(Természetbarát Híradó 1997. június)
Hajnali négy óra. A sátor tetején egyhangúlag kopog az eső. Szerencsére nem áztunk be, de minden nyirkos és hideg. Ilyenkor vonja kétségbe az ember önmaga beszámíthatóságát. Mennyivel jobb volna valamelyik üdülő kényelmes heverőjén az igazak álmát aludni, mint kimászni a meleg hálózsákból és hozzálátni a tea főzéséhez. Még vagy egy fél órát meditálok ezen, ám végül is rászánom magam. A harmadik vagy negyedik gyufával végre sikerül begyújtani a főzőt. Lágy duruzsolása azonnal jobb kedvre derít. Ilyen nedves időben valóságos megváltás a forró citromos tea, és nemsokára kész. Mohón szürcsöljük. A meleg gyorsan szétárad a testünkben.
Eső ide, eső oda, kiadós reggeli után elindulunk a mára tervezett túrára. Irány a "Szamosbazár". Ez a furcsa elnevezés természetesen Czárán Gyulától származik, azért adta e nevet, mert itt minden van, mint egy jó bazárban. Bár meg kell hagyni, az itteni látványosságok korántsem "bazáriak"
Suhogó, zizegő nylon esőkabátban és vászon cipőben (pionyirkában, ha még valaki emlékszik rá) vágunk neki az útnak. Igaz, a zsákunkban ott lapul néhány tartalék zokni, vízhatlan csomagolásban. Ahol tegnap még nyoma sem volt a vízfolyásnak, ott ma patakok folynak, a patakok pedig kisebb folyókká duzzadtak. Üggyel-bajjal átkelünk egy ilyen patakon, és szép fenyvesbe érünk. Felmegyünk egy enyhe lejtőn, aztán egy oldalazó, az esőtől, sártól csúszós kocsiúton, szép szál fenyők között lavírozunk, ahogy tudunk, ha nem is nagy iramban, azért mégis csak haladunk. Az egyik keresztező völgyeltnél megáradt patak állja utunkat. Sehol átkelési lehetőség. Végül is a cipőnk már úgyis csupa víz, nedvesebb már nem lehet, így átgázolunk. Még szerencse, hogy rövidnadrág van rajtunk, mert a víz időnként térdig ér. A kényszerű lábfürdő után szélesebb völgybe fordulunk. Lassan elmaradoznak az út mellől a fenyők, csak egy-egy kisebb csoportja tarkítja a mezőt, és távolabb, az innen néha csak dombnak tűnő gerinceken zöldellenek tömötten. Elmegyünk egy tavacska mellett, közben szűkül és meredekebbé válik az út. Miközben ide-oda csúszkálunk, eláll az eső és langyos szél támad. Ki tudja honnan tíz, tizenöt ló vágtat el a közelünkben, porfelleg helyett valódi felleggel a nyomukban. Pillanatok alatt elér minket is a meleg pára, valóságos gőzfelhő. Aztán, ahogy jött el is tűnik. Az egyre lazuló felhőzetben felsejlik a napkorong, s mire az örökké szomjas Varaso víznyelőihez érünk, néhány gyengébb sugár át-áttöri a felhőzetet.
Az eddig követett piros sáv jel felkapaszkodik egy nyeregbe, hogy a Bohogyő és a Réthavas gyepes gerincén Biharfüredre kalauzolja a vándorokat. Mi jobbra térünk a piros pont jelzésen. Átkapaszkodunk a gerincen és máris a Szamosbazárban járunk.
A frissen hullott eső száz meg száz mohos csermelyben csörgedezik lefelé. Sorra keresztezzük az erecskéket. Lassan kialakul valami völgyféle, alján patak zúg. Most eltűnik egy víznyelőben, itt meg újra előbukkan. Még néhány méter és előtűnik egy hatalmas barlangszáj, a Ragyásza-vára teljes pompában.
Nem csak víz tűnik el benne, de nemsokára mi is, ugyanis arra vezet az út. Leereszkedünk egy ácsolt fenyőlétrán és fázósan eltününk a barlang homályában. Kétségtelen erre vezet az út, hiszen előttünk a jelzés. Óvatosan járunk a nyirkos kövön. Egy nagyobb szikla-lépcső után balra kanyarodik a barlang. Mellettünk, alattunk zúg a víz. A járat mindjobban szűkül, jobbról-balról egyre közelebb kerülnek a falak. Végül ki sem kell nyújtani a karjainkat, hogy elérjük azokat. Felettünk tenyérnyinek tűnő nyílásokon ragyog be a zöld fenyőágakkal szűrt kék ég. Valami kékesen, ködösen derengeni kezd előttünk. Néhány méter és egy jobbkanyar. Ugyanakkor eltűnik a fejünk felől a barlang teteje, ám maradnak a meredek, szűk sziklafalak. Aztán hirtelen kitágul a völgy. Előlről, hátulról, jobbról, balról hatalmas hegyoldalak. A zord fenyveseket fehér sziklafalak tarkítják. A Szamosbazár szívébe jutottunk. Ez a Fortuna-liget.
Egyben útcsomópont, ahová még visszatérünk. Három felől folynak össze itt a vizek: a barlangból, egy rövid szurdok vízesésesétől és egy másik, nagyobb szurdok sziklái közül, hogy immáron Meleg-Szamos néven egyesülve, - még ösvénynek sem hagyva helyet - törjön utat magának a meredek partok között.
Mi is folytatjuk az utat, meredeken fel a Belvedere kilátóhoz. Addig bizony van mit kapaszkodni a felázott meredek hegyoldalon. De a látvány megéri a fáradságot. A látványtól még lihegni is elfelejtünk. Jócskán alattunk a Meleg Szamos, a leejtett kő éppen vízbe pottyan, ha meg elhajítjuk, nekiütközik a szemközti oldalnak.
Ahogy az lenni szokott, a látványon túl azért jöttünk fel, hogy lemehessünk. Vissza a patakhoz, csakhogy most a hegy másik oldalán. A leejtő itt sem szelídebb, hol hasmánt, hol fenéken, de végül is kéz és lábtörés nélkül lejutunk, aztán a túloldalon újra fel. Szerencsére ez az oldal kevésbé meredek és a változatosság kedvéért a fenyves helyett bükkös. Elég magasra felhúzunk, egy barlangszájig. Innen nagyjából víszintesen vezet az út az oldalban. Itt-ott néhány szikla. Egy lefutó gerincforduló után a bükkös újra fenyvesre vált. Egyre több a kő. Hirtelen lejteni kezd az ösvény, Sűrűn szerpentinez és már látjuk alattunk a vizet. Némi nehézségek árán átkelünk rajta és visszaértünk a Fortuna-ligetbe.
Mehetnénk a Moloch vízesés mellett tovább a Bohogyő alá, vagy vissza - a már ismert úton - a barlangon, illetve megkerülve azt a tetején, be-be pillantva az ablakokon.
Végül is a Bohogyő alja mellett döntünk. Így megismertük a Kis-Tunelt és szerencsénkre a Bogakőt is. Ugyanis egy helybéli pásztor némi magyar tudással és jelbeszéddel meggyőzött minket, hogy menjünk fel az egyik fenyővel borított csúcsra. A meglepetés fent ért minket: a hegy túlfele sziklás, itt található a "Pethő-páholy" fantasztikus kilátással a Bulz-völgyre és Köves Körös vízgyűjtőjére. (Egy más alkalommal megtaláltuk a Padis-barlangot és a Boga-csűrt is.)
Némi tétovázás után a Padisi erdészháznál kötöttük ki, ahonnan átsétáltunk a cabanához.
Folytatás: Szkerisóra