Szádeczky-Kardoss Géza

Egy régi Karácsony

Az ablakon át merengve nézem a keringve szálló apró hópelyheket. Egy régi szenteste jár az eszemben, akkor is havazott...

Már nagyfiú voltam. Memivel (anyámmal), Gedussal és Mamával a kisszobában karácsonyi énekeket énekeltünk. Azután nagyanyám Máté evangéliumából felolvasta a betlehemi történetet és énekelt valamit, amit még kislány korában Lőcsén tanult. Közben anyám kiment, meggyújtotta a gyertyákat és megszólalt a kis csengő. Az imbolygó lángú gyertyák fényében sorra vettük az ajándékokat. Bátyám csillagszórót gyújtott, Mama régi, békebeli karácsonyokról mesélt... Hirtelen megcsörrent a telefon.

Suri bácsi hívott. Vagyis Surányi János, a Fővárosi Mértékutáni Szabóság szakszervezeti titkára. Nálam vagy huszonöt évvel idősebb, alacsony, bajuszos, örökké nyüzsgő ember. Sokáig focizott, csak pár éve tért át a túrázásra.

- Mit csinálsz az ünnepek alatt?
- ... Itthon vagyok!
- Gyere el a Bakonyba!
- Most?...

Mellbe vágott az ötlet. Másfél éve kezdtük el a Kék-túrát, ezt a Sümeg-Zemplén-Nagymilicig tartó közel ezer kilométeres gyalogtúrát. Már csak a bakonyi szakasz hiányzik, amit kétszer két nap alatt tudnánk megjárni. S most itt van két szabad nap. De mit szól hozzá Memi? - cikáztak agyamban a gondolatok...

Anyám nem örült, de megértett és segített becsomagolni. Hajdanában apámmal Ő is sokat járt a hegyekbe.

Székesfehérváron négy és fél órát vártunk a csatlakozásra. Az állomás kultúrvárójában a "puhafa" padokon szenderegtünk. Engem nem kellett ringatni, de "öreg" barátom csak az asztalra borulva bóbiskolt. Később beszálltunk a szombathelyi személyvonat jól fűtött kupéjába. Kivilágítatlan állomások maradtak mögöttünk, majd az ősküi Kerek templom mellett zötykölődtünk el. Veszprémben álltunk pár percet, aztán.., elaludtam.

Géza, ébredj! Szentgálon vagyunk. A következő megálló már a miénk. A vonat még nagy kanyart írt le a völgyben, aztán csikorogva fékezett s mi leszálltunk.

Alaposan beöltöztem, a meleg fülke után mégis fáztam. A szemem elöntötte a könny. Azt törölgettem, míg Suri bácsi a kék-túra füzeteket bélyegeztette a pénztárnál. Háromnegyed hat volt, mikor a sínek mellett elindultunk a csillagtalan, sötét éjszakába. A tegnapi friss hó csak bokáig ért, a többit az úton közlekedő autók letaposták. Mire a nyolcas utat keresztezzük már nem fázom. A jegenyéken varjak kárognak. Közeledtünkre kelletlenül arrébb szállnak. Jobbra, az erdő felett halovány fény dereng, hajnalodik.

A jelzés a műúttól balra, az erdő felé vezet. Csak az akácfákból sejtjük, hogy nyáron út is van erre, mert a szél a havat a környező szántással egybemosta. Mint a habon a cukormáz, vékony jégkéreg fedi a havat, mely minden lépésnél beszakad s térdig merülünk a puha fehérségben. Az erdőben előveszem a rúdlámpát, de hamarosan el is teszem, nem sok hasznát vesszük. A fák oldalára rakódott zúzmarától nem látszanak a jelzések. Ha a völgyet követjük, bizonyosan jó felé megyünk. Lassan világosodik is már.

Csend van az erdőn. Mély, fehér halotti csend. Áll a levegő, ág sem zizzen, a patak fenékig befagyott. Csak a hó roppan lépéseink alatt. Ekkor mellettem alig méternyire: - brr! Hangos burrogással felszáll a száraz kóró közül egy fogoly, s vele még vagy nyolcan-tízen. Szárnyaikkal sűrűn csapkodva, egymást biztatva tűnnek el a homályban. Még a veríték is kivert; úgy megijedtem. Pedig mindig ezt csinálják.

Színükkel teljesen beleolvadnak a környezetbe s az utolsó pillanatig várnak. Mikor már majdnem rájuk lépsz, akkor hatalmas zajt csapva rebbennek fel.

Régi erdei vasút nyomvonalát követjük. A síneket - ha ugyan még megvannak - nem látjuk a hótól. Csak az apró töltések, bevágódások, szabályos ívű kanyarulatok mutatják merre haladt. Egy szán járt előttünk. Száraz lucernát vitt az etetőkbe. Ilyen kemény télben rászorul a vad a gondoskodásra.

Kezdek én is megéhezni. Már el kellett volna érní a Püspök-erdei vadászházat, de nyomát sem láttuk. Lehet, hogy már régen összedőlt? Fél tíz múlt. A nap kezdi áttörni már a párát. A bokrokra, fákra rakódott jégkristályok tündöklően sziporkáznak a fényben. A tisztáson három, a tövétől ágas gyertyán olyan, mintha kúpos, fehér csipkés karácsonyfák lennének.

Füstszagot s távoli kutyaugatást hoz a szél. A hajlatban feltűnnek Németbánya szélső házai.

-Menjünk be a kocsmába reggelizni! - mondom.
- Itt nem kell bélyegezni.

Öt órája vagyunk úton és még felibe sem tartunk. Majd a laposi erdészháznál eszünk. Az még három kilométer ide. Ebben a mély hóban közel másfél óra. Nem is annyira az éhség miatt akartam volna megállni, inkább pihenni szeretnék egy kicsit.

Most Ő áll az élre. Ami nekem térdig ért, neki combközépig. A kabátot már régen levettük. Svájci sapkában, bordó mackófelsőben törtet előre. A kilehelt pára apró jégcsapok formájában bajuszára fagyott. Másodiknak menni bizony jóval könnyebb. Most menet közben pihenek. Később megint váltunk. Arrább két széles nyiladék haránt irányú kereszteződéséhez érünk. A túlsó szegleten, a fenyves szélén kis esőház áll padokkal. Ott fogunk reggelizni. az alig nyolcvan lépésre lévő cél új erőt öntött belém. Korai volt az öröm. Több mint egy órába került még ez a nyúlfarknyi út.

A réten hófúvások voltak. Néhol térdig, másutt derékig süppedtem. Aztán újra vékonyodott s alig bokáig merültünk benne. Egyre bátrabban lépegettem az összetömődött rétegen, mikor hirtelen mintha a föld nyelt volna el. Álló helyzetben eltűntem. A fejemre hó hullt s időbe került mire kezemmel csapkodva újra levegőhöz jutottam. Suri bácsi rángatott ki. A hóra ülve úszó mozdulatokkal próbáltam előbbre jutni. Végül helyben járva, magam alatt tömörítve a havat, lassan, araszolva kecmeregtünk a veszélyes helyen. Évekkel később tavasszal arra járva tudtam meg, hogy az egyik erdővágáson mélyút vezetett keresztbe, melyet a szél színültig hordott hóval. Ebbe csúsztam bele.

3/4 12-kor reggeliztünk.

A teában - amit anyám előző este forrón töltött a kulacsba jégkristályok lebegtek. Csak az állandó rázkódásnak köszönhető, hogy nem fagyott be. Soha nem esett még ilyen jól a fokhagymás zsíros kenyér. Lassan rágcsálva a falatokat, hozzá kortyolva a cukrosjeges levet, pihentünk. A házikó korlátjáról cinkék kíváncsiskodtak felénk. Halkan csiripeltek valamit, aztán az egyik odaröppent a cipőnk elé. Fejét félre fordítva jól megnézett.

- Nem bántasz? - én is éhes vagyok. Azzal a hóba hullott morzsát felkapva a közeli veresgyűrű ágára szállt. Lábaim kezdtek már fázni. Jól esett volna felállni, kicsit topogva megmozgatni őket, de újabb vendégek jöttek. Vidám csiviteléssel hárman-négyen is falatoztak már körülöttünk. Egy sárga sapkás királyka is idemerészkedett. Aztán egy óvatlan mozdulattól megijedve felrebbentek.

Jólesett a szusszanás, de -20^oC-ban nem sokáig lehet egy helyben ülni. Barátom a szalonna bőrkét a gerendából kiálló szögre tűzi, összepakolunk, aztán lassan újra nekiindulunk. Nem esik jól teli hassal a magas térdemelés. Időbe telik, mire újra belerázódunk. Fél óra múlva elérjük a házat és a Pap-forrást. A vízhez nem lehet hozzáférni. Pedig fogytán már az innivalónk. Az erdészház most zárva. Mellette apró csemetekert pihen a vastag, fehér takaró alatt. A fészerben makkot tárolnak. Vagy két arasz vastagságban, faltól-falig az egész helyiséget betölti. Egyik-másik már csírázik, tavasszal majd elvetik a magiskolába. Jó, hogy megálltunk amott, mert itt nem lett volna hova behúzódni.

Feljebb erdészeti műutat érünk. A régi keréknyomokban vékonyabb a hó, de jelzés nincs, vagy csak mi nem találjuk. Gyorsabban haladunk, bár nem olyan szép mint az erdőben. A téli nap rövid útját bevégezve lebukott a hegy mögött. Lassan alkonyodik, egyre hidegebb van.

Egy elágazáshoz érünk. Most vajon merre? A bal oldali út nagyon visszakanyarodik. Előre indulunk. Jobbra egy ház körvonalai bontakoznak ki a szürkületben. A szél egész az ereszig befútta hóval. Amikor odaérünk már látjuk a többit is. Ott a templom! De hiszen ez Bakonybél. Éppen időben érkeztünk, 15-20 perc még és ránksötétedik. A turistaház kihalt, pedig a TKV-nál azt mondták, január közepéig telt ház van. Az alacsony házikók ablakaira ráfagyott párából cirkalmas páfrányleveleket rajzolt a hideg. A néptelen főutcán egy kóbor kutya bukdácsol a mély hóban. A kereszteződésben piros neon reklámfény világít: Étterem. Az ajtó előtt leporoljuk egymásról a havat s benyitunk.

A helyiség teli van emberekkel, időbe kerül, mire a söntéspultnál sorra kerülünk. Forralt bor nincs. Meleg étel? Majd körülnéznek, mi maradt. János egy üveg bort vesz magának, én egy korsóba csapvizet és egy deci málnaszirupot kérek. Egyik asztalnál találunk két szabad helyet. Csak most, hogy ülök, érzem milyen fáradt és szomjas vagyok. Egy darabig csendben nézelődünk. Az édes ital szétárad bennem. Az étterem egybeépült a kultúrházzal és a kocsmával. Az összenyíló helyiségeket üvegajtók és függönyök választják el egymástól.

Asztaltársaink idősebb házaspár. Suri bácsi tőlük érdeklődik szállás után. Először nem akarták elhinni, hogy Városlődről jövünk. Nemigen értik, miért járják a turisták az erdőt, ha nem fizetnek érte. A húsz kilométer jó időben is sok, ilyen ítéletidőben egyenesen Istenkísértés. Már a szomszéd asztalnál ülők is felénk figyelnek, aztán egymás szavába vágva mesélik: A hó és a fagy elvágta őket a külvilágtól. Két hete nem jár a postás. Tíz napja nincs pékárú és tej a boltban. Pár napja ugyan helikopterről ledobtak nyolcvan kenyeret, de mi az egy ekkora falunak? Akinek tehene van, ide hozza a tejet és szétosztják a kisgyermekes családoknak. Tegnapelőtt Szépalmáról az oroszok harckocsival vittek egy vajúdó asszonyt a veszprémi kórházba...

Ötvenöt év körüli, fejkendős néni jön az asztalunkhoz. A vendéglős felesége.

- Aranyoskáim, csak bablevest tudok adni csipetkével meg sonkával, ha az jó lesz.

Nagyon jó volt. Kenyeret a sajátunkból ettünk hozzá. Míg a forró levest kanalazzuk, megtudjuk asztaltársainktól, hogy a turistaházat egész téli szünetre lefoglalta egy társaság, de azok sem tudtak idejutni.

Mi se menjünk oda, majd megalszunk náluk. Az unokákat várták haza az ünnepekre. Még tegnap befűtötték a tiszta szobát, de már úgysem jönnek. Pedig disznót is vágtak.

Nem kellett messzire menni, a harmadik házban laktak. Suri bácsi még beszélgetett velük a konyhában, de engem magához húzott a vetett ágy. Reggelire disznótorost kaptunk: hurkát, kolbászt, disznósajtot, meg egy kupica pálinkát, amit én épp csak megkóstoltam. Kérdésünkre, hogy mivel tartozunk a szállásért és az ellátásért, azt mondták, fizetségként annyit adjunk amennyit gondolunk. Barátom ötven forintot tett az asztalra. Alig akarták elfogadni. Megígértették velünk, ha máskor arra járunk, csak náluk szállunk. A címüket is megadták. Én bizony már elfelejtettem, de Suri bácsi negyed évszázad távlatából fejből mondta a telefonba: - Gazdig Ferenc, Bakonybél, Fürdő u. 5. Vajon élnek-e még?

Csikorgó hidegben indulunk tovább a barátok útján. Az apátság szerzetesei jártak erre az elmúlt századokban, ha Pannonhalmán akadt dolguk. A Száraz-Gerence völgyéből kikapaszkodva újra a szűz havat tapossuk. A jelzés a gerincet követve meredeken emelkedik egyre feljebb. A hó itt összébb tömödött, csak bokáig süppedünk benne. Fentebb, a Parajos csúcsát mellőzve kisíul az erdő. Apró hófúvásokon vágunk keresztül. Az öreg bükkfák tövében kavargó levegő a havat kiseperve hatvan-hetven centi mély, másfél méter átmérőjű gödröket ásott. A törzsek sötét kérgén megfésülték a zúzmarát. Az apró jégtűk örvényvonalakba fagytak. Mint a vaspor a mágnes erővonalait a papíron, megőrizték a rakoncátlan szélgyerekek játékos hancúrozását.

Még egy erősebb kaptató, s fent állunk a Magas-Bakony tetején, a 704 méter magas Kőris-hegy csúcsán. Akkor még nem építették meg a Légiforgalmi és Repülőtéri Igazgatóság távolkörzeti radarállomását, csak a katonáknak volt egy kisebb, elkerített bódéjuk és az 1962-ben fából épült kilátó. Suri bácsi nem jött fel, de én sem sokat láttam a párában. Előttem az északi oldalban szürke törzsű, fekete rügyű magas kőrisek hajladoztak a feltámadó szélben. Talán róluk kapta a nevét a csúcs.

Lefelé menet egy róka csapását követjük. Pár napja járt erre. Őt megbírta a hó, de mi mélyen belemerülve csúszkálunk lefelé az oldalban. A kisszépalmapusztai erdészháznál a kék-túra láda a sárgára festett ház ajtaja mellé van szögezve. Épp csak bélyegzünk és megyünk tovább. Tizenegy óra múlt pár perccel. A nagy szintkülönbség ellenére egész jól haladtunk. Az erdő túlsó szélén elveszítjük a jelzést.

Eddigi irányunkat tartva próbálunk utat keresni. Jobbra, a völgy alján öreg fenyők tövében valami major van, arra vesszük az irányt. Futórózsák övezik a borostyánnal befuttatott régi kúriát. Szépalmára érkeztünk. Bábolna arab ménese lakja az istállókat. ,A bejáratnál a jelzést újra megtalálva az erdőszélen baktatunk tovább. Bágyadtan süt a nap, a szél hordja, kavarja a szikrázó fehér havat.Valahol apró harangocskák szólnak. Már az előbb is hallottam valamit, de nem hittem a fülemnek. Időnként elhalkul, aztán megint, de már mintha közelebbről hallanám. Egy szán jön hátulról. A bogárfekete kanca patája alatt porzik a hó. Bársonyos szőrén csillog a fény. A hám mindkét oldalán apró, fényes réz csengők csilingelnek.

- Hó! Hová-hová atyafiak? - Zircre megyünk.
- Kapaszkodjanak fel. Egy darabon el tudom vinni magukat.

Suri bácsi még szabadkozott volna. Alföldi, sok gyermekes paraszt családból származott. Neki nem volt újság a lovas szán, de nekem nem kellett kétszer mondani. Én ilyet még csak képen láttam. A kucsmás, subás, nagy bajuszú öregember az állatokat jött ellátni, meg a lányának hozott friss kenyeret a faluból. Borzavár előtt balra tért Porvának. Ahogy leszálltunk s elköszöntünk, megkaptam a beosztásomat.

- A kék-túrát gyalog kell teljesíteni! Hogyan fogod átvenni a jelvényt, amikor tudod, hogy ezt a két kilométert nem jártad be? Mondta szemrehányólag barátom. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja amit mond, de én nagyon boldog voltam. Lelkem mélyén ma is hallom a patkók dobbanását s a távolodó szán surrogását, az egyre halkuló csilingelést. Azóta sem ültem szánon. Mikor valamelyik télen Bugacon jártam, lehetett volna bérelni, de az már csak olyan, mint a pénzért vett szerelem.

A borzavári kocsmában azt mondták, ráérünk. A délutáni vonat egy óra múlva megy Zircről, azt már úgy sem érjük el. A térképre nézünk és visszavesszük az anorákot. Enni a vonaton is ráérünk. Az országútról elkotorták a havat, de a busz így sem jár. Feltűrt ingben ötven perc alatt tesszük meg az öt kilométeres utat. A falubeliek fél órával hamarabb indultak, mikor elhúzunk mellettük fázósan néznek utánunk. Mikor elindultunk otthonról, még nem tudtuk mire vállalkozunk. De sikerült! - megjártuk két nap alatt. Egy feledhetetlen élménnyel lettünk gazdagabbak.

Már fehér a járda s a hó egyre hull. Peregnek az évek, ősszel múlt huszonötödik éve, hogy a Pilis-nyeregben mellünkre tűzték a kék-túra jelvényt.