy megcsodáltak, mintha egy földönkívüli érkezett volna a Marktplatzra. Megérzésem, hogy Konnieék már várnak rám, bebizonyosodott: nagy örömmel estünk egymás nyakába, majd az örömteli viszontlátást természetesen egy áldomással is meg kellett ünnepelni. Néhány perces beszélgetés után az én hajómat is vízre tettük, és ismét valóra vált egy régi vágyam: vízen hagyhattam el Schönebecket Hamburg irányában. Mivel nálunk július első felében, és ottani tartózkodásunk négy napján is pocsék rossz idő volt, abban reménykedtem, hogy ennél már csak jobb lehet a túra folyamán; nos az indulás napján jóval kecsegtetett az időjárás: hűvös volt ugyan, de legalább már nem zuhogott folyamatosan az eső, mint az előző napokon, néha még a nap is elő-előkukucskált, viszont elég erős ellenszelünk volt, de Konnieék elbeszélése alapján ez lágy nyári fuvallat volt az előző napi szélviszonyokhoz képest (voltak borulások is a viharos erejű szél okozta nagy és kiszámíthatatlan hullámzásban). A szembeszél okozta hullámzást még fokozta és alaposan megkavarta az erősen megnövekedett hajóforgalom: talán az egész 1994-es túra folyamán nem találkoztunk annyi nagy teherhajóval, mint az idén egy nap alatt! Kiváncsiságból naponta számoltam a hajókat, a legtöbb 36 volt egy napon(!), de ez csak arra az időszakra vonatkozott, amíg mi is a vízen tartózkodtunk. Ha ez a tendencia tovább tart, az Elba is lassan úgy néz majd ki, mint a Rajna, mint egy vízi autópálya, ahol már a kajakok sem nagyon közlekedhetnek visszapillantó tükör nélkül. Különösen félelmetes volt, amikor az időnkénti hátrapillantáskor ott tornyosult mögöttünk egészen meglepően váratlanul egy monstrum, aminek a motorhangját az erős ellenszélben nem is hallhattuk. Lévén az Elba itt még jóval keskenyebb a Dunánál, a hullámzás is jóval közvetlenebbül ért bennünket. A motoros jachtok, amelyek vezetőinek a nagy többsége Németországban sincs tekintettel másokra, még talán nagyobb és veszélyesebb hullámzást okoznak, mint a nagy hajók. Egy ilyen vadbarom olyan közel száguldott el mellettem, hogy csaknem felborultam (szerencsére nem ezen az első napon).
Visszatérve az indulásomra: ekkor még igen könnyű dolgom volt, hiszen Magdeburgig csak 12 kilométert kellett megtennem, és másnap pihenőnap következett.
Az Elba erős sodrásának köszönhetően alig valamivel több, mint egy óra alatt megérkeztünk a célhoz, ami egy holtág mellett volt, egyébként valamennyi mag-deburgi kajak-kenu, evezős és motorcsónak egyesület csónakháza ezen holtág partjain található. A holtágba egy keresztgátat építettek be, a mi csónakházunk közvetlenül ez előtt a keresztgát előtt volt; az elbeszélések szerint kis- és normál vízállásnál nagyon oda kell figyelni, mert ilyenkor a csónakház stégjénél csak úgy lehet kikötni, hogy egy óriási homokpadot megkerülve közvetlenül a gát fölött, azzal párhuzamosan kell evezni, és a szívóhatás könnyen balesetet okozhat. Ettől ebben az esetben nem kellett félnünk, mivel a magas vízállás lehetővé tette, hogy a homokpad fölött toronyiránt a kikötőhelyhez evezzünk.
1996. július közepén utaztam feleségemmel Németországba, és már a kezdetek is egy kalandos út indulását vetítették előre, ugyanis közvetlenül a cseh-német határ átlépése után megkezdődött a terelőutak kálváriája. A fordulat óta ugyanis nagy erőkkel folyik az NDK-s időkben rendkívül elhanyagolt úthálózat felújítása, ha alacsonyabb rendű utakon közlekedik az ember, nagyjából negyedóránként találkozik félpályás, lámpás forgalomirányítással ellátott útlezárásokkal, vagy tekintélyes hosszúságú elterelésekkel. Nos, a mi útvonalunkon azonnal a határátkelő után oly szerencsésen eltereltek, hogy 50-60 kilométerrel és minimum másfél órával tovább tartott a szokásosnál, míg elértük a Drezda-Lipcse autópályát; a terelő-utak jelzése ugyanis sokkal kevésbé kiismerhető, mint nálunk, így azután szinte 100 %-os biztonsággal eltéved a kellő helyismerettel nem rendelkező gyanútlan utazó. Az autópályák is tele vannak építési területekkel, de ott legalább csak nagyon ritkán terelik el a forgalmat, legfeljebb sebességkorlátozások, előzési tilalmak és keskenyebb forgalmi sávok lassítják az előrehaladást. A sógorom szerint minden útépítésnek örülni kell, mert biztosak lehetünk benne, hogy utána jobb utakon közlekedhetünk; ebben én tökéletesen igazat is adok neki, de ennek ellenére nagyon rosszul esett, amikor 800 kilométer leautókázása után az ember teljesen frászban volt, hogy az utolsó 250 kilométeren mikor bukkan elő a következő "Baustelle". Mindezen viszontagságok ellenére a reggeli 1/4 7-es indulás után este 9 órakor szerencsésen megérkeztünk anyósom lakása elé még azon időpont előtt, amikor elkezdett volna idegeskedni. Az elkövetkező három nap a teljes nyugalom jegyében telt el, bár engem már volt, ami a közelgő vízitúrára emlékeztessen, ugyanis hűséges kísérőmet a nagyobb vizeken, az egyes Pouch-faltbootot össze kellett raknom, és be kellett szereznem az úti ellátmányt legalább az első napokra, valamint július 16-án, kedden elvittem a kocsimat a 16 kilométerre lévő magdeburgi csónakházba, ahol a túra folyamán néhány napig ottmaradt. Július 17-én azután felvirradt a nagy nap, a reggeli órákban feleségem az édesanyjával és a bátyjával felkerekedett egy néhány napos üdülésre a Harz-hegységben, én meg tűkön ülve vártam az órák múlását, mert azt már két évvel ezelőttről tudtam, hogy a mezőny a kora délutáni óráknál előbb nem érkezik Akenből Schönebeckbe. Az előző tudósításban már bemutatott pirnai házaspárral, Ursellel és Konnieval 14 órára beszéltük meg a találkozót a schönebecki parton, de én persze már 1/2 2 előtt letoltam az egyelőre még csak mérsékelten megpakolt hajót (a felszerelés zöme akkor még a Magdeburgban álló autó csomagtartójában várt rám) a kiskocsi segítségével a városközponton át a vízhez. Bár Németországban jóval nagyobb kultusza van a vízitúrázásnak, mint nálunk, de így is sokan akadtak, akik úgy megcsodáltak, mintha egy földönkívüli érkezett volna a Marktplatzra. Megérzésem, hogy Konnieék már várnak rám, bebizonyosodott: nagy örömmel estünk egymás nyakába, majd az örömteli viszontlátást természetesen egy áldomással is meg kellett ünnepelni. Néhány perces beszélgetés után az én hajómat is vízre tettük, és ismét valóra vált egy régi vágyam: vízen hagyhattam el Schönebecket Hamburg irányában. Mivel nálunk július első felében, és ottani tartózkodásunk négy napján is pocsék rossz idő volt, abban reménykedtem, hogy ennél már csak jobb lehet a túra folyamán; nos az indulás napján jóval kecsegtetett az időjárás: hűvös volt ugyan, de legalább már nem zuhogott folyamatosan az eső, mint az előző napokon, néha még a nap is elő-előkukucskált, viszont elég erős ellenszelünk volt, de Konnieék elbeszélése alapján ez lágy nyári fuvallat volt az előző napi szélviszonyokhoz képest (voltak borulások is a viharos erejű szél okozta nagy és kiszámíthatatlan hullámzásban).
A résztvevők nagy része már előttünk megérkezett, a sátorváros is állt már; kikötésünket és hajószállításunkat a már két évvel ezelőtti jó ismerősök nagy ovációja kísérte. Ezeken az Elba-túráról ismert túratársakon kívül is sikerült felfedeznem néhány ismert arcot, kivel a Tiszán, kivel a Rábán vagy a Dunán túráztam már évekkel ezelőtt. Úgy látszik, kicsi a vízitúrázók világa még nemzetközi szinten is. Ebben a csónakházban is, mint majdnem mindenütt a túra folyamán meleg egytálétellel vártak bennünket, a finom magdeburgi csapolt sör sem hiányozhatott, így azután semmi akadálya sem volt a viszontlátás kiadós megünneplésének, persze miután már állt a berendezett sátor. A jó hangulatot az sem tudta elrontani, hogy estefelé eleredt az eső, hiszen a nagyon szép csónakház óriási ebédlő-társalgója kellemes és kényelmes menedékhelyet biztosított mindnyájunknak. A résztvevők létszáma mindig 50 fő körül mozgott, minden állomáson voltak ugyan kiszállók, de általában körülbelül ugyanannyian csatlakoztak is; voltak olyanok is, akik időhiány miatt vagy más okból csak egy-két napot túráztak velünk.
Az idén a túra nemzetközi jellegét egyedül én biztosítottam, sem a felső szakaszon, sem később nem volt rajtam kívül külföldi, így azután fontos személyiséggé váltam, kényeztettek is tisztességesen.
2. rész: Magdeburg - Tanger