Háncs Péter:
"Körülbelül négy milliárd éve keletkezett az élet a Földön. Az ember nem egészen két millió éve jelent meg elõször legprimitívebb formájában. A mai ember alig 30 ezer éves. Ez alatt a viszonylag rövid idõ alatt azonban olyan erõssé és hatalmassá váltunk, hogy minden egyes élõlény és minden faj sorsa a mi kezünkben nyugszik. Sajnos sok faj már örökre eltûnt és nagyon sok került a kipusztulás szélére.
Még mindig nem tudjuk, hogyan éljünk harmóniában a természettel, pedig óriási felelõsség nyomja a vállunkat. Felelõsek vagyunk magunkért, a gyermekeinkért, minden élõlényért, a növényekért, állatokért egyaránt, vagyis az egész bolygónkért.
Mindenképp lépnünk kell, mert a szavak ideje már lejárt. Meg kell osztani az ismereteinket. A nyilvánosság elé kell tárni és terjeszteni kell a tapasztalatainkat, a jókat és a rosszakat egyaránt, amilyen gyorsan csak lehet."
Heinrich Siedentopf német csillagász a szárazföld meghódításától napjainkig terjedõ mintegy 170 millió évet szemléletesen egy modellévbe sûrítette. Eszerint a vegetáció és a szárazföldi állatok január hónapban alakultak ki. Márciusban ez elsõ madárfajok jelentek meg, míg május hónapban már virágba borultak az elsõ lombos fák. Októberben jelentek meg a fõemlõsök, november közepén pedig az emberszabású majmok. December 30-ra fejlõdött ki az õsember, és 31-én 20.00 órakor már ki is halt a Neandervölgyi õsember. December 31-én 23.30-kor kezdõdött meg a földmûvelés és ezt követõen 23 óra 59 perc 24 másodperckor - 36 másodperccel a jelen elõtt - "tört ki" az ipari forradalom.
Ebbõl látszik, hogy az ember az utolsó másodpercekben mindazt felhasználja, amit a természet ezidõ alatt elraktározott: kiirtotta az erdõk jelentõs részét, kipusztított több, mint 200 állatfajt, kihalás szélére sodort több ezret, vegyszerekkel mérgezte meg a talajt, a felszíni és felszín alatti vizeket. Az evolúció utolsó tagjaként megjelent homo sapiens története során fokozatosan végromlással fenyegeti környezetét. Az értelemmel bíró ember még évszázadokkal korábban is együtt tudott élni a természettel. Bizonyítékok erre az ókori filozófiai tanítások, amelyekben a víz, a tûz, a föld az élet alapjait képezõ õselemek. Tudta, hogy minden összefügg, a levegõ, a víz, a zöldburok, ami körülvesz most is minket.
A bioszféra egy végtelenül törékeny és vékony hártya Földünk kerülete mentén. Csak néhány kilométer vastag a levegõben (atmoszféra), a vízben (hidroszféra) és a talajban (litoszféra). Ebbe a hallatlanul sérülékeny rétegbe nyúlt bele az ember úgy, hogy nem sejtette, ha bármelyik határréteget bántja, a vizet, levegõt, földet, visszahat az egész bioszférára.
Világszerte egyre növekvõ fontosságúvá vált az a feladat, hogy az embereket meg kell tanítani:
Törekednünk kell annak elérésére, hogy a különbözõ foglalkozású és elfoglaltságú emberek betartsák a korrekt környezeti viselkedés szabályait mind munkájukban, mind pedig személyes életvitelükben. A természetben járó embereknek, így a túravezetõknek is, óriási felelõsségük van a természet védelme terén. Nem csak szeretniük kell, henem ismerniük is szükséges azt, felvilágosítással, neveléssel elõ kell segíteniük embertársaink szemléletének megváltozását, hogy összhangban tudjunk élni a törékeny természettel.
A KÖRNYEZETVÉDELEM TÖRTÉNETE
Az ember kialakulásától az 1960-as évekig
Ez az idõszak a környezetvédelem elõtörténetének tekinthetõ. Ekkor az ember és környezetének kapcsolata még viszonylag harmonikusnak mondható.
Az ember megjelenésétõl a történelmi középkorig
A hordákban élõ gyûjtögetõ életmódot folytató ember csak eseti sérüléseket okozott a környezetben, melyet az kompenzálni tudott.
A növénytermesztés-szántóföldi mûvelésre való áttérés, az ércek bányászata és a fémkohászat valamint a közlekedés fejlõdése súlyosabb környezetterhelést indított el:
Salamon király idején 5000 km2 erdõt alkottak a cédrusok. A cédruserdõk említésével elõször Kr.e. 2500-2300 táján találkozunk. Ma elenyészõ foltokat találunk ugyanott.
A Római Birodalom virágkorában a Bagdadtól Damaszkuszig vezetõ országutat végig fák árnyékolták. Ma sivatag a két város közötti út.
Az õsi civilizációk környezetkárosító hatása már tartós, máig ható változásokat okozott a környezetben. A hatások már regionális szinten jelentkeztek, de még nem okoztak globális méretû elváltozásokat.
A növekvõ népesség egyre inkább a városokban koncentrálódott. Már az ókorban megjelentek azok a gondok, amelyek ma is környezeti problémát okoznak a nagyvárosokban: szemétkezelés, vízellátás, szennyvízelvezetés, higiéniai kérdések. Szükséges volt olyan megoldások alkalmazása, amelyek ma is beletartoznak a környezetvédelem eszköztárába.
Jeruzsálemben és Rómában a gravitáció elvén alapuló vízvezeték rendszert építettek. Róma Cloaca Maxima - az elsõ zárt szennyvízcsatorna, 2500 éve folyamatosan üzemel.
Középkor
Az ember és a környezet viszonya a középkorban sem volt teljesen harmonikus: alacsony higiéniai színvonal, fertõzött víz, járványok jellemezték. Tovább folytatódott az erdõirtás, mocsarak lecsapolása, amely az eredeti ökoszisztémák felszámolásával járt Az ipar fejlõdésével növekedett a bányászat és kohászat környezetkárosító hatása.
A XIV. században I. Edward angol király betiltotta Londonban a kõszén égetését, mert káros hatással lehet a lovagok és felségek egészségére. E korban született meg Zsigmond király erdõtörvénye is, amely a bányavárosok környékén szabályozta az erdõgazdálkodást. 1543-ban a sziléziai Bunzlau város építette az elsõ szennyvíztisztító telepet és vízmûvet. A szennyvizet külön területre szivattyúzták. Ugyanakkor új elemként megjelent a vízenergia és szélenergia hasznosítása .
Az elsõ ipari forradalomtól az 1960-as évekig
Az ipari termelés gyors ütemû fejlõdése (gõzgép, széntüzelésû kazánok) eredményezte, hogy
1870-ben végezték az elsõ levegõszennyezettségi vizsgálatokat. Walesben az átlagéletkor 43 év volt, de a városokban csupán 28 év!
A II. világháború után az olaj vált olcsó és bõséges energiaforrássá. Hihetetlenül meggyorsult az iparfejlesztés. A tudományos-technikai forradalom hatására a környezeti károk rendkívül rövid idõ alatt globálissá váltak: a levegõ és a vizek szinte mindenütt elszennyezõdtek (pl. vegyipari szennyezõdéstõl lángoló Missisipi, habfelhõvel borított Rajna). Egészségkárosodást (londoni szmog - légzõszervi megbetegedések) és új betegségek megjelenését ( Minamata-kór, Itai-Itai betegség ) vonta maga után.
Minamatában az 1950-es években létesült egy mûanyagokat elõállító vegyi gyár, mely a gyártáshoz katalizátorként higany tartalmú vegyületet használt. A tisztítatlan szennyvizet a közeli tengeröbölbe eresztették. A halhúsban felhalmozódott a higany és még 15 év múlva is mérgezést okozott. Toyama városhoz közeli bánya kadmium tartalmú szennyvizével öntözték a rizsföldeket. Mindkét esetben a táplálékláncban halmozódott fel a méreg, s a lánc csúcsán emberhalált okozott.
A lakosság ezeket a jelenségeket sokáig a jólét kísérõ kellemetlenségeinek tekintette, és nem figyelt oda a talán vészharangot kongató ökológusok jelzéseire.
Az 1960-as évek elejétõl napjainkig
Környezetvédelemrõl a mai értelemben csak a 60-as évektõl beszélünk. Bár ez az idõszak történelmi szempontból túl rövid, ennek ellenére mély változásokat hozott. Századunkra jellemzõ az alábbi folyamatok jelentõs felerõsödése:
A Harvard Egyetem igazgatója tizenhárom évet töltött az amazóniai indiánok körében. Ezalatt 24 ezer növénymintát küldött haza. Sokról bebizonyosodott, hogy pótolhatatlan gyógyszert tartalmaz.
A fentiekben leírt jelenségek olyan mértékû környezetszennyezést okoznak, amelyek nemcsak az élõ rendszereket, hanem közvetlenül magát az embert is veszélyeztetik. Ma már nincs a Földnek olyan része, ahol ne lenne kimutatható a környezetbe jutott szennyezõdés:
A lakosság környezeti érzékenységében a 60-as évek elején akkor következett be változás.
Az elsõ, az egész Földön megdöbbenést okozó felfedezés az volt, hogy az általánosan használt rovarirtószerek, a klórozott szénhidrogének - DDT, HCH - hosszú ideig nem bomlanak le, felhalmozódnak, és egészségkárosodást, súlyosabb esetben rákot okozhatnak.
A környezeti károk nagy gyakorisága és méretének növekedése a környezetvédelem ügyét egyre inkább belpolitikai kérdéssé tette.
Majd amikor világossá vált, hogy a szennyezés (pl. légköri mozgásokkal, vízfolyásokkal terjedõ ) nem ismer határokat, hogy a megoldást csak nemzetközi összefogással lehet megtalálni, akkor a környezetvédelem ügye már külpolitikai kérdéssé vált.
A globális veszély felismerése ösztönözte Aurelio Peccei olasz közgazdászt, hogy 1968-ban létrehozza a Római Klubot 10 országból 30 taggal. Jelenleg 25 ország 70 tudósa és közéleti személyisége vesz részt a Klub munkájában.
A Klub tevékenysége rendkívül nagy hatást gyakorolt a 70-es években a tudományos és közgondolkodásra, és megteremtette a környezetvédelem, a globális gondolkodás tudományos alapjait. Kezdeményezésükre átfogó vizsgálatok indultak a világ fejlõdésének és az ezzel kapcsolatos környezeti problémáknak a feltárására.
1969-ben U Thant ENSZ fõtitkár felhívással fordult a tagállamokhoz. Beszédében kifejtette, hogy az emberiség története során elõször került olyan helyzetbe, hogy létét válság fenyegeti, a környezet válsága, amely alól egyetlen nemzet sem vonhatja ki magát.
A felhívás hatására 1972-ben Stockholmban összehívták az ENSZ Környezetvédelmi Világkonferenciát. Ettõl kezdve a környezetvédelem már tartósan a világpolitika részévé vált.
A környezetvédelem intézményesülése és hivatalos elismerése
A stockholmi konferencia mérföldkõ volt a környezetvédelem történetében. Határozatai alapján a 70-es évek eredményeiként könyvelhetõk el:
Összességében : a romlási folyamatot nem sikerült megállítani és a globális problémákra (savasodás, üvegházhatás, ózonlyuk stb. ) vonatkozó elõrejelzések sorra igazolást nyertek.
A 80-as éveket az ember által okozott környezeti katasztrófasorozatok jellemzik. Több olyan súlyos tragédiát okozó ipari balesetet ismerünk, melyek sok ember életét követelték és jóvátehetetlen károkat okoztak a környezetben is.
A Sandoz cég Bázel melletti üzemének kigyulladása azzal járt, hogy hosszú idõre elszennyezte az egész Rajnát.
A 800 ezer lakosú indiai Bhopalban egy növényvédõszereket gyártó üzembõl kiáramló mérgezõ gáz ( metil-izocianát) több, mint 2500 ember halálát okozta és sokan megvakultak.( A várost a " vakok városának is nevezték.)
A sorozatok betetõzése a csernobili katasztrófa volt. 1986. április 26-án a csernobili atomerõmûben bekövetkezett robbanás közvetlen kiváltó oka felelõtlen emberi beavatkozás volt. Az irányító személyzet engedély nélkül végzett kísérletet, amelynek során kikapcsolták a biztonsági berendezést. A robbanást követõen tûz keletkezett, és annak eloltásáig, a legsürgõsebb intézkedések megtételéig eltelt 10 napon keresztül a veszélyes sugárzó anyagok - uránium, plutónium, jód-131, cézium-137 - tömege került a légtérbe. A radioaktív felhõben lévõ sugárzó részecskék a légköri áramlásoknak köszönhetõen eljutottak Észak- és Kelet-Európa jelentõs részére. A késõbbiek során a nukleáris csapadék nyomait azonosították az USA, Japán, de még Brazília egyes területein is. A nukleáris baleset mintegy 3,7 millió ember életkörülményeit érintette. A szennyezettség hozzávetõlegesen 30 ezer km2-nyi területen jelenleg is meglehetõsen magas. Az erõmû néhány kilométeres körzetében mutációkat tapasztaltak a növény-és állatvilágban.
Mindez szükségessé tette a környezetvédelmi kutatások fokozását. 1983-ban az ENSZ közgyûlésén megalakult a Környezet és Fejlesztés Világbizottság. A Bizottság független testület, amely kapcsolatban áll a tagállamok kormányaival és az ENSZ szervezeteivel, de ugyanakkor nem tartozik irányításuk alá.
A Bizottság megbízatása három célt jelölt meg:
A Bizottság " Közös Jövõnk " címmel összefoglaló jelentést készített munkájának legfontosabb eredményeirõl, mely nem más, mint a Fenntartható és harmonikus fejlõdés stratégiája.
"A harmonikus fejlõdés a fejlõdés olyan formája, amely a jelen igényeinek kielégítése mellett nem fosztja meg a jövõ generációit saját szükségleteik kielégítésének lehetõségétõl."
"Ahhoz, hogy sikeresen lépjünk a globális problémák megoldásában, gondolkodásmódunkat kell megváltoztatnunk, új erkölcs- és értékrendet kell teremtenünk, és nyilvánvalóan változtatnunk kell eddigi magatartásunkon."
Hogy a környezetben belátható idõn belül javulás következzék be, nemzetkõzi egyezmények születtek, amelyek nem kívánságlisták, hanem meghatározott idõre konkrét feladatok megoldását követelik meg az aláíróktól.
1992-ben Rió de Janeiróban tartották az ENSZ Környezet- és Fejlõdés Világkonferenciát, amelyen 5 dokumentum megvitatására került sor:
A Rióban aláírt dokumentumok inkább általános jellegûek, kötelezõ elõírást nem tartalmaznak, mégis egyfajta kötelezettséget fogalmaznak meg a jövõre vonatkozóan. Ezek után a kormányok már nem tehetik meg, hogy a környezetvédelem kérdéseivel érdemben ne foglalkozzanak.
"Ha hosszú távon életképes társadalmat akarunk, mindnyájuknak cselekednünk kell!"
Az ember természetkárosító tevékenységét két fõ csoportra lehet osztani:
Ezeken belül:
1/a. levegõszennyezés,
ipar,
közlekedés,
háztartás (pl.
fûtés, szórópalackok)
1/b. vízszennyezés,
tisztítatlan szennyvizek (pl. Budapest),
olaj (pl.
kuwaiti válság),
vegyianyagok (ivóvíz nitrátosodás 25%)
1/c. talajszennyezés, (savas esõk® talaj
elsavanyosodása)
ipari (Miskolc mellett a higany elszivárgás, ólom akkumulátorok),
mezõgazdasági
(mûtrágyák, rovarirtó és növényvédõ szerek)
1/d. zajszennyezés,
1/e. sugárszennyezés, (pl. Csernobil)
2/a. esõerdõk kitermelése (pl. Amazonas)
2/b. külszíni fejtések (pl. Bélkõ, Szársomlyó, Naszály)
2/c. mélységi bányászat (Tapolcai tavasbarlang, karsztvíz kiszivattyúzás)
2/d. karsztvíz kiszivattyúzás ivóvízellátáshoz (Budapesten napi 5 millió liter)
A TERMÉSZETVÉDELEM KIALAKULÁSA MAGYARORSZÁGON
A világon a természetvédelem kezdete a Yellowstone park megalapítására tehetõ, 1872-re. Földünkön közel 2000 nemzeti park, ill. rezervátum található meg, melyek az ENSZ nyilvántartásában szerepelnek. Magyarországon jelenleg az ország területének 8,9%-a védett.
Az elsõ természetvédelmi jellegû tv. az 1879. évi XXXI. tc. volt, mely az erdõvédelemrõl szólt. Megalkotói a kor kiváló erdészei Diwald Adolf, Wágner Károly és Bedõ Albert voltak. Inspirációt ezen tv. megalkotására az 1879. március 11-i szegedi árvíz adta, melyet a máramarosi, beregi, ungi havasokban végzett mértéktelen fakitermelés okozott (talajerózió). Hiányossága volt, hogy csak a kötött birtokokra terjedt ki a hatálya, a szabadforgalmú erdõkre nem. Ennek következtében negyven év alatt 403,000 katasztrális hold erdõ tûnt el.
A következõ erdõtörvényt 1935-ben fogadták el, amelyben elõször szerepelt a természetvédelem is. Megalkotója Kaán Károly volt. Felmerült a turistaság bevonása is a természetvédelembe, de ez sajnos csak terv maradt. Ekkor még fõleg az erdészeti szemlélet uralkodott, mert a védelem alá került területek szinte kivétel nélkül erdõk voltak. Az elsõ természetvédelmi területté a debreceni nagyerdõ vált. 1950. és 1960. között leginkább madárvédelmi célú intézkedések történtek. Így lett védett a szegedi Fehér-tó, Kis-Balaton, Velence, Sas-ér, Kardoskút.
1961-ben született meg a harmadik erdõtörvény. Egyúttal létrehozták az Országos Természetvédelmi Hivatalt, országos hatáskörrel. Ezzel kivált a természetvédelem az erdészeti irányítás alól. Védelem alá került az ország területének 4.5%-a, melybõl az erdõk aránya 51% volt. Létrejöttek a nemzeti parkok és tájvédelmi körzetek. Új szemlélet alakult ki, amely már kiterjedt a növény és állatvilág élõhelyeinek védelmére, valamint természeti és kultúrtörténeti emlékekre is.
1971-ben szétvált az elsõfokú természetvédelmi hatósági jogkör. Az országos jelentõségû területek továbbra is az OTvH kezelésében maradtak, míg a kisebb jelentõségû helyi értékek védelme a tanácsok hatáskörébe került.
1976-ban megalkották a környezetvédelmi törvényt, melynek nyomán az OTvH tevékenysége kibõvült a környezetvédelemmel. A neve is megváltozott: Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatalra. Ezzel a természetvédelem a többi szakterület mellé kapott besorolást (földvédelem, vízvédelem, levegõtisztaságvédelem, csendvédelem). Közvetlenül a Kormány alá rendelt fõhatóságként mûködött.
1982-ben új természetvédelmi törvényt fogadtak el. Ez alapjaiban ráépült az elõzõ törvényre, de jelentõs változásokat is tartalmazott.
Bár ennek a törvénynek nem mindig sikerült érvényt szerezni, mert mindent a termelés mítoszának rendeltek alá, így a természetvédelmet is.
1987. december 16-án az Országgyûlés a Környezet- és Természetvédelmi Hivatal, valamint az Országos Vízügyi Hivatal összevonásával létrehozta a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztériumot.
1996-ban fogadta el az országgyûlés a legújabb természetvédelmi törvényt, amely már megfelel a nemzetközi elvárásoknak. Természetesen ez a törvény önmagában nem elégséges céljának megvalósításához, hiszen számos kapcsolódó törvényt, kormányhatározatot és miniszteri szintû rendeletet kellett megalkotni, módosítani. Ettõl a törvénytõl nem választható el az erdõtörvény, valamint a vadgazdálkodásról, vadászatról szóló törvény sem, hiszen ezek egymásba átnyúló jogszabályi területek.
A következõ fejezetekben kivonatosan ismertetésre kerül a természetvédelem jelenlegi helyzete, a három törvény fõbb, lényegi elemei, melyek ismerete elengedhetetlen a túravezetõk számára.
Az 1990-es évek közepén jelentõs elõrelépés történt hazánkban a természetvédelem terén. Közel fél évtizedes elõkészítés után több törvény, rendelet, jogszabály jelent meg e témában. Kidolgozásra került a Nemzeti Természetvédelmi Alapterv is. Újjá alakult a természetvédelem szervezete.
Magyarországon az állami természetvédelmi feladatokat a Környezetvédelmi Minisztérium (KöM) és természetvédelmi területi szervei, a nemzeti park igazgatóságok, valamint a Környezet- és Természetvédelmi Fõfelügyelõség látják el. Hazánkat 12 környezetvédelmi felügyelõségre, valamint 9 nemzeti park igazgatóságra osztották fel. Utóbbiak és székhelyük a következõk (ABC sorrendben):
Magyarország nemzeti park igazgatóságainak mûködési területei
Az igazgatóságok kialakítása az ANPI kivételével a megyei közigazgatási határokhoz igazodik, ahol azonban megyehatár szeli át a védett természeti területet, ott az ahhoz az igazgatósághoz tartozik, ahova a nagyobb terület esik. Az igazgatóságok elnevezése a legrangosabbnak mondható természetvédelmi kategóriában levõ védett természeti területrõl, az illetékességi területén levõ nemzeti parkról történt.
A nemzeti park igazgatóságok olyan, természetvédelmi kezelési feladatokat ellátó szervek, amelyek egyben elsõ fokú természetvédelmi hatóságként és természetvédelmi szabálysértési hatóságként is funkcionálnak, valamint Természetvédelmi Õrszolgálatot mûködtetnek.
A másodfokú természetvédelmi hatóság a Környezet- és Természetvédelmi Fõfelügyelõség.
A természetvédelem legfelsõ szakmai irányító szervezete a Környezetvédelmi Minisztérium Természetvédelmi Hivatala. A KöM Természetvédelmi Hivatala a minisztérium szakmai blokkja, fõosztály feletti - helyettes államtitkár által vezetett - szervezeti egysége. A KöM szakmai háttérintézménye a Környezetgazdálkodási Intézet (KGI), amelynek szervezetében az állami természetvédelmi feladatok ellátását segítõ Természetvédelmi Szolgálat mûködik.
A törvény lehetõvé teszi a települési - fõvárosban a fõvárosi önkormányzatok számára a helyi jelentõségû védett természeti területek védelme érdekében önkormányzati természetvédelmi õr alkalmazását, illetve önkormányzati természetvédelmi õrszolgálat mûködtetését.
A természetvédelmi õrszolgálatok feladatainak nagyságrendjére jellemzõ, hogy Magyarországon (az 1998. júniusi adatok szerint és kerekítve) összesen 827 000 ha terület áll természetvédelmi oltalom alatt, ebbõl 791 000 ha országos jelentõségû védett természeti terület, 36 000 ha pedig önkormányzatok által védett, helyi jelentõségû védett természeti terület. A nemzeti park igazgatóságok keretében mûködõ természetvédelmi õrszolgálatok összlétszáma jelenleg 180 fõ, így 1 fõ természetvédelmi õrre átlagosan 4 400 ha védett természeti terület jut. Ez meglehetõsen kedvezõtlen arányt jelent annál is inkább, mert az õrszolgálatok mûködése a közeljövõben kijelölésre kerülõ természeti területekre is kiterjed majd. A természetvédelmi õrszolgálatok létszámának növelése (összesen legalább 300 - 350 fõre) az elkövetkezendõ 4 év egyik fontos feladata.
Az elmúlt évtizedek törvényei más és más felfogásban közelítették meg a természetvédelmet. Kezdetekben csak egyedeket védett, majd késõbb fõleg területek védelmével próbálta a természetvédelmet biztosítani hazánkban. A jelenlegi szabályozás már kettõs feladatot lát el, mely igazodik a nemzetközi elvárásokhoz is.
De elõbb ismerkedjünk meg néhány alapfogalommal. Elsõnek meg kell határoznunk mi a különbség a környezet- és a természetvédelem között.
A környezetvédelem az a tevékenység, amelyet a természetes és a mesterséges környezet védelme érdekében az ember által okozott szennyezõ ártalmakkal (levegõszennyezés, víz- és talajszennyezés, zaj, sugárzás stb.) szemben folytatunk.
A természetvédelem a természet, az élõ és az élettelen természeti értékek, valamint a természeti területek megóvását, hosszú távú fenntartását jelenti.
A természetvédelem elvébõl fakadóan a természeti értékek és a természeti területek, védelmét nem lehet kizárólag a jogszabályok alapján védetté nyilvánított objektumokra (pl. fajokra, élõhelyekre) korlátozni, hanem azok természeti rendszereit, biológiai sokféleségeit a hozzájuk tartozó védõövezetekkel, indokolt esetben egész természetes tájakat, azok ökológiai potenciáljával együtt kell védelemben részesíteni. Ennek megfelelõen a természet védelme körében meg kell különböztetni egymástól a természet általános védelmét, amely kiterjed valamennyi természeti értékre és területre, másfelõl a hagyományos természetvédelmet, amely a külön jogszabállyal kiemelt védelemben részesített természeti értékeket és földterületeket foglalja magában.
Az általános természetvédelem tárgyai a természeti értékek és a természeti területek. Természeti érték alatt értjük a természeti erõforrást, az élõvilág és a fennmaradásához szükséges élettelen környezetét, valamint a természeti erõforrásnak nem minõsülõ környezeti elemet, beleértve a védett természeti értéket is. Természeti terület valamennyi olyan földterület, amelyet elsõsorban természetes vagy természetközeli állapotok jellemeznek. Természetközeli állapotú az az élõhely, táj, életközösség, amelynek kialakulására az ember csak csekély mértékben hatott, a benne lejátszódó folyamatokat többségükben az önszabályozás jellemzi, és közvetlen emberi beavatkozás nélkül is fennmaradnak.
Az általános természetvédelem tehát minden természeti értékre és természeti területre kiterjed, és magában foglalja a tájvédelmet, a vadon élõ élõvilág (élõ szervezetek) általános védelmét, az élõhelyek általános védelmét, a földtani természeti értékek általános védelmét, valamint a természeti területek védelmét.
A természeti területek és értékek kiemelt oltalma, vagyis a hagyományos (szûkebb értelemben vett) természetvédelem a védetté nyilvánításon alapul. A hagyományos természetvédelem a kiemelt oltalomra érdemes élõ vagy élettelen természeti értékek és természeti területek feltárását, védetté nyilvánítását, megóvását, fenntartását illetve helyreállítását, valamint bemutatását foglalja magába. A hagyományos (kiemelt védelmet biztosító) természetvédelem tárgyai tehát a védett természeti értékek (más néven természetvédelmi értékek), valamint a védett természeti területek.
Mind a két esetben a természetvédelem lehet területhez kötött, vagy terület nélküli.
A természetvédelem tárgyai a klasszikus csoportosítás szerint lehetnek:
Az 1998. júniusi adatok szerint hazánkban 9 nemzeti park, 37 tájvédelmi körzet, 145 (országos jelentõségû) természetvédelmi terület és 1 (országos jelentõségû) természeti emlék van, 791 000 ha összes kiterjedéssel, melybõl 109 000 ha fokozottan védett. Ezen országos jelentõségû védett természeti területek 47 %-a erdõ, 26 %-a gyep, 12 %-a pedig szántóterület. A helyi jelentõségû védett természeti területek összes kiterjedése 36 000 ha. Magyarország területének így összesen 8,9 %-a áll természetvédelmi oltalom alatt.
A terület nélkül védett természeti értékek közül a természetvédelmi oltalom alatt álló növényfajok száma 516, ebbõl fokozottan védett 52, a természetvédelmi oltalom alatt álló állatfajok száma 855, ebbõl fokozottan védett 84, a védelem alatt álló barlangok száma 3341, melybõl fokozottan védett 125.
A védetté nyilvánítást országos jelentõségû terület esetén a miniszter, helyi jelentõségû terület esetén a települési önkormányzat végzi. A törvény lehetõséget biztosít arra, hogy védetté nyilvánításra javaslatot bárki tehessen, természetesen megfelelõ indoklással.
A védett természeti terület a védelem kiterjedtségének, céljának, hazai és nemzetközi jelentõségének megfelelõen többféle fokozatot érhet el. Így lehet:
Nemzeti park: az ország jellegzetes, természeti adottságaiban lényegesen meg nem változtatott olyan nagyobb kiterjedésû területe, melynek elsõdleges rendeltetése a különleges jelentõségû, természetes növény- és állattani, földtani, víztani, tájképi és kultúrtörténeti értékek védelme, a biológiai sokféleség és természeti rendszerek zavartalan mûködésének fenntartása, az oktatás, a tudományos kutatás és a felüdülés elõsegítésére.
Tájvédelmi körzet: az ország jellegzetes természeti, tájképi adottságokban gazdag nagyobb, általában összefüggõ területe, tájrészlete, ahol az ember és természet kölcsönhatása esztétikai, kulturális és természeti szempontból jól megkülönböztethetõ jelleget alakított ki és elsõdleges rendeltetése a tájképi és a természeti értékek megõrzése.
Természetvédelmi terület: az ország jellegzetes és különleges természeti értékekben gazdag, kisebb összefüggõ területe, amelynek elsõdleges rendeltetése egy vagy több természeti érték, illetve ezek összefüggõ rendszerének védelme.
Természeti emlék: valamely különlegesen jelentõs egyedi természeti érték, képzõdmény és annak védelmét szolgáló terület.
Nemzeti park, tájvédelmi körzet létesítésére kizárólag a miniszter jogosult. Az elsõ három kategóriába tartozó területeket, vagy azok egy részét kiemelt védelmet jelentõ bioszféra-rezervátummá nyilváníthatják.
A védett természeti területek a fenti kategóriákon kívül további védettségi szigorítást is kaphatnak, amennyiben annak szükségessége indokolt. Lakott települések közelében védõsávot, ütközõ zónát létesítenek a különösen védett terület és a település között. Ez a védõövezet nem mindig része a védett területnek. Ezt a védõövezetet a terepen nem jelölik. A kiemelt védettséget igénylõ természeti övezetet azonban fokozottan védett területté nyilváníthatják.
Fokozott védelmet élvez a nemzeti park természeti övezete, a bioszféra-rezervátum magterülete, továbbá az erdõrezervátum magterülete.
A törvény elõírja a természet védelmével kapcsolatos ismeretek oktatását is. Az ismeretterjesztés, oktatás, tudományos kutatás és az idegenforgalom részeként a védett természeti területek látogatásának lehetõségét a bemutatásra alkalmas területeken és a védettség érdekeivel összhangban biztosítani kell. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a védett területeket korlátlanul lehet látogatni, hiszen ez nagy mértékben zavarhatja az ottani élõvilágot, rongálhatja a felszíni képzõdményeket és szennyezheti a talajt, a levegõt és a vizeket. Ezért a védett területeket övezetekre oszthatják.
A védett természeti területek látogathatóság szerint lehetnek:
Ezekre jó példa a Kiskunsági Nemzeti Park kilenc részbõl álló területe, ahol a bugaci pusztai világot bemutató Bócs-Bugac bemutatóterület a jelzett turistautakon szabadon látogatható, megtekinthetõ a puszta élõvilágát bemutató kiállítás és a lótartás érdekes lovasbemutatóval fûszerezve, míg a miklapusztai terület csak engedéllyel és szakvezetõvel látogatható.
MAGYARORSZÁG VÉDETT TERMÉSZETI TERÜLETEINEK RÖVID ISMERTETÉSE
Mint már az elõzõekben ismertetettük, hazánk kilenc természetvédelmi régióra oszlik. Az elsõ nemzeti parkot 1973-ban hozták létre. Az azóta eltelt idõszakban a nemzeti parkok kezdeti 75 ezer ha területe mára 827 ezer ha-ra bõvült.
Alábbiakban igen röviden, leginkább csak tájékoztató jelleggel ismertetjük a védett természeti területeket, hiszen jelen jegyzetnek nem feladata a több kötetre rúgó szakirodalom tárgyalása. Aki bõvebbet kíván tudni minderrõl, tájékozódhat az igazgatóságokon, melyek címeit is megadjuk. A védett területek listája a jegyzet végén található, mely jelen jegyzet kiadásakor még nem teljes.
Alapítási éve: 1973.
A Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság mûködési területe Hajdú-Bihar-, Jász-Nagykun-Szolnok-, és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéket, valamint Heves megye Tisza-tavi kis szeletét foglalja magába.
1100 négyzetkilométernyi védett területére az alföldi élõhelytípusok változatossága jellemzõ, sõt még két valódi heggyel is büszkélkedhet: az ÉK-i Kárpátok elõterében lévõ Kaszonyi-, illetve a Tarpai heggyel. Természetvédelmi kezelésében található a Közép-Európa legnagyobb füves pusztáján létrehozott Hortobágyi Nemzeti Park, három tájvédelmi körzet és 19 önálló természetvédelmi terület. A nemzeti park 1999. december 1. óta a Világörökség része.
Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság:
4024 Debrecen, Sumen u. 2.
T: (52) 349-922, 349-482,
Fax: (52) 410-645
Magyarország egyik legjellegzetesebb földrajzi térsége a Duna-Tisza köze. Az itt található természeti értékek megóvását a - hazánkban másodikként, 1975-ben megalakult - Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatósága látja el. A védett területek összkiterjedése 75 620 hektár, melybõl 48 198 a kilenc különálló egységbõl álló Kiskunsági Nemzeti Park (KNP), míg a fennmaradó részt a tájvédelmi körzetek (TK) és természetvédelmi területek (TT) teszik ki.
A védett területek az alábbi négy tájegységbe tartoznak:
A természetvédelem célja a Duna-Tisza köze jellegzetes arculatának, a táj természeti értékeinek, földtani és felszínalaktani képzõdményeinek, vizeinek megõrzése, ezen értékek tudományos kutatása és oktatási, ismeretterjesztési célú bemutatása. Alapvetõ feladatok még az évszázadok alatt kialakult tanyasi életforma, a hagyományos gazdálkodási módszerek, az õsi jellegû háziállat-fajtáink fenntartása.
A kiemelkedõ természeti értékek nemzetközi elismeréseképpen a KNP területének kétharmadát az UNESCO Ember és Bioszféra (MAB) programja 1979-ben Bioszféra Rezervátummá nyilvánította.
A vizes élõhelyek fokozott védelmét szolgáló Ramsari Egyezmény hatálya alá az alábbi területek tartoznak: a KNP Felsõ-Kiskunsági tavainak vidéke, a Pusztaszeri TK egy része és a Mártélyi TK.
Különleges természeti érétkeink megóvása érdekében a KNP egyes részei csak korlátozottan, engedéllyel (mely az Igazgatóságon igényelhetõ) vagy szakmai kísérõvel látogathatók.
Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság:
6001 Kecskemét, Liszt Ferenc u. 19.,
T: (76) 482-611,
Fax: (76) 481-074
A Bükki Nemzeti Park Igazgatóság Magyarország egyik legváltozatosabb vidékének, az Északi-középhegység és az Alföld egy részének természetvédelmi felügyeletét látja el.
Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyékre kiterjedõ mûködési területén ma a Bükki Nemzeti Park mellett 11 tájvédelmi körzet és 17 országos jelentõségû természetvédelmi terület található.
A Bükki Nemzeti Park Magyarország északkeleti részén, az Északi-középhegységben elhelyezkedõ Bükk-hegység tömbjét foglalja magába. 1976. december 28-án alapították, területe ma 43 200 ha.
A Bükk-hegység helyén a földtörténeti ókorban és középkorban közel 200 millió éven át tenger hullámzott, amelyben hatalmas mennyiségû üledék halmozódott fel. Ebbõl a tengeri üledékbõl, az évmilliók során jött létre a hegység, amelynek felépítésében vulkáni kitörések is többször szerepet játszottak. Így a hegység kõzettömegében nemcsak mészkövek, dolomitok és palák, hanem változatos vulkáni kõzetek is elõfordulnak.
A karbonátos üledékes kõzetek bõvelkednek karsztjelenségekben. Az évmilliók felszínformáló erõi töbrökkel tagolt jellegzetes karsztfennsíkokat, víznyelõket, barlangokat, mély szurdokvölgyeket, kiemelkedõ sziklabérceket ("köveket") hoztak létre.
A Bükk-hegység hazánk barlangokban leggazdagabb vidéke: területén jelenleg 853 barlang ismert, amelyek közül 45 fokozottan védett. Itt található az ország legmélyebb barlangja is, a 250 m mélységû, 4,5 km hosszúságú István-lápai-barlang. A hírneves bükki "õsemberbarlangok" (pl. Suba-lyuk, Szeleta-barlang, Istállóskõi-barlang) kitöltésébõl kiemelkedõ jelentõségû õsrégészeti leletek kerültek elõ.
A hazánkban átlagmagasságát tekintve kiemelkedõ hegységben változatos növénytakaró alakulhatott ki. A növényzet legértékesebb részei azok a speciális ökológiai viszonyok között kialakult növénytársulások, amelyekben fennmaradhattak az utolsó jégkorszak és az azt követõ klímakorszakok egyes növényfajai. Ezért számos olyan növény található a Bükkben, amely máshol nem fordul elõ. Ilyen például a mészkõtörmeléken élõ, alhavasi sárga ibolya, vagy a fagyzugos töbrök oldalában élõ kékvirágú északi sárkányfû.
A változatos növénytakaróhoz igen nagy fajgazdagságú állatvilág kötõdik, amelybõl tudományos szempontból sok gerinctelen (például puhatestû, rovar) és gerinces képvisel kiemelkedõ értéket. A gerincesek közül a madár és emlõsfauna számos ritkasága mellett érdemes megemlíteni az apró termetû pannongyíkot, a hegyi patakok egyik veszélyeztetett halfaját a Petényi-márnát, vagy az alpesi gõtét.
A Bükk-fennsík karsztformái, a fennsíkot körülvevõ meredek sziklaszirtek, a "Kövek" vonulata, a mély szurdokvölgyek, a középkori várak maradványai, a lillafüredi idegenforgalmi barlangok (Szt. István-barlang, Anna-barlang) nagy számban vonzzák a hazai és külföldi kirándulót, a hegyvidéki üdülésre, pihenésre vágyókat.
Bükki
Nemzeti Park Igazgatóság:
3304 Eger, Sánc u. 6.
T: (36) 411-581, Fax: (36) 412-791
Az Aggteleki Nemzeti Park 1985. január 1-én alakult Észak-Magyarország festõi karsztvidékén. Területe 19708 hektár.
E középhegységi táj a Gömör-Tornai karszthegység déli nyúlványa, 5-600 m magasságú fennsík jellegû rögökkel, melyeket apró medencék, karsztos szurdokvölgyek és széles talpú, hegységszerkezeti vonalak mentén futó folyóvölgyek tagolnak. A Bódva ÉK-DNy irányú völgyszakasza a parkot két jól elkülönülõ részre osztja: a Szilicei-fennsík déli folytatását képezõ Aggteleki-karsztra, valamint az önálló rögként kiemelkedõ Szalonnai-hegységre, amelyhez a Bódva szerkezeti völgyétõl délre szorosan kapcsolódik a Rudabányai-hegység Telekes-patak környéki nyúlványa.
A nemzeti park területe északon a Szlovák Karszt Tájvédelmi Körzettel határos. Földtani, tájföldrajzi, sõt kultúrtörténeti szempontból is a két terület egységet alkot, s egyben nemzetközi védettséget is élvez az UNESCO Ember és Bioszféra (MAB) programja kapcsán. Mindkettõ bioszféra rezervátum.
Az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság illetékességi területéhez tartoznak a Keleméri Mohos-tavak és a Rudabányai õshominida lelõhely Természetvédelmi Területek is.
1995-ben az Aggteleki- és Szlovák-karszt barlangvilága felkerült az UNESCO Világörökség Listájára.
Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság:
3758 Jósvafõ, Tengerszem-oldal
1.
T/F: (48) 350-006
A Fertõt már 1977-ben tájvédelmi körzetté nyilvánították, nemzeti park címet azonban csak 1991-ben kapott. A Fertõ és a Hanság természetvédelmi összekapcsolása nyomán 1994-ben - hathatós nemzetközi támogatással - 19 735 hektáron jött létre a jelenlegi nemzeti park. A természeti értékek gazdag tárházát jelzi, hogy a nemzeti park területének jelentõs része fokozottan védett (7810 ha), bioszféra rezervátum (12 542 ha), illetve a nemzetközi jelentõségû vadvizek jegyzékébe tartozó, úgynevezett "ramsari" terület (2870 ha).
A tó osztrák részén és a hozzá csatlakozó Fertõzugban 1994. tavaszán szintén nemzeti parkot avattak - "Nationalpark Neusiedler See - Seewinkel" néven. A két szomszédos állam - amelyeket a történelmi hagyományok évszázadok óta összekötnek - az együttmûködés szép példáját valósította meg a gyakorlatban.
A nemzeti park látogatói szakavatott vezetõk segítségével bemutató tanösvényeken, madármegfigyelõ túrákon, kerékpártúrákon ismerkedhetnek meg a természettel és tájjal. Az öntésmajori múzeumban megtekinthetõ a Hanság élõvilágát és néprajzi hagyományait bemutató állandó kiállítás is. Az ifjabb korosztály a hansági madárvártákon, nyári idõszakban természetvédelmi és madárgyûrûzõ táborokban gyarapíthatja biológiai ismereteit.
A nemzeti park elõzetes igények alapján szállást, szakvezetést és bérkerékpárokat is biztosít a vendégek számára.
Fertõ-Hanság Nemzeti Park Igazgatóság:
9435 Sarród, Rév-Kócsagvár, Pf.: 4.
Telefon:
99/370-919, Fax: 99/371-590
Természetvédelmi iroda, Múzeum:
9339 Öntésmajor, Rákóczi Ferenc u.
1.
Telefon: 96/250-334
Természetvédelmi iroda, Madárvárta:
9163 Fehértó, Telefon: 06-60/311-703
A Duna-Dráva Nemzeti Park megalakulását több éves elõkészítõ munka elõzte meg, amely a magyar Országgyûlés 1991. évi határozatának megfelelõen, eredetileg az akkori Jugoszláviával közös nemzeti park létrehozását célozta "e folyók, mellékágrendszerük, valamint a környezõ területek természeti értékeinek, a felszíni és felszín alatti vízkészleteknek, továbbá az érintett területek erdeinek, termõtalajának és más megújuló természeti erõforrásainak nemzetközi védelmére".
Az idõközben lejátszódott politikai és társadalmi-gazdasági folyamatok következtében a Nemzeti Park végül is 1996 tavaszán, Magyarország területén jött létre a Duna Sió-torkolat és az országhatár közötti szakasza illetve a Dráva mentén fekvõ, s részben korábban, részben a nemzeti park megalakulásával védetté nyilvánított, összesen 49 479 ha kiterjedésû területen.
A Nemzeti Park Igazgatóság természetvédelmi felügyeleti köre Somogy-, Baranya- és Tolna megyék területére, azaz a Dél-Dunántúlra terjed ki, ahol magán a nemzeti parkon kívül három tájvédelmi körzet és 22 önálló természetvédelmi terület található.
A Dél-Dunántúl legnagyobb része dombsági táj, melybõl a Mecsek- és a Villányi-hegység szigetként emelkedik ki. E dombvidéket keletrõl és délrõl a Duna és a Dráva hordalékával feltöltõdött síkságok szegélyezik, így a természetvédelmi oltalom alatt álló területek a nyílt vízfelületektõl kezdve a különbözõ lombos erdõtípusokon át, a száraz szikla- és homokgyepekig nagyon sokféle élõhelyet foglalnak magukba.
Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság:
7625 Pécs, Tettye tér 9.
T: (72) 326-148, Fax:
(72) 324-249
A Dél-kelet Alföld sajátos hangulatú tájain számtalan országos, sõt nemzetközi jelentõségû természeti érték található.
A természetföldrajzi adottságok, különösen a Körösök és a Maros folyó természetalakító tevékenysége során kialakult jellegzetes tájszerkezet szükségessé tette e területek egységes természetvédelmi kezelését.
A Körös-Maros Nemzeti Park hazánk hetedik nemzeti parkjaként alakult meg 1997 januárjában. Mûködési területe magába foglalja Békés megye egész területét, Csongrád megye Tiszától keletre esõ területeit, valamint a Dévaványai-Ecsegi puszták és a Körös-ártér Jász-Nagykun-Szolnok megyébe nyúló részeit. Az illetékességi terület összesen 890 ezer ha. Az Igazgatóság látja el 42 ezer ha védett - ebbõl több mint hatezer ha fokozottan védett - terület kezelési, fenntartási és fejlesztési feladatait.
A mûködési terület két arculatában eltérõ, de kialakulásában sok közös vonással rendelkezõ tájegységre különíthetõ el. Egyik a Kõrösvidék, a hajdani Nagy- és Kis-Sárrét Békés megyei területeivel, a másik az ország egyik legjobb talajadottságú vidéke, a Békés-Csanádi löszhát.
Kiemelt feladat a kiterjedt szikes puszták, a meglévõ mocsármaradványok, a még fellelhetõ természetes és természetközeli erdõk védelme. A régi folyómedrek környékén az ott kialakult pusztai területeknek, az egykori löszpuszták maradványainak, valamint a megkapó szépségû Maros-ártér értékeinek megóvása tekinthetõ elsõdlegesnek. Országosan is egyedülálló feladat azoknak az állat- és növényritkaságoknak a megõrzése, melyek Magyarországon egyedül itt tenyésznek vagy állományuk jelentõs része az Igazgatóság mûködési területén található.
Az erdélyi hérics és a bókoló zsálya termõhelyének védelme, az ország legjelentõsebb vetõvirág állományának fenntartása nagy felelõsséget ró a természetvédelmi szervekre.
A túzok törzsalakjának legéletképesebb populációja Békés megye északi területein él. A mezõgazdasági munkák során veszélybe került fészekaljak megmentését, a tojások kikeltetését és a felnevelt túzokok visszavadítását hazánkban a dévaványai Túzokrezervátum koordinálja.
A Dél-Tiszántúl vizes élõhelyeinek szerepe a madárvonulásban nemzetközileg is jelentõs. A számtalan itt átvonuló, pihenõ madárfaj közül kiemelhetjük a darut, a kis liliket és a pólingokat, melyeknél a világállomány zöme érinti vonulása során az említett területeket.
Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság:
5541 Szarvas, Pf. 72. Anna-liget
T: (66) 313-855, 312-459
Fax: (66) 311-658
Veszprém és Zala megye rendkívül változatos földrajzi adottságai kiemelkedõen sok természeti értéket õriztek meg számunkra.
A Balaton északi partvonalától a Rába síkjáig, a Marcal folyó völgyétõl a Tési-fennsíkig, a Mura-mentétõl a Kis-Balatonig számos geológiai, botanikai, zoológiai és tájképi érték érdemelte ki a természetvédelmi oltalmat.
A Balaton-felvidéki Nemzeti Park 56 682 hektáros területén kívül Veszprém megyében két tájvédelmi körzet és 20 természetvédelmi terület, míg Zalában két természetvédelmi terület áll országos védelem alatt.
Helyi (önkormányzati) védettséget élvez további 417,5 ha (31 helyszínen) illetve 746,3 ha (87).
Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság:
8200 Veszprém, Vár u. 31.
T:
(88) 427-855 Fax: (88) 427-056
A Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság mûködési területe Magyarország sûrûn lakott, infrastrukturális és ipari létesítményekkel behálózott középsõ részén helyezkedik el.
Az Igazgatóság a Fõváros, Pest megye, Komárom-Esztergom megye, Fejér megye területén gyakorol hatósági (szakhatósági) jogkört, valamint természetvédelmi- és vagyonkezelési feladatokat lát el.
Mûködési területén országos jelentõségû védett területként a Duna-Ipoly Nemzeti Park mellett jelenleg 7 Tájvédelmi Körzet és 28 Természetvédelmi Terület található, melyek kiterjedése összesen közel 118 ezer ha.
A térségre ható környezeti ártalmak az ország más tájegységeihez viszonyítva hatványozottan jelentkeznek, ezért a konfliktusokkal terhelt természeti környezet védelme különösen nagy erõfeszítéseket igényel.
Ugyanakkor a természeti értékek változatossága, sokszínûsége még ma is lenyûgözõ, akár a síkvidéki, akár a hegyvidéki védett területeket vagy a vizes élõhelyeket tekintjük.
Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság:
1021 Budapest, Hûvösvölgyi út 52.
T:
(1) 200-4033, 200-4066
AMIT A JOGSZABÁLYOKRÓL TUDNI KELL
Az erdõtörvényrõl
"Az erdõ a szárazföld legösszetettebb természeti rendszere, amelynek léte a környezetre gyakorolt hatásaiból eredõen az egészséges emberi élet egyik alapvetõ feltétele.
Az erdõ a termõtalaj, a légkör és a klíma védelmében, a vizek mennyiségének és minõségének szabályozásában betöltött meghatározó szerepe mellett meghatározza a táj jellegét, szebbé teszi a környezetet, testi, lelki felüdülést ad, õrzi az élõvilág fajgazdagságát, megújítható természeti erõforrásként a környezeti állapot folyamatos javítása mellett nyersanyagot, energiahordozót és élelmet termel. ... Az erdõ fenntartása és védelme az egész társadalom érdeke, jóléti szolgáltatásai minden embert megilletnek, ezért az erdõvel csak a közérdekkel összhangban szabályozott módon lehet gazdálkodni." - ezekkel a mondatokkal kezdõdik az országgyûlés 1996. június 18-i ülésnapján elfogadott új erdõtörvény.
Az erdõ elsõdleges rendeltetése szerint:
- védelmi,
- gazdasági,
- egészségügyi-szociális, turisztikai,
- oktatási-kutatási célokat szolgálhat.
A természetjárás szempontjából számunkra fontos meghatározások a turisztikai, valamint az oktatási céllal fenntartott erdõterületek, melyek - a felsorolás sorrendjében - lehetnek a sport, turisztikai és üdülés céljára kijelölt üdülõerdõk (parkerdõk), valamint az erdõterületen kialakított vadasparkok. Természetesen egy erdõt csak egy kategóriába besorolni nem lehet, hiszen a törvény bevezetõjében említett meghatározásban is többféle szerepe van. A fenti kategóriába sorolás az erdõ elsõdleges rendeltetését szabja meg, emellett másodlagos, harmadlagos rendeltetésként elláthatja a védelmi és gazdasági feladatokat is.
Az erdõ növényvilágának védelme érdekében az erdei élõfáról, a cserjérõl gallyat, díszítõ lombot gyûjteni nem szabad. A jóérzésû természetjáró, aki valóban szereti a természetet, még a virágot sem tépi le, hiszen a virág ott szép, ahol nyílik. A letépett és órákig kézben tartott erdei virágok a táptalaj és víz hiányát sokszorosan megérzik a termesztett, vágott virágokkal szemben, és rövid idõ alatt elhervadnak. Azt a célt, hogy otthon díszítsék a lakást, nem tölthetik be, hiszen a már elhervadt virágot a "természetbarát" az elsõ szemétgyûjtõbe kidobja. A Budai hegységben több virágfaj pusztult ki emiatt az utóbbi pár évben.
Természetesen vannak engedéllyel végezhetõ erdei haszonvételek. Így lehetséges az elhalt fekvõ fa és gally gyûjtése, a kidöntött fáról történõ fenyõgally, toboz, díszítõlomb gyûjtése, a gomba, a vadgyümölcs, moha, virág, illetõleg a gyógynövény gyûjtése. Védett területen fekvõ erdõ esetében az erdészet engedélyén felül a természetvédelmi hatóság engedélye is szükséges ilyen esetben.
Az erdõtörvény természetesen tiltja bármilyen szemét és hulladék elhelyezését az erdõben. Sajnos kevesen tartják ezt be. Sok kiránduló - nem természetjáró (!) - úgy gondolja, hogy amire már nincs szüksége (italos dobozok, szalvéták, stb.) az erdõben korlátozás nélkül megszabadulhat. Az igazi természetbarát erre a célra visz magával egy zacskót. Hiszen, ha a csokoládét a csomagolóanyagával együtt elbírta a célig, a tartalmától megfosztott ezüstpapír, amely így már jóval könnyebb, nem okozhat nagy terhet, hogy az elsõ szemétgyûjtõig elvigye.
Az új erdõtörvény külön szakaszban tárgyalja az erdõterület üdülés és sportolás céljából történõ látogatását. A túravezetõ számára - a természetvédelmi szabályok mellett - talán ezek a paragrafusok azok, melyeket alaposan ismernie kell. A törvény kimondja, hogy: "Az erdõterületen - annak rendeltetésétõl függetlenül - üdülés és sportolás céljából gyalogosan bárki saját felelõsségére ott tartózkodhat, melyet az erdõgazdálkodó tûrni köteles ... ezért díjat nem kérhet." A megfogalmazás egyértelmûen leszögezi, hogy "...kerékpározni és lovagolni, motorral, illetõleg gépkocsival közlekedni csak az arra kijelölt úton szabad."
Az erdõterületen történõ mozgást bizonyos esetekben korlátozhatják. Az erdõterület üdülési, illetõleg sportolási célból - a kijelölt út kivételével - nem vehetõ igénybe, amennyiben az
További korlátozások is lehetségesek, amennyiben az erdõ egyes területein való ottartózkodás veszélyezteti a testi épséget, az életet, vagy a vagyoni biztonságot, illetõleg zavarja az erdõgazdálkodási munkákat. Elõbbire sajnálatos példa a '90-es évek közepén a Pilis-Visegrádi és Börzsöny hegységekben történt nagy havazást követõ katasztrofális állapot, amikor az ágakra fagyott hó és jég súlyától több ezer fa dõlt ki, vagy veszítette el a lombkoronáját.
Az erdõt nem csak sportolásra lehet igénybe venni. Az erdõkben vadászat is lehetséges. A fegyverhasználat veszélyekkel jár, ezért vadászat idején a vadásztársaságok átmenetileg korlátozhatják az erdõterület egyes részeinek látogatását. Ebben az esetben kötelesek a helyszínen a megfelelõ tájékoztatásról gondoskodni. A korlátozást kiterjeszthetik arra az esetre is, amikor az erdõterület tömeges látogatottsága zavarhatja, vagy veszélyeztetheti az ott élõ vadállományt.
Az erdei növények egyéni szükségletet nem meg haladó mértékû gyûjtését állami tulajdonban lévõ erdõterületen a törvény megengedi, azt az erdõgazdálkodó nem kifogásolhatja. Ezek körébe tartozik a gomba, vadgyümölcs, virág és díszítõlomb.
Az erdõgazdálkodó hozzájárulásával szabad az erdõterületen:
Ha a sporttevékenység védett erdõterületen kerül megrendezésre, akkor az erdõgazdálkodó engedélyén kívül az illetékes természetvédelmi hatóság engedélye is szükséges.
Védett természeti területen lévõ erdõ esetén az erdõtörvény rendelkezéseit a természet védelmérõl szóló törvényben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni.
Az erdõterületen kutyát sétáltatók számára fontos tudni, hogy a vadászati törvény értelmében a vadász, vagy az erdész a vadállomány védelme érdekében elpusztíthatja a gazdája hatókörén (irányításán és ellenõrzésén) kívülre, de attól legalább kettõszáz méterre került, vagy az egyébként vadat ûzõ kutyát.
A természetvédelemmel kapcsolatosan szükséges megemlíteni az erdei tûzvédelmet. Erre azért is van szükség, mert a túrák során a programhoz tartozhat a tábortûz, a szalonnasütés is. Az erdõ védelme érdekében a túravezetõnek tisztában kell lennie a vonatkozó erdõvédelmi és tûzvédelmi szabályokkal is. Természetesen a legfontosabb a megelõzés.
Tilos tüzet gyújtani erdõterületen, valamint annak kétszáz méteres körzetében, ha a tûz továbbterjedésének feltételei különösen kedvezõek. Ugyancsak tilos az erdõterületen tüzet közvetlenül vagy közvetve okozó tárgyak elhelyezése, tárolása és eldobása (azaz nyílt lángot használni, dohányozni és égõ gyufát eldobni).
Védett természeti területen lévõ erdõben tûz gyújtására a természet védelmére vonatkozó jogszabályokat kell alkalmazni. Erdõterületen tûz gyújtására és fenntartására - az erre a célra kijelölt helyek kivételével - csak az erdõgazdálkodó, illetve az erdõgazdálkodó írásbeli engedélye birtokában levõ személy jogosult.
Az erdõgazdálkodó a parkerdõ területén turisztikai célból és tûzvédelmi szempontból állandó és biztonságos tûzrakó helyet köteles kialakítani. Az erdõgazdálkodó által kialakított tûzrakóhelyen a tûzvédelmi rendelkezések betartásával bárki jogosult tüzet rakni. Ebbõl következik, hogy erdõben turisztikai célból csak a kijelölt tûzrakóhelyeken szabad tüzet gyújtani! Ha másutt találunk tûzrakást, azt el kell oltatni, vagy oltani. A tûz õrzésérõl, valamint annak - a helyszínrõl való távozás elõtti - biztonságos eloltásáról a tûzgyújtásra jogosult köteles gondoskodni.
Mirõl lehet felismerni a hivatalos tûzrakóhelyet? Az ilyen tûzrakóhelyeket - a faállomány védelme érdekében - kizárólag tisztásokon létesítik, ahol kisebb a veszélye annak, hogy a fák törzse, vagy lombkoronája lángra kapjon. A tûzrakóhelyet kõvel rakják körbe, sok esetben a köveket habarccsal erõsítik egymáshoz. Formájuk szabályos, kialakításuk esztétikus. A turista térképeken ezek helyét piros háromszöggel jelölik. A tûzrakóhely mellett számos esetben erdei pihenõ is található, asztalokkal, padokkal.
Nagyon fontos, hogy a tûz meggyújtása elõtt a tûzrakóhely körüli 60 cm - 1 m sávon belül minden éghetõ anyagot el kell távolítani, hogy az esetlegesen kicsapodó szikrák ne okozhassanak tüzet.
Meggyújtott tûzrakást felügyelet nélkül hagyni nem szabad!
A tûz eloltása hosszabb folyamat is lehet. Amennyiben nem áll rendelkezésre víz, a tüzet a parázs széthúzásával ki kell hûteni (ez órákig is eltarthat). A parázsra homokot kell szórni, ez megakadályozza az oxigén égõ anyaghoz jutását. Az erdei talaj erre nem a legalkalmasabb, mert nagy mennyiségben tartalmaz éghetõ szerves anyagokat, melyek a hõ hatására begyulladhatnak. A kialudt parázs tetejére köveket kell helyezni, amely megakadályozza az esetlegesen még parázsló részek szél által történõ széthordását, ami erdõtüzet okozhat. Erre az óvintézkedésre azért van szükség, mert sohasem lehetünk teljesen biztosak afelõl, hogy a tûz teljesen kialudt. Elterjedt az a nézet, hogy az eloltott tûzrakásra keresztbe két faágat kell tenni, ezzel jelezve a tûz eloltását. Ezt a megoldást nem tanácsoljuk, mert a fa - a kõvel ellentétben - éghetõ anyag. Egy eloltotnak hitt tûzrakás emiatt késõbb újra gyulladhat.
Aki erdõtüzet vagy tûzveszélyt észlel és azt eloltani, illetve elhárítani nem tudja, köteles az illetékes tûzoltóságot, vagy a települési önkormányzat polgármesteri hivatalát, és az erdõgazdálkodót haladéktalanul tájékoztatni, és a tûz oltásában a tõle elvárható módon közremûködni. Erdõtûz esetén - az erdõ õrzésével, védelmével megbízott személy jogosult a közelben lévõ személyeket az oltásba bevonni.
Fokozott tûzveszély esetén a földmûvelésügyi miniszter - a belügyminiszterrel való egyeztetés mellett - az ország egészére vagy meghatározott területén lévõ erdõre, valamint az erdõterület határától számított kétszáz méteren belüli területre - átmeneti idõre - általános tûzgyújtási tilalmat rendelhet el. Ekkor még a kijelölt tûzrakóhelyeken sem szabad tüzet gyújtani! A tûzgyújtási tilalom kihirdetésérõl, annak feloldásáról a miniszter a Magyar Közlönyben való közzététel, továbbá a sajtó, rádió, televízió útján vagy egyéb módon gondoskodik. Az általános tûzgyújtási tilalom elrendelése esetén, annak feloldásáig az erdõgazdálkodó az erdõbe való belépést és az ott tartózkodást korlátozhatja, illetve megtilthatja.
Az erdõkben sétálva gyakran találkozunk egyenes vonalú sávokkal, ahonnan kitermelték a fákat. Ezeket nyiladékoknak nevezik az egyenességükre utalva. Ezeknek nagyon fontos szerepük van az erdõkben. Kettõs célt szolgálnak: tûzvédelmi feladatuk van, azaz tûzvédelmi sávot képeznek az egyes erdõszelvények között. Másik feladatuk biztosítani a tûzoltók felvonulási útvonalát. Ezeket a nyiladékokat az erdõgazdálkodóknak kötelessége tisztán tartani. Sajnos sok helyen tapasztalhatjuk, hogy ezt a munkát az érintettek elhanyagolják.
A túravezetõk kötelesek a csoport tagjait kioktatni a tûzvédelmi szabályokra, valamint az erdõtûz esetén tanúsítandó magatartásra.
Erdõtüzek oltása
Az erdõtûznek 12 fajtája létezik, azonban számunkra elég a négy legfontosabb ismerete:
Az alomtûz, vagy futótûz leginkább csak az aljnövényzetben tesz kárt.
A koronatûz leggyakrabban a fenyvesekben alakul ki, az égõ gyantából képzõdõ gázok hirtelen meggyulladásakor. Koronatüzet csak szélesre kialakított famentes sávokkal és legtöbbször ellentüzekkel lehet megfékezni. Itt a széles nyiladékoknak nagy szerepe van.
Törzstûz oltásakor az égõ fatörzsekre földet kell szórni.
Talajtûz esetén pedig a terület körbeárkolásával akadályozhatjuk meg a tûz tovaterjedését. Ekkor lehetõleg az ásványi talajig kell leásni és a kitermelt földet a tûzre szórni.
Az oltás mindig a tûz veszélyességéhez igazodik. Kisebb tüzeket szélcsendes idõben arcvonalból is lehet támadni. Nagyobb tüzek esetén, melyek nagy hõséget, füstöt gerjesztenek, ez a módszer nem alkalmazható. Ekkor a tûz kiszélesedését kell megakadályozni. Tûzvédelmi sávot kell a tûz körül létrehozni az éghetõ anyag tûz felé történõ befelé söprésével. Szükség esetén körülárkolást is kell végezni, a kitermelt földet pedig az árok tûz felé esõ oldalára kell hányni, mintegy gátat emelve a tûz terjedése elé.
Sok esetben csak ellentûz gyújtásával lehet a nagyobb kárt megakadályozni. Az ellentûznél a talajon fellépõ légáram a felmelegedõ levegõ felszállása következtében a tûz felé vonul, és így az ellentûz látszólag a szél ellen halad. Az ellentûz meggyújtása elõtt a mögöttes területrõl széles sávban minden éghetõ anyagot el kell távolítani.
A fenyõerdõ oltása lehetetlen feladat. A gyantából a hõ hatására feltörõ gázok következtében a fenyves robbanásszerûen gyullad be. Ekkor csak a tûz továbbterjedését lehet megakadályozni, az égõ erdõszelvény szélén lévõ fák kivágásával és a tûz felé történõ bedöntésével. A befelé döntéssel a védõsávon átnyúló tûzhíd kialakulását kerülhetjük el.
Az oltás befejeztével sem szabad a területet felügyelet nélkül hagyni, ugyanis fennáll az újragyulladás veszélye.
A technika fejlõdésével a természetjárók eszköztára is bõvül. A sportfelszerelések mellett sok túrázó rendelkezik mobil telefonnal is. Ez ugyan felesleges súlynak tûnik a túra során, de elõfordulhat, hogy szükség lesz rá. Kérjük, akinek van ilyen készüléke, ne hagyja otthon. Bajbajutott embertársunkon való azonnali segítés lehetõsége, vagy erdõtûz észlelésekor az illetékes szervek értesítésének gyorsasága lényeges szempont. Segélykérés esetén pedig a hívás ingyenes. Az idõben riasztott tûzoltók milliós értékû - az élõvilág szempontjából felbecsülhetetlen - kártól menthetik meg az erdõt.
Mobil telefonról történõ hívás esetén az alábbi telefonszámok hívása ingyenes:
Ha tüzet észlelünk, azt az alábbi módon kell jelenteni:
A természetben járók, mint minden állampolgár, kötelesek betartani az ország törvényeit. A túravezetés nem csak sport, hanem felelõsségteljes munka is. Annak ellenére, hogy a túravezetõ tevékenységét egyetlen jogszabály sem határozza meg, a vizsgabizonyítvány munkavállalásra nem jogosít, a túrázó csoport vezetõje - a túravezetõ - jogilag felelõs a reá bízott túrázókért. Az utóbbi évtizedben nem egy bírósági per zajlott le túravezetõk ellen, az általuk elkövetett hibák miatt, melyek között volt halállal végzõdött tragédia is.
Az elõzõ fejezetekben ismertetett törvényeken kívül számos más jogszabály is létezik, melyekbõl kigyûjtöttük a legfontosabbakat és amelyek ismerete fontos a túravezetõ számára. Ezek az 1. Mellékletben megtalálhatók. Felhívjuk a figyelmet, hogy a kivonatosan ismertetett jogszabályok a jegyzet írásakor hatályos változatokat ölelik fel, ezek az idõk folyamán módosulhatnak.
A turistaõrség igénye
A hazai turistaság történetében kezdettõl fogva létezett a szándék, "...az erdõk csendjét és szépségét nemcsak élvezni, de azokat megvédeni is törekedjünk.", olvasható az 1930-ban megjelent "Magyar Turista Élet" címû lapban.
Az ezzel kapcsolatos elsõ hivatalos lépés az erdõkrõl és a természetvédelemrõl szóló 1935. IV. törvénycikk utólag kiharcolt záradéka, a 312. paragrafus, az úgynevezett turistaszakasz. Ez elrendeli, hogy "...az erdõterületeken a turisták által használt útvonalakat törzskönyvezni kell, s azokat csak a Földmûvelésügyi Minisztérium közbejöttével, elõzetes féléves felmondással lehet esetleg elzárni." Ugyanennek a szakasznak a záradéka a következõképpen hangzik:
"A földmûvelésügyi miniszter, a belügyminiszterrel egyetértve, az érdekelt tulajdonosok és szervezetek meghallgatása után rendelettel állapítja meg , hogy a turistaság szervezete és annak közegei mennyiben mûködhetnek közre a jelen paragrafusban megjelölt helyeken és utakon a rend fenntartásában."
Ennek megvalósítására történtek kisebb kísérletek. A Túravezetõk Testülete 1937. október 18-i ülésén megvitatta a turistabiztosi és turistaõrségi intézmény létrehozását.
1938-ban, a fent említett Magyar Turista Élet c. lap szeptemberi száma két ízben is utalt a turistaõrség szükségességére és javaslatot tett feladatkörének kialakítására. Hiszen - utalva egy másik cikkre - "A turisták fegyelmezésére csak a turisták alkalmasak, a kirándulás címén ûzött visszaéléseket, az egyesek közveszélyes kihágásait, csendõrök, rendõrök egyedül sohasem fogják tudni megakadályozni, már csak létszámuk csekélysége miatt sem..."
Mindezek az õszinte és lelkes kezdeményezések eredménytelenek maradtak. Eredménytelenek maradtak, mert nem volt visszhangjuk. A turistatársadalom szokott önzetlenségével felajánlotta, de a másik fél, az erdõtulajdonosok társadalma nem igényelte. Enélkül pedig ez a szép elképzelés nem válhatott gyakorlattá. Pedig a szükségességét az akkori turisták épp olyan komolyan érezték, mint mi ma. Bár néhány elszigetelt kezdeményezés volt akkoriban, de ez nem volt számottevõ. 1958-ban a Természetjárás c. lapban Forgács Géza tollából jelent meg újfent a témáról cikk "Természetjáró ellenõrök" címmel.
A Társadalmi Erdei Szolgálat megalakulásának története
Az igazi változás 1961. szeptemberében történt, amikor a Ságvári-turistaházban erdész-vadász-turista találkozót tartottak. Itt vetette fel Végvári Tamás, a Pilisi Parkerdõgazdaság akkori igazgatója újból: "vegyenek részt a turisták is az erdõk védelmében". Konkrét kéréssé Köveskuti György formálta a javaslatot, aki a Budai Erdészet erdõmérnöke volt. A kérelem a Budapesti Vörös Meteor SK Természetbarát Szakosztályához érkezett, ahol Pápa Miklós dr. vállalta a megszervezését.
Az elsõ járõr 1962. július 2-án vasárnap reggel gyülekezett a Budai Erdészet udvarán és indult el hat fõvel a budai hegyekbe. Tagjai voltak: Spirk Tibor, Kahatek Mihályné, László István, Polonkai Lajosné, Spirk Tiborné és Szölgyémi Tamás.
Ezzel útjára indult a Társadalmi Erdei Szolgálat (TESz). Ezt követõen egyre többen kapcsolódtak be ebbe a társadalmi munkába. November 24-én csatlakoztak a mozgalomhoz a Fejér megyei Vörös Meteor turistái. Budapesten is egyre-másra jelentkeztek a kerületi szövetségek, aminek hatására a szervezést a Budapesti Természetbarát Szövetség vette át. 1965. folyamán már számos megyei szervezet is tagja lett a szolgálatnak. Így az idõközben országossá nõtt Társadalmi Erdei Szolgálat irányítását a TESz Országos Intézõbizottsága vette át Magyarszéki Béla vezetésével. A szolgálat célja a gyakorlati természetvédelem volt.
1966-ban a szolgálat tagjai, szolgálatuk ideje alatt, a hivatalos szervek állásfoglalása alapján, mint "közfeladatot ellátó polgári õrök", a hivatalos személyeknek kijáró jogvédelemben részesültek.
Mivel kezdetben a járõrözés az erdõkre korlátozódott, és a Szolgálat az erdészet munkáját hivatott segíteni az erdészeti fõhatóság irányításával, ezért szakmai felettes szerve a Mezõgazdasági és Élelmezési Minisztérium Erdészeti és Faipari Hivatala volt. Mivel a MÉM EFH-nak feladata elsõsorban a fagazdálkodás irányítása és a termelés kiszolgálása volt, összeférhetetlenség mutatkozott a természetvédelem ellátásával.
Idõközben a bõvülõ igények kapcsán megalakultak a szakági részlegek is, a TESz vízi, barlangi, hegymászó, kerékpáros, és sítúrázók csoportjai is. A Szolgálat elnevezése is, mint Társadalmi Erdei Szolgálat, túlhaladottá vált. Ekkor már felmerült a gondolat, hogy a Szolgálatot új alapokra kell helyezni.
Az MTSz Természetvédelmi Szolgálatának megalakulása
1991 tavaszán a tagság részérõl igényelt változás bekövetkezett. A TESz kivált az idõközben új névre keresztelt Földmûvelésügyi Minisztérium kötelékébõl, és szakmailag a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium Természetvédelmi Hivatala pártfogásába került. Szervezetileg továbbra is a Magyar Természetbarát Szövetség társadalmi szervezeteként mûködött, de már megváltozott névvel. A rövidítést meghagyva Természetvédelmi Szolgálatként mûködött tovább. Az új Szolgálat folytatója volt elõdjének, a társadalmi munkát továbbra is vállaló tagok automatikusan átkerültek az új szolgálat állományába. Megváltozott az igazolvány és a megkülönböztetõ jelzések is, így a jelvény és a karszalag is.
A Pilisi Parkerdõgazdaság és a budapesti TeSz kerületi szervezetei között az erdõgazdaság felügyelete alá tartozó területek õrzésérõl megállapodás született. A kerületek között felosztásra kerültek a Pilis és Visegrádi hegységben, a Gödöllõi körzetben a védelemre, õrzésre szánt területek.
A egyes védelmet igénylõ területek sajátosságainak figyelembevételével szakági szolgálatokat szerveztek. Ennek megfelelõen megalakultak a gyalogos szolgálat mellett a vízi, kerékpáros, sítúrázó, hegymászó, barlangász és ifjúsági szolgálatok. Ezek számára az általános szabályokon túlmenõen a szakáguknak megfelelõ külön feladatuk is volt. Általánosan megemlíthetõk, hogy ezen sajátos feladatok közös vonása az adott területen a szabályok betartása, a szennyezés és kártevés megakadályozása. A szakági szolgálatok ellátásának feltételeit és végrehajtásának módját az egyes szakági bizottságok határozták meg.
A gyalogos szolgálat egyik tevékenységi formája az un. tárcsás szolgálat volt. Ez útellenõrzõ szolgálatként is ismert volt. Az erdõk területén sok helyen, erdõgazdasági célú szilárd burkolattal kiépített úthálózat van. Ez alkalmatlan közúti forgalomra, mivel keskeny, nem megfelelõ a teherbírása. Ezeket az utakat táblával, néhány helyen még sorompóval is lezárják. Sajnos sokan nem veszik figyelembe a behajtási tilalmat, sõt a sorompót is megrongálják. Az illegális behajtók nagymértékben szennyezik a levegõt jármûvük kipufogógázaival, az erdõterületen letapossák a növényzetet. Az útellenõrzõ szolgálat célja az illetéktelen behajtások megakadályozása volt.
A Szolgálat tevékenységének jellemzésére álljon itt néhány adat. Az 1995-ös év során az 1701 tagot számláló országos szervezet tagjai 3678 szolgálatot teljesítettek az év folyamán, melyen összesen 16400 fõ vett részt. Ez utóbbiba beleértendõ a - több szolgálatot is vállaló - járõrök, valamint a velük tartó szakosztálytársak, családtagok, barátok száma is. Ezalatt megközelítõen hétezer eseményt regisztráltak, melyet jeleztek a területileg illetékes természetvédelmi, vagy erdészeti szerveknek.
1996 õszén újabb változás következett be. Az addigi tevékenységet a környezetvédelmi tárca és az MTSz közötti megállapodás szabályozta, a szolgálat ellátását pedig egy belsõ mûködési szabályzat írta le. A új természetvédelmi törvény már jogszabályban ismerte el a társadalmi jellegû gyakorlati természetvédelmet. Az MTSz kizárólagossága ezzel megszûnt, de vezetõ szerepét nem kívánta feladni. Az újonnan jelentkezõ igény a társadalmi méretû gyakorlati természetvédelem iránt túlnõtte az MTSz szervezeti kereteit. A megváltozott helyzet következtében az 1997. május 3-4-én Salgótarjánban megtartott 32. országos TeSz találkozón a szervezet kimondta feloszlatását. Ezzel az MTSz 34 éves társadalmi természetvédelme megszûnt.
A Polgári Természetõr Szolgálat létrejötte
Az 1996. évi LIII. törvény 64-66. paragrafusai rendelkeznek az állampolgárok részvételérõl a természetvédelemben. A polgári természetvédelmi õrszolgálat tagjai a nemzeti park igazgatóságok vagy az önkormányzati õrszolgálatok munkáját segítik. Velük szemben a törvény emelt szintû követelményeket ír elõ. Szolgálati vezénylésüket már nem a természetbarát területi szervezetek megbízottai végzik, hanem az illetékes állami természetvédelmi szervek õrparancsnokai és tájvédelmi körzetek vezetõi.
A környezetvédelmi tárca a Magyar Természetbarát Szövetséget kérte fel a PTSz felállításának megszervezésére és a tagtoborzásra. A Polgári Természetõr Szolgálat magja az MTSz TeSz tagjainak sorából került ki.
A polgári természetõrök - társadalmi munkában - kilenc területi és egy központi csoportra tagozódva végzik az ország területén a gyakorlati természetvédelmi munkájukat. A területi felosztás azonos a nemzeti park igazgatóságok területi beosztásával. Az egyes igazgatóságokon belül a PTSz tagokat tájvédelmi körzetekhez osztják be állandó jelleggel. Erre azért van szükség, mert egy adott védett terület növény és állatvilágát alaposan megismerni csak így lehet.
Polgári természetõri tanfolyamra középfokú végzettséggel lehet jelentkezni. Kivételt képez a központi csoport, ahová csak felsõfokú képesítéssel rendelkezõ kerülhet be, korlátozott számban. Polgári természetõrnek a nemzeti park igazgatóságokon lehet jelentkezni a korábbi fejezetben megadott címeken és telefonszámokon.
Az 1996. évi LIII. törvény 64-66. paragrafusai és a polgári természetõrökre vonatkozó miniszteri rendelet megtalálható a mellékletben.
TÚRAVEZETÕK FELADATAI A TERMÉSZET VÉDELMÉBEN
Oktatás, nevelés, tájékoztatás
Kétféle ember van. Van aki a természetnek és van aki a szép tájnak a barátja. A kettõ között azonban óriási a különbség. A szép tájak barátja a természet iránt nem érez különös szeretetet, csupán az úgynevezett vonzó, attraktív vidékek iránt táplál rokonszenvet. Hangulatos kulisszára van csupán szüksége. Kívülrõl közelít a természethez és nem azonosul vele.
A természetbarát is szereti a szép tájat, de ugyanakkor azonban a mögötte rejlõ nagy természetet látja, még a legegyszerûbb formában, még a legkisebb részletben is. Ezért még az égboltnak is örül, ami egy hegy, vagy a Balaton fölé borul. Számára a rét is derûs látványt nyújt, s örömét leli a parkban virító gyermekláncfûben is.
"Turista az, aki útra kél azért, mert foglalkozásának egyformasága, gondjainak sokasága közepette álmaiban feltûnik elõtte egy olyan szebb világ, melyben zöldebb a fû, kékebb az ég, magasabbak a hegyek, szebbek, vagy különösebbek a házak, barátságosabbak az emberek; s aki az álomkép eredetijét fáradságtól vissza nem riadva keresi, s mert hiszen e földön élünk, talán soha meg nem találja, de azért jó kedvét nem veszíti, hiszen örömét éppen ez a keresés teszi." (Eötvös Lóránd)
Eötvös Lóránd szavai ma is aktuálisak. Azonban a meghatározásában lévõ turista fogalmát átalakította az idõ. Az idegenforgalom felhasználta saját céljai számára. Mi elsõsorban természetjárót értünk e fogalom alatt, nem utazót. Mi a különbség e kettõ között?
Az "idegenforgalmi" turista felkerekedik otthonából és elutazik más tájakra, ismerkedik más kultúrákkal, emberekkel, de eközben a civilizációban marad.
A természetjáró, sportoló. Számára az egészséges életmód a meghatározó. Különbözõ szakágakban végzett szabadidõs sporttevékenységgel védi egészségét, mely egyben testi, lelki felüdülést is ad számára. Fontos tényezõ, hogy mindezt a civilizáción kívül, a természetben végzi.
A természetjárók többsége nem öncélúan ûzi sporttevékenységét. Természetbarátként óvja, védi mindazt, ami számára életszükséglet. Tiszteletben tartja mások érdekeit, a természet élõvilágát, csendjét, tisztaságát. Hiszen tudja, máskor is szüksége lesz rá.
A túravezetõk még ennél is többre hivatottak. Õk nem alkalmi ismerõsei a természetnek, henem munkájuk kapcsán - hiszen a túravezetés felelõsségteljes munka - szoros kapcsolatban élnek vele. Nélkülözhetetlen, hogy a csoport tagjai számára jó példát mutassanak. A túravezetõ viselkedése meghatározhatja a túratársak cselekedeteit is. Nincs nagyobb szégyen, mint amikor a társak figyelmeztetik a túravezetõt rendbontása miatt. A példamutatás mellett elengedhetetlen a túravezetõ túratársakkal szembeni emberséges bánásmódja. Hiszen, mi természetjárók is, sokfélék vagyunk. A túravezetõnek mindenkivel meg kell találnia a megfelelõ hangnemet. A jó légkör élvezetessé teszi a túrát és elõsegíti az esetleges gondok gyors felejtését.
A túravezetõnek számos témakörben otthonosan kell mozognia. A túravezetõi tanfolyam ebbõl a szempontból nem lehet teljes. Hiszen mindez olyan mértékû ismeretanyagot követelne meg, ami túlhaladja egy tanfolyam kereteit. Ennél fogva a jó túravezetõ mindig továbbképzi magát. A túrák elõtt felkészül a látnivalókból, az élõvilág és kultúrtörténet tájra jellemzõ ismeretanyagából. Nincs jobb, mint amikor a vezetõ lelkesen, szenvedélyesen tudja bemutatni a túratársaknak a túraútvonal mentén található látnivalókat, tájképi és építészeti érdekességeket. Felhívja a figyelmet a természet értékeire, jellegzetességeire, flórájára, faunájára és ezzel akarva-akaratlanul is tanítja túratársait.
Vannak túravezetõk, akik a meghirdetett útvonalat elõször jegyzetfüzettel a kezükben bejárják, majd otthon elõveszik a "szakirodalmat" és alaposan felkészülnek az ismertetõ kiselõadásokra. Ha egyedül nem gyõzik, a túratársak közül felkérhetnek másokat is erre a feladatra. Egy érdekfeszítõ, lebilincselõ túra csak emeli a túravezetõ tekintélyét.
A túravezetõnek ajánlatos vezetõi képességekkel is rendelkeznie. Határozottan kell fellépnie, hiszen neki kell kézben tartani az egész csoportot. Meg kell fékeznie a rendbontókat, a csoport széthúzóit. A túravezetés során figyelnie és ügyelnie kell a környezet és természet megóvására, szükség esetén a tagokat tájékoztatnia kell az írott és íratlan szabályokról, a természetben történõ viselkedés elvárásairól. Ne feledjük, igazi természetbaráttá az válik, aki nem csak szereti, hanem védi is a természetet.
Magatartási szabályok
Természetbarátnak lenni egy magatartásforma, mely elsõsorban a megelõzésben jut kifejezésre. Kötelességünk a jövõ nemzedék számára megõrizni mindazt a szépet és jót, ami körülvesz bennünket. A kedvezõtlen változások elsõsorban emberi tevékenységek következtében állnak elõ, ezért alapvetõen fontos, hogy kialakuljon a túrázókban a környezetünkért felelõs magatartás. A túravezetõkre hárul az a feladat, mely során a túratársak gondolkodásmódjában ezt a szemléletváltozást létrehozzák.
Csokorba foglaltunk néhány gondolatot, melyek betartása elengedhetetlen a természetben járók számára. Íratlan szabályokat, amolyan erdei illemtan félét. De bárhol, bármikor, bárki számára megszívlelendõ tanácsokkal szolgál:
*
A túravezetõ polihisztor. Szinte mindenhez kell értenie. Nem csak sportvezetõ, hanem természetvédõ is kell, hogy legyen. Õ az egyik közvetítõ közeg az emberek és a természet között. Emberekkel tart kapcsolatot, ezért nevelõi, pedagógusi tevékenysége nem elhanyagolható a tudatformálás terén.
A természet csodálatos dolog. Törekednünk kell annak elérésére, hogy egyre több ember váljon valóban természetbaráttá, mert ezzel nõ az esély arra, hogy természeti értékeink változatossága, sokszínûsége a jövõ nemzedék számára is megmaradhasson.
A fa fohásza Vándor, ki elhaladsz mellettem, Én vagyok tornácod barátságos fedele, Én vagyok a gerenda, mely házadat tartja, Én vagyok házad ajtaja,
|
Lásd a Természetvédelem - jogszabályismeret mellékletet
Felhasznált irodalom: