Horváth T. Csaba
A következő rövid történet arról szól, hogy még a rutinos versenyző is követhet el (El is követ! Lásd: Murphy...) durva hibát.
1992. őszén a Mecsekben vettünk részt egy versenyen. A verseny amúgy jól szervezett volt; a pálya hossza és a szintkülönbség kb. akkora volt, mint általában a más, hasonló versenyeken, a pontokat is jól tűzték ki. Hogy a versenyen elért harmadik helyünket mégis kudarcnak értékeltem, az abból fakad, hogy csak a verseny végén vettem észre: csakis (már megint...) az én lelkemen szárad a győzelem elmulasztása.
A verseny - amint ez velünk gyakran előfordul - nagy kapkodással kezdődött. Kicsit késve érkeztünk és alighogy elintéztem csapataink bejelentkezését, kiderült, hogy alig van időnk az indulásig. Alighogy átöltöztem, a társaim a kezembe nyomták a térképet és máris indulnunk kellett, mert már késésben voltunk. Nem volt időm a térképet böngészgetni; behajtottam a két szélét, hogy kényelmesebb legyen vinni és már menet közben néztem, hogy merre lesz az első bója.
Az első pontot - illetve annak helyét - könnyen megtaláltuk. (Azért csak a helyét, mert a rendezők által elkövetett egyetlen hiba itt jelentkezett: csak a stekk volt látható egy fa tövén - szerencsére dátummal, jellel -, bója és lyukasztó nem volt, azokat egy félreértés folytán elfelejtették kitenni).
A többi pont megkeresése is aránylag könnyen ment, ámbár volt egy olyan érzésem, hogy mintha messzebb lettek volna, mint ahogy azt a térkép alapján gondoltam. Némelyik pontot éppen ezért kicsit keresni is kellett és így összeszedtünk néhány perc késést, de ez még nem volt veszélyes.
A problémák a 6. ponttól induló kötelező útvonalon kezdődtek és amint utóbb kiderült, itt veszítettük el a versenyt. A 6-os ponttól kezdve pontosan mérni kellett a távolságot, hogy véletlenül le ne térjünk a kötelező útról. A térkép szerint 8 miliméternyit kellett szinten menni, majd ott egy sziklánál kellett elfordulni.
A rutinos versenyző ilyenkor már nem is számolgat, tudja fejből: 8 mm az 120 méter, az pedig 160-170 lépés saját magam mércéje szerint. Mentünk, mendegéltünk, elmúlt már 180 lépés is, de nem találtuk a kis sziklát. Mentünk még vagy 10 lépést a biztonság kedvéért - bóját továbbra sem láttunk - aztán letértünk a szükséges irányba. Meglepődtem egy kicsit, amikor majdnem elértünk egy útkanyart, mert így kiderült, hogy a megtett utunk nem felelt meg egészen a követendő útvonalnak. Azt gondoltam, hogy rosszul mértem le az irányt. Gyorsan korrigáltuk magunkat a domborzati jelek alapján és folytattuk az utat. Attól kezdve kevésbé ügyeltünk a távolságra, mindannyian a terepet figyeltük. De hiába: a célban kiderült, hogy végül is eggyel kevesebb bóját találtunk meg a kötelező útvonalon, mint amennyit kellett volna és ráadásul még időt is veszítettünk.
A százvalahány pont, amit "összeszedtünk", a harmadik helyre volt elég.
A csapattársaim elégedettek voltak, mert addig "A" fokozatú versenyen ritkán szerepeltek és ahhoz képest jó volt nekik a harmadik hely. Amikor kiderült, hogy fiaink - akik szintén egy csapatban indultak - elsők lettek a "B" fokozatú versenyen, még inkább jókedvünk lett. Én azonban magamban egy kicsit szomorú is voltam, mert arra gondoltam, hogy milyen szép lett volna, ha mi is nyertünk volna.
Akkor lettem azonban igazán rosszkedvű, amikor a célban kiterítettem a térképet, hogy gondolatban mégegyszer végigmenjek a pályán. Ekkor derült ki ugyanis, hogy a térkép nem a szokásos "15 ezres" volt, hanem 1:20 000-es léptékű.
Rögtön világossá vált, hogy az elején miért kellett keresgélnem a pontokat, a kötelező útvonal elején - amikor pontosan mértem a távolságokat - miért nem találtuk a kis sziklát és miért értük el majdnem azt az útkanyart, amit el kellett volna kerülnünk. Nyolc mm-nyi térképszerinti távolságnál az eltérés már 40 m a méretarányok különbözőségéből adódóan. Ilyen rövid szakaszon ennyit nem lehetne tévedni. Mi azonban mégis legalább 30 m-rel előbb fordultunk el, ezért hagytunk ki egy pontot.
Mit mondjak, vígasztalhatatlan lettem. Számomra érthető volt - csak megbocsátható nem -, hogy a nagy sietségben elfelejtettem megnézni a méretarányt. Később pedig már véletlenül sem vehettem észre, mert a térképnek éppen azt a részét, amin a méretarány volt feltüntetve, még a rajtban visszahajtottam.
Nagyon bántott, hogy két kezdő csapattársamnak nem sikerült megszereznem azt a nagy élményt, amit az első hely jelent. Aztán azért is bántott a dolog, mert akárhányszor új - vagy leendő - versenyzővel beszélgettem, sohasem felejtettem el felhívni a figyelmét arra, hogy a verseny kezdete előtt mindig meg kell nézni a térképen a méretarányt, az alapszintközt és az utolsó helyesbítés évét. És most ezt éppen én nem tettem meg...
Azóta eltelt már néhány év, de ez a verseny - és tanulsága - számomra örökre emlékezetes marad.
Vigasz: nem csak a jó pap, hanem a jó versenyző is holtig tanul... az utóbbi a saját hibáiból.
Folytatás: Ki is az ellenfél ?