Expedíció a kumari földjére

2. rész. Az utazás

- Végül is eljött az indulás napja. Tízen indultatok el...

Igen. Elég kacifántos úton jutottunk el Kathmanduba. Október 18-án reggel szállt fel velünk a MALÉV gépe Frankfurtba. Izgultunk, hogy a feladott csomagjaink ne lépjék túl a 20 kg-os súlyhatárt.

- Ekkora hátizsák elég volt az útra?!

Természetesen nem. A többit kézipoggyászként vittük fel a fedélzetre. Majd leszakadt a karunk. Frankfurtban több, mint fél napot kellett várnunk a csatlakozásra. Csak este fél nyolckor indult az Air India gépe Delhibe. Mivel éjszaka repültünk, én végigaludtam az utat. A sötétben úgysem látni semmit.

Delhiben aztán elkezdődött a kalamajka... Át kellett mennünk a tranzit váróba. Ez még nem volt baj, mert egy alkalmazott elkísért minket oda. Ezután kirángatott engem a csarnokból, mondván menjek vele. Hova? Minek? Ez csak akkor derült ki, amikor megérkeztünk a csomagkiadó térbe. Kiderült, hogy a csomagjainkat hiába küldettük Kathmanduig, Delhiben kipakolták az összeset. De nem csak a miénket. Mindenkiét, aki tovább utazott. Egy óriási halomból kellett kibányásznom a tizenkét zsákot. Mire ez sikerült, a kísérőm eltűnt másokkal. Ott álltam egyedül egy ismeretlen repülőtéren az expedíció teljes felszerelésével, pénz és iratok nélkül - a kézipoggyászom a többieknél volt a tranzit váróban - és nem tudtam mit csináljak. Hova kell vinni a csomagokat? Elkezdtem őt keresni. Talán egy jó fél óra múlva kísérőm elég idegesen előkerült. Ő is keresett engem. Két ember még nem örült így egymásnak, mint mi ketten, amikor egymásra találtunk.

- Ezután rendeződtek a dolgok?

Szerencsére igen. Itt tudtuk meg, hogy Delhiben nem rakják át más gépre a csomagokat, hanem azt az utasnak kell újból feladnia a jegykezeléskor. Ezután már simán ment minden Kathmanduig...

- Itt újabb megpróbáltatás várt a csapatra?

Ez már nem volt vészes. Csak a tömeggel kellett megbirkóznunk a kathmandui repülőtéren. Egyszerre három óriás gép érkezett be és ez a kis repülőtér már nem elég nagy ahhoz, hogy ennyi embert egy időben be tudjon léptetni az országba. Ugyanis a nepáli vízumot itt adják ki a külföldieknek. Több, mint egy órás sorban állás után következett a csomagokért való kegyetlen küzdelem. A csarnokban egy gombostűt sem lehetet leejteni, annyi ember volt.

A nehézségeket túlélve megtaláltuk az egyetlen működő telefonkészüléket is. Szobát foglaltunk abban a szállodában, amit a tavaszi Everest expedíció tagjai ajánlottak nekünk. Alkudozás a taxisokkal, majd végre beestünk a Kalika Hotelbe.

- Ennyi megpróbáltatás után az ember örül, ha lepihenhet. Így történt?

Nem. Egy gyors zuhanyozás, átöltözés után elindultunk várost nézni. Pihenni éjszaka kell.

- Említetted, hogy az engedélyeket itt kellett beszerezni...

Az első engedély a vízum volt, amit a repülőtéren kaptunk. Itt csak harminc napig adják meg. Aki tovább óhajt az országban maradni, annak el kell mennie a Bevándorlási Hivatalba, amit másnap mi is meglátogattunk. Itt jegyzem meg, hogy a repülőtéren kapott vízum csak Kathmandura és környékére érvényes. Aki az ország más tájait is fel akarja keresni, annak úgynevezett trekking engedélyt is ki kell váltania. Ez egy "belső" vízum. Az útlevelet akár a szállodában is lehet hagyni... Nekünk is ilyen engedélyre volt szükségünk. Több, mint fél napig tartott, mire megkaptuk. Természetesen hosszú sorban állás után. Ezért is fizetni kellett. De ezzel nem volt még vége... Az engedély mellé még be kellett fizetni személyenként közel kétezer forintnak megfelelő rúpiát azért, hogy beléphessünk az Annapurna hegység természetvédelmi területére. És ezután jött még a csúcsengedély.

- Összesen mennyit fizettetek az engedélyekért fejenként?

Aki a csúcs megmászását is eltervezte, annak 123.- USD-be került minden.

- Ezek szerint nem mindenki szándékozott csúcsot mászni.

Valóban, hárman már itthon jelezték, hogy inkább lenn maradnak. Sok lett volna nekik a 6500 m-es szint.

- A csúcsengedélyt hogyan szereztétek meg?

Mi naiv lelkek azt hittük, hogy csak elmegyünk a Nepáli Hegymászó Szövetséghez, kitöltjük a papírokat, befizetjük a hét emberre eső 300.- USD-t és kész. Sajnos ez nem így történt. A szövetség aznap már zárva volt. Azért sikerült egyikükkel beszélni, aki elmondta, hogy reggel nyolc órától délig vannak csak nyitva, de másnap ne menjünk, mert ünnepnap lesz és valamennyi hivatal, így ők is zárva lesz. Így lett egy nem tervezett szabadnapunk.

Itt jegyzem meg, hogy aki Nepálba repülővel utazik, annak a visszaútra is érvényesíttetnie kell a jegyét az adott légitársaság irodájában, különben törlik az utaslistáról. Szerencsére mi már rutinos utazók vagyunk. Az engedélyekért történő hosszú sorban állás közben ketten elszaladtak közülünk az Indian Airlines irodájába ezt elintézni.

- A szabadnapon mit csináltatok?

A délelőtt városnézéssel telt el. Meglátogattuk a híres Durbar teret, ahol Kathmandu legrégebbi templomai, épületei állnak. Itt székelt régen a király is.

Egy pillanatra megláthattuk az élő gyermek istent, a kumarit is. A kiválasztott gyermekeknek kemény próbát kell tenniük, hogy egyikük elnyerje ezt a címet. Három napra étlen-szomjan bezárják őket egy sötét szobába. Aki ezalatt az idő alatt nem sír fel, az lesz az isten. De amíg ezt a rangot viseli, nem nézhet az emberek szemébe. Ha testét egy csepp vér is elhagyja, sérülés vagy más oknál fogva, megszűnik isten lenni. Ilyenkor másikat választanak. "Megbízatása" tizenkét éves korában jár le. Ettől kezdve a király egész életére életjáradékot folyósít neki.

Ha már a királyt említettem, egy pillanatra mi is láthattuk a királyi párt, amikor motoros rendőri kísérettel autójukkal elhajtottak mellettünk.

Délután vendégségbe mentünk. Deák Hunor édesapjának volt évfolyamtársához voltunk hivatalosak. Bár Dr. Prakash Bir Singh Tuladhar úr éppen Budapesten tartózkodott ezen a héten, kedves neje és fia sok szeretettel fogadtak minket. Időközben megérkeztek a fiú barátai is, akik mindketten Magyarországon végezték a felsőfokú tanulmányaikat. Közülük az egyik arra a főiskolára járt, ahol én is végeztem. És járt az Erzsébetvárosi Sportegyesület klubjában is. Nagyon jól beszél magyarul. Erre mondják, hogy kicsi a világ. Tuladhar úr lánya pedig jelenleg is nálunk tanul, Szegeden, az orvostudományi egyetemen.

- Ezt meglepve hallom. Ezek szerint nepáliak is tanulnak Magyarországon?

Tuladhar úr elmondta - miután később már találkoztunk vele -, hogy az utóbbi húsz évben tíz nepáli végzett a magyar egyetemeken, főiskolákon. És mi egyből hárommal is találkoztunk Kathmanduban!

- Milyen nyelven beszéltetek Tuladhar úrral?

Természetesen magyarul. Kitűnően beszéli nyelvünket. Feleségével és fiával már angolul társalogtunk.

Találkozásaink itt még nem értek véget; ezt követőn többször is meglátogattuk őket, amikor Kathmanduban voltunk.

- Térjünk vissza az expedícióra. Még hátra volt az engedély a hegymászó szövetségtől.

Ez továbbra sem ment simán. Másnap reggel nyolc órakor már ott voltunk az irodában. Amíg várakoztunk meglepve olvastuk a magyar "Hegymászó" c. kiadványokat, amiket valószínűleg a tavaszi Everest expedíció tagjai vittek ajándékba a nepáli társszövetségnek. Hosszas udvarias beszélgetés után kiderült, hogy ők nem adnak ki közvetlenül engedélyt. Ugyanis szükséges egy közbenső szervezet, amelyik felelősséget vállal értünk és biztosítja számunkra a hivatalosan bejegyzett hegyivezetőt és a hordárokat. Az engedélyt csak rajtuk keresztül lehet megkérni. Hát ez övön aluli ütés volt!

- Ezek után mit tudtatok tenni?

Kénytelenek voltunk gyorsan keresni egy irodát. Még a trekking engedélyért történő sorban állás közben megkeresett minket egy ügynök, aki felajánlotta irodájuk szolgálatait. Nem volt más választásunk. Már csak két óránk volt délig, a hegymászó szövetség fogadóórájának végéig. Ha ezt elszúrjuk, ugrik még egy napunk!

Rohanva felkerestük a "Ramdung Go Treks and Expeditions (P) Ltd. irodáját. Másfél órán át alkudoztunk.

- Miért kellett alkudozni, hiszen már előre ismertétek a tarifát és a feltételeket!

Mi is azt hittük. Az irodában 1000.- USD-ért ránk akartak sózni egy hegyivezetőt, és napi 3,40.- USD-ért hordárt személyenként. Itt derült ki, hogy az általunk ismert 300.- USD csúcsdíjat további 40% kormányzati adó is terheli, így összesen 420.- USD-t kellett fizetnünk a papírért. Kemény alkudozással sikerült elérnünk, hogy lemondtak a hegyivezetőről és a hordárokról. Közöltük velük, hogy mi nagyon kemény legények vagyunk és mindent kibírunk. Főleg azt, ha nem kell fizetni...

Az alkudozás után kezdődött a papírmunka. Valamennyiünk útlevelét le kellett fénymásoltatni és mellékelnünk kellett a kérelemhez. Ezt megelőzően még a hegymászó szövetségben mindenki kitöltött egy formanyomtatványt, amiben megadtuk itthoni hozzátartozónk nevét, címét és telefonszámát, hogy legyen kit értesíteni, ha baj van.

Sajnos az elhúzódó ügyintézés miatt módosítani kellett a kiválasztott csúcsot. Az időhátrány miatt a közelebbi Chulu West (6419 m) csúcs megmászását választottuk.

És délután egy órakor megvolt az engedély!

- Amit eddig elmeséltél, annak a hallgatásába is belefáradtam. Kellett még valamit tenni, vagy indulhattatok végre a hegyre?

A papírok már rendben voltak. De még el is kellett jutnunk a hegyhez. Az irodában felajánlották, hogy gyorsan elintézik. Rövidesen megvolt a tíz autóbuszjegy Pokharáig. Sajnos nem ez volt a végcélunk, de egy busz sem ment tovább. Azt tanácsolták, hogy Pokharában próbáljunk meg további fuvart szerezni. Nem volt más választásunk.

- Mikor indultatok el?

Másnap reggel 7 órakor indult velünk a busz. Előző este még gyorsan átpakoltuk a hátizsákokat, majd a felesleges holmikat (indiai útikönyv, váltás ruha, iratok egy része, stb.) Tuladhar úrék házába vittük.

- Említetted a beszélgetésünk elején, hogy kaptatok diafilmeket. Ezek szerint fotóztatok is az úton?

Szeretnék helyesbíteni. Vettük a filmeket, nem kaptuk. Igaz, kedvezményes áron. A csapat tagjai közel ötven tekercs diafilmet használtak el az út alatt. Emellett én és Ákos videokamerát is vittünk, így én közel öt órás, Ákos nyolc és fél órás "nyers" filmet készítettünk. Ebből kell majd összeállítani egy-másfél órát.

- Hol lehet majd látni?

Elsősorban klubokban, baráti társaságokban, de szeretném, ha a televízió is átvenné.

- Térjünk hát vissza az utazásra.

Otthonról történő elutazásunkat követő hatodik napon, 1996. október 23-án reggel 7 órakor elindult velünk az autóbusz kétszáz kilóméteres útjára, Pokharába. Ez a kétszáz kilóméter kilenc és fél órájába került. Nepál jelentős része hegyekből áll. Ez nehezíti a közlekedést. A szerpentinek mellett az évente beköszöntő monszun is megteszi a hatását. Elmossa az utakat. Állandóan javítani kell. Ebben a versenyfutásban úgy néz ki, hogy a monszun az erősebb, nem az útépítők. A kevés szilárd burkolatú utak jelentős része iszonyatosan kátyús. Magyarországon még nem láttam ilyen rossz utakat. Az autóbusz haladási sebessége ezek után nem csoda, ha nem haladta meg a 40 km/órát. De legtöbbször csak ennek felével ment. Így délután fél ötre értünk Pokharába.

Innen még 42 km volt a végcélunk. Igyekeztünk még világosban továbbmenni, mert nem szándékoztunk még egy napot elvesztegetni. Közel fél órás alkudozással megegyeztünk az állomásfőnökkel, hogy az az autóbusz, amelyik idáig elhozott minket, 1600 rúpiáért továbbviszi a csapatot. Így aznap még sikerült elérnünk a gyalogút kezdőpontját, Birethantit. Ez azt jelentette, hogy másnap korán reggel elindulhattunk a hegyekbe.

Az út mentén, amerre jártunk, rendőri ellenőrző pontok vannak. Itt kell bemutatni a trekking engedélyt. Adatainkat beírják egy nagy könyvbe is. Ez alapján végig nyomon tudják követni a mozgásunkat.

- Ennyire szigorú ott az ellenőrzés?

Erre szükség is van. Több falragaszt is láttunk, amin eltűnt embereket keresnek. Főleg amerikai és kanadai állampolgárokat.

- Mitől veszélyes?

A természet okozhat veszélyes helyzeteket. Idén tavasszal 13 hegymászó halt meg az Everest meghódítási kísérlete közben. Az Annapurna hegységben - otthonról történő elindulásunkat megelőzően - két amerikai hegymászót vitt el a lavina 7400 m magasságban. Egy japán is meghalt a szomszédos Manaslu csúcsról lejövet, végkimerülésben. De ezt nem kívánom folytatni.

Az emberekkel nekünk semmi bajunk nem volt. Bár felhívták a figyelmünket, hogy egyedül ne mászkáljunk az úton. Rossz szándékú ember bárhol akad a világon. Minden külföldit gazdagnak néznek. Még minket is. Pedig Nepálban a lakosság nem sokkal van elmaradva a magyar átlag életszínvonaltól.

- Ez most dicséret nekik, vagy szemrehányás nekünk?

Mindenki értse úgy, ahogy gondolja. A tényeken ez nem változtat.

Folytatás: 3. rész. Irány a hegy