(3. rész, Tanger - Schnackenburg)
Dr. Garay Dénes
A Tanger torkolati részét kiszélesítették és jacht- valamint nagyhajók számára is alkalmas kikötővé építették ki, ennek a medencének a felső végén volt a csónakház, ahol a sátrakat felverték a többiek, mi néhányan inkább a csónakház előtt még a parton táboroztunk, így nem kellett az udvaron összezsúfolódni, és biztos, hogy az éjszakánk is nyugodtabb volt. Mondanom sem kell, hogy itt is grillen sült finomságokkal szolgáltak a csónakházban, de én ezúttal Magyarországról hozott konzervet vacsoráztam; nem mintha nem ingerelte volna az orrom a rostonsült kolbászok, fasírtok és tarjaszeletek illata, de még nagyon a túra elején voltam ahhoz, hogy szórjam a pénzt, amikor még spórolhatok.
Vacsora után Konnieékkal besétáltunk a Tanger zsilipe fölött a városba, ami közelről legalább olyan bájos volt, mint messziről a vízről. Az épségben megmaradt városfalak a kapukkal, az egykori vár maradványai, a kéttornyú István-székesegyház, a vörös téglából épült gótikus városháza és a szebbnél-szebb favázas építésű polgárházak a keskeny sikátorokban, különösen a magyar szemnek, hiszen mi ezekből a korokból nagyon kevés műemlékkel rendelkezünk, felejthetetlen élményt nyújtott. A körséta után azért spórolás ide, spórolás oda, a két korsó sört csak nem tagadtam meg magamtól egy hangulatos, tipikus német kocsmában, bár kinézését tekintve nem is tudom, hogy ezzel a névvel merhetem-e illetni? Magam csodálkoztam a legjobban, hogy a hosszú lapátolás után mennyire kevéssé éreztem magam fáradtnak, de a városnézés után hazatérve a Tanger partján igen nagyot és jól aludtam (vagy lehet, ebben a két korsó serital is szerepet játszhatott). Mindenesetre egy nagyon szép, kellemes napot tudhattam magam mögött.
A következő túranap, legalábbis a távot tekintve könnyebbnek ígérkezett, hiszen csak 34,5 kilométert kellett Havelbergig teljesítenünk. Az indulás egyébként mindig 9 óra körül volt, de ez senkire sem volt kötelező, itt is voltak notórius későn kelők és indulók. Mind az idő, mind a táj változatos volt: hol beborult, hol kisütött a nap, de a szokásos német nyár hűvössége a táv feléig megmaradt, Havelbergbe viszont már valódi nyári hőségben érkeztünk; a partok hol laposak voltak, hol elszórtan kisebb dombok szegélyezték, és ezekről a kiemelkedésekről kivétel nélkül kis városok és községek tekintettek le ránk. Különösen szép látványt nyújtott ennek a szakasznak a legnagyobb városa, Arneburg, aminek ódon falai a középkor hangulatával árasztottak el bennünket. Annál szomorúbb kép tárult elénk az arneburgi dombok után, a várostól 5 kilométerre lévő, még az NDK-s időkben elkezdett, de a fordulat után felhagyott hőerőmű két óriási hűtőtornya, a harmadikat már lebontották, és az elhagyatott és leromlott épületek. Ez a két hűtőtorony uralja ezen a vidéken az egész táj képét, még a havelbergi dombokról is nagyon közelinek látszanak; nagyon remélik a környék lakói, hogy hamarosan végleg és teljesen megszűnik ez a negatív emlékmű.
A sandaui és räbeli komp elhagyása után jobbra be kellett fordulnunk a Havelre és Havelbergbe vezető csatornába, aminek kb. a közepén, 1,5 kilométerre van a zsilipkamra, amiben már két nagy hajó, és néhány az időközben kiválóvá vált idő által kicsalt motoros jacht tartózkodott. Nem volt nagy a szintkülönbség, úgyhogy hamarosan, újabb 1,5 kilométer megtétele után már a Havel vizéről csodáltuk Havelberg ugyancsak fantasztikusan szép panorámáját. Ennek a városnak a nagyobbik része és a 12. század közepén épült csodaszép románkori dómja, ami tulajdonképpen az egész Elba-Havel vidék jelképe, a Havel jobb partját szegélyező dombokra épült, de a szorosan vett belváros a Havel egyik köralakú szigetén van. Mi egy másik szigeten, a Spülinselen, a kemping mellett lévő csónakház udvaránál kötöttünk ki; én nagy izgalomban, hiszen feleségem régen látott rokonságával itt beszéltünk meg találkozót, igaz hogy egy fél órával korábbra. Pietro két fiával már valóban ott volt, az örömteli viszontlátás után segítettek a felszerelést és a hajót felcipelni, sőt a sátram felverésében is segítettek, hogy minél előbb magukkal ragadhassanak Joachimék házába (Pietroék Potsdamból jöttek a tiszteletemre), ahol több rokon-család tagjai vártak már rám a délutáni kávéhoz megterített asztal körül. Az illendőség kedvéért nem várakoztattam tovább őket, megkóstoltam a kb. 5-6 féle finomabbnál finomabb süteményt, de azután a magammal hozott tisztálkodási csomaggal kikéredzkedtem a fürdőszobába, mert az utolsó órák hősége után már a saját szagomat sem tudtam elviselni, nagyon udvariasak lehettek, hogy addig egy szó nélkül megtűrtek körükben. Az újjászületésem után közölték velem, hogy szó sem lehet arról, hogy a mai éjszakát a sátramban töltsem, úgyhogy lemásztunk a meredek domboldalon a 10 percre lévő táborhelyre, hogy felhozzuk a hálózsákomat legalább; azon a véleményen voltam, nagyon elkényelmesednék, ha vetett ágyban tölteném el az éjszakát, meg nem is akartam, hogy még mosni is kelljen utánam. Mint kiderült, azért is praktikusabb volt ott aludnom, mert estére egy nagyszabású grillezés is be lett tervezve, amire a már amúgyis számos rokonhoz még továbbiak is érkeztek, és mindez állítólag csak az én kedvemért. Nos ez a családi est kiválóra sikeredett, annál is inkább, hogy olyan rokonok is jöttek, akiket több mint tíz éve már nem láttam, a gyerekek azóta eladósorba cseperedett csinos ifjú hölgyekké és deli ifjakká váltak. Számtalan tarja, különböző fajta kolbászka, fasírozottféle került a rostra, melyeket számtalan, a legkülönbözőbb saláták társaságában fogyasztottunk el, a sokféle különböző italról nem is beszélve, úgyhogy amit eddig a túra folyamán esetleg leadtam, azt azonnal vissza is szedtem, ha nem többet. A kedélyes beszélgetéssel úgy eltelt az idő, hogy magunk is elcsodálkoztunk, hogy hajnali 1/2 3-kor kerültünk az ágyba, mondanom sem kell, hogy nem kellett ringatni az elalvásig.
A lefekvéshez képest reggel elég korán felkeltünk, lehet, hogy tudat alatt a gyönyörű napot akartuk kihasználni. Joachim, a házigazda elvitt városnézésre, ami a dóm megtekintésével kezdődött, nagy élmény volt. A dóm teraszáról csodálatos kilátás nyílt a városra és környékére, csak délre nem volt szabad nézni, mert ott éktelenkedtek a felhagyott erőmű hűtőtornyai. Ezután a szigeten fekvő belvárost barangoltuk be, szakértőbb idegenvezetőm nem is lehetett volna, Joachim szinte minden épületről tudott valami érdekességet mesélni, majd sietősre vettük a tempót, mert a tegnapi családi vacsora egy családi ebéddel (az összes tegnapi résztvevővel) folytatódott egy Havelberghez közeli kis község vendéglőjében.
Ez a rendezvény is a tegnapihoz hasonló jó hangulatban zajlott le, de kettőnknek, Joachimnak és nekem a délutáni programunk is zsúfolt volt, mert Joachim Konniet és engem visszavitt Magdeburgba a kocsinkért. Nagyon aranyosak voltak Pietroval, mert félénk puhatolózásaim után azonnal készségesen felajánlották, hogy kocsijaink a túra végéig nyugodtan Joachimék udvarán maradhatnak, sőt még Hamburgba is elhozzák azokat, így azután a kocsimozgatás problémája végleg megoldódott számunkra, ezzel nagy kő esett le a szívünkről. A kocsikázás problémamentesen zajlott le, még a táj szépségét is élvezni tudtuk a kocsiból, és még időben vissza is értünk Havelbergbe, ahol most már Konnie társaságában érzékeny búcsút vettem az igazán nagyon kedves és segítőkész rokonságtól (akkor még nem is gondoltam, hogy októberben egy nagy családi ünnepen viszontlátom még az egész társaságot, sőt...), és megrakva azon cuccokkal, amikre a kocsiból még szükségünk volt, leballagtunk a táborhelyre, ahol Ursel is nagy örömmel és megnyugvással vette tudomásul a dolgok alakulását a kocsikkal. Az ebéd után azt hittem, hogy én ma már egy falatot sem tudok magamhoz venni, de a faszénfüsttel keveredő sültek illata a csónakházban (természetesen az előző napon is grilleztek) csak jobb belátásra bírtak. A vacsora után még sokáig ültünk gyertyafény mellett a sátor előtt (a tábortűz kérdése Németországban egy meglehetősen neuralgikus pont), és beszélgettünk, hiszen a társaság majd másfél napig nélkülözni volt kénytelen a társaságomat.
Másnap reggel a nagyon szépen és hasznosan sikerült pihenőnap után kissé szomorú szívvel vettem búcsút Havelbergtől. Bár a Havelen is mehettünk volna tovább, hiszen 8-9 kilométer után az Elbába torkollik, de egyszerűbb volt a tegnapelőtti úton, a zsilipcsatornán átzsilipelni a nagyobb és gyorsabb vízi országútra. Hosszú ideig a szép tájképen és a Havel torkolatán kívül nem volt más látnivaló, mert a települések a folyótól távolabbra épültek (itt teljesen sík volt a vidék, nem voltak dombok, amikre a környékbeliek települhettek volna), de a változatosságról gondoskodott a továbbra is igen sűrű hajóforgalom. A folyó itt 5-6 kilométeres nagy lusta kanyarokat ír le, az egyik ilyen nagy kanyar domborulatának a közepén tűnt fel Wittenberge városának látképe. Ennek a városnak a vízitúrás nevezetessége, hogy a fordulat előtti időkben az NDK vízitúrázói csak idáig evezhettek az Elbán, mert a folyó a város után egy újabb hosszú, nagy kanyart követően határfolyóvá vált az NSzK és NDK között, és a nagyfokú éberség következményeként a határszakaszon csak a nyugatnémet állampolgárok túrázhattak, de úgy emlékszem, a túra első feléről szóló beszámolómban már ecseteltem, hogy milyen nyomasztó körülmények között.
Annak örömére, hogy most már akadálytalanul tovább haladhattunk (Konniék is NDK állampolgárok voltak), kikötöttünk a wittenbergi kikötőben, ahol a déli szünetünket tartottuk. Szerencsére akadt mindjárt a közelben egy büfé, ahol enni is lehetett. Én egy curry-kolbászt rendeltem volna mustárral, de a pult mögött kiszolgáló tenyeres-talpas Brünhilde ellentmondást nem tűrő hangon közölte velem, hogy a curry-kolbászhoz kizárólag ketchup illik és punktum. Efölötti bánatomban gyorsan megittam két korsó sört, de azért továbbra is vigasztalhatatlan maradtam. Az idő bár még napos volt, de jóval hűvösebb, mint az előző két napon, azt már külön nem is említem, hogy erős szél volt, természetesen szembeszél, dehát ez az egész túra folyamán magától értetődő volt. A másfél órás déli szünet után tovább eveztünk a vadonatúj autópálya vadonatúj hídja alatt, és további 20 kilométer és néhány nagy kanyar után megérkeztünk aznapi célunkba, Schnackenburgba, a városka a folyó bal partján, már a valamikori NSzK területén fekszik. A napi táv 52,5 kilométer volt. Ez volt az első táborhelyünk, ahol nem csónakházban volt a szállásunk, hanem a nyílt prérin az Aland folyó torkolata alatt, sőt a magas vízállás miatt nem is tudtunk a gáton belüli prérin sátrat verni, hanem mindent át kellett cuccolni a meredek és magas gát túlsó oldalára. A túra résztvevőinek a sportpálya öltözőjében béreltek zuhanyozókat és WC-ket (de hogy ez az öltöző mennyire másképpen nézett ki, mint például a dusnoki pálya öltözője!), ez tőlünk kb. 300 méterre volt, úgyhogy örültem, hogy nem volt hasmenésem.
Mint később megtudtam, ezekben a városkákban, falvakban, amelyek a határszakaszon voltak, nem is létesültek csónakházak az NDK merev magatartása miatt, hiszen azok a nyugatnémetek, akik az Elbán eveztek, örültek, hogy végre az átkozott határszakaszt maguk mögött tudták. Érdeklődésemre, hogyan viselkedtek az NDK határőrök, ha végső szükség esetén a jobb parton kellett kikötniük, az egyik azt mondta, hogy nagyon segítőkészek voltak, mások szerint ilyen esetekben elszabadult a pokol, és komoly cirkusz lett az ügyből diplomáciai bonyodalmakkal (lásd a Tisza szovjet határszakaszát). Valószínűleg határőre válogatta, hogy milyen volt a reakció. Ezeknek a városkáknak egyébként a fordulattal egy kissé bealkonyult, mert előtte a turisták ezrei tódultak oda, csak hogy egy fél óra hosszat átbámulhassanak az NDK területére, a túloldali testvérek még csak ehhez az élvezethez sem juthattak, ők még meg sem közelíthették a határfolyót, sőt az ottlakókat is kitelepítették, tehát az NDK-s part egy valódi senkiföldje volt. Nos, az egyesüléssel ennek az idegenforgalmi bevételnek befellegzett. Ezúttal a sátornál elfogyasztott vacsora után ballagtunk be a városkába, vagy inkább községbe, ahol a késői időpont miatt csak kívülről tudtuk megtekinteni a Határvidéki Múzeumot, ami előtt egy NSzK-s határőr rohamcsónak volt felállítva. Gondolom, a múzeum a megosztottság idejéből származó határvidéki relikviákat és érdekességeket tartalmazhatta. Ezután az Aland partján lévő nagyon hangulatos kerthelyiségben fogyasztottuk el a kötelező söröket, ennek a kis söröző-étteremnek a hátsó terasza az Aland torkolatának kikötővé kiépített medencéjére nézett, néhány évvel ezelőtt még itt zajlott le a hajók vámvizsgálata, ma már mindez csak történelem.
A másnapi indulás előtt újabb felfedezéseket tettem, ugyanis még be kellett mennem a helységbe kenyeret venni. Az első érdekesség az volt, hogy a kis vegyesboltban (ahol egyébként csaknem mindent lehetett kapni) az élelmiszeres pult másik felén működött a helyi posta, a másik érdekességet a Határvidéki Múzeum falán fedeztem fel a kenyérvásárlás után, előző nap nem vettem észre. Ez pedig egy szabványos útjelző tábla volt a következő felirattal: SOMOGYFAJSZ 1128 km (a kilométerszám utolsó két jegyének pontosságáért nem vállalom a felelősséget), de mind a tábla beállításának iránya, mind a távolság, de elsősorban a helységnév bizonyossá tett abban, hogy csakis egy magyar településről lehet szó. Hazaérve szinte az első dolgom volt az atlaszban utánanézni, van-e Magyarországon ilyen nevű település, én ugyanis még nem hallottam róla, és valóban létezik egy ilyen nevű kisközség nálunk. Az idő szűkreszabott volta miatt már nem volt időm bemenni a múzeumba érdeklődni, a túravezető sem tudott közelebbi felvilágosítást adni, de megígérte, megérdeklődi, hogyan és miért került a tábla éppen oda. Feltételezésem szerint vagy egy kitelepített sváb, vagy egy '56-os menekült lehet a múzeum gondnoka. Az biztos, hogy addig nem nyugszom, amíg fény nem derül a tábla történetére. Mindenesetre nagy élmény volt számomra épp ott találkozni egy magyar vonatkozású, hogy is mondjam, eseménnyel, ahol a legkevésbé számítottam erre.
4. rész: Schnackenburg - Hitzacker