Kötelezõ útvonal

(Horváth T. Csaba)

Ez a tájékozódási túraversenyek egyik leggyakrabban elõforduló feladata. Lényege az, hogy a csapatoknak a térképre folytonos piros vonallal berajzolt útvonalon kell pontosan végigmenni.

Ez az a feladat, mely bármely kategóriában, bármely nehézségi fokú versenyen alkalmazható, mert csak a rendezõkön múlik, hogy könnyûnek minõsül-e a feladat, vagy nehéznek.

Alapfokú vagy középfokú versenyeken a berajzolt kötelezõ útvonal általában utakon vezet, így könnyebben teljesíthetõ a feladat. A kezdõ -még tapasztalatlan- versenyzõ számára a pontos teljesítés még így is okozhat problémát. Így például megtévesztheti a versenyzõt az, hogy a térkép nem minden utat ábrázol, vagy éppen egy-egy út már nem-, vagy alig ismerhetõ fel. Ezért nem szabad a kötelezõ útvonalat -mint feladatot- lekezelni. Nem szabad csak arra figyelni, hogy pl.: a következõ elágazásnál balra kell menni, aztán megint balra és azután jobbra, stb. Ha ugyanis csak egy olyan út is akad közben, amelyet nem ábrázolt a térkép, akkor már le is tértünk a kötelezõ útvonalról és kérdés, hogy mikor vesszük ezt észre.

Az érvényes versenyszabályzat 3. sz. melléklete szerint: "Az útvonalkövetés olyan feladat, amelyet a térkép folyamatos olvasásával és a terepi valóság beazonosításával lehet végrehajtani." Vagyis: pontról pontra ellenõriznünk kell, hogy hol járunk. Leghelyesebb, ha minden útszakasz hosszát lemérjük a térképen és haladás közben a valóságban is. Ha jól csináljuk, akkor nyilvánvaló lesz minden útelágazásnál, hogy az a keresett elágazás vagy sem, attól függõen, hogy megtettük-e addig a térképen elõzetesen lemért távolságot vagy nem.

Természetesen idõnként ellenõrizni kell a követni kívánt út irányát is. Ez azért fontos, mert ha mégis rossz úton indultunk volna el, egy idõ után a tévedésre az út nem megfelelõ irányából is következtetni lehet.

A kötelezõ útvonalon bárhol elõfordulhat bója: a pályakitûzõk csalafintasága végtelen... Hiába beszélünk róla, hogy nem szabad a bóját eldugni, mégis sok versenyen elõfordul, hogy a bója egy bokorban van, vagy egy fatörzs mögött, úgy, hogy csak akkor lehet észrevenni, ha valaki éppen hátranéz.

Az ilyen bójaelhelyezéssel nem lehet egyetérteni. Nem azt a versenyzõt kell díjazni, aki sasszemmel az eldugott bóját is meglátja, vagy aki állandóan forog menetközben. A versenyzõ számára a feladat az, hogy a eldöntse: az általa látott bója hozzátartozik-e az útvonalhoz vagy sem.

A menetutasításban általában megadják, hogy pl. az úttól balra és jobbra 2 méteres sávban található bóják az úthoz tartoznak. Erre azért lehet szükség, mert az út helyenként olyan széles, vagy olyanok a körülmények, hogy közvetlenül az úton nem lehet bóját elhelyezni (Pl. egy réten átvezetõ, elmosódott úton). Nem helyes azonban az, ha az úttól két méterre tesszük a bóját, mert akkor a versenyzõ stresszhelyzetbe kerül: 2 méteren belül van-e vagy már éppen nem... A 2 métert értelemszerûen az út középvonalától kell mérni, a középvonal azonban néha egyáltalán nem egyértelmû. Pl. ha egy helyen az esõbõl származó gyakori pocsolya miatt kiszélesedik az út (mert a gyalogosan közlekedõk kikerülik a pocsolyát), akkor hol van az út középvonala? A tényleges vagy az eredeti út számít? Ha a pályakitûzõ ide helyez el bóját, akkor biztosra lehet venni, hogy vita lesz belõle és pedig olyan vita, melyben mindenkinek van egy kis igaza. Ezért akkor korrekt a kitûzés, ha a bója tényleg és teljesen egyértelmûen 2 méteren belül van.

Ha a térkép közvetlenül az út mellett tereptárgyat jelöl (gödör, határkaró, stb.) és a berajzolt útvonal nem halad át a térképjelen, de a jelzett tereptárgy az úttól kb. két méterre van, oda nem szabad bóját tenni. Ha ilyen helyen bója van, megint biztosra vehetõ a vita. Két egymásnak ellentmondó tábor alakul ugyanis ki: az egyik szerint a berajzolt útvonal nem halad át a jelen, tehát az ott elhelyezett bója nem tartozik a követendõ úthoz; a másik tábor képviselõi viszont azt fogják hangoztatni, hogy a bója két méteren belül van, tehát az úthoz tartozik. Lehet itt jó szívvel igazságot tenni? Nem hiszem... Mindegy ugyanis, hogy a rendezõk melyik megoldást fogadják el helyesnek, a versenyzõk rosszul járó része -jogosan- úgy fogja érezni, hogy igazságtalanul jártak el vele szemben.

Elkerülendõ a parttalan vitát, nincs más megoldás, mint vagy áthúzni a piros vonalat a tereptárgyon, vagy nem kell oda bóját tenni.

A fentiekbõl következõen talán az a leghelyesebb, ha nincs sávmeghatározás. Ha a bója közvetlenül az úton van -legfeljebb közvetlenül az út melletti fán-, akkor (és csak akkor) a bója az úthoz tartozik. Ha már nem a legszélsõ fán van a bója, vagy olyan tereptárgyon helyezték el, amelyen nem halad át a piros vonal, akkor az ott elhelyezett bója akkor sem tekintendõ az úthoz tartozónak, ha a tereptárgy közvetlenül az út mellett van.

Fontos, hogy pontosan megállapítható legyen: hol kezdõdik és hol fejezõdik be a kötelezõ útvonal. Gyakori "trükk" a rendezõktõl, hogy az útvonalat egy tereptárgytól kiindulva húzzák meg, de úgy, hogy a piros vonal nem érinti a tereptárgyat. Ebben az esetben a tereptárgyon elhelyezett bója "álbója". Ahhoz, hogy "igazi" legyen, a piros vonalnak a tereptárgyat "be kell takarni". Eltakarni viszont nem szabad, ezért az útvonal megrajzolásához csak olyan eszközt szabad használni, amelyik jól látható és ugyanakkor jól látható alatta a térkép is.

Gyakori -és jó- megoldás, hogy tûszúrással jelölik meg a kötelezõ útvonal kezdetét és végét. Ebben az esetben ugyanis bárhol kezdõdik vagy végzõdik is a kötelezõ útvonal, eldönthetõ -általában pontos távolságméréssel- , hogy a talált bója az úthoz tartozik-e vagy sem.

Felsõfokú versenyen a kötelezõ útvonal nagyrésze általában nem esik térképen jelölt útra. Tapasztalt versenyzõk számára ez csak akkor jelent gondot, ha az útvonalat olyan íróeszközzel rajzolták meg, amelynek festékanyaga befedi -észrevehetetlenné teszi- a térkép jeleit. Tegyük fel, hogy a térképen két sziklát jelölõ fekete pötty van, vagy két árok húzódik egymás mellett és az egyiket eltakarja a piros vonal. Ebben az esetben a gyanútlan versenyzõ nem a sziklán vagy az árokban keresi a bóját, hanem mellette. A sziklán vagy az árokban látott bóját álbójának tekinti és nem törõdik vele. Az ilyen esetekbõl a nem igazán jó rendezõk nem vonnak le tanulságot, ha csak azt nem, hogy így lehet jól átverni a versenyzõket. A jó rendezõnek viszont gyanús az, ha a többség elhibázza ugyanazt a bóját. A jó rendezõ, pályakitûzõ ugyanis nem megtéveszteni -fõként nem froclizni!- akarja a versenyzõket, hanem "vizsgáztatja" õket tájékozódási ismeretekbõl. Cél: gyõzzön a jobb!

A versenyzõ számára tanulság legyen az, hogy használni kell a tájoló nagyítóját. Különösen rossz látási viszonyok között -esõben, sûrû erdõben, stb.-, mert akkor még még jó szemmel sem lehet biztosra menni. Ilyenkor nagyítóval van csak esély a piros vonal "alá" látni.

A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy a kötelezõ útvonal nem mindig szolgál feladatként. Elõfordul, hogy egy veszélyes terepszakaszon (omlásveszély, friss irtás, stb,) való áthaladástól óvja meg a versenyzõket vagy csak egyszerûen a versenyzõk bizonyos irányba terelését segíti elõ a kötelezõ útvonal alkalmazása. Utóbbi célra akkor használják a kötelezõ útvonalat, ha valamilyen okból az az igény, hogy a következõ pontot mindenki a kívánt irányból közelítse meg. Ilyen esetekben gyakran semmi trükköt nem alkalmaznak. Sõt: talán éppen ez az igazi trükk... Volt egyszer egy verseny, melynek versenyutasításában szigorúan felhívták a figyelmet arra, hogy minden útba esõ bójánál használni kell a jelölõ eszközt. Az útvonal kezdetét jelölõ bóján kívül a kijelölt úton aztán nem volt található egy sem. Azt hittük, hogy eltévedtünk és ismét végigjártuk az egész utat. Csak késõbb jöttünk rá, hogy ez egy csel volt, ami súlyos pluszperceket "eredményezett" (nemcsak nekünk, szerencsére).

Van a kötelezõ útvonalnak két speciális esete: a szintkövetés vagy szintmenet és az itiner. Ezekrõl a következõ részben lesz szó.

(folytatjuk)