Kalmár László:

CSALHÓ ANNÓ*

Alig pár kilométerre a Békás-szoros kijáratától, Neagra nevű falucskából indulunk a nehéznek ígérkező túránkra. Szerencsénkre vendégszerető népek lakják. Bár mi nem tudunk románul, ők meg nem tudnak magyarul, mégis hamar találunk olyan gazdát, ahol sátrainkat és nehezebb felszerelési tárgyainkat hátrahagyhatjuk. Odafenn van egy turistaház ahol megszállhatunk, ezért némi vízen és élelmiszeren, derékaljon, hálózsákon kívül csak megfelelő ruháztra lesz szükségünk. A puritán egyszerűséggel berendezett lakás legfőbb ékei a szebbnél szebb háziszőttesek. Itt még ismerik és űzik az ősi szövő-fonó mesterséget. Az utakon nem ritka a menetközben orsózó, fonó nők látványa.

Kezdetben köves úton megyünk a Neagra-patak mellett alacsony, inkább dombszerű előhegyek között. Aztán, ahogy haladunk a völgyben egyre beljebb, úgy magasodnak körülöttünk egyre jobban a hegyek, majd feltűnnek Turnul Lui Budu hatalmas sziklabástyái. A patak kettéválik. Mi balra, a Neagra Mare partján megyünk tovább. Rövid idő multán, egy lefutó gerincen, hatalmas fenyők között megkezdjük a felkapaszkodást.

Már jó ideje gyűrjük magunk alá a métereket, amikor távolról kutyaugatás jelzi, hogy eszte-nához közeledünk. Kilépve az óriás fenyők közül Stî na de Crucii meredek hegyi rétjére öt-hat kuvaszforma pásztorkutya rohan felénk, vad csaholással. Látva "rendíthetetlen bátorságunkat" és még inkább azt, hogy nem a birkák felé megyünk, 8-10 méterre, csatárláncba fejlődve leállnak, de nem szűnnek meg ugatni. Már jóval fölöttük járunk a hegyoldalban, amikor még figyelmeztető hangjukat még mindig halljuk.

Meredeken, néhol szerpentinezve, néha kapaszkodva jutunk egyre feljebb. Szerencsénkre jó korán indultunk, így a nagy meleg előtt túljutunk az út nagyobb, meredekekben bővelkedő, kevésbé látványos, ezért legnehezebb szakaszán. Kissé fáradtan és lihegve érjük el - a lentről már látott Turnul lui Budu sziklái alatt meghúzódó - Poina Varatec rétet. A falutól úgy 4-4˝ óra járásra vagyunk. Mielőtt tovább mennénk elheveredünk a magas havasi fűben. Jólesik a pihenő. Közben gondolkodhatunk, hogy melyik utat válasszuk. A turistaházhoz eljuthatunk a - rendkívül látványos, ám további fárasztó hat órás gyaloglást jelentő - piros pont jelzésen, a Cascade Mare a Bistrei vízesése felé, vagy tovább az eddig követett kék kereszt jelzésen Poina Marcilor rétjén át, esetleg a Turnul lui Budu sziklái közt felkapaszkodva fennsíkra. Az utóbbi két változat egyaránt 2˝ -3 órás utat jelent. Némi töprengés után a kék kereszt mellett döntünk, már csak azért is, mert nem kell azonnal neki vágni a meredélynek. Persze ami késik, az nem múlik! negyedóra, húsz perc szintbeli menet után, elhagyva a fenyőktől övezett Poina Maiclor rétjét, elkezdődik a fárasztó kaptató, amit csak nehezít egy száz méter hossznyi széltörés. A szerpentinező ösvényt keresztbe átdőlt szálfák torlaszolják el, teszik járhatatlanná. Nagy nehezen leküzdve a nem mindennapi akadályt, a szemközti sziklafal visszhangjával szórakozunk, míg csak el nem áll a lélegzetünk a látványtól. Előttünk magasodik a Claia lui Miron impozáns sziklaoszlopa. Egyszerűen törpének érezzük magunkat. Irigykedve nézzük azokat a "Színes hangyákat" - egy előttünk járó csoportot - mert ők fent vannak a tetőn.

Egy két szusszantás, aztán egy végső nekirugaszkodás és mi is felérünk. Most már fentről bámulunk a mélybe. Csodáljuk a sziklák meghökkentő formáit, a távoli Békási-tó kékjét, a közeli fenyvesek mély zöldjét, és élvezzük a gyep puhaságát. Úgy számoljuk, hogy már nagyobb szintemelkedés nem lehet a házig, másfél órán belül odaérhetünk. Ezért hosszabb pihenőt tartunk. Jót napozunk. Akik még nem eléggé

fáradtak, azok a közeli Ocasul Mic szikláit cserkészik, gyopárra vadászva.

Feltámad a szél, néhány felhő is megjelenik, meg aztán elég barnára sültünk már, így tovább indulunk.

Jobbra hatalmas sziklaletörés, meredek sziklavályúk, meglepő formájú tornyok. Balra egy-egy csúcs sziklái merednek az égre. Kezdetben valóban közel szintben haladunk, hol mezőn, hol fenyők között. Aztán egy sziklaletörés aljában döbbenünk rá, hogy még legalább száz métert kell felkapaszkodnunk ahhoz, hogy elérjük a turistaházat. Közben a szél viharossá fokozódik, szerencsénkre hátba kapjuk. Elérjük a házat, szerencsékre helyet is kapunk, egy önálló szobát. Elhelyezkedünk. Közben, ahogy jött az orkán, úgy abba is maradt, kitisztítva látóhatárt. Fáradságunkat feledve, a ritka kilátás reményében csapot-papot és a vacsorai előkészületeket is hátrahagyva elindultunk a mintegy órányira lévő vf. Toaca csúcsa felé.

Mire felérünk, éppen lebukóban van a nap, vörösre festve a Görgényi-havasok felett az eget. Az alkonyat furcsa fényeiben élesen kirajzolódnak a Kárpátok környező gerincei és a közeli csúcsok. Körbenézve mindenütt hegy, hegy és hegy. Szinte karnyújtásnyira a Muchia Ocasului Mare, távolabb a Szárkő-hegység, aztán a Nagyhagymás, még távolabb északnyugatra a Kelemen-havasok és egész messze a Ráró jellegzetes szikla csúcsának sziluettje sötétlik elő a bíboros égből. A látvány hatására rögvest megszületik az elhatározás: napkeltére visszajövünk.

A szállás és vacsora költségeket még este rendezzük, úgy hogy még alig pitymallik, máris úton vagyunk, a hajnal hasadtával fent vacogunk a csúcson. Jobbféle napimádó módjára áhítattal várjuk, hogy a mélyből előkússzon az napkorong. Előbb egy éles világos csík jelenik meg, lassan növekszik, sárgára majd pirosasra vált. Néhány sötétebb felhő folt tarkítja.

Végül az alján megjelenik a várva-várt, izzó korong. Szemlátomást emelkedik, lassan bevilágítva a tájat. A völgyekben meghúzódó páratengerből szigetként bontakoznak ki a hegyek.

Mire teljesen kivilágosodik újra lent vagyunk a jelzett úton, a letett csomagjainknál.

Elindulunk lefelé a November 7 Turistaházhoz - azt, hogy ma milyen névre hallgat nem tudom - . A Panaghia sziklabástyái között széles kocsiúton vezet a piros sáv jelzés. Alacsony fenyők között vadabbnál vadabb sziklaformák. Jobbra a Turnul Sihastului tornya, balra a Piatra Lato falai. Egymás után több jó százméternyi tereplépcsőt, hagyunk magunk mögött. Nem szeretnék innen felmenni mert elég becsapós, úgy látszik, hogy az előttünk lévő sziklameredélyt kell csak leküzdeni és fent vagyunk... aztán felérve ott a következő.

Lassan szelídül a táj. Elmaradoznak a sziklák, megnőnek a fenyők, csak a meredek marad. Másfél órás ereszkedés után elérjük a turistaházat. A vendégek még csak most ébredeznek. Üres ebédlőben iszogatjuk a forró teát és fogyasztjuk el a felszolgált sajtos omlettet. A reggeli és egy saját főzetű kávé után jó erőben folytatjuk az utat, most a sárga háromszög jelzésen.

Tíz perc elteltével keresztezzük az Ighea Nicanului árkát, majd újabb negyedóra múlva Poiana Vezuri aprócska rétjéhez érünk. Itt csatlakozik be a Durauba vezető piros kereszt jelzés. Mielőtt ezen meredeken leereszkednénk, letesszük zsákjainkat, kicsit távolabb a bokrok közé rejtjük és csak a fényképezőgépjeinkkel felfegyverkezve indulunk az óra járásnyira lévő Duritoara vízeséshez. Továbbra is nagyjából szintben haladunk, majd meredeken levágunk jobbra, keresztezünk egy völgyecskét, egy kanyar balra, újabb völgy patakkal. A víz mentén néhány lépés felfelé és feltárulkozik a 20-30 méternyi vízesés mindkét lépcsője. A felsőhöz egy rozoga létrán lehet felmenni. Megéri a fáradságot. Kattognak a fényképezőgépek.

Miután jó kifotóztuk magunkat visszatérünk a csomagokhoz. Mindent úgy találtunk, ahogy hagytuk.

Felmálházunk és leereszkedünk Durauba. Kolostor templomában, meglepően modern falfestmények. Nem csoda, hiszen a román im-prezszionalizmus jelese, Tonit a készítette, a századunk harmincas éveiben.

Megnézzük a viszonylag gazdag Néprajzi Múzeumot is. Mire az autóbusz, amellyel Csalhó (Cahlau) községbe megyünk megérkezik, még arra is van időnk, hogy a Cabanában megebédeljünk.

Csalhóban megtekintjük a kenézek palotájának romjait, majd hajóra szállunk. Szerencsére a hajnali ködöknek híre hamva sincs. A tóról teljes pompájában látszanak a csúcsok ahol tegnap járunk. Késő délutánra megérkezünk Neagrába a hátrahagyott felszerelésért. A gazda még erősködésünk ellenére sem fogad el pénzbeli fizetséget. Nagy nehezen végül rábeszéljük két amo szappanra, cserében mézzel és almával kínál...

A kora esti busszal továbbutazva, azzal búcsúztunk a hegytől, hogy ide még visszajövünk!

* Kézhez kapva és elolvasva "Lala úr" írását a Csalhóról kellemes emlékek idéződtek fel bennem. A Csalhó az egyik kedvenc hegységem, többször is jártam benne és feljegyzéseket készítettem. Előkeresve ezeket kiválasztottam közülük egyet 1981-ből. Visszaélve a szerkesztői hatalommal most közzéteszem néhány képpel együtt.