Expedíció a kumari földjére

5. rész. Hazáig még hosszú az út

Manangba érve megszálltuk a Gangapurna szállót. Ez a nagyváros kedvenc célpontja a gazdag nepáliaknak. Sokan vásárolnak itt üdülőtelket. Nekünk nem tűnt olyan fényűzőnek. Terméskőből épült egyszerű házak. Egy közkút a főtéren. És sár mindenütt.

A szállásunkkal nagy szerencsénk volt. Udvari része pont a völgy szemközti oldalára néz, ahonnan teljes pompájában gyönyörködhettünk az Annapurna hegység északi gerincvonulataiban. Sorra vettük a csúcsokat, a Lamjung Himalt, az Annapurna II-t, a IV-et, a III-at, a Gangapurnát a hatalmas gleccserével, a Tarke Kang-ot, a Khangsa Kang-ot és a Tilicho Peak-et. Ezek mind hétezer méter feletti csúcsok.

Úgy terveztük, hogy a pihenőnapon elmegyünk sétálni. Azonban a fáradságtól az udvarról sem volt kedvünk kimozdulni. Élveztük a hegyek látványát és a napsütést.

Másnap tovább indultunk. Elhaladtunk egy újabb repülőtér mellett, ahol egyébként egy rendőri ellenőrző pont is volt. A táj innentől kezdett alpesi formát ölteni. Előtünedeztek a törpefenyők, majd egyre több óriás fenyő is megjelent. Egy kis borda keresztezésénél, egy kilátóponthoz érve, fantasztikus látvány fogadott minket. Mind nyugati, mind keleti irányba a Marsyangdi völgy hatalmas területét tekinthettünk át. Lenézhettünk a távoli repülőtérre, ami mellett órákkal előbb mentünk el, feltűnt aznapi úti célunk, Pisang település és a róla elnevezett hegycsúcs a fehér hósapkájával, és egy ismeretlen, négyezer métert meghaladó sziklagerinc, melynek meredeken letörő, felénk néző nyugati oldalát teljesen simára koptatta a jég és a hó. Azon csodálkoztunk, hogy a hó hogyan tudott megmaradni rajta. Igaz, csúszásnyomok voltak.

A faluból sóvárogva néztük a szemközti Pisang csúcsot, a "tartalék" hegyünket, amire azonban nem volt engedélyünk. Aggodalommal töltött el minket a tetejére ráült vastag hótakaró. De nem tudtunk sokáig morfondírozni, mert további lehetőségeinket eldöntötte egy kellemetlen esemény. Egyik társunk negyven fokos lázzal ágynak esett. A vizes zoknitól felfázott. A következő két napban beteget ápoltunk. Sajnos Zoli állapota lassan javult, mert szervezete a nagy fizikai igénybevételtől legyengült.

Még az itthoni indulás előtt négyen jelezték, hogy a hegyről lejövet szeretnének ellátogatni a Chitwan Nemzeti Parkba. Ez Nepál déli részén lévő védett, esőerdővel borított terület. A látogatókat elefántháton viszik be a dzsungelbe. Erre nem csak a látványosság miatt van szükség, hanem azért is, mert itt él Nepálban egyedül orrszarvú, ami nagyon veszélyes az emberre.

Mivel a betegápoláshoz nem volt szükség sok emberre, így megegyeztünk, hogy négyen induljanak tovább, hogy legyen idejük a nemzeti parkot megnézni. Találkozunk majd Kathmanduban a szálláson.

Így ketté vált a csapat. Zoli, a beteg, felesége Ági, Pali, Kati, Hunor és én maradtunk még egy napig Pisangban. Zolinak sikerült annyira erőt gyűjtenie, hogy menni már tudott. Nehezen sikerült hordárt is szerezni neki. A teherhordó azonban közölte, hogy csak a teljes hátralévő útra vállalja. Rövidebb szakaszra nem. Nem volt más lehetőségünk, kénytelenek voltunk elfogadni a feltételeit.

De a bajoknak még nem volt vége.

- Történt újabb megbetegedés?

Igen. Indulás előtt közvetlenül rajtam tört ki egy nagyon erős hasmenés és hányás. Több liter folyadékot veszítettem rövid fél óra alatt. Minden erőm elszállt. De a csapat többi tagjának is volt bélpanasza. Egyedül Hunor vészelte át egészségesen az utat.

- Tovább tudtatok indulni ilyen állapotban?

Kénytelenek voltunk. Nekem nem sikerült hordárt szereznem, így magamnak kellett a zsákomat cipelni. Az idő sürgetett. Vissza kellett érnünk a fővárosba egy héten belül.

Hunornak köszönhetem, hogy menetközben lestoppolt számomra egy teherhordót, aki végül is vállalta rövidebb útra is. Én aznap teljesen beszámíthatatlan voltam, azt sem tudtam mi történik körülöttem. Szerencsére négy nap alatt teljesen rendbe jöttem. A hordárt már csak lustaságból tartottam meg az utolsó napra. Legalábbis azt hittük, hogy az utolsó lesz.

- Ezt hogy értsem?

Besi Saharból, utunk tervezett végcéljától, már van teherautó közlekedés az országos főút felé. Dumre, ahonnan Kathmanduba indulnak az autóbuszok, innen még negyven kilóméter. Szerencsétlen módon az aznapi, délutáni teherautó járatot elengedtük, mert a városban azt mondták, hogy másnap reggel hét órakor indulni fog közvetlenül Kathmanduba egy autóbusz. Elhittük. Utólag már bántuk. Mert a busz nem érkezett meg estig.

- Hogyan tudtatok tovább menni?

Este az a hír járta, hogy a busz két kilométerrel a falu előtt lerobbant. De másnapra megjavítják. Reggel is azzal bíztattak minket, menjünk oda, mert indulni fog. Mi és egy francia lány el is indultunk. A jelzett helyen két autóbusz várakozott. Az elől álló indult Kathmanduba. Felpakoltuk a csomagjainkat a busz tetejére és rögzítettük. Kisvártatva érkezett egy hegyivezető, aki közölte, hogy a buszt egy svájci csoport lefoglalta és nem szállhatunk fel rá. Mi ezt az információt nem vettük komolyan. Úgy véltük, ez a hegyivezető túlbuzgóságából fakad, aki megbízói részéről jó pontot akar szerezni. Inkább megvártuk a csoport svájci főnökét, bízva a jóindulatában. Ami történt, arra nem számítottunk. Durva, elutasító hangon közölte, hogy azonnal pakoljuk le a holminkat és szó sem lehet arról, hogy minket elvigyenek akár egy méternyit is.

Miután az utasokkal zsúfolt teherautó már elhagyott minket, nagylelkűen közölte, hogy másszunk fel a busz tetejére és ülhetünk a csomagokon. Kapaszkodni alig lehetett. A busz a hegyi úton vitustáncot járt, gázlókon, köveken haladt át, jobbra-balra dőlt. Szerencse, hogy senki nem esett le a tetőről. Egy rövid technikai megállónál az egyik nepáli kísérő feljött és közölte, elvisznek minket Kathmanduig fejenként négyszáz rúpiáért. A normál tarifa 250.- rúpia lett volna. Még szerencse, hogy nem fizettünk, mert a svájci vezető tizenöt kilométer után szabályosan ledobott minket a buszról, mondván nem visz tovább. Néhány keresetlen szóváltás után otthagytak minket. Ez olyan mély nyomot hagyott bennünk, hogy életünk végéig nem felejtjük el. A svájciak örökre leszerepeltek előttünk.

- Próbáltatok másik járművet keríteni?

Igen, de nem sikerült. Ugyanis aznap volt a hinduk legnagyobb ünnepe, a Diwali. Ekkor senki sem dolgozik. Két lehetőség volt előttünk. Vagy megvárjuk a másnapot, vagy elindulunk gyalog Dumréba. A táv innen csak 25 kilóméter. Ez azt jelentette, hogy legalább 5 km/órás sebességgel kellett haladnunk folyamatosan, hogy sötétedésig leérjünk. Természetesen a nehéz hátizsákokkal. Kati és Pali a várakozás mellett döntött, a többiek elindultak. Én és Hunor megugrottunk, utánunk nem sokkal a francia lány, majd Zoli és Ági haladtak. Mi ketten pont sötétedésre megérkeztünk a városba, de a többiek nem bírták az iramot és útközben éjszakáztak. Végül másnap - néhány óra eltéréssel - valamennyien megérkeztünk Kathmanduba. Itt örömmel konstatáltuk, hogy Ákos és Anikó is megérkeztek a Chitwan Nemzeti Parkból.

- Ez még csak nyolc fő. Ketten még hiányoztak.

Valóban. Dénes és Ernő már Budapesten úgy vették meg a jegyet, hogy a teljes idejüket Nepálban töltik és nem jönnek át velünk az utolsó héten Indiába. Velük már csak a frankfurti járaton találkoztunk legközelebb.

- Nepálban azonban maradt még néhány napotok. Mivel töltöttétek?

Két hivatalos ügyet még el kellett intéznünk. Az egyik: ellenőriztük a helyfoglalásunkat a Kathmandu-Delhi repülőjáraton. A másik: ki kellett tölteni és le kellett adni az expedíciós irodában az útról szóló jelentést. Ennek hiányában valószínűleg keresni kezdtek volna minket.

A formaságok végeztével maradék időnket városnézéssel töltöttük, valamint többször is meglátogattuk Tuladhar urat és családját. Tuladhar úr díszvacsorával várt minket. Amikor megláttuk a terített asztalt, joggal hihettük, hogy szegény felesége egy hétig főzött miattunk. A menü: bambusz leves, háromféle szaftos hús, zöldségek sokasága és természetesen az elmaradhatatlan rizs voltak. Ketten szégyenben maradtunk, nem bírtuk megenni az adagot. A család nagyon kedves és barátságos volt velünk. Bátran állíthatom, hogy a csapat valamennyi tagja a szívébe zárta őket.

- Merre jártatok a városban?

A társaságunk párokra szakadt, így nem egyidőben láttuk a nevezetességeket. Jártunk Bhaktapurban, az ősi, történelmi kisvárosban.

Egy fél napig koptattuk a köveket cipőnkkel. Megnéztük Patan főterét és a körülötte lévő templomokat. Jártunk a híres Swayambhunath stupánál, ahonnan beláthattuk az egész várost. Felkerestük Pashupatinath-t, a Bagmati folyó partján lévő nevezetességeket, köztük a halottégetés helyszínét is, ahol végignéztünk egy ilyen szertartást. A sors morbid humora volt, hogy pont a Delhi mellett történt nagy légiszerencsétlenség után jártunk ott és a kathmandui repülőtér kifutópályája épp a halottégető kegyhely közelében végződik.

- Ilyen lélektani előkészítés után mikor repültetek át Delhibe?

November 17-én. Reggel még hivatalosak voltunk Tuladhar úrékhoz reggelire. Majd Tuladhar úr felajánlotta, kivisz minket autóval a repülőtérre. Elbúcsúztunk a családtól és elindultunk. Sajnos nem figyeltünk oda a csomagolás közben a súlyhatárra, a feladott zsákjaink húsz kilógrammal meghaladták az engedélyezett összsúlyt. Emiatt húsz dollárra megbüntettek minket. Meglepetésként érte kis csapatunkat, hogy a poggyászt az utasoknak kell berakni a konténerekbe. A betonon halásztuk ki a zsákjainkat a rengeteg bőrönd közül, majd tettük a konténerbe. A gép ablakából árgus szemekkel figyeltük, hogy fel is tegyék azokat a gépre.

Felszállás után fájó szívvel intettünk búcsút Nepálnak. Most már rafináltabbak voltunk és a gép jobb oldalára kértük a helyeket. Így teljes pompájában láthattuk a nepáli Himalája nyugati vonulatait, mindazokat a völgyeket, hegyeket, amerre jártunk. A Khali Gandaki és a Marsyangdi völgyeket, a nagy nyolcezres csúcsokat. Sőt később a Karakorum is felbukkant a távolban. Tippeltünk, hogy vajon melyik lehet a K2, a Nanga Parbat...

Leszállás közben pedig izgultunk, mikor jön szembe egy kazah gép...

Folytatás: 6. rész: Hazautazás - India