Horváth T. Csaba
A túraversenyekről szóló, elmondásra érdemes régebbi kis történeteim már fogyóban vannak. Mielőtt bizonytalan időre lezárnám ezt a sorozatot, szeretnék még két versenyről szót ejteni.
Ennek a két versenynek nincs különösebb tanulsága, hacsak az nem, hogy hiába van jó kondícióban egy versenyző, hiába rendelkezik sok-sok tapasztalattal, ha úgy hozza a sors, lehet akár utolsó is, ugyanakkor: lezseren is lehet nyerni... Néha csak szerencse kérdése az egész!
(Mint ahogy lehet öt találata a lottón annak is, aki életében csak egyszer tölt ki egy szelvényt és mint ahogy gyorshajtásért megbüntetik azt a szerencsétlen balekot is, aki egyébként mindig szabályosan közlekedik, csak éppen ott, akkor, egyszer hajtott kicsit gyorsabban a kelleténél...)
Arról, hogy hogyan lehet értelmezni a szerencse fogalmát a tájékozódási versenyeken, majd a következő - a sorozatot lezáró - írásomban fogom kifejteni a véleményemet. Most inkább lássuk a két kis történetet.
A Tájoló '95 jubileumi versenyét 1995. április 23-án rendezték a Zuppa-hegyen. Szép idő volt, minden feltétel adva volt a jó szerepléshez.
Az elmúlt évet nagyon jól zártuk, több versenyt nyertünk a fiammal és ő nyerte meg a Olajmunkás Kupa egyéni versenyét is. A 95-ös év viszont nem túl jól indult - ötödikek lettünk a Tavaszi Kupán -, de már a következő versenyen, a Tájoló-t megelőző Mi a Manó Kupán sikerült az első helyet elérnünk.
Jó erőben voltunk és itt is nyerni akartunk, de nem csak ez volt a célunk. Velünk volt egy fiatal, kezdő versenyző, neki akartuk megmutatni, hogy hogyan kell megnyerni egy versenyt. Szerettük volna vele megszerettetni vele ezt a gyönyörű sportot...
A verseny számunkra könnyű volt, minden simán ment. Sorban találtuk meg a bójákat és könnyen tudtuk tartani az előírt menetidőt. Kétség sem merült fel bennünk, hogy valamit esetleg elhibáztunk. A célba sétálva érkeztünk be - nem lihegve, nem izzadva -, pontosan időre. A fiam még a beérkezés előtt meg is jegyezte: Na, ez is megvan!
Aztán két hét mulva jött a hideg zuhany: a felnőtt férfi kategóriában a 10 induló csapat közül a tizedikek lettünk, vagyis tökutolsók. Még csak hasonlóra sem volt példa egész versenyzői múltunkban...
Áttanulmányozva a versenyértékelést, kiderült, hogy minden feladatot - kötelező útvonal, iránymenet, terepen mért távolság, térképi távolságmérés, térképi irányszögmérés, menetidőtartás - hibátlanul oldottunk meg, csak az elméleti kérdésekből volt 18 hibapontunk és (ami rajtunk kívül senkinek!) volt két álbójánk.
A mai napig sem tudom, hogy hogyan csináltuk ezt; hogy melyik bójákat hibáztuk el és miért...
A másik véglet: 1996. október 20., Mátra Kupa.
Aznap hűvös volt, késve érkeztünk és valahogy nem bíztunk magunkban. Az előző két évben mi nyertük el a kupát és akkor, ott úgy gondoltuk, hogy bármit is csinálunk, harmadszorra úgysem sikerül. Ezek után "lazán" vettük a versenyt, nem erőlködtünk különösebben. Volt néhány perc késésünk - néhol keresgéltük a bójákat - és nem voltunk biztosak benne, hogy mindig a jónál jelöltünk a kartonunkra. Amikor már a célhoz közeledtünk, el is könyveltük magunkban, hogy most nem nyertünk. Csodálkoztunk is, hogy beérkezésünkkor a miénk volt a legjobb eredmény. Nem számít - mondtuk -, mindjárt jönnek a jobbak! De nem jöttek... Azon a versenyen 116 ponttal (két tévesztéssel és nyolc perc késéssel) is nyerni lehetett. Ezzel az eredménnyel 1994-ben és 1995-ben is csak harmadikak lettünk volna... Itt viszont nyertünk és így végleg elnyertük a Mátra Kupát.
Hát ennyit a szerencse forgandóságáról...
Folytatás: Tapasztalat, tudás és szerencse