Koncsek János: Der Rennsteig Németország legnépszerűbb túristaútja

Esik az eső - mondja a feleségem kitekintve az egyre lassuló vonat itt-ott vízcseppekkel pöttyözött ablakán. Leszállunk, és most itt üldögélünk és a várakozás perceit reggelizéssel próbáljuk áthidalni Eisenach majdnem alkonyi félhomályba burkolódzó pályaudvarán. Utazásunkat a vonatok sorozatos késése jellemezte: a Tapolcáról jövő (és oda vissza induló) gyorsvonat 45 percet késett, de még így is időben megérkeztünk Székesfehérvárra. A Fonyódról érkező Saxonia 15 percet késett, amit ugyan később ledolgozott, de a drezdai főpályaudvar előtt a nyílt pályán megállították a szerelvényt, ezért a menetrendben szereplő 10 perc helyett mindössze 3 percünk maradt (volna) a jegyváltásra és az átszállásra. Ezért a következő vonattal utaztunk tovább, ami természetesen szintén késett, így aztán Eisenachban is lekéstük a csatlakozást.

Várakozás közben nézegethettük a hegycsúcsra épült s olykor-olykor a felhőfoszlányok közül fölsejlő Wartburg tornyának, várfalának elmosódó körvonalait.

Az otthoni agyforraló hőség után az Elba hűs levegővel és óriási köddel fogadott, Eisenach pedig esővel és fogvacogtató hideggel.

Végülis megérkeztünk 14 óra előtt néhány perccel Hörschelbe, amely 750 lakosú község és nagy táblán hirdeti, hogy itt kezdődik a Rennsteig.

Szemerkélő esőben indulunk, de szerencsénkre rövidesen elállt és kisüt a nap. A lehullt csapadék apró cseppekben megült a smaragdzöld fűszálakon és a nap fényében mint megannyi apró gyémánt szikrázott.

17 órára elérjük Fltichtinger Hirschet, ahol egy jó állapotban lévő esőházat találunk. Néhány vörösfenyő zavarja a nem túl jó kilátást, elvétve hallatszik csak egy madár csipogása, távolról egy másik elnyújtott huhogása felel rá. Csend van, végtelen nagy csend.

Reggelre hűvösre fordult az idő és azon tűnődöm, hogy a szalon-turistáknak fogalmuk sincs arról, hogy milyen megpróbáltatásokkal jár egy ilyen túra.

Először is a hátizsák.

Attól függően, hogy mennyi enni- és innivaló van benne a súlya eléri a 17 kg-ot is. A polifoam matrac túl vékony ahhoz, hogy a föld keménységét kellőképpen ellensúlyozza. Éjszaka vagy reggel felé sokszor ébredtünk már arra, hogy fázunk, mert a hazai hálózsákok vagy gyenge minőségűek, vagy megfizethetetlenek.

És az utánpótlás!

Hőrschelnél már zárva találjuk az éttermet és a boltot, csakúgy, mint Aschebrücknél 8-kor a büfét. Glasbach Wiese parkolójában a térkép jelzi ugyan az étkezési lehetőséget, de azt már nem, hogy csak a hétvégeken. Dreiherrensteinnél van ugyan étterem, de épp aznap tartotta a szünnapját (egy kedves német turista vendégelt meg minket egy-egy szelet csokival és egy-egy fél pohár ásványvízzel). Ilyen esetekre van a hátizsák tartalma, mert az biztosan van, viszont növeli a súlyát. Ahogy múlnak az órák, úgy lesz egyre súlyosabb a hátizsák és az az érzésem, hogy rögtön leszakad a vállam és nem bírom tovább (persze azért még bírom!!)

A máskor könnyen vett 100-200 m-es emelkedők a nap második felében egyre meredekebbek lesznek és úgy tűnik, hogy némelyik egyenesen az égbe vezet. A pihenők olykor rövidre szabottak - haladásra jó, hosszan üldögélni viszont már hűvös az idő. A szél reggel még nem fújt, most sem goromba, de szünet nélkül rázza a fákat és a susogás, zúgás igen sajátságos hangjait produkálja. Külön fejezetet érdemelnek a felhők. Kora reggel tiszta kék égbolt, szikrázó napsütés. Később vidám kis bárányfelhők jelennek meg, majd fehéren tündöklő gomolyfelhők lepik el az égbolt mind nagyobb részét, ami még mindig kedves látvány. Még később a felhők teljesen beborítják az eget, a kékek a legkülönbözőbb, egyre komorabb árnyalatait öltik föl és az özönvízzel fenyegető színek már igen riasztóan hatnak. Szerencsére a kellemes élmények vannak túlsúlyban. Hatalmas 25-30 m-es fenyők - nem egy-egy példány, mint nálunk - hanem egész erdőkre való. A szívesen ismerkedő, barátkozó német kirándulók és a csend, amely oly nagy a hegyek közt, hogy az ágak rezdülése is csendháborításnak tűnik (két éve, hogy a Gellért-hegy magásságából néztem le Schleifenberg csúcsáról az alant elterülő tóra és jól hallható volt a vízből kiugró csobbanása). Dicsérően kell szólnom a kiválóan jelzett turistautakról. Degeszre tömött hátizsákomban egy teljesen fölösleges dolog volt: a tájoló, mert hogy egész túra alatt egyszer sem volt szükségem rá. Nem úgy, mint nálunk akár az Országos Kék, akár a Rockenbauer Túra egyes szakaszain...

Itt csak olyan meglepetések értek, mint a színek helyett számokkal vagy betűvel (R, a Rennsteig, vagyis a "Futárút" jelzése), esetleg a párhuzamos kék-sávokkal jelzett turistautak számunkra szokatlan megoldásai. Kellemes meglepetés volt, hogy az Eberts Wiese nevű turistaháznál, illetve a Rennsteig-Garten Arborétumnál fölismertek bennünket, hogy már jártunk ott. Mindkettő ellenőrzőpontja volt az Eisenach-Budapest Nemzetközi Hegyitúrának.

Erről jut eszembe: a 900-as Gr. Jagdberg után András Herceg emlékművétől kezdve. Neuhausig fölújítva ismét megtalálható az Eb-jelvénye is, mint a Portugáliából induló E-3-as Nemzetközi Hegyitúra része).

A felkelő nap már talpon talál minket, a turistafőzőn hamar felforr a víz a reggeli előtt fölhörpintendő kávénak. Egy liter denaturált két hétre elegendő volt kettőnkre az esti leves és a reggeli kávé főzéséhez, viszont az indulásnál plusz 1 kg-ot jelentett még a hátizsákom súlyához. Egy-másfél óra gyaloglás után telepedünk le reggelizni, amely ilyenformán egyben pihenő is, majd megyünk tovább. Az erdők rendezettek, nyoma sincs a mindent elfojtó, elburjánzó gaznak - amint az nálunk oly gyakori.

A települések közelségét sem a szeméthalmok szaporodása jelzi, mert a szelektív hulladékgyűjtő konténerek (külön-külön a papír, az üveg, a műanyag, stb.) minden faluban megtalálhatók - és nem üresek! A több ezer lakosú kisvárosokban nagyobb a csend és a tisztaság, mint nálunk a néhány száz lelket számláló falvakban.

Hohe Sonne-nál találkozunk a Sárkányszurdokon át Eisenach felől érkező András-kereszt (kék X) jelzéssel. Innen már jól ismert úton megyünk tovább, mert a Rennsteig útvonala Neuhausig megegyezik az EB-útvonalával.

Általában délután 4 és 6 óra között értük el - az otthon kidolgozott terv szerint - az aznapi célunkat, amit minden eshetőségre gondolva előszeretettel ezen esőház közelébe jelöltem ki. Miután 4-5 kilométerenként valóságos paloták állnak esőház gyanánt, ez nem is volt olyan nehéz feladat.

Alte Trnke /Öreg Iszákosok/ e fura nevű tisztás már volt egy ízben szálláshelyünk két évvel ezelőtt. Most ismét itt vagyunk. A kis esőház ugyanolyan szerényen húzódik meg a tisztás egyik zugában, mint annakidején. Közel hozzá egy erecske igyekszik a völgy felé és csatlakozik egy bővizű forrásból táplálkozó patak vízéhez. Az óriásfenyők most is fenségesen sorakoznak a fűvel borított rét körül.

Most is telihold van, felhő nincs, páratlan látvány ígérkezik. Este 1/4 9. A lemenő nap utolsó sugarai még épphogy elérik, és bíbor színbe borítják egy-egy fenyőmatuzsálem csúcsát.

A csendet csak néha töri meg egy-egy madár hangja, mert a forrás vízének halk csobogása, az ágak közt bújócskázó, elülni készülő szél alig hallható susogása mind-mind része annak, amit csendnek nevezünk.

Augusztus 9.

A mai reggelink egy egész óráig tartott, ugyanis a pihenőhelyünk közelében rengeteg érett gyümölcsöt kínáló málnabokrot fedeztünk fel, aminek nem tudtunk ellenállni, két marokkal tömtük magunkba a jó ízű csemegét.

Rennsteig vasútállomás. A rendszerváltás hatása itt is mutatkozik: az állomásépület zárva, sehol egy teremtett lélek, és a sínek olyan rozsdásak, hogy nyilvánvaló, hogy vonat hónapok óta ide nem érkezett és nem is indult. Továbbmegyünk és kis kitérőt teszünk Rennsteig Höhe irányába, mert egy információs tábla bunkermúzeumot reklámoz. A helyszínre érve tőbb barátságos épületet találunk az erdő szélén, a kapu sarkig tárva, az étterem és a recepció zárva. Fogadásunkra elénk siet egy kutya és három kecske /nem mondhatjuk, hogy a kutya sem törődik velünk/, más senki. Magamban szidom a németek későn kelő szokását, mert a múzeum csak 12 órától látogatható és most még 9 óra sincs! 3 órás várakozás nem fér bele az eléggé feszített útitervünkbe, így dolgunk végezetlenül eloldalgunk. Allzunah kis település, szélén egy barátságos és hasonlóan kicsi cukrászdában tízóraizunk: elfogyasztva egy-egy szelet tortát, egy-egy bögre meleg kakaót - ami különösen jól esett az ismét hűvösre fordult időben - valamint az egyik dugi százmárkásomat. Pénzecskénk fogytán, ezért elhatározzuk, hogy a következő ellenőrzőpontunkon levest nem eszünk és az étterem kínálatából lehetőleg a legolcsóbb ételt választjuk. Groaee Drei-herrenatein /Három-úrkő/ gyakori elnevezés, ez már a harmadik vagy negyedik ilyen nevű hely eddigi utunk során. A vendéglő kerthelyiségében telepszünk le terjedelmes hátizsákjaink társaságában s rövidesen már minden hely foglalt (nem úgy, mint nálunk a hazai vendéglőkben). Egy fiatal szimpatikus asszonyka lép asztalunkhoz:

- Bocsánat a zavarásért, Önök az Eisenach - Budapest nemzetközi túrát járják?

- Nem, azt már tavaly befejeztük, most a Rennsteiget szeretnénk végigjárni - válaszol a feleségem. A fenti beszélgetésből - mivel németül zajlik - én egy árva kukkot sem értek az asztalukhoz invitáló kézmozdulat kivételével. A fiatalasszony letelepszik asztalunkhoz s erre hozzánk lép Achim is, a férje:

- Jó napot kívánok! - köszön és én azt hiszem, hogy ez az egész magyar tudománya, de tévedtem. Achim hosszabb ideig dolgozott a MOM-ban - mondtuk, hogy már a helye sincs - és lakott a Bártfai utcában és Soroksáron is. Gyorsan megértjük egymást. Mindnyájan egyformán panaszkodunk a közbiztonság romló helyzetéről és csak egyetérteni tudunk Achimmal abban, hogy a nemes emberi érzelmek egyre inkább háttérbe szorulnak és mindenhol csak a pénz, az anyagi érdek és az önzés dominál. Most kisiparosként dolgozik Suhl-ban; mielőtt elköszönnek megadják a címüket és telefonszámukat, hogyha valami problémánk támadna utunk során, akkor hívjuk fel őket telefonon és majd megpróbálnak segíteni.

Tiltakozásunk ellenére fizetik a mi fogyasztásunkat is (még szerencse, hogy a legolcsóbb ételt választottuk) és további jó utat és jó időt kívánva búcsút veszünk egymástól.

Két 600-as csúcsot leküzdve egy műút szélén egy domborműre faragott tábla figyelmeztetett a közeli erdei múzeum létére. Kedvéért kitérőt teszünk és közben találgatjuk, hogy mit is találunk a helyszínen: fafeldolgozás, fafaragás, esetleg faszénégetés emlékeit-e? A barátságos tisztáson az utóbbinak a munkafolyamatait leljük különböző fázisaiban és néhány szemléltető táblát.

Neustadt pici, ezer lakosú település. Az első ház, amit megpillantunk, egy használaton kívüli elhagyatott panzió, viszont az EB-bélyegzőt épségben találjuk a polgármesteri hivatal falán egy alpesi ház formájú zárható ajtajú dobozkában. A városka szélén meglepetés vár ránk: egy kemence-jellegű szabadtéri grillsütőt is magába foglaló esőház! Épségben! Odahaza ez elképzelhetetlen: vagy szétvernék, tönkretennék az egykori vandálokat messze túlszárnyaló primitív üresfejű és -lelkű mai barbárok; vagy valaki egyszerűen, önhatalmúan kisajátítaná, mint az évek óta kihasználatlanul álló bezárt "Disznófő Étterem" anonim tulajdonosa, aki birtokához csatolta és kerítéssel lezárta a forrás szép kiállítású öntött vaddisznófejet ábrázoló épületét.

De térjünk inkább vissza a Reinnsteigre és hagyjuk magunk mögött a fürdővel is rendelkező Kahlért, mert a mára tervezett utunkból még akad párszáz méter, amit az ösvény szélén elterülő málnabokrok miatt soronkivűli habzsolással teszünk meg. A Teufelsbüche /Ördögkönyv/. Az első hiba, amit a térképen felfedezek, bár a jelzett védett fát megtaláljuk, az esőháznak nyoma sincs /igaz, hogy két évvel ezelőtt sem volt meg/! Mivel az égbolt képe úgy félóránként vált barátságos kékségből esővel fenyegető zord sötétszürke felhőzettel, majd megint a kék égbolt alatt sétáló bárányfelhők következnek, ezért biztonságosabbnak tartom ha esőház közelében keresünk a sátrunknak helyet. Így aztán - terven felül - még pár száz métert megteszünk Hoher Stock-ig, ahol a valóságban is meglelt házikónál végre befejeztük a mai túrát. A hálózsákokat kiteregetem, hogy napozzanak, szellőzzenek egy kicsit és közben félszemmel a főzőt figyelem, melyen csendesen rotyog a frissen szedett gombákkal dúsított levesünk. A lemenő nap fényében milliárdnyi, apró pontocska csapong a levegőben, valószínűleg muslicák. Előttünk a réten keresztülfutó, partjain sással borított alig nedves árkot egy fából ácsolt hidacska íveli át, távolabb a lekaszált széna szabálytalan kupacokba halmozva vár további sorsára. A nap sugara már csak vékony fénypászma formájában éri a rétet és gyorsan hűvösödik. Így aztán hamar bebújok a hálózsákba és összehúzom a cipzárt, no és magamat is: jóéjszakát, szép álmokat!

Augusztus 10.

A reggeli hűvösségben jólesően döntöttük magunkba a forró, de legalábbis meleg kávét, majd szép kényelmesen útnak eredtünk. Kisvártatva az erdőben megbúvó hangulatos vendéglőhöz értünk Triniussteinnél /a büfé zárva/. Hátizsákból reggelizünk és a pihenőt felhasználva megborotválkozom. A "fürdőszobám", amely tágas és napos, az egész völgy; az hatalmas poszter egy fenyőkkel koszorúzott békés táj, egyedül a melegvíz szolgáltatással van baj, mert a fél lábszárig érő patak vize nem csábít hosszas ott tartózkodásra.

Mivel közben autón megérkezett a ház gazdája - aki előbb a vendéglő körül kezdett szöszmötölni, majd eltűnt az épület belsejében - úgy döntöttünk, hogy legalább a bélyegzőt" elkérjük tőle. Néhány perces kopogás, hallózás után ez sikerült is, meg ő kért tőlünk elnézést - jóval a nyitvatartási idő előtt - a rövid várakozásért, mondván, hogy a pincében volt és nem hallotta zörgetésünket. (A bélyegző mellé egy szép

képeslapot is adott ajándékba.) Utunkat több vetkőzési pihenővel megszakítva tesszük meg, mert az idő kezdett melegre fordulni. Még délelőtt elértük Masserberget, a közel 900 lakosú települést, amely felkapott gyógyfürdő- és üdülőhely. A fürdőbelépő 3 órára 52,- DM vagyis több, mint 6500,- Ft ! Ezért ugyanúgy kihagyjuk a programunkból, mint a helység szélén, Eselsbergnél álló kilátó meglátogatását, amely 11,- DM-be, azaz fejenként közel 1,500,- Ft-ba került volna. Nem a mi zsebünkhöz mért árak!

Dreiherrenstein. Ki tudja hányadik ez már a túránk során?! Itt most csak egy esőház fogad minket, meg néhány pad és asztal. Pihenőnknek ezúttal ünnepélyes oka is van: Höracheltől való indulásunk óta most értük el a 100. kilométert. Magányos német turista érkezik, kéretlenül is elbeszéli, hogy ő a Rennsteiget évente egyszer végigjárja, mert annyira tetszik neki. Dicsekszik vele, hogy a náluk is dívó teljesítménytúrán a 100 km-es távolságot 18 óra alatt tette meg. Nehogy szégyenben maradjunk, a feleségem útján közlöm vele, hogy a "Vértes 50"-et legutóbb 9 óra 35 perc alatt "gyűrtem le". Kora délután érjük el Friedrichshöhet. 1996-os adat szerint lakóinak száma 37 fő. Mivel az egyik ház kertjéből egy pár hónapos csecsemő sivalkodása hallatszik, így valószínű, hogy azóta ez a szám emelkedett, bár a túlnépesedés veszélye aligha fenyegeti s falucskát. Késői ebédre betérünk a vendéglőbe és egy kicsit üldögélünk is. Ahogy a tulajdonosnő megtudja, hogy a Rennsteiget akarjuk végigjárni, ajándékba kapunk tőle kettő darab Rennsteig jelvénnyel ékesített, féldecis itókát (az üvege még megvan).

A falucska szélén, az erdőhöz közel egyszerű, de praktikus hétvégi házikók sorakoznak. Nyoma sincs a nagyzási mániának, a szomszéd házán mindenáron túltenni akaró kivagyiságnak, mint ahogy ez nálunk dívik. És éppen ezért nekünk ezek a házikók sokkal kedvesebbek és sokkal barátságosabbaknak tűnnek. Az utunk hófehér törzsű nyírfák és délceg fenyők közt kanyarog, az üde fű olyan zöld és olyan tömött, mintha mohával lenne borítva a föld. Valóságos meseerdőben járunk!

Dreistrommstein. Három nagy folyamnak /Schvrarza, Saale, Elba/ nevét találjuk a háromoldalú obeliszk egy-egy felén. Pár száz méterrel előbb három német katona sírja domborul, akik az amerikai hadsereg ellen harcolva estek el. A közeli műútnak köszönhetően sok az erre járó és különösen sok a hegyi kerékpáros, akik itt is olyan fékeveszettek, mint a hazaiak. nem törődnek senkivel és semmivel, nincsenek tekintettel senkire és semmire és csak a saját felhőtlen szórakozásukat tartják szem előtt. Nem ritkán óriási porfelhőt kavarva, jelzés nélkül robognak el az emberek mellett, veszélyeztetve mások testi épségét: és elrontva, a gyanútlan kirándulók és turisták pihenését. Nem a természet szeretete, hanem a vad száguldás mákonya hozza ezeket a dúvadakat az erdőbe!

Augusztus 11.

Jóval a napkelte előtt, amikor az éjszaka feketesége még alig-alig vált át szürkületbe, a korán kelő madarak csicsergése ébreszt fel bennünket. Mennyivel más ébresztő ez, mint otthon az utcáról behallatszó lárma, vagy a vekker fület hasogató csörömpölése! És természetesen a hangulatunk is más. Indulás után pár száz méterrel újabb esőház /!/ benne bekeretezett tájkép, a Rennsteig-induló /mert ilyen is van!/ szövegével és egy elsősegély csomag az immár hagyományosnak mondható alpesi házat utánozó dobozban és emlékkönyv, amelybe pár sort mi is beírtunk.

Apró falu Limbach következik; elvben csak a település szélét érintjük, de vásárlás és bélyegzés miatt betérünk a helységbe. Amíg az információs irodát kinyitják, előtte a parkban jóízűen megreggelizünk. Az iroda egyben ízlésesen berendezett emléktárgy-üzlet is és természetesen mi is otthagyunk néhány márkát.

Innen ismét társaságunk akadt: két nő egy kutyával és a mieinknél jóval könnyebb hátizsákokkal haladnak velünk azonos irányba és ők is a Rennsteiget járják. Ami még azonos bennük, hogy ők is föl-fölkapják az itt-ott található ehető gombákat; különbség, hogy ők csillagtúraszerűen túráznak és esténként visszatérve az autójukhoz, benne alszanak. Közös utunk csak Steinheider Hüttéig tart; itt már nagyon lekívánkozott rólunk a hátizsák, tehát pihenőt tartunk, ami azért is indokolt, mert ismét erős emelkedő áll előttünk. A turistaúttól nem messze kanyargó műút zaja elér hozzánk, miközben egy újabb esőház ad alkalmat pár perces hűsöléssel egybekötött pihenőre, mert hogy meleg van.

Végre felérünk! Veidmannaheil-nél pompás kilátás a Scheibe-Alsbach-tóra, a pihenőpadok mellett itt áll egy pavilonszerű esőház, amelynek durva nagyságú murvával fölszórt földjén igen kényelmetlen szálláshelyünk volt két évvel ezelőtt, mert egy váratlanul ránk zúduló özönvízszerű zápor, zivatar esélyt sem adott nekünk a sátorverésre. Most semmi sem zavarja pihenésünket, legfeljebb az a kerékpáron érkező idősebb turista pár, akik - úgy vélem, hogy a hatalmas hátizsákjaink láttan - teli vannak kérdésekkel. A számomra érthetetlen hangzavar alatt - miközben rám jut a 7 törpéből a Kuka szerepe - az az érzésem, hogy a kíváncsiságuk határtalan. Tetszik nekem a minden után érdeklődő, de cseppet sem tolakodó magatartásuk, ami nem ritkán önzetlen segítőkészséggel párosul. Már elkészült, vagy épülőfélben lévő házak közt haladva érjük el Iteuhaust /jókora késéssel, mert a burjánzó málnabokrok ismételten nyalakodásra csábítottak minket/. 7000 lakosú település, de átmenő forgalma és hosszú főutcája nagyobbnak mutatja. Története az üveggyártáshoz kapcsolódik, mivel 1607-ben létesítették az első üvegfúvót és ma is folyik az üveggyártás. idővel nem dúskálunk anyagiakban, ebédünk csak főtt kolbász mustárral és üdítővel, amit egy büfé előtt üldögélve és a forgalmat szemlélve költünk el. Eddig többé-kevésbé ismert úton haladtunk, ugyanis itt tér el a Rennsteig útvonala az EB /ha úgy tetszik az E-3/ útjától. Az ebéd és bevásárlás valamint a pihenő mintegy két órát vett igénybe, s délután két órakor indultunk tovább immár számunkra is ismeretlen tájak felé. Meg sem lepődöm, amikor a városon túl az, erdő szélén álló újabb esőházat megpillantom, de mert a nap teljes hevével odatűz, nem veszik igénybe. Most lassan haladunk, mert a nagy meleg miatt Y órás menet után, ˝ órás pihenőkre kényszerülünk, amit az is indokol, hogy baIról szép szál fenyőkből álló erdő húzódik,

a napot viszont jobbról kapjuk, így aztán, ha árnyékot akarunk, be kell húzódnunk a fák közé. Meglepetés, hogy eldobott cserélhető üdítős palackra és egy lapos üvegre akadok, ami otthon már föl sem tűnik, na de itt?

Ernsthal. Csak a szélét érintjük a falucskának. Jelentéktelen vasútállomása kihalt, a vasúti sín reménytelenül rozsdás. Néhány gyárépület között kanyarogva elérjük a település túlsó szélét. Az utolsó házak egyikénél előveszem a kulacsom Légyszíves - fordulok a feleségemhez - kérjél vizet bele, mert ma már több települést nem érünk el és félek, hogy nem lesz elég, ami ital nálunk van. Kívánságunknak készséggel tesznek eleget, sőt kapunk egy üveg ásványvizet is - ingyen! A falu szélén végre befogad minket egy ligetszerű árnyékos erdő. Lerogyunk és itt helyben az utolsó kortyig megisszuk az ásványvizet és az üres üveget az itt talált földön heverő üres sörös dobozokkal együtt bedobom a liget szélén álló ház előtti kukába /nehogy azt higgyék, hogy mi szemeteltünk/. Az erdősáv után villanypásztor által terelgetve érjük el a fenyőóriásokból álló összefüggő erdőt. Enyhe emelkedőn haladva egy parkoló mellett világháborús obeliszk, amely az elesett sportolóknak állít emléket. Mese-erdőnek is beillő fenyves parányi tisztásán hasonlóan kicsi mézeskalácsházszerű esőház áll Leubea Hütte-nél. Hátizsákjainkat könnyelműen hátrahagyva kitérünk kb. 100 méterrel, mert a térkép Frankenwald Blick-nél kilátópontot és esőházat jelzett. Esőháznak nyoma sincs; egy pad és asztal található csupán és a kis térség erősen köves lévén sátorverésre is alkalmatlan. Előttünk mélység tátongott, rajta túl több hullámban egymás fölé magasodó párhuzamosan elnyúló hegyek vonulatai zárták le a látóhatárt. A leszálló szürkület az alacsonyabb vonulatok gerincét szétválaszthatatlanul egybemosta a mögötte húzódó magasabb hegyek tömegével. Távolról az égi tüzérség ütegeinek torkolattüze villan egyre sűrűbben. A messzeségből érkező tompa morajlás egyre fenyegetőbb, később már eget-földet rázó mély dördüléseket éles csattanások kísérik. Koromfekete fellegek közt átcikázó villámok vakítóan rideg, fehér fénnyel borították be a környéket, hogy aztán a pokol legmélyebb bugyrának mérhetetlen feketesége legyen úrrá a tájon. A zivatar előtt érkező szél nyomására előbb még csak játékos hajladozásba fogtak az ágak, de most már az egyre erősödő vihar vadul tépte, marta az erdőt. A fák vésztjósló recsegések közt hajladoztak, száraz gallyak törtek, tűlevelek szóródtak a hajunkba és a nyakunkba. Aztán csendes koppanásokkal megérkeztek az első esőcseppek is, először csak tétován, ritka cseppekben, majd egyre sűrűbben. Mivel könnyelműen elbámészkodtuk az időt, most már csak egy esélyünk van: az esőház! Szerencsénkre valaki már szénából és fenyőgallyakból jókora almot halmozott fel benn, így kényelmes fekvőhelyet örököltünk, ahol szűköcskén, épphogy elfértünk.

Augusztus. 12.

Reggelre a legszebb színű kék palástját boritja fölénk az égbolt. A széles erdei út két oldalán daliás fenyők állnak sorfalat,köztük elszórtan néhány smaragdzöld moha borította szikladarabok. A korai idő miatt figyelmen kívül hagyunk egy, a térképen sem jelzett vendéglőt (a németek sokszor még 1/4 11-kor is jóreggelttel köszöntek s ennek megfelelően 11 óra előtt nemigen lehet éttermet nyitva találni), majd ˝ 8 tájban az áhítatos csendben letelepszünk egy padra és jóízűen elfogyasztjuk szerény reggelinket. Hazulról hozott szaláminknak már nyakára hágtunk, rég elfogyott a tartós kenyerünk is, amely beváltotta a hozzáfűzött reményeinket: több mint egy hét múltán még az utolsó szelet is fogyasztható volt, nem lett dohos, penészes, undorító ízű, mint másfajta kenyér, amitől nem egyszer már hasmenést kaptam. Ahol csak hozzájutottunk előszeretettel vásároltunk különféle gyümölccsel ízesített joghurtot, mert minőségében messze felülmúlja a hazai terméket. A kiürült műanyag poharakat más szemetünkkel és a pad mellett talált sörös dobozzal együtt egy műanyag tasakban magunkkal visszük az első hulladékgyűjtőig, mert amit tele el tud vinni az ember abba már üresen sem szakad bele! Keresztező műútra kiérve a jelzés először - és utoljára - zavarba hoz, mert kétfelé ágazik. Így hát "oldalbordámat" és hátizsákomat hátrahagyva felderítő útra indulok, s rövidesen egy turistacentrumban találom magamat. Forsthaus Brandnál a "R" jelzés bevezet a táborba, a 10-12 alpesi típusú hatalmas faház közé. Néhány kőépület, étterem és ahogy a költő írta: "...Áll néma csend...", sehol egy teremtett lélek, a tábor most oly kihalt, mint elfelejtett temető éjfélkor. A sarkig tárt kapun háborítatlanul be-, majd kimegyek, miután meggyőződtem róla, hogy a mi utunk nem erre vezet.

Rövidesen kiérünk az erdőből és alattunk a völgyben Spechtsbrunm főutcája, velünk párhuzamosan halad és jól láthatóan emelkedik ki a falu központjában a műemléknek számító temploma. Tiszta, rendes házak közt ballagunk, sok épület kertjében pirinyó tavacskák szabad vízfelszínén csillog a napsugár, utat találva a vízi-növények szára és virága közt. És az elmaradhatatlan törpék! Németországban jártunkban-keltünkben tapasztaltuk, hogy milyen nagy kultusza van itt a törpéknek. Arasznyi törpéktől kezdve a 60-70 cm-t is elérő törpékig igen nagy a választék. Pirulva írom le, hogy még egy szemérmetlen mutogatós törpével is találkoztunk!

A 600 lakosú települést magunk mögött hagyva kisvártatva egy forgalmas büféhez értünk, ez a Lalte Küche. Változatosság kedvéért most sült kolbászt eszünk és sört iszunk rá. Gelshügel táján egy 1990-ben állított emléktábla a rendszerváltást idézi: mert az NDK-NSZK határ helyenként csak pár száz méterre húzódott innen, ez a terület már határsávnak számított, ezért a Rennsteig engedélyezett útvonala Ernsttalnál végződött.

Még a fák alatt is meleg van! - Számtalan keresztező dombvonulatot kell leküzdenünk, emiatt úgy érzem, hogy semmit sem haladunk. Végre ˝ 2 táján elérjük a Roter Turmot /Vörös Tornyot/, ami számomra csalódást jelentett. A várt kilátó helyett egy kb. 4 méter magas vörösre festett faoszlop fogadott minket, rajta címer pajzzsal, melyen jobbról egy medve, balról egy vaddisznó támaszkodik a középen álló bástyához. A várt büfé elmaradt, sehol semmi. A jelzésünk ismét - kis időre - szétválik. Egyik ága kis kerülőt tesz arra az esetre, ha a legelőn áthaladó rövidebb út a legelésző tehenek miatt nem járható. Szerencsénkre a rövidebb utat választottuk, így jutottunk egy völgybe lefutó patak hangulatos forrásához, ahol a friss vízben jólesően pancsoltunk, én pedig némi üggyel-bajjal, de megborotválkoztam.

Nyomasztóan fülledt a levegő, sűrűn ismétlődő - máskor jelentéktelen - dombocskák alattomosan fogyasztják erőtartalékainkat. Már csak kulacsaink alján lötyög egy kevés folyadék és az is langyos, nem oltja a szomjunkat. Végre kitárulkozik szemünk előtt a következő település: Steinbach am Wald. Kis város közel 4000 lakossal, és a helység szélén zárva találjuk a vendéglőt. Nincs szerencsénk! Tikkadtan vánszorgunk tovább a közeli bevásárlóközpontig, ahol én kint őriztem hátizsákjainkat, míg az asszonypajtás bent vásárolt. Közben sötét viharfelhők tolakodtak a kisváros fölé és távoli tompa morajlás adott fenyegető aláfestő zenét a tájképhez.

Fél literes gyümölcsjoghurtot vedeltünk, amelynek az íze az olimposzi nektárral vetekedik, minden palackunk feltöltve, új erőre kapva megyünk tovább. Igaz, hogy feltehetőleg hat ránk a mind jobban riasztó sötétkék, már-már feketébe hajló felhő sereg. "Péter Bácsi" is mindjobban belejön a kuglizásba és találatait az égi "teke-bábok" mind hangosabb és mind közelebbi dördülései jelzik. Szeretnénk eljutni Zigeuner Buche (Cigánykönyv) nevű parkolóhelyhez, ahol menedékházat jelöl a térkép és egy védett fát, de keserű csalódás jut osztályrészemül. Se parkoló, se védett fa, a menedékházról már nem is beszélve. Pech, hogy éppen most, amikor sietnünk kellene, emelkedik az út, a talaj ferde, gidres-gödrös, alkalmatlan a sátorverésre. Végre elfogy a kaptató, az út jobb oldalán, egy alkalmasnak látszó helyen letesszük, mit letesszük, lecsapjuk a hátizsákokat. Alighanem most lehetünk a vihar közepében, mert szinte egyiptomi sötétség borul ránk. Lábunkkal félrerugdossuk a nagyobb gallyakat és kiterítjük a sátort. Ez a legkritikusabb pillanat: ha most kezd esni, mire felállítjuk, addigra már csuromvizessé ázik az egész. Rendíthetetlen fatalistákként dolgozunk, sietve, de kapkodás nélkül és persze au!!! - a kalapáccsal ne az ujjamat verjem, hanem a cölöpöt! Végre áll a sátor, a nejem hurcolkodik befelé a hálózsákokkal, matracokkal és más, esőtől féltett felszerelésünkkel. míg én - most már kissé nyugodtabban - a póttetetőt terítem a sátor fölé. Végre elkészülünk, mindenünk a helyén! A meg-megújuló szélrohamok szerencsére csak a tűleveleket szórják a nyakamba esőcseppek helyett, miközben egy kivágott fa csonkját asztalnak kinevezvén vacsorafőzésbe kezdek, hogy a napközben szedett gombák ne vesszenek kárba. A vihar elvonulóban, rövid időre világosabb is lesz. Az imént még vadul üvöltő, fákat marcangoló szél is szelídebb akkordokat játszik a hajladozó ágak közt. Az egész színjáték véget ért anélkül, hogy egyetlenegy esőcsepp is lehullott volna! Ilyenformán az éjszakai nyugalmunkat csak egy, a közelben bóklászó és tőlünk megijedő négylábú csörtetésének zaja zavarta meg.

Augusztus 13

Reggel arra ébredünk, hogy az eső barátságosan paskolja a sátortetőt és a kinn lévő, fának támasztott hátizsákjainkat (Nem tudom hogy ki volt az a genié (Sicc!), aki a sátrak végén lévő félkör alakú részt egyenesre szabta anélkül, hogy a hosszát megtoldotta volna. A csővázas hátizsákok semmiképp nem férnek el velünk egy fedél alatt anélkül, hogy valahol ne érintkeznének a sátor tetejével, ami egyenlő a beázással. Így aztán hátizsákjaink rendszeresen odakinn éjszakáznak valamelyikünk esőköpenyébe bújtatva.) E nedves ébresztő után hamarosan elállt az eső és mi gyors sátorbontás után útnak eredtünk. Az ég szürkén felhős, az enyhe szél miatt kellemesen hűvös van. Tegnap távolról látott, és most már fölénk ma sodó szélerőmű közelében megyünk el. Három karja lustán kavarja a levegőt, csendben és a környezet szennyezése nélkül termeli az energiát. Nem ez az első sem itt, sem az északi szomszédainknál, Lengyelországban is láttunk néhányat, föl nem foghatom, hogy nálunk miért nincs egy sem! Ziegel Hütte mellett észrevétlen elmentünk és végül egy parkolónál álltunk meg reggelizni. Néhány pad és asztal, az út szélén egy mutatós, régi határkő díszeleg, az égbolt teljesen zárt és teljesen szürke, de a hőmérséklet kellemes. újabb apró falu következik: Brennersgrün. lakóinak száma 190 fő. Elgondolkoztató, hogy miért életképesek. a kistelepülések is Németországban és miért néptelenednek el nálunk? Hogy csak Gyűrűfűt, vagy Korpádot említsem, melyek mára már csak földrajzi fogalommá silányultak. Némi vásárlás után alighogy elhagyjuk a falut, elered az eső. Magunkra kapjuk az esőköpenyt, kénytelen-kelletlen a csuklyát is a fejemre húzom, bár alig látok és alig hallok valamit is benne. Újabb szántóföld övezte helység: Grumbach van előttünk, jókora félkörben kellene megkerülnünk, de az erdő szélén néhány padot találunk és csak úgy hátizsákosan leülünk. Csendben és kissé reményt vesztve kucorgunk esőköpenybe burkolódzva, amely a hátizsákot is betakarja. Erre jó az esőköpeny. Meg arra, hogy a fölülről lefolyó, összes vizet alattomosan becsorgassa a cipőmbe.

Egy zuhé, két zuhé. Puhán, lágyan, sűrű apró cseppekben ékeznek az égből, ritkábbak és keményen kappannak a fákról lecsorgó vízcseppek. Ólomlábakon halad az idő. Cipőmben a vízállás már rekordmagaságot ér el, mire végre csendesedni kezd az eső, majd rövid ideig tartó, alig észrevehető szitálás után eláll. Kiöntöm a cipőmből a vizet, kifacsarom a zoknimat és azon vizesen visszahúzom a lábamra, utána pedig indulás. A túloldali erdő szélén fedeles asztalt-padot találunk (ha ezt tudtuk volna!) Itt ebédelünk. Szomorkás időben bandukolunk tovább és hamarosan elérjük következő célpontunkat: Rodacherbrunnt. Ez is apró, település, szélén többemeletes épület, az udvarán sok gyerek nyüzsög. A falucska túlsó végén egyszerű, de barátságos büfé vár minket. Hátizsákjaink kinn maradnak, ami szárogatnivalónk van, azt kiteregetjük, majd bemegyünk, mert odabent még csak melegebb van, mint idekint. A tulajdonosnő (Ilona Taudt) kedvesen érdeklődik, hogy honnan-hová-merre-meddig? Mikor megtudja, hogy a Rennsteiget járjuk és magyarok vagyunk, közli velünk, hogy tudomása szerint Magyarországból mi vagyunk az elsők.

Évinek nem ízlik a virsli. Igazán nem értem, mert még csak a tizedik napja tart nálunk a virsli-szezon, lévén ez a legolcsóbb sült- főtt étel, jómagam spártai egy kedvűséggel gyűröm le, ennyi áldozatot megér a páratlan élményt nyújtó kalandos túra!

Párom egy ajándék kapott képeslappal vigasztalódik, aztán felkerekedünk. Az időjárás továbbra is bizonytalan. Az égen itt-ott elszórtan világosabb foltok jelentkeznek az égbolt felhő paplanán, de egészébe véve vadul gomolygó szürkeség takarja el az eget.

Széles erdészeti úton haladunk, majd egy kiépített pihenőhelyen letelepszünk.

- Még nagyon korán van a sátorveréshez - véli a nejem - itt hosszabban időzhetünk!
- Igen?! - mondom morózusan - akkor nézzél jobbra! .

Az ég aljára olyan ronda felhők gyülekeznek, hogy ilyent utoljára talán még Noé láthatott: világos szegélyű, sötétkék felhők elől menekülő goromba széllökések távoli morajlás hangjait sodorják felénk. Így hát egy kurta szusszanás után újra elindulunk. Szisztémámnak megfelelően szeretném elérni a Rennsteig 159. kilométerénél jelzett esőházat. A helyszínen csak egy tetős pad és asztal kombinációt találunk, aminek a javítását a munkások épp most fejezik be. Mivel ez is - szerény keretek közt - némi kényelmet ígér számunkra, ezért a közelben próbálok helyet keresni a sátorveréshez. Keskeny csapáson behatolok a mintegy 5 méterre sorakozó fák közé és rögtön olyan dzsungelbe jutok, amihez képest az afrikai őserdő csak liget lehet. Egymáson keresztül-kasul heverő kidőlt fácskákat húzogatok félre gallyakat, szúrós-csípős aljnövényzetet takarítok el az útból; elszáradt túl alacsony ágakat tördelek, míg végre úgy negyed órányi munkával sikerül egy, sátornyi helyet szabaddá tennem. Közben nem merek az égre nézni (igaz, nem is látnék sokat belőle), csak az égzengés hangját figyelem és találgatom, hogy közeledik-e felénk az égi háború? Végre áll a sátor! Végre minden holmink a helyén van! S mikor végre letelepedünk az asztalhoz. vacsorafőzésre, mintegy varázsütésre kiderül az ég, az aranyló nap melengető sugarai körülölelnek bennünket és mi jólesően sütkérezünk, megállapítjuk, hogy mégis szép az élet!!

Augusztus 14.

Derült égboltból erős lehűlés: fogvacogva ébredtünk és a reggeli kávéból próbáltunk erőt. gyűjteni az induláshoz. Sátrunktól kb. 500 m-re tárt kapujú elhagyott határőrbázist találtunk, majd kisvártatva egy igen zajos, működő kőbányát. Később sikerült egy fenyvesektől övezett tisztáson letelepednünk és 8 óra tájt megreggeliznünk.

Rövidesen beérünk s közel 500 lakosú kis faluba, Schlegelbe. itt jóval a nyitás előtt sikerült üdítőhöz és bélyegzőhöz jutni a Rennsteig Étteremnél (minden útba eső településen volt egy hasonló nevű penzió vagy étterem és általában mindegyik családi vállalkzás keretében működik.)

Tovább baktatunk egy, készülő országutat kisérő ösvényen, az út egyik oldalán markológépek, úthengerek sorakoznak más gépekkel egyetemben, de ember sehol. Úgy látszik "szabad péntek" van. A korábbi magas hegyek mára kedves dimbes-dombos, idilli tájjá szelídültek, a fenyő órássokkal koszorúzott bércek már nem vetnek gátat e tekintetnek. Utolsó apró település - Kiesling - már messziről látszik, s térkép nem jelez éttermet, pedig van neki. Alig hagyjuk magunk mögött ezt a kis falucskát, ismerős turistahölgy jön velünk szembe /most találkozunk vele harmadszor/, ő már visszafelé tart, igaz nekünk sincs sok hátra, feltéve, ha a feleségem és az ismeretlen ismerősnő valaha is befejezik azt a traccspartit, melynek során - mint kiveszem - nem csak itteni élményeink, de a politika is terítékre került. Még dél sincs és beérünk Blankensteinbe, bekerül a füzetünkbe az utolsó bélyegző is. Igazolva, hogy teljesítettük - magyarok közül elsőként - a 168 km hosszú Rennsteiget.

Az itteni azonos nevű panzióban a szállás 1 főre 40 DM. (Kb. 5000 Ft). Több helyen tanulmányoztuk az itteni éttermek kínálatát, és nem találtunk 20 DM-en aluli éttermet. Úgy döntöttünk, hogy mindez nekünk méregdrága és inkább a hátizsák "szolgáltatását" vesszük igénybe. Egy diszkont áruházban bevásároltunk, majd a Saele felé csobogó Selbitz partján egy parkban letelepedtünk és jóízűen megebédeltünk. És olcsón!

Amíg pihentünk, egy sétáló házaspár kedvesen érdeklődik, hogy még csak most kezdjük vagy már befejeztük-e a Renneteiget? Mögöttünk romantikus fahíd vezet át a patak fölött és a jobb partján kősziklába vésett felirat hívja fel a figyelmet, hogy itt végződik a "Futárút".

Mivel a tervezettnél 1 nappal hamarább érkeztünk Blankensteinba Gerhard Oswald úrral a Saalfeld környéki Természetbarátok prominens vezetőjével - aki egyben lelkes szervezője volt az Eisenach-Budapeat nemzetközi Hegyitúrának és ma is töretlen hittel és energiával szervezi az EB-t magába foglaló E-3 Nemzetkőzi túrákat - megbeszélt találkozóra. Ezért úgy döntöttünk, hogy teszünk egy egynapos kitérőt a környéken. Emelkedett derűs hangulatban indulunk, hiszen a Rennsteig végigjárásával a fő célkitűzésünket már elértük.

Augusztus 15. délután.

Itt vagyunk ismét a Serbitz partján és meleg van, árnyék viszont nincs. Enyhülést keresve lemezitlábazok és fél lábszárig beleállok a patak meglehetősen köves medrébe. Miközben az árnyékommal riogatom az itt cikkálló, arasznyi. halakat az erre-arra sétálgató kirándulók figyelme rám terelődik. Többen kezeiket hőmérőként használva, a víz hőfokát méregetik. Népszerűségem ugrásszerűen megnövekszik, amikor azt is észreveszik, hogy nem öncélún tapicskolok a vízben, mert nem csak magamat, hanem a sörösüvegek tartalmát is igyekszem lehűteni.

Mire megittuk a söröket és megettük a vacsoránkat, megérkezett Oswald is, fánkkal és kisüveg pezsgőkkel.

Gerhardra ~ noha jövőre lesz 70 éves ~ nemigen illik rá az öregúr titulus, mert jócskán letagadhatna a korából. Szimpatikusak vagyunk egymásnak, ezért a nyelvi nehézségek ellenére hamar közös nevezőre jutunk: véleményünk nemcsak a természetjárás, hanem a napi politika és s vallás terén is megegyezik. Találkozónk hosszúra nyúlik. A búcsúzás után sietősen megyünk a tegnapi tóhoz, ahol előzőleg nem csak kinéztem, hanem ki is takarítottam egy öreg fűzfa tövében egy sátoraljnyi helyet. Ennek köszönhetően sikerült a sátort felállítani még mielőtt ránk sötétedett volna.

Augusztus 16.

Reggel 8 óra előtt már a vasútállomáson voltunk nyakig begombolkozva és megbámultuk az egy szál rövid ujjú ingben tüsténkedő vasutast. A vonat indulása előtt megérkezett Oswald is újabb ajándékok kíséretében és mert ő csak este szándékozott hazautazni, meleg kézszorítással búcsúztunk, s hosszan integettünk a kigördülő vonat ablakából, amíg csak alakja kicsi ponttá nem zsugorodott a távolban. Mi pedig Lipcsén keresztül. Szászsvejcnek vettük az irányt, hogy a szabadságomból még meglévő négy napot ott töltsük el.

De ez már egy másik történet.