(Természetbarát Híradó, 1997. január)
Az ebéd utáni álmosságból lassan ébred a városka. Itt-ott megjelennek az emberek, gyülekeznek az autóbuszmegállónál. Mi is oda igyekszünk, miután kívülről-belülről alaposan megcsodáltuk a híres református templomot. A fagalériás négy fiatornyos épület kívülről is sokat ígérő, de belépve ámul csak el igazán az ember..
Nehéz eldönteni, hogy a busz induláásig a kalotaszegi varrottasokban vagy a gyalui Lőrincz János asztalosmester remek mennyezet-kazettáiban gyönyörködjünk inkább. Sokáig nézegetnénk még, de sürget az idő. A terv szerint estére a padisi turistaháznál kell lennünk, ahol néhány barátunkkal beszéltünk meg találkozót, hogy aztán közösen járjuk majd be a Bihar csodálatos karszt-világát. Hogyan jutunk majd fel, az a jövő titka. Mindenestre innen Bánfihunyadról jó darabon elvisz minket a busz, de még onnan is több mint 30 km randevúnk színhelye. Ez nem egy délutánra, de egy napra is elegendő távolság... és akkor még itt vannak a hátizsákok is, sátor, gumac, hálózsák, meg egy heti kaja. Csak szerencsés stopban bízhatunk, állítólag van rá esély. Délután három óra van, mire lekászálódunk az autóbuszról. Dimbes-dombos a tájék, a nagyobb hegyek még elég messze kéklenek. Már vagy félórája baktatunk a lehető legrosszabb minőségű, gidres-gödrös, kátyúkkal telt makadám úton. Erre talán még ökrös- vagy ahogy itt szokás bivaly vonta - szekér se jár nemhogy autó...
Még az a szerencsés, hogy végig országúton kell mennünk, így ha besötétedik
sem lesz nehéz a tájékozódás. Hajnalra valahogy majd csak odaérünk... Idáig jutottunk a gondolatsorban,
amikor távolról motorzúgás remegteti meg szívünket. Megállunk fülelni. Vajon honnan jön a hang?... Elölről
vagy hátulról?... Autó, vagy csak motor? Folyamatosan erősödik a hang és a hátunk mögül jön! A zajából
már az is kivehető, hogy autó, de vajon felvesz-e? Ezekkel a hatalmas zsákokkal elég riasztóak lehetünk.
Próba szerencse! Egy hosszabb belátható egyenes végefelé megállunk. Nemsokára feltűnik egy ütött-kopott,
rozoga dzsip. Fél ajtaja hiányzik, a másik úgy van odadrótozva, a ponyvája rongyokban lóg, köhög, prüszköl,
de a lábunknál gyorsabb. Intünk. Megáll. Kézzel-lábbal és csekély román és latin tudásunkkal magyarázzuk,
hová szeretnénk eljutni. Szerencsénkre a járgány vezetője valami keveset magyarul is tud. Idősebb férfi,
ahogy a prüszkölő motorzajban a tört magyarságából ki tudtuk venni, a két háború között valamelyik Esterházy
kocsisa, vagy lovászfiúja lehetett. Kiskalotára megy, így az útja Nagykalotánál eltér a mienktől. Mielőtt
elválnánk készséggel elmagyarázza, hogy hol lehet eredményesen stoppolni. A teherautók rendszeresen hordják
a fát a hegyekből, visszafelé üresek. A vidéken bevett szokás ezek használata. Valóban már többen gyülekeznek
a megadott helyen. Jön is a teherautó. Inteni sem kell, magától leáll. Irány a plató! Vagy tízen kapaszkodunk
fel, kettőnkön kívül mindenki bennszülött. Érdeklődve méregetjük egymást. lassan a beszélgetés is megindul.
Már amennyire ez lehetséges egy rohanó teherautó üres platóján, egymás nyelvét nem ismerők között. Ahogy
a hegyek között egyre beljebb érünk, úgy fogynak, cserélődnek az emberek. Aki le akar szállni, az kettőt-hármat
ráver a vezetőfülke tetejére és az autó megáll. Rétek, legelők, erdők váltják egymást, néha egy-egy pásztorkunyhó
tűnik fel néhány percre. Hírtelen meredek földútra tér a vezetőnk. Ez, ha lehet még rázósabb, mint amelyiken
eddig jöttünk, pedig az sem volt tükörsima. A lejtő legalább 20%-os. Aztán átgázolunk egy patakon és újra
műutat érünk. Mint később a térkép tanulmányozása után kiderült, ugyanaz az út volt, mint amelyikről letértünk,
csak pár kilométert rövidítettünk - jól jön ez a fekete fuvarnál! Havas-rekettye után már csak ketten
maradunk. Klasszikus alhavasi tájon vezet az út. Az egyik kanyar után széles tág völgybe érkezünk. A virághímes
réteket apró fenyvesek szakítják meg. Amott egy kis ménes, éppen inni készül a már folyónyi hegyi patakból.
Feljebb a tajtékzó víz, gerendákból rótt kis gáton átbukva, irdatlan kövek között hömpölyög tovább. E
vízről is csak a térképünk tanulmányozása után derült ki, hogy a Meleg Szamos. A táj szépségét csak fokozza
a ragyogó napfény, a vakítóan kék ég és néhány hófehér, bodor "foto" felhő. Egy kantonulhoz (erdészház)
és útelágazáshoz érkezve a teherautó leáll. Le kell szállnunk, mert útjaink elválnak. A kocsi tovább megy
a Szamos mentén, mi pedig egy oldalvölgyben a másik úton megindulunk felfelé. Most már biztos, hogy időben
a randevúnk színhelyén leszünk. A padisi turistaház alig 8-10 km és még nincs fél öt. Ha a zsákok miatt
sokat pihenünk és négy órát számolunk is a hátralévőkre, akkor is még világosban érünk fel. Lesz még
időnk a sátorverésre, ami nem hátrány, ha meggondoljuk, hogy öt éjszakát fogunk eltölteni benne. Az első
két kilométer után valahogy nehezedni kezdenek a zsákok. Hiába nyújtjuk és szaporázzuk lépteinket, hogy
gyorsabban érjünk, meg kell állni piheni. A tarka hegyi réteken néhány magyar méhész legelteti állatkáit,
ok is van hát a megállásra. Jól esik a beszélgetés ürügyén tartott negyedórás pihenő. Újult erővel vágunk
neki a mind magasabbra hágó országútnak. Talán az erdészház és a turistaház közötti út felénél járhatunk,
amikor egy hangulatosan foglalt forrás és a mellette felállított pad újra csak pihenésre csábít. Hála
a teherautónak "időmilliomosok vagyunk", egyébként sem "lóverseny" ez, hanem túra, tehát megállunk.
Már csak azért is, hogy megkóstoljuk a kivájt fatörzsön lecsurgó, kristálytiszta vizet. Fenséges ital.
Üdítőbb a legrafináltabb üdítőitalnál. Ha már megálltunk, akkor le is ülünk. Körbe mindenütt fenyő, csak
szemben magasodik egy fehér sziklafal. A délutáni verőfényben sokkal közelebbinek látszik, mint ahogy
az a valóságban van. Élvezzük az erdei csendet, amely itt sem némaság. Ismeretlen madarak éneke vegyül
otthonról is jól ismertekkel, amihez a forrás csörgedező vize szolgáltatja az aláfestő zenét. Elrágcsálunk
egy-egy almát is. Ennyivel is könnyebb a zsák... Aztán uccu neki, gyerünk tovább! A barátaink már biztos
várnak ránk. Éppen egy hajtűkanyart akartunk levágni, amikor újabb motorzúgás és hangos tülkölés után
egy bodegás kocsi áll meg mögöttünk. Szíves román szóval invitálnak a bodega belsejébe. Gondolkodás nélkül
elfogadjuk az ajánlatott. Alig tíz perc múlva épen, egészségesen, bár kissé törődötten de nem fáradtan,
tömött zsákjainkkal ott vagyunk a turistaháznál. Sehol egy ismerős arc, barátaink nincsenek sem az ivóban,
sem a ház környékén. A gondnokot keressük, hátha üzentek valamit..., de semmi. Elmegyünk táborhelyet
keresni. Pár éve sátraztunk itt, valamivel feljebb egy ligetes fenyőerdőben egy Várad környéki magyar
iskola tábora mellett. Nem kis örömünkre most is itt találjuk őket egy valóságos magyar kolónia közepén.
Vannak itt váradiak, kolozsváriak, temesváriak és még brassóiak is. És ni csak, itt van "Tatuka"
a kórboncnok és családja Marosvásárhelyről. Az ötvenes férfit a leánya és a felesége hívta "Tatukának"
és valóban kórházi kórboncnok volt. Egy korábbi úton ismerkedtünk össze és tettünk meg annak idején közösen
néhány szép utat. Éppen egy nehéz nap
után érkeztünk Biharfüredről, szintén hatalmas zsákokkal és végtelenül
fáradtan. Jól esett a fenyővízes meleg tea, amivel akkor kínáltak minket, miután felfigyeltek a "pesties"
magyar beszédünkre.
A kölcsönös
üdvözlés után mellettük ütjük fel a sátrunkat, aztán megkeressük a táborvezető tanárt. Ő is régi ismerős.
Egy másik alkalommal ismertünk meg, akkor ugyan a turistaházban aludtunk, de többször voltunk vacsora
és tábortűzi vendégei a táborozóknak. Barátainkról egyikük sem tudott semmit, pedig már pár napja itt
vannak, és feltűnt volna nekik, ha valaki nem erdélyi magyar. Este lementünk újra a kabanához, hátha közben
megérkeztek és ott várnak. Belépve a házba szinte fejbevág a sűrű dohányfüsttel keveredő, nehéz égett
zsír, emberi kipárolgás és a cujka alkoholos szaga. Azt asztaloknál erdei munkások, pásztorok és néhány
egyetemista forma turista. Társainknak se híre, se hamva.
Meghallván egymás közti beszédünket harcsabajszú, öreg székely telepszik az asztalunkhoz egy jellegzetes erdészruhás atyafival. A beszélgetés során aztán kiderült, a kantonulból jöttek át, az erdészruhás valóban erdész, a székelyünk meg afféle munkavezető. legalább is erre következtettünk a nyakatekert, számunkra szokatlan humorú elbeszéléséből. Hiába tiltakoztunk, szelíd erőszakkal belénk diktáltak egy-egy pohár "fenyővizet". A másik asztalnál is felfigyeltek szavainkra és egy kissé kapatos, szép szál derék móc érces hangon rázendített:
"Horty Miklós katonája vagyok, legszebb katonája"
Fennhangon, erősen törve, ám annál büszkében mesélt katona élményeiről. Az őrmesterről és a főhadnagy úrról, meg valami nagyságos asszonyról. Aztán arról, hogy Ő Budapestán is járt meg a Donnál is ott volt. - Lám, lám ágyútöltelék mindenki jó volt, nem számított, hogy milyen nemzetiségű - Eztán móc dalok következtek, számunkra lassú idegen dallamok, idegen ritmusok. Talán ezért voltak számunkra oly érdekesek.
Jócskán beesteledett, mire a sátrunkhoz visszatértünk. barátaink ma már úgy sem jönnek... vagy ha mégis, akkor majd reggel találkozunk. Bebújunk hálózsákjainkba és szundi reggelig.
Folytatás: