Expedíció a kumari földjére

3. rész. Irány a hegy

- Mi volt az első napi élményetek?

A legérdekesebb Ulleri falu volt, aznapi végállomásunk. Az utolsó két kilométeres szakasz 500 m-es emelkedővel várt minket. Négyezer lépcsőfok vezet fel a faluig. Az útikönyv szerint ez egy magar falu. Egyes néprajzkutatók szerint ősi rokonságban állunk velük. Ez az egyetlen népcsoport Nepálban, amelyik temetkezik és kopjafát állít halottainak. A többiek mind elégetik elhunyt rokonaikat. Sajnos mi nem találtuk meg a temetőt. A helybéliek pedig nem hasonlítottak ránk. Igyekeztem részletesen lefilmezni a falu építészeti jellegzetességeit, hátha egy szakember felismer rajtuk valami érdekeset.

Itt szeretném megemlíteni, az időjárással nem volt szerencsénk. Amint elindultunk el kezdett esni az eső. Ez a nem várt időjárás változás súlyos kihatással volt túránk későbbi szakaszára. Az esőfelhők háromezer méter alá is leereszkedtek, aminek következtében a hegyekből nem láttunk semmit sem. Sőt másnap, a Poon Hill háromezer méter magasan lévő kilátópontja is felhőben volt. Innen lehetett volna látni az Annapurna 8091 m magas főcsúcsát és a Dhaulagiri 8167 m-es tetejét is. Sajnos a szép látvány helyett a folyamatosan zuhogó eső rontotta el a hangulatunkat.

- Mekkora fizikai teljesítményt igényel egy ilyen túra?

Ez változó. Az első nap ezer méter szintet kellett megtennünk fölfelé, hét kilométeres távolságon belül. Természetesen végig vinnünk kellett az egész felszerelésünket, ami megközelítette személyenként a harminc kilogrammot. Ezt a csapat tagjai 5-7 óra alatt teljesítették. Természetesen figyelembe kellett venni, hogy mindenki más tempóban tud menni ekkora teherrel. Az egyes szakaszokon kettesével, párokban haladva mentünk. Így a tíz ember különböző haladási sebessége nem okozott gondot. A pihenőpontokon pedig bevártuk egymást.

A második napon is hasonló kemény út állt előttünk, akkor jutottunk fel a Poon Hill legmagasabb pontjára. A háromezer méteres magasságból csak az orrunk hegyéig láttunk el, a felhő miatt. A leereszkedést nehezítette a csúszós, sáros, tükör simaságú kőzet. Olyan volt, mint amikor vizes, ferde márványlapokon lépdel az ember. Elég nagy volt a csúszásveszély. Bár ennek a borús, felhős időnek is megvolt a maga szépsége. A lassan felszakadozó felhőzet mögül időnként kibukkant egy-egy alacsonyabb hegyoldal is.

- Mint említetted, leereszkedtetek erről a hegyről. Miért kellett felmászni rá?

Ennek két oka is van. Az egyik az, hogy útba esett. Bár mehettünk volna másfelé is, végig lankásan emelkedő völgyön keresztül, de ahhoz, hogy az ember nagy magasságra fel tudjon menni, szüksége van akklimatizálódásra. Ennek gyakorlata az, hogy liftezve kell felfelé haladni. Azaz felmenni egy adott szintre, onnan kicsit visszaereszkedni, utána még magasabbra, majd megint vissza és így tovább. Ez nagyon fárasztó, de megéri. A szervezetet csak fokozatosan lehet hozzászoktatni az oxigénhiányhoz és a légnyomáscsökkenéshez. Ha ezt nem tesszük meg, felléphet a hegyibetegség, fejfájás, hányinger stb. A magasabb régiókban akár agy- vagy tüdőödéma is kialakulhat, ami rövid idő alatt halálos. A beteget ilyenkor azonnal le kell hozni a hegyről. Ez az expedíciónk azonnali befejezését is jelentette volna.

- Nem volt elég a Monte Rosa?

Nem. Ott az edzés mellett egy előszelekciót is tartottunk a jelentkezők között, hogy az aki nem bírja a tartós magasságot, eleve nem jöhet velünk. Ez az edzés augusztus második felében volt. A Himalájába pedig két hónappal később mentünk. Bár a szervezet egy ideig "emlékezik", erre nem bízhattuk magunkat.

- Hogyan folytatódott tovább az utatok?

Harmadik napon, egy borda keresztezése után feltűnt szemünk előtt a világ legmélyebb folyóvölgye, a Khali Gandaki. Két nyolcezres hegy szegélyezi. Az Annapurna I. (8091 m.) és a Dhaulagiri (8167 m.). Mi Tatopaninál értük el a medret, 1189 m-es szintnél. Mámorító érzés volt tudni, hogy hétezer méterrel felettünk ott van a világ teteje.

Örömünket csak fokozta, hogy a közelben forró, 40-50 fok közötti termálvíz tör elő a hegy oldalából. A három napig esőáztatta testünket végre felmelegíthettük egy forró fürdővel.

Másnap Hunor ujjongva közölte, hogy kibukkantak a hegyek! Kezdett tisztulni az égbolt. A fotózás után tovább indultunk, bízva abban, hogy lesz még jobb kilátópont is. Egy órai út után valóban feltűntek a magas hegyek. Láttuk a Tukuche Peak-et, a Nilgiri csoportot, sőt felismerni véltük a Dhaulagirit is.

A természet szépségei azonban nem csak fent, hanem lent is elkápráztattak minket. Elértünk egy meredek sziklafalhoz, ahol a Khali Gandaki keskeny utat tört magának a kőrengetegben. Aki járt már a Hernád áttörésnél Szlovákiában, el tudja képzelni, milyen fantasztikus látvány a zubogó, fodrozódó víztömeg. Ezt az élményt még fokozta számos, több száz méter, vagy talán ezer méter magas vízesés is.

Utunk nem volt sima és egyenletes. Csak a hegyoldalba vájt ösvényeken lehetett haladni. Az utat hol az egyik, hol a másik oldalba vájták. Gyakran kellett a folyót és a beléömlő kisebb oldalágakat függőhidakon vagy fahidakon keresztezni. Ez nem ment mindig izgalom nélkül. Volt olyan hely, ahol nem épült híd, így kénytelenek voltunk átgázolni a vízen. A lezúduló monszuneső és hótömeg sokszor elmosta az utat. Több helyen földcsuszamlás nehezítette a továbbjutásunkat.

- Ha ilyen nehéz ott a közlekedés, hogyan látják el a falvakat élelemmel, eszközökkel?

A hegyekben semmilyen járművel nem lehet közlekedni. Az általános szállítóeszköz a szamár, öszvér, az ezen a tájon őshonos yak, ami hasonlít a bivalyhoz, és természetesen az ember. Nagyon sok teherhordóval találkoztunk útközben. Nagy méretű fonott kosárban viszik a hátukon az árút. Érdekesség, hogy nem a vállukra veszik, mint mi a zsákokat, hanem fejpánttal tartják a kosarat.

Tukucheba érve este gyönyörködhettünk a naplementében, a teliholdban, majd másnap reggel a felkelő nap bíborfényében. A Khali Gandaki folyómedre innentől már kiszélesedik és elsekélyesedik. A közel három kilóméter széles mederben alig csurdogál a víz. Legalábbis akkor, amikor mi ott voltunk. Így lemehettünk a mederbe, ahol könnyebb volt az előrejutás. Később az út visszavezetett az időközben kiszélesedő völgybe, ahol a terepen kerülgetni kellett a vizenyős részeket.

Maga a völgy egy széles füves, fás, bokros réthez hasonlított. Innen már alig emelkedett az út, pedig még el sem értük a háromezer méteres magasságot. Marphában hangulatos, nagy kőlapokkal borított főutca fogadott minket. Rövid pihenő után tovább indultunk.

A völgy itt jobbra kanyarodik Jomsom felé. Széles köves út vezet a városig, amelynek kiemelkedő jelentősége van a körzetben. Annak ellenére, hogy nem sok utcából áll, repülőtér és üzletek sokasága várja az idelátogatót. Közigazgatási fontosságát az is bizonyítja, hogy nagy létszámú katonai és rendőri alakulatok is állomásoznak itt. Természetesen nem szabad európai mértékkel elképzelni a várost. Utcái földesek és sárosak. A repülőtér pedig egy kiegyengetett, ledöngölt, sík terület.

- A térképről kiderül, hogy a Khali Gandaki völgyétől előbb-utóbb búcsút kellett vennetek.

Igen. Ez Jomsom után, Eklebhatti falunál történt. Ez a kis falu összesen négy házból áll. Itt töltöttük utolsó éjszakánkat a híres völgy mellett. Október 30-án reggel indultunk felfelé, keleti irányba, Muktinath felé, amely az utolsó település a hágó előtt.

Egy meredek, négyszáz méteres emelkedő után feljutottunk egy fennsíkra, ahonnan pazar látvány terült a szemünk elé. Ezt sohasem fogom elfelejteni. Szembe velünk a Dhaulagiri 8167 m-es, hófedte csúcsa látszott, amint az erős szél fújta le tetejéről a havat. A hegy szinte barátságosan hívogatott minket. Szinte elkábultunk tőle, olyan közelinek és könnyűnek tűnt. Aztán megráztuk magunkat és rájöttünk, hogy mi is beleestünk a tiszta levegő és az európai arányokhoz szokott szemünk okozta érzékcsalódásba. A hegy ugyanis légvonalban húsz kilóméterre volt tőlünk, csúcsa pedig ötezer méterrel volt magasabb, mint ahol mi álltunk!

A közeli dombok is több, mint ezer méterrel emelkedtek ki a talajszintből. Pedig csak kis dombocskáknak tűntek. Függőleges sziklaletörések, barlangüregek szegélyezték a szélüket. Olyan érzésem volt, mintha a Holdon lettünk volna. A kábulatból csak a szamárkórók térítettek magamhoz, melyek közül az egyikbe sikerült beleülnöm. Utána nem győztem a tüskéket kiszedni a testemből.

Folytatás: 4. rész. A csúcs közelében