Expedíció a kumari földjére

4. rész. A csúcs közelében

Muktinathba érve az ügyeletes rendőr közölte, hogy az előző napok hatalmas havazásai miatt a hágót lezárták, emiatt nem tudunk tovább menni. Nem tudta megmondani, mikor nyitják újra meg.

- Mit tudtatok tenni?

Várakozásra kényszerültünk. Az eredeti tervünk szerint is itt egy akklimatizációs pihenőnapot terveztünk. A hágó lezárása miatt több lett belőle.

- Mennyi időbe került, amíg ide megérkeztetek?

Ha jól számolom egy hetet mentünk Birethantitól Muktinathig, teljes felszereléssel, pihenőnap nélkül.

- Mivel töltöttétek a faluban a szabadidőt?

Megnéztük az falu fölött létesített emlékparkot. Templomok, imamalmok százai, fára aggatott imazászlók sokasága, imaoszlopok alkották. Egy érdekes szökőkút is található itt. 108 darab, félkörbe épített bronz sárkányfejből csordogál a víz. A 108-as számnak a buddhizmusban különleges szerepe van.

A csapat négy tagja másnap felvonult a hágó beszállási pontjáig, a hóhatárig, és sátortábort vert. A többiek másnap követték példájukat. Ennek nagy jelentősége volt. Ugyanis háromszáz méter szintet sikerült így lecsalnunk a hágó megmászásához szükséges 1600 m szintből. Ilyen magasságban nem mindegy, hogy az ember mennyit megy felfelé egy nap. A falu 3800 m magasságban fekszik. A tábort négyezer-egyszázon létesítettük. Ez akklimatizációs szempontból is jobb volt és kevesebb szintkülönbség várt ránk később.

A délutánt felderítéssel töltöttük. Hátizsák nélkül felmentünk kb. négyezernyolcszáz méterig. Kipróbáltuk milyen a hó és találgattuk, vajon merre kell majd mennünk. Egy meredek szakasszal kezdődött a felmenet. Két utat is választhattunk. Lehetett a völgyet övező egyik domboldalban menni, ami az olvadó, latyakos hóban eléggé kicsúszásveszélyesnek nézett ki, vagy a völgyben, amit a leesett sok hó és egy leszakadt lavina borított. Azt hittük, innen már láthatjuk a hágót. Másnap tudtuk csak meg, mekkorát tévedtünk.

- Milyen volt az időjárás?

Ezen a szinten már komoly hidegek voltak. Éjszaka mínusz huszonöt fokra is lement a levegő hőmérséklete. Hétezer méter magasságban pedig mínusz 40 fokot jeleztek.

- Hogyan lehet ezt kibírni? Milyen ruhát vittetek magatokkal? Miben aludtatok?

Mindenki hozott magával megfelelő felszerelést. Gyapjú vagy polár ruházatot, pehelykabátokat, speciális kesztyűket...

És miből áll egy hegymászó felszerelése?

Ez nagyban függ attól, mit akar megmászni. A hegymászósportnak nagyon sok szakága van. A mi felszerelésünk nem tartalmazott extra eszközöket. Ez részben a repülőgépes szállítás súlykorlátozása, részben a saját teherbíró képességünk függvénye volt. Most csak a legfontosabb egyéni felszerelést vittük magunkkal. Síbot, jégcsákány, hágóvas, gleccserszemüveg.

- Mikor tudtatok végül elindulni a hágóra?

Szerencsére nem kellett sokat várnunk. Az indulás napját november 2-án hajnali három órára tűztük ki. Mivel nem ismertük az útvonalat, és az utat a hó befedte, magunk elé engedtünk egy tíz fős angol csapatot, hogy kitapossák a nyomokat. Ők egy nappal korábban indultak.

Hajnali két órakor ébredtünk. Gyorsan kellett összepakolnunk, mert az idő sürgetett. Még sötétben indultunk neki. A szokásosnál is lassabban lépdeltünk, mert tudtuk, hogy takarékoskodni kell az erőnkkel. Itt nincs kiszállás. A hágón egy nap alatt át kell mennünk! Aki kimerül, az komoly bajba kerül. Segítségre pedig nem számíthattunk.

A terep nagyon becsapós volt. Minden megmászott domb után azt hittük, a következő már a hágó. Lélektanilag megviselte a csapatot az örökös csalódás. "Még mindig csak menni és menni. Sosem lesz ennek vége?" Közben fújt a hideg, mínusz húsz fokos szél! Menetközben nézhettük végig a napfelkeltét, ami arany színbe burkolta a környező hegygerinceket.

Az ellenkező irányból is megindultak a csoportok. Mikor találkoztunk velük, érdeklődtünk mennyi van hátra. Amikor már azt hittük célhoz értünk, a válasz lehangoló volt: "Már csak három óra...már csak két óra...már csak másfél óra..." És ekkor összeesett az egyik társunk. Kimerítette az erejét.

- Mit tudtatok csinálni vele, hiszen az előbb mondtad, hogy segítségre nem számíthattatok?

Valóban. Csak saját magunkra hagyatkozhattunk. Azért nagy vész nem volt. Egy két órás fektetés, a sok-sok szőlőcukor teában és az ebéd visszahozta az erejét. Addigra a nap is teljes erővel sütött, így a levegő is felmelegedett mínusz tizenöt fokra.

A csapatból Deák Hunor jutott fel elsőnek az 5416 m-es magasságba. Ehhez hozzásegítette a fázós lába is. Hiszen melegen tartani csak akkor lehet a végtagot, ha mozog vele az ember. Majd sorra Kis Dénes és én, Gajdics Kati és Szabó Pali, Szabó Ági és Bense Zoli, Temesi Ernő és végül Tóth Anikó és Jányoki Ákos. Délután két órára, tizenegy órával az indulás után mind a tízen fenn álltunk a Thorung La legmagasabb pontján. Boldogan tűztük ki a magyar zászlót, hiszen "megdolgoztunk érte".

De nem ez volt a végső célunk. A hágó csak az első nagy akadály volt előttünk. Illetve most már mögöttünk.

- Tudtatok pihenni?

Sok időnk nem volt rá, mert sötétedésig le kellett érnünk Thorung Phedibe, a legközelebbi faluba, ami 4500 m magasságban van. Megkezdtük a leereszkedést. Az első szakasz megtétele után szembe találkoztunk osztrák hegymászókkal. Elbeszélgettünk velük. Szóba került, hogy mi melyik csúcsot akarjuk megmászni. Kiderült, hogy ők pont onnan jönnek és friss információval szolgálhatnak nekünk. Amit mondtak, elég lehangoló volt. Ugyanis a hatalmas havazás következtében a hegyre vezető út járhatatlanná vált. Ők - hegyivezető kíséretével, aki ismerte az utat - csak a 2. táborig jutottak. Innen kellett visszafordulniuk. A hegyivezetőjük közölte velünk, hogy a csúcs megmászása jelen pillanatban lehetetlen. Ráadásul nekünk még vezetőnk sem volt. Ahhoz, hogy kedvező feltételek legyenek a csúcstámadásra, egy-két hetet várni kellett volna. Ekkorra ugyanis a hó összeroppant, tömörödött volna annyira, hogy elbírjon egy embert. De nekünk ezt kivárni nem volt időnk. A három nap időveszteség csak egy azonnali csúcstámadási kísérletet tett volna lehetővé. Kötve voltunk a repülőnk indulási idejéhez. Ugyanis csak a legolcsóbb un. APEX jegyet tudtuk megvenni. Ezt átírni, módosítani nem lehet. És az árát sem fizetik vissza. Fájó szívvel le kellett mondani a tervünkről.

- Gondolom egy hegymászónak ez mindig nehéz döntés. A többiek hogyan fogadták a hírt?

Hasonló szomorúsággal. Van egy íratlan szabály hegymászó körökben. Ez úgy hangzik: "amíg élsz, addig újra megpróbálhatod". Ezt a döntést alátámasztotta még az a tény is, hogy felszerelésünk nem volt elegendő ilyen körülményekre. Sokkal több biztosító eszközre lett volna szükségünk, mint amit magunkkal vittünk. Mi száraz időjárásra és könnyű, rövid gleccserszakaszra készültünk. Ehelyett hatalmas hótömeg fogadott minket. Pedig itthon alaposan tanulmányoztuk az ottani időjárási statisztikát. Ez az időpont látszott a legmegfelelőbbnek. De ebben az évben az időjárás nem volt kegyes a hegymászókhoz. A tavaszi Everest expedíció tagjainak is gondjaik voltak az égiekkel. Inkább a pénzünk vesszen oda, mint mi magunk. Kathmanduba történő visszaérkezésünkkor tudtuk meg, hogy néhány nappal előttünk két amerikai vesztette életét a hágón a nagy havazásban.

- Ezek után egyből lejöttetek a hegyről?

Hát ez nem volt olyan egyszerű. Az isten háta mögött száz kilométerrel egy lejövetel is több, mint egy hétig tart. Még történtek kalandok velünk...

A hágóról lejövet két helyen is kereszteznünk kellett lavinaveszélyes szakaszokat. A hegy oldalában haladva először egy kőlavinás részt, majd nem sokkal utána egy hólavinás területet hagytunk magunk mögött. Itt mindig csak egy ember haladhatott át a veszélyes szakaszon. Egy másik figyelte a hegyoldalt, indul-e lavina, a harmadik pedig a társát, hogy éppen hol jár a kritikus részen.

Az éjszakát Thorung Phediben egy tömegszálláson töltöttük. A tulajdonos öles betűkkel hozta a tudomásunkra, hogy a szálláson van meleg zuhany is. Amikor ezt igénybe akartuk venni közölte: a meleg víz befagyott! Nem csodálkoztunk rajta. De, ha jégből nem tud meleg vizet csinálni, akkor minek írja ki? Egyébként a víz és a tea a kulacsunkban is megfagyott a hágón. A faluban legalább kiolvadt.

Este még úgy terveztük, hogy két éjszakát töltünk itt. De a rossz szállás-körülmények és a méregdrága ételek arra késztettek minket, hogy másnap reggel tovább induljunk Manangba. A pihenőnapunkat majd ott vesszük ki.

A hegyoldalba taposott levezető ösvény rettentő sáros volt. És a szintje sem csökkent. Úgy tűnt, hogy vízszintesen megyünk. Pedig 1200 m-t kellett süllyednünk. Cuppogott a lábunk az iszaptengerben. Először igyekeztük kikerülni a nagyobb pocsolyákat, de rájöttünk, teljesen felesleges. Lelkileg akkor kezdtünk megnyugodni, amikor elértük a Marsyangdi völgyet. Ez a nyugat-keleti irányú völgy vezet le utunk végcéljához, Dumréhoz. De ez még legalább egy hét gyaloglás.

Gyönyörű szép sziklaalakzatok bukkantak a szemünk elé. Még fáradtan is volt erőnk filmezni és fotózni.

Folytatás: Hazáig még hosszú az út