BIHARI NAPLÓ (6.)

Kalmár László

(Természetbarát Híradó 1997. július)

Szerda: BÚCSÚ A BIHARTÓL (Szkerisóra)

Zsákjainkat még este összeraktuk, mostanra csak a sátor, hálózsák és a gumimatrac összerakása maradt. Szerencsénkre nem volt harmat, így nem kell a sátor száradására várni. Gyorsan és szótlanul dolgozunk... Még nem jött fel a nap, amikor teljes felszereléssel nekivágunk az útnak. A végcél Szkerisóra, egy másik jégbarlang, amelyik innen jó pár kilométerre van, délkeletre, az Aranyos völgye közelében.

Búcsút intünk a Mócok templomának és elindulunk az országúton keletnek. Ma egész nap a kék sáv jelzést fogjuk követni. Jó két kilométerre a háztól, az országút nagy hajtűkanyarjában elhagyjuk azt, és hol mezei, hol meg erdei úton folytatjuk az utat. Másféle tájon járunk, mint az elmúlt napokban. Széles, lapos gerincek, néhol egy csúcs, rétek, legelők, fenyvesek váltják egymást. Már vagy órája fenn van a nap, amikor egy pásztor-szállás közelében jó vizű forrásra bukkanunk. Megreggelizünk, kevés kenyér, sajt, méz és az utolsó előtti konzerv a menü. Vizet veszünk és indulás tovább. Újra csak rétek, mezők fenyvesek. Sokat megyünk vízszintesen, néha fel, de leginkább lefelé. A Batrina-havason járunk. Egy kanyarból ragyogó kilátás balra a Tolvajkő és a Vigyázó felé. Aztán jobbról látunk, messze alatunk egy sziklás völgyet. Egyre erőteljesebben ereszkedünk lefelé. Az egyik kanyarban feltűnik egy móc család. Elől lovát vezetve a családfő, aztán egy teherhordó lovacska, majd a 8-10 éves forma legény, nyereg nélkül peckesen feszítve mokány lován, majd egy újabb teherhordó ló következik. Végül az asszony zárja a sort, furcsán féloldalasan ül, a számunkra szokatlan fanyeregben, talán helyesebb úgy mondani, hogy fanyergen. A lovakon szép háziszőttesből készült, tömött átalvetők. Érdeklődésünkre megnyugtatnak, hogy van még mit menni Gecárig, ahogy a barlang közelében elterülő hegyi falut nevezik. Nem túl bíztató, egyre inkább úgy érezzük, hogy valaki - titkon - mázsás köveket rejtett a zsákjainkba. A táj is egyre egyhangúbb, megyünk lefelé. A változatosságot csupán az jelenti, hogy néha már bükkös is előfordul. A kettős terheléstől érezni kezdjük, hogy térdünk is van. Többször megállunk pihenni, de csak a zsákokat tesszük le és állva maradunk. Jócskán felettünk jár a nap, dél is elmúlik, mire változik a táj. Az erdők csak messziről kisérnek, kaszálók közt járunk. Utat téveszteni nem lehet, mert jobbról-balról korlátok közé vagyunk szorítva. Egy széles erdei országútra érünk. Balról becsatlakozik a messzi Bánya-havas felé vezető piros sáv. Jobbra térünk és nagyjából szintben megyünk. Nagy sokára feltűnik néhány épület. Megérkeztünk, az már Gecár! Ám korai az öröm, még másfél órát kell gyalogolni a tikkasztó napsütésben az elszórt házak között. Sajátos hanglatú vidék. Örömünkre több üde forrás is okot ad a megállásra. Mindegyik mellett kis, fából készült, népművészeti értékű ivó alkalmatosság. Végre késő délután csapzottan, fáradtan megérkezünk a turistaházhoz. Semmi kedvünk sátrat verni. Szerencsénkre van hely a házban. Nem is akármilyen, hanem fejedelmi. Nem a hegyi házakban megszokott priccs, hanem ragyogóan tiszta kétágyas szoba, friss illatú paplannal. Vacsorát rendelünk. Mire lemosakszunk, el is készül a valóban ízletes mamaliga, juhtúróval és tükörtojással.

Nem kelünk korán, úgyis meg kell várni a barlangnyitást. Jókat nyújtózunk, aztán egy kiadós reggeli és elsétálunk a barlanghoz. A háztól félóra, háromnegyedóra a bejárat. Már nyoma sincs a tegnapi fáradtságnak. Felkapaszkodunk a dombnak tűnő hegyoldalban. A gerinc túlsó szélén hatalmas mélység, alattunk a Girda Seac sziklás völgye. Rövid erdős szakasz után a barlangszájnál vagyunk.

Az egyik vezető saját készítésű faárukat kínál megvételre. Van itt kupa, csupor, csobolyó, bot és tulnyik, azaz gaina kürt is. Habár ez utóbbi csak "apró" utánzat, az igaziak meghaladják a két métert is, ezek meg alig egy méteresek. Mindegyiken jellegzetes beégetett díszítő motívumok. A barlangból kijőve nem is állom, meg, hogy ne vegyek emlékbe egy kupát, meg egy kürtöt, amelyet az eladója megszólaltatott. Ehhez nem annyira tüdő, mint nagy adag fortély kell. Nekem itthon féléves gyakorlás után sikerült némi hangot kicsalni belőle.

Pulóvereinket felvéve aláereszkedünk a jégvilágba. Sok-sok lépcsőn leereszkedve a zsomboly alján hatalmas jégfelület, akkora, hogy a monarchia idején állítólag jégpályának is használták. Ifjú korában Eötvös Lóránd is járt itt és a Vasárnapi Újságban írt erről egy érdekes cikket. Beljebb aztán álló és függő jég "cseppkövek", jégoszlopok, kisebb nagyobb jégfolyások, jégfüggönyök, hideget lehelő csarnokok vannak. Alattuk kiterjedt valódi cseppkőbarlang is találhat, ahová csak megfelelő felszereléssel lehet lejutni. Visszafelé a számos lépcső csak fokozza a meleg érzést, mire felérünk, még az ingünk is lekerül. Elsétálunk a házhoz, rendezzük a pénzügyeket, aztán magunkhoz véve a zsákjainkat a rövidebb úton leereszkedünk Gírda de Susra azaz Felső Girdára. Kezdetben lankásan, később fokozatosan meredekebben vezet az út. Réteken, legelőn, kerített úton majd erdőben jutunk egyre közelebb az Aranyos völgyéhez. Végül köves, meredek sziklás ösvényen érünk a faluba. Éppen annyi időnk van még, hogy megcsodáljuk a templomot, e remekbe szabott ácsmunkát és jön a busz, hogy Topánfalvai átszállással a Tordai-hasadék közelébe vigyen minket. Aztán onnan tovább a hasadékon át gyalog Kolozsvárra, de ez már egy másik történet.