(5. rész: Hitzacker - Hamburg)
Dr. Garay Dénes
Másnap reggel még mindig a kitartó esőben ébredtünk, úgyhogy a reggelit kénytelenek voltunk a sátorban elkölteni, majd, amit lehetett, a sátorban összecsomagolni, és íme láss csodát, az eső is lassan alábbhagyott, majd teljesen elállt. A sátrakat persze csak nedvesen tudtuk elcsomagolni, de az már nagy eredmény volt, hogy legalább mi nem áztunk bőrig, arról nem is beszélve, hogy a két nappal azelőtti ocsmány kikötőhelynél sikerült egy összehasonlíthatatlanul jobb beszállóhelyet találnunk a jachtkikötőben szép lapos, iszapmentes betonrámpával, igaz ugyan, hogy 200 métert kellett tolni a megrakott hajókat a kiskocsikon, de így is lényegesen kényelmesebben szállhattunk vízre. Így azután nem kellett ismét végigeveznünk a Jeetzelen, hanem a jachtkikötő öbléből közvetlenül az Elbára jutottunk ki, ahol újabb kellemetlen meglepetés várt ránk, sűrű köd, ami az élénk hajóforgalom miatt volt aggasztó. Szerencsére a köd lassan ritkult, de az eső ismét rákezdett, és egész délelőtt hol kevésbé, de leginkább erőteljesen zuhogott, persze erős ellenszélben, hogy még jó erősen bele is vágja a képünkbe az esőt, a szemüvegemet le is kellett vennem, mert így a semminél is kevesebbet láttam. Így azután a párásság és a zuhogó eső függönye miatt a tájból nem is sokat láthattunk, csak sejteni lehetett a ködbe burkolózó bal parti dombokat a rajtuk lévő kisebb településekkel.
Úgy döntöttünk, hogy a déli ebédszünetet akkor tartjuk, ha eláll az eső, és ezek szerint csak megszánt bennünket az időjárás-felelős, mert Boizenburg magasságában éppen dél felé viharos gyorsasággal elkezdett ritkulni a felhőzet, és az ebédünket már ragyogó napsütésben fogyaszthattuk el egy alkalmas lapos parton. Az Elbának ez az alsó szakasza normál vízállásnál egyébként tele van szebbnél-szebb nagy homokpadokkal, de mi ebben az évszakban szokatlanul magas vízállást fogtunk ki, így sokszor problémát okozott egy-egy alkalmas kiszállóhely megtalálása. Mindig 1/2 12 körül eldöntöttük, hogy az első alkalmas helyen megállunk, előtte nem is kerestük azokat, és bizony gyakran előfordult, hogy 1/2 1 is elmúlt, mire egy valamennyire alkalmas helyen valóban ki tudtunk kötni. Már ahogy ez általában lenni szokott. Boizenburg volt az utolsó NDK város az Elba mellett, a várostól elkanyarodva kb. 5 kilométer után már kizárólag az NSzK-hoz tartozott az Elba. Néhány évvel ezelőtt még állandó vitatéma volt a két Németország között a határvonal kérdése, az NDK a folyó középvonalát szabta meg határként, míg az NSzK a jobb partot, ebből azután rengeteg vitás kérdés keletkezett, hogy kinek is a kötelessége a jobb oldali sarkantyúk és egyéb védművek, valamint a hajózási jelek karbantartása, sőt vízitúrázóknak is akadtak problémái, ha azon kapták őket, hogy átlépték a folyó képzeletbeli középvonalát.
A déli pihenő után 10 kilométerrel következett az első jobb parti volt nyugatnémet város, Lauenburg, ami ugyancsak nagyon szép látványt nyújtott a dombokra épült öreg házsoraival, a régi hercegi kastély és a templomok tornyaival. Lauenburg után 2 kilométerre ágazik ki az Elba-oldalcsatorna, ami az Elbát a Mittelland-csatornával köti össze. Ez az utóbbi a Dortmund-Ems csatornával kezdődik, és rajta a Rajnától keresztirányba Németországon egészen Magdeburgig lehet hajózni, tehát Magdeburgnál is egy hajóemelőmű segítségével rámehetnének a hajók, de a megosztottság idejében Nyugat-Németország az NDK hatóságok akadékoskodásait elkerülendő gyorsan megépítette ezt az oldalcsatornát. A Mittelland-csatorna építését egész Németországon keresztül tervezték, de közbejött a második Világháború; Magdeburgnál látszik is a vízről a balodali hídpillér, ezen a hídon vezetett volna a csatorna az Elba felett tovább keletre. Arról, hogy most befejezik-e, nem hallottam. Az oldalcsatorna kiágazása után a hajóforgalom még erősebb lett, hiszen az oldalcsatornába igyekvők és onnan kijövők erősen megnövelték, de ez már nem sokáig zavart bennünket, mert 59,5 kilométer megtétele után ragyogó nyári meleg napsütésben (ki gondolta volna még ezt délelőtt) megérkeztünk következő, utolsóelőtti állomáshelyünkre, Geesthachtba.
Közvetlenül a táborhelyünk előtt, ami végre ismét egy vízi sportegyesület csónakházának területén volt, megcsodálhattuk a szivattyús erőművet, ami úgy működik, hogy az energiát nem különösebben igénylő időszakban szivattyúk segítségével felpumpálják az Elbából a vizet a domb tetején lévő tározóba, ami azután csúcsidőben lezúdulva szolgáltatja a kisegítő energiát. Fogadtatásunk az eddigi csónakházi fogadtatásokhoz hasonlóan szívélyes, vendégszerető és segítőkész volt. Ismét grillen sült finomságokkal, süteménnyel és frissen csapolt sörrel vártak ránk, a különlegesen fűszerezett kis fasírozott-pogácsák extra klasszist képviseltek. Én be szerettem volna menni a városba, de a süteményeket árusító hölgyek felvilágosítottak, hogy a város gyalog 40-45 percre van a csónakháztól, és különben is Geesthachtban kizárólag ők jelentik a valamirevaló látnivalót (volt is valami igazuk, tényleg nagyon szemrevalók voltak), így azután hagytam magam a városnézésről lebeszélni. Kedves vendéglátóink még egy meglepetésről gondoskodtak, este hét órakor egy nagyon szép diavetítést láthattunk egy csodálatos túráról a Yukon folyón Kanadában és Alaszkában, vadvízi kalandokról Chilében és egy érdekes gyalogtúráról Tenerifén. Minden nagyon szép lett volna, ha nem lett volna a társalgóban olyan meleg, hogy majd megfőttünk, dehát ez a túra a hőmérséklet szempontjából a végletek túrája volt, mint ezen a napon is, délelőtt majd megfagytunk, délután meg pirosra sültünk a napon. A vetítés után a már szellősebbé alakított társalgóban még sokáig folyt az élénk eszmecsere, aminek során elég sok új ismerősnek jutottam a címéhez, akik a magyarországi vízitúrák iránt érdeklődtek (és a beszámoló megjelenése előtt jóval meg is kapták a jövő évi kiírásokat). Az ezen eszmecsere folyamán elfogyasztott sörök gondoskodtak róla, hogy ezen az estén sem legyen problémám az elalvással.
Másnap sajnos bekövetkezett az elkerülhetetlen, az utolsó túranapra ébredtünk, szerencsére nem túl korán, mert a zsilipelés időpontja déli 12 órában lett megállapítva, és a zsilipkamra a táborhelyünktől kb. csak 3 kilométerre volt. A múltkori beszámolóban már említettem, hogy Usti nad Labemtől (Csehország) csak egy mesterséges akadály található az Elbán, a geesthachti zsilip, ami már a tengerről idáig ható árapály kiegyenlítésére szolgál. Azért kellett a zsilipelés időpontját ilyen későre tenni, mert a zsilip után célszerű az apállyal menni lefelé, és ez az idén éppen így jött ki (két évvel ezelőtt például reggel 7-kor volt a zsilipelés). A nagy hajók oda-vissza zsilipelése miatt mi egy kicsit késtünk, és így már 3/4 1 volt, amikor kihajóztunk a zsilipkamrából, ez még nem lett volna baj, de reggel közölték velünk, hogy az utolsó táborhelyünkre jutáshoz még egyszer át kell zsilipelni a Dove-Elbe nevű holtágba, és ennél a zsilipnél 16, illetve a lustábbaknak 16.30-ra lett megrendelve a zsilipelés. Namármost tessenek elképzelni, hogy a Dove-Elbe kiágazásáig 30, a zsilipig a holtágon még 2 kilométert kellett megtenni durván 3 óra alatt, hogy ne kelljen a telipakolt hajókat átemelni, mindez erős ellenszélben, ráadásul valami nem stimmelhetett az árapály-menetrenddel sem, mert az állítólagos lefolyó vízből (apályból) nem vettünk észre semmit, az itt már kiépített partokon csak annyi nedves csíkot lehetett látni a vízszint felett, amit a hajók hullámai okoztak, de az apadásnak semmi látható jelét nem tapasztaltuk. Hát ez valami gyilkos futam volt, 3 1/2 óra hosszat egyfolytában lapátoltunk anélkül, hogy akár csak egy ütemet kihagytunk volna, a tájból szinte semmi emlékem nem maradt, részben a magas kiépített partok, részben pedig amiatt, hogy mint a szocialista realizmus pozitív hősei fogainkat összeszorítva, tekintetünket előremeresztve csak eveztünk a boldog jövő felé. Igaz ugyan, hogy ezt a pozitív hős képet egy kicsit lerontja, hogy az összeszorított fogak között szinte egyfolytában káromkodtam, hogy még Rejtő Jenő figurái is megirígyelhették volna, meg szidtam a túravezetőt, mint a bokrot, hogy miért nem tudta a zsilipelést legalább egy fél-, de inkább egy órával későbbre rezelváltatni, hogy legalább egy fáradt olaj leeresztési szünetet tarthattunk volna. Óriási küzdelem után teljesen kiborulva és leeresztve sikerült 1/4 5-re az ominózus zsiliphez érnünk, ahol a már ottlévő és a később érkező sorstársakkal megbeszéltük, hogy ez egy valódi "gemütlich" szabadságnap volt, és a túravezető valószínűleg azért tervezte így, hogy másnap ne fájjon annyira a szívünk, hogy vége a túrának.
Mint később kiderült, kár volt annyira lestrapálni magunkat, mert a zsilipeléssel megvártak mindenkit, úgyhogy az elsők a "lusták" közül (közöttük mi is) legalább egy fél órát töltöttek a zsilipkamrában, míg végül zárultak a kapuk, de így legalább volt időnk arra, hogy Konnieval az embertelen küzdelemben keletkezett folyadékveszteségünket két-két doboz sörrel, most már tényleg gemütlichül kompenzáljuk. A zsilip után következő 4 kilométeres, állóvízen teljesítendő szakasz már üdülés volt az előbbiekhez képest, annál is inkább, mert a Dove-Elbe mindkét partján egymást követik a különböző jachtklubok kikötői, zsúfolva a legkülönbözőbb típusú vitorlásokkal, amelyek közül néhány a vízen is volt.
A szálláshelyünk a hamburgi versenyzők edzőtáborának a területén volt egy nagyon szép mezőn, természetesen az edzőtábor minden szolgáltatásának igénybevételi lehetőségével. Ez az edzőtábor a Dove-Elbe egyik mesterséges, 2000 méter hosszú, versenypályának kiépített kiszélesedése végén volt. Nekem a többi faltbootossal együtt szerencsém volt, mert délutánra ismét kisütött a nap, és a csak lassan mérséklődő szélben gyorsan és tökéletesen kiszáradtak a hajóink, úgyhogy mindjárt szét is tudtuk szedni azokat. Este 7 órakor kezdődött a búcsúvacsora, amit ők bablevesnek neveztek, de én inkább babgulyásnak mondanék, ennek az ára nem volt a részvételi díjban és kemény 6 márkába került (istenem, ha arra gondolok, hogy ez 600 forintnak felel meg; de rájöttem, hogy nagy hiba lenne mindent átszámítani, mert akkor levegőt sem merne venni az ember).
A vacsora után minden résztvevő néhány méltató mondat kíséretében megkapta a túra emlékérmét, aminek a hátoldalát minden évben egy másik Elba melletti város címere díszíti, különböző különdíjak is voltak, például minden hölgyrésztvevő kapott egy csokor virágot, a legidősebb, legfiatalabb résztvevő, a legtöbb taggal jelenlévő egyesület is kapott valami ajándékot, én, mint a legtávolabbról érkező egy nagyon szép és művészi fotókkal illusztrált könyvet kaptam az Elbáról a forrástól a torkolatig, de hiába reklamáltam (persze nem komolyan), hogy mint az egyetlen külföldi résztvevő még valami különdíjat érdemelnék, ezt nem akceptálták, pedig hát nélkülem nem mondhatták volna el, hogy nemzetközi volt a túra (érdekes módon 1995-ben sem volt külföldi résztvevő, pedig ez a túra valóban megérdemelné a nagyobb érdeklődést).
A jó hangulatú baráti vacsora után a sátraknál tovább folytatódott a beszélgetés, én annál a túratársnál vendégeskedtem, akinek a diáit az előző este a Yukonról láttuk, persze ő is régi ismerős már a Vajasfokról és a Dunáról. Elgondolkoztató, hogy kamionsofőr létére megengedheti magának, hogy ilyen távoli tájakon túrázzon, igaz, azt mondta, hogy egy évig nagyon komolyan a fogához kellett vernie minden garast ezt a régi álmát megvalósítandó, de kérdem én, hogy nekem hány évig kellene takarékoskodnom, míg összegyűlne a repülőútra, a bérelt hidroplánra, a bérelt terepjáró kisbuszra, meg egyáltalán a pénz. 1997-ben ismét az alaszkai partok mentén a fjordokat szeretné bejárni, hogy a bálnákat és fókákat közelről figyelhesse meg. Ő mutatott nekem Alaszkában vásárolt, nem akarok hazudni, de úgy emlékszem mangánból készült sátorcövekeket, higgyék el nem túlzás, a húsz cövek nem nyomott többet 10 dekánál, de ezek a szuperkönnyű cövekek még a legrosszabb talajba is minden nehézség és elgörbülés nélkül leverhetők. Kicsit szomorú szívvel feküdtem be a sátramba, sajnáltam, hogy egyelőre utoljára élvezem az éjszakázás ezen módját.
A következő nap reggelén bánatosan néztem a túratársak népes seregét, aki 9 órakor indultak Hamburgba, hogy egy kikötői bárka-körutazáson vegyenek részt. Egyébként is nagyon sajnáltam, hogy ott voltam Hamburg kapujában, és nem volt módom arra, hogy a városról legalább némi benyomást nyerjek, mert az idő szorítása miatt még a délelőtt folyamán vissza kellett utaznom Schönebeckbe. Joachim és Pietro 3/4 10-kor, megbeszélésünk szerint, menetrendszerűen meg is jelentek egy kis eltévedés után egyéb havelbergi rokonokkal és három autóval, mert úgy döntöttek, hogy ha már úgyis Hamburgba jönnek, összekötik az alkalmat egy családi kirándulással. Nekem még egy kis kitérőt kellett tennem, mert Joachim nem érezte jól magát, őt még hazavittem Havelbergbe, de így is nagyon kedvező volt mind Konnienak, mind nekem ez a megoldás az autókkal. Összesen 280 kilométer autókázás után délután szerencsésen megérkeztem Schönebeckbe, hogy erőt gyűjtsek a másnapi 1060 kilométerre Lajosmizséig.
Gyakorlati tudnivalóként: az Elba-túra ezen második szakasza 360 kilométer hosszú volt 7 túra- és 3 pihenőnappal, a részvételi díj a tavalyelőtti napi 6 márkáról 7,5 márkára nőtt (melegen ajánlanám azon túratársak figyelmébe, akik sokallották a Vajasfok túra 3 napjára az 500 forint nevezési díjat). A túrának ez a szakasza is nagyon szép tájképileg, más jellegű ugyan, mint a Szász-Svájcban, de egyébként is sok érdekességgel szolgál, hát még ha Hamburgba is bejutottam volna. Aki teheti, menjen el egyszer az Elbára, nem fog csalódni benne. Én már lassan hozzászoktam némely német túratársak némely furcsaságaihoz, úgyhogy jó érzésekkel és rengeteg tapasztalattal és élménnyel gazdagabban tértem haza; még talán az is lehetséges, hogy még egyszer teljesítem az Elba-túrát, hogy egy video-felvételt is készítsek róla.
Mindezeken kívül remélem, hogy nem untattam túlságosan a kedves olvasót, és még talán néhány hasznos tudnivalóval és érdekességgel is szolgáltam. Ha így van, már megérte, hogy megírtam ezt a beszámolót.