|
Szádeczky-Kardoss Géza:
(Természetbarát Híradó 1997. június, július)
Balaton. Ha ezt a szót halljuk, a nyár jut eszünkbe. A balatonlellei bazársor, lángossütők, palacsintaárusok, gyermekzsivaj, napsütés, a víz hűsitő simogatása, hajókirándulás, sötétrózsaszín naplemenete, lila felhőkkel, külföldiek tömege a parton, monokinis lányok, szabadtéri mozi, szúnyogok... pedig alig múlt száz éve, hogy az első fürdőházak felépültek a parton. Addig csak a nádrengeteget, bőséges halászatot, madárparadicsomot, lápokat, s a délről özönlő ellenséges hordáknak áthatolhatatlan akadályt jelentett. Felette a Bakony járhatatlan őserdeje. A kettő között a Balaton-felvidék. Hányatott országunk máig viszonylag épségben megmaradt tájegysége.
Az Alföld apró falvai elpusztultak. Helyüket csak a szántásban felbukkanó cseréptörmelék jelzi. A Balaton menti dombvidéken keresztülgázolt a tatár, be-becsapott a török, de tartósan sohasem tudta megvetni a lábát. Évek óta tervezem, hogy bejárom ezt a vidéket. Hívtak a szőlőhegyek között megbúvó apró falvak fehérre meszelt, tornácos, nádtetős házai, málladozó falú középkori templomromok, sa bazalthegyek ormán a büszke végvárak sora.
1996 május elején valóra vált az álmom. ötödmagammal öt napra mentem egy elfeledett világ emlékeit keresni. Ott vertük fel a sátrunkat, ahol utolért az este. Ott ettünk, ahol éhesek voltunk és volt mit. Közben néztük, láttuk, hallgattuk a csendet, amely többet mond el a történelemkönyvek megsárgult lapjainál.
1996. május 1. szerda
Zöldellő rétek, alig hajtó csertölgyesek között dombra fel, völgybe le kanyarog az országút. Balatonfüreden szálltunk fel a buszra, s most alig győzöm kapkodni a fejem. A szőlő már fakad, a bokrok alatt a kis télizöld virága kéklik. Az erdő szélén a királyné gyertyája sötétzöld levelei bújnak. Balatonszőlős, Pécsely, Vászoly házait hagyjuk magunk mögött.
A hegyen a Zádor-vár sziklái fehérlenek. Délre a Tihanyi-félsziget, s a Balaton ólomszürke víze látszik. Még egy pillantás a térképre, s nekiindulunk ötnapos vándorlásunknak. A falu kihalt, csak egy tarka macska kandikált kiváncsian felénk. Kiérve a házak közül pár száz méterre a legelőn áll a Kisfalud-dörgicsei templomrom.
|
A XII. század elején épült. Egyike annak a negyvenkét templom- és kolostorromnak, melyek Balatonfűzfőtől, Várpalota, Sümeg, Keszthely határolta területen fennmaradt. A falakat fehér édesvízi mészkőből emelték. A sarkokat faragott kövekkel erősítették meg. A kövek közé kaviccsal kevert égetett meszet szórtak, aztán vízzel leöntve beoltották a meszet. Néhány hét alatt kiszáradva időtállóan a fal összecementálódott.
István királyunk rendelete értelmében minden tíz falunak kőtemplomot kellett építenie. Itt alig három kilométeres átmérőjű körben öt templom van. vajon milyen sűrűn lehettek akkor a falvak? Ezen morfondirozok, míg körbejárom a településeket. pihenünk, fényképezünk, azután arébb állunk.
Alsódörgicsén keresztülvágva magas kordonú szőlők között érjük el az erdőt.
|
Fülledt, párás idő van...
Csípnek a szúnyogok.
A dombvonulat túlsó oldalán, a szőlők határán találjuk meg a középkoban elusztult Szentbalázs falu templomát. Az első kápolna alig 4x6 méteres lehetett, középen kriptával. Falába a köveket érdekes, halszálkaszerű elrendezésben rakták. Később a hajót háromszorosára bővítve harangtoronnyal, karzattal és szépen faragott bejárattal látták el. A bejárat két oldalát fügebokrok díszítik.
A tőkék között kötényes, öreg bácsi dolgozgat. Távoli harangszót hoz a szél valahonnan. Kapáját letéve keresztet vet, s tekintetét az ég felé fordítva összekulcsolja a kezét. Ráncos, napcserzett arcáról nyugalom árad, míg ajkai hangtalanul mondják a miatyánkot. Más világ ez, mint amit otthon hagytunk. Itt békében él a nép egymással, Istennel és a természettel.
A távolban feltűnik a Hegyestű kúpja. Süt a nap, izzadunk. Ahogy lassan távolodunk a szentbalászsi templomtól, úgy közeledünk első bazalthegyünkhöz. Az erdőszélen újra rátalálunk a jelzésre. A bokrok tövén zöld hátú gyíkok surrannak. Az ösvény elvész, s a boróka szúrja meztelen lábszáramat, de a hegy már itt van karnyújtásnyira. A csúcs környékén a korai vaskor emberének földsáncmaradványai láthatók. Még néhány lépés, és a csomagot lerakva széttekintünk. Sokat javult az idő.
Délre a tó tükre csillog, előtte a zánkai úttörőváros - ma ugyan más névre hallgat, de nekem csak úttörőváros marad -, távolabb a Káli-medence és az azt övező hegyek koszorúja, leghátul a Badacsony sziluettje.
Három óra van. Megebédelünk. Aztán a bakancsot lerúgva napozunk. A bazaltsípokon csimpaszkodó hegymászót figyeljük. Nézem az égen cikázó sarlósfecskéket, és nagyfiamra gondolok. Európa majd minden országát bejárták már, de itt még nem voltak. Hívtam őket, de ők már a saját életüket élik. Kanadáról, messzi óceánokról álmodoznak. Pisti szívesen jött volna velem. 4-5 év múlva, ha már elbírja a hátizsákot, majd megmutatom neki a vidéket.
Négy óra is elmúlik, mire továbbállunk. Jól esett a "pihi". Átkelünk a Horogi-Séd mocsarán, aztán előbb szálerdőben, majd a legelőn megyünk Köveskálra. Még egy nekirugaszkodás a bazalttörmelékekkel borított meredek, bozótos lejtőn, aztán a platóra érve a Bika-tó mellett találom magamat. Dimbes-dombos, ligetes terep, öreg fekete fenyőkkel.
Itthon vagyunk! Negyedóra múlva állnak a sátrak. A tavon tőkés- és csörgőréscék úsznak. A parton szürkegém halászik. Közeledtemre nehézkes szárnycsapásokkal, hangosan méltatlankodva száll át a szomszédos tóra. A sekély vízű tó nappal felmelegedett. Térdig belegázolva tetőtől talpig lefürdök. Felfrissülve bújok a hálózsákba. Jó lett volna tüzet gyújtani, de a szúnyogok csípnek és fáradtak vagyunk.
A sárgahasú unkák éneke mellett hajtjuk álomra a fejünket.
Hajnalban megint a békák dalára ébredek. Az unkák is zenélnek még, de most már a kecskebékák viszik a prímet. Időnként elhallgatnak, aztán egy szólóénekes előkántál, s a következő pillanatban többezres kórus válaszol rá. A környék sejtelmes párában úszik. Még visszabújok. Később újra felneszelek. ,Jutka matat a sátor körül. Összecsomagolok, megreggelizünk. Mire újra kibújok, már süt a nap. Felveszem a tájolóra az Almádi monostor irányszögét, s néha úton, máskor dágványokon és bozótokon átvágva haladunk a Boncsos-tető felé. A csúcsot elhagyva igyekszem a monostorhoz vezető vízmosást elérni. A térkép szerint már itt kellene lennie valahol.
A nyiladékhoz közelítve csörtetést hallunk, alig kőhajításnyira két vaddisznó áll a sűrűben. De miért nem futnak el? Feléjük fúj a szél. Halkan korcog magában, s a fűcsomók között két csíkos vadmalac bukdácsol. Bizonyára a többi is ott van körülötte, nem győzik még a mama tempóját. Csendben jobbra térünk, aztán feladva a további keresést a falu felé indulok.
Karcsi állit meg. Az erdő szélén néhány kőből álló romra mutat. Ez az, amit kerestünk. Walter - akit mi csak "Kis cserkésznek" hívunk - a falra erősített, karvastagságú ágakból cukorspárgával összekötött feszületre mutat
- Itt cserkésztábor volt!
A kereszt alatt elszáradt virágfüzér, alatta kőhalom. Ez volt az oltár! Rajta szintén elszáradt csokor. A környező fákra másfél-kétméteres vesszők vannak erősítve, mint egy csúcsíves boltozat összekötözve. A hajdani templom hajójában vastag fatörzsek hevernek. Ezek 60-80 embernek padként szolgálhattak. Most már mi is látjuk, ahogy végigmutogatja. Tavaly augusztus elején a Monostorapátiból felhívott lelkész celebrálta itt a misét. Legalább is az elszáradt kenyérbél, virág, bürök és katáng, valamint az édes köményből font rózsafüzér erről tanúskodik. Megilletődve, csendben hagyjuk el a megszentelt helyet.
Hegyesd várához frissen festett, sárga jelzés vezet. Távolról nézve olyan, mintha megállni sem lehetne rajta, nemhogy még várat építeni. Kicsiny, vékony falú váracska volt ez, de a tűzfegyverek megjelenéséig jól védelmezte az alatta húzódó Buda - Itáliai út Veszprém - Tapolca közötti szakaszát. 1329-ben említik először. 1563-ban egy áruló segédletével harc nélkül fészkelte be magát a török, sok könnyet és szenvedést hozva a környék lakosaira. Másfél év múlva a környező végvárak egyesült serege szabadította fel és rombolta le a falakat. Walter s hegyoldalban matat. Már egész gyűjteménye van csontokból, cseréptörmelékből, kövekből.
A hegyről leereszkedve a kövek között egy láncot találtam. Azután nyílt mezőn megyünk Diszelbe. Vizet "tankolunk", s irány a Csobánc. Atyai nagyapám mesélte, hogy Mészöly Judit az 1500-as évek elején huszonnyolc évig volt a vár úrnője. Hamar özvegységre jutott, s a vár falai között ispotályt rendezett be. Kertjének elvadult orgonabokrai azóta is díszítik a várhegyet. A hegy déli oldalán a várkutat mellőzve, meredek ösvényen ereszkedünk alá. A tegnapi pancsoláson felbuzdulva Káptalantóti szélén, a Kis-ér hídja alatt megmosakszunk. A Keszthelyi-hegység felett bíborba öltöztette az eget a lenyugvó nap. Távol a falutól a Gulács-hegy szoknyáján verjük fel sátrainkat. A keleti égen feljött már a telihold. Sorra gyulladnak fel a csillagok.
Május 3. péntek
Tegnap későn kerültünk zsákba. Kilenc óra, mire összerámolunk. A "háromszög" jelzés kiágazásánál a bokrok közé rejtjük zsákjainkat, így megyünk a Gulács csúcsára. Nyugatra van kilátás, a többit takarja az erdő. Visszafelé lemaradva az erdő csendjében gyönyörködve andalgunk. Szúnyog itt is van, de ha megyünk, nem ér utol. A Kőkapunál újra ráakadunk az országos kékre. A bazalt kőzsákok között vércsék fészkelnek. Nem látom őket, csak a hangjukat hallom. A repedésekből a szirti ternye kénsárga virága nevet felénk. Jobbra, a Keszthelyi-hegység felett acélkék felhők gyülekeznek. A messzeségben villog az ég alja. Kicsit feljebb jelzés, elágazás. Még néhány perc, s a 437 méter magas csúcson tesszük le zsákjainkat.
Reggel óta Apám jár az eszembe, s ahogy a Fonyódi-dombok felé nézek, a sírás fojtogatja torkomat. Július végén lesz negyven éve, hogy szüleimmel és bátyámmal ott robogott velünk a vonat. Apám Gedusnak mutogatta az északi part hegyeit. A Gulács, a Csobánc, a Badacsony. "Még pár év és együtt fogjuk bejárni őket" mondta Ő. Néhány hét múlva a balatonfüredi kikötőből egy szeles délután vitorlázni indult. Barátját napokkal később kimentették, de őt nem láttuk többet... Most mégis itt van velem.
|
A Hertelendi emlékmű és a Rózsakő érintésével a Kisfaludy házhoz mentünk. Eredetileg ebédelni akartunk, de az áraktól elment az étvágyunk. Egy tál étel itt annyiba kerül, mint az ötnapos túra teljes költsége. Szigliget volna a következő uticél. Míg buszozunk, elered az eső. Ilyen időben nincs sok kedvünk a várhoz.
Átmegyünk inkább Edericsbe az Afrikai Vadászmúzeumot megnézni. A Fekete kastélynál szállunk le. Még néhány perc és ott vagyunk. A nagy szobában letelepszünk a szőnyegre, s az idegenvezető szépen formált mondatokban mesél...
|
Dr. Nagy Endre 1913-ban született. Jogot végzett, majd csendőrtiszt lett Hatvanban. Bejáratos volt a felső körökbe, részt vett vadászataikon. 1950-ben koholt vádakkal halálra ítélték, aztán mégis megkegyelmeztek neki. Ekkor elhagyta az országot. Másfél évig egy német múzeum afrikai kiállításához gyűjtötte az anyagot Kelet-Afrikában, később a kapott pénzből területet vásárolt Kenyában. Vadgazdálkodással, bérvadásztatással, szafarik szervezésével foglalkozott.
1984-ben Kádár János engedélyével visszavásárolta Balatoneredicsben rokonai romos házát. Felújítás után megnyitotta Afrika-múzeumát.
1994-ben halt meg. Azóta felesége kezeli az örökséget, Vezetőnk meleg hangon beszél Bandi bácsi munkásságáról. Szavai nyomán megelevenednek a falakon függő kafferbivalyok, gazellák, kuduk, párducok és oroszlánok. Itt mindenhez hozzá lehet nyúlni. Kipróbáljuk a Kikujuk harci dobját, nyilaikat. Kezünkkel végigsimítjuk a bennszülött művészek ébenfa szobrait.
Mire felcihelődünk, eláll az eső. A hegyek felett halvány szivárvány látszik. A nap is előbújik A tó haragos türkizzöld vizén fehér tarajos hullámok kergetik egymást. Az avas nád szinte világít a délutáni napsütésben. Újra szól a rigó a hársfán. Busszal megyünk tovább Keszthelyre. Negyed nyolc van, amikor leszállunk. Virágzik a vadgesztenye az országút mentén.
A Gyöngyös-patak hídja mellett szerettem volna táborozni. Idén későn olvad el a hó. Mindenütt tocsogók vannak. A nap már lenyugodott az alsópáhoki romok mögött, a tó kivezető árka melletti mocsári ciprussoron járunk. Most kezd fakadni világoszöld hajtása. Itt is vizes, süppedékes minden. Végül beérünk az üdülőtelepre. Nincs más hátra, irány a kemping. Választunk egy üres területet a német és osztrák lakókocsik sora között. A forró zuhany alatt sokáig áztatom magamat, hajat is mosok.
Később jól bekajálunk. Walterrel és Jutkával kölcsönösen lekullancsozzuk egymást, aztán alvás.
|
