Horváth T. Csaba
1992 nyarán a tiszaújvárosi Olefin SC már a 6. országos egyéni tájékozódási túraversenyt szervezte a Bükkben. Fiammal együtt nagyon készültünk erre a versenyre. Ez a verseny számunkra kettőnk külön versenyét is jelentette. Mindketten bizonyítani akartunk: a fiam azt, hogy már jobb nálam; én pedig azt, hogy még mindig vagyok olyan jó, mint ő (Az előző évben ugyanis holtversenyben a harmadik helyen végeztünk).
A fiam biztosra vette, hogy ő fog nyerni. Én is bíztam magamban, amit arra alapoztam, hogy a pályán nyújtott hibátlan teljesítmény esetén nekem nagyobb az esélyem a győzelemre, mert az elmélet - ami ezeken a versenyeken beleszámít az értékelésbe - nekem jobban szokott sikerülni.
Optimista voltam, mert jó volt az erőnlétem és bíztam abban, hogy a verseny rendezői több éves gyakorlattal a hátuk mögött egy jó pályát fognak kitűzni és egy jó pályán, ahol nincsenek vitatható pontok, sikerülhet a hibátlan teljesítmény. Ezek után szinte természetes, hogy messze a vert mezőnyben végeztem két álbólyával és félórás késéssel. Hogy mégsem voltam olyan nagyon elkeseredve, annak az volt az oka, hogy a fiamnak sikerült megnyernie a versenyt.
Kezdjük az elején.
Tekintettel arra, hogy már több éve nem Tiszaújvárosban lakunk, a versenyt megelőző napon el kellett indulnunk, hogy időben, kényelmesen ott tudjunk lenni a verseny helyszínén.
Telefonon meg is beszéltem egy régi kedves kollégámmal, hogy a péntek estét a nyéki szőlőhegyen lévő hétvégi házukban töltjük és szombat reggel onnan megyünk fel a Bükkbe.
Pénteken kora este meg is érkeztünk. A hely és az időjárás szép volt, a fogadás "magyaros": a barátom már főzte a gulyást és "először kapjunk be egy karmost!" felkiáltással rögtön töltött egy-egy pohárral. A "karmos" - a barátom szóhasználatában ez a saját főzetésű kisüstit jelenti - jól esett a hosszú út után. Vacsora előtt még fogyasztottunk egy-két kis pohárkával, így aztán a vacsorára kellően jó hangulatba kerültünk. A finom vacsora után jól estek a saját borból kinált fröccsök is, amit a beszélgetés, a régi emlékek felidézgetése közben el-elkortyolgattunk.
Este tíz óra körül még gondoltam a másnapi versenyre és készülődni kezdtem a lefekvéshez, amikor beállított barátom felesége, akit egy régi közös ismerősünk hozott el kocsival. Mit lehetett tenni: újból asztalhoz ültünk és természetesen újra koccintottunk. Jóval elmút éjfél, amikor jól elfáradtan ágyba kerültem...
Valamivel hat óra után keltett a fiam, hogy ideje készülődni, ha a sorsolásra oda akarunk érni. Gyorsan összekészülődtünk és egy alapos reggeli után elindultunk. Kialvatlannak és törődöttnek éreztem magam - mint ahogy az is voltam - és arra gondoltam, hogy ekkora előnyt nem volna szabad adnom se a fiamnak, se másnak...
Közben az idő is elromlott. A hűvös idő jól esett ugyan, de a verseny közben kezdődő eső már nem hiányzott. Amikor megkezdtem a versenyt, még elég kába voltam, de szerencsére az elején még minden jól ment. Az ötödik-hatodik pont körül kezdtem úgy érezni, hogy még minden sikerülhet. De hát, milyen is az élet? Amikor már kezd bizakodni az ember fia és kezdi összeszedni magát jön és érvényesül Murphy törvénye: ami elromolhat, az el is romlik.
A 6. pont után megcsúsztam egy nedves ágon és majdnem kitörtem a bal kezemen két ujjamat, ahogy esés közben letenyereltem. Először fel is akartam adni a versenyt, hiszen még a térképet is nehéz volt tartanom, de végül folytattam. Közben azonban az eső tovább esett és hiába volt nylontasakban a térkép, hamarosan teljesen átnedvesedett, ahogy a menetkartont kivettem-visszatettem az állomásokon.
A nedvesség hatására úgy eltüntek a pontok pontos helyét jelző tűszúrások - sőt, a pontok körzetét jelző körök is - mintha nem is lettek volna. A térkép szélére eső 8., 9. és 10. pontok helyét csak körülbelül tudtam behatárolni. Megtaláltam minden pontot - az álbójákat is - , csak éppen a tűszúrás és a körök láthatatlansága miatt nem tudtam eldönteni, hogy melyik az igazi és melyik a hamis. (Szerencsére a köröket összekötő vonalakat golyóstollal húzták meg, azokat nem mosta el az eső.) Kétszer tévedtem és ez a késéssel együtt elég volt ahhoz, hogy még az első tíz közé se kerüljek be.
Tárgyilagosan annyit lehet megállapítani, hogy fáradtan-másnaposan nem lehet eléggé koncentrálni és figyelni mindenre. Ilyen körülmények között törvényszerű a hibázás, ami jelen esetben többek között abban is megnyilvánult, hogy nem vigyáztam kellőképpen sem magamra, sem a térképre (A fiam szinte száraz térképpel ért vissza...).
Legyen tanulság azonban mindenkinek: legjobb nem elázni! De ha nem lehet semmiképpen elkerülni, akkor ázzunk el inkább verseny közben az esőben - közösen mindenkivel, mint előző este, asztal mellett...
Verseny közben annak a versenyzőnek van legnagyobb esélye egy adott "problémás" ponton helyesen dönteni, aki a térkép jelzésein túl, az előfordulható összes zavaró, nehezítő tényezőt a leggyorsabban és a legkörültekintőbben tudja mérlegelni, figyelembevéve az előfordulható térkép- és rendezői hibák lehetőségeit/valószinűségét.
A leghelyesebb döntés meghozatalához szükséges a tapasztalat, vagyis az a tudás, amit igazán csak versenyeken lehet megszerezni.
A versenyeken természetesen mindenkit érhetnek meglepetések. A legtapasztaltabb versenyzők is néha nagyon rosszul szerepelnek. Ennek is megvannak az utóbb feltárható objektív és szubjektív okai. Lehet, hogy indiszponáltak voltak, de az is lehet, hogy nem ők hibáztak...
Egy kezdő versenyző el sem tudja képzelni, hogy mennyi mindenre lehet - és kell is - figyelni verseny közben. Az első versenyünk után azt hittük, hogy a versenyzés egyszerű. A következő versenyen már nyerni akartunk, ami önmagában nem baj, inkább ez a jó. Mi azonban el is hittük, hogy sikerülni fog. Természetesen nem nyertünk a másodikon sem és ez még így ment egy jó darabig. Minden versenyen kiderült, hogy még mindig vannak számunkra új dolgok, amelyek meglepetést, hibázást okoznak. Az eredményeink azért egyre javultak. Egyre gyakrabban kerültünk be az első hat közé és egyszer csak megtört a jég: első helyet is szereztünk.
Most már - sok győzelmen túl - tudom, hogy a győzelemhez a tapasztalat, az elméleti tudás, a jó szem, a szerkesztési feladatok megoldásához szükséges jó készség és a megfelelő kondíció mellett egy jó adag szerencse is kell.
Hogy mi a szerencse? Szerintem az, ha minden tőlünk független körülmény számunkra kedvezően alakul. Pl. Kedvező az időjárás, legalább a választott útvonal környékén hibátlan a térkép, korrekt a pályakitűzés, pontos az értékelés, stb.
Szemüvegesek számára óriási hátrányt jelent a párás, esős idő. Egy térképhiba megtévesztheti - vagy legalábbis kizökkentheti - a legjobb versenyzőt is. A pontatlan bójaelhelyezés torlódást eredményez. Ha viszont bármely okból torlódás alakul ki valamelyik pont közelében, az utóbb érkező versenyzőknek néha nem is kell a bóját keresgélni.
Az is előfordulhat például - különösen az olyan versenyeken, ahol azonnal a verseny után nem tartanak eredményhirdetést -, hogy valaki azért nem lett első, mert esetleg elszámolták az eredményét...
Általában minden ideálistól eltérő körülmény elsősorban a jobbak számára jelent hátrányt és ami hátrány a jobbaknak, az előnyként jelentkezhet a gyengébbeknél. Így aztán a végső sorrend kialakulásába sok minden beleszól.
A tanulság, amit saját tapasztalataim után levonhatok: csak annak a versenyzőnek lehet egy idő után reménye arra, hogy bármely versenyen komoly eséllyel induljon az első helyért, aki a kudarcok után megpróbálja meghatározni azok tényleges okait és képes azokból hosszú távon okulni; vagyis: aki képes az összegyüjtött tapasztalatait hasznosítani.
Végső soron a közel egyformán jó versenyzők között mindig a szerencse dönt; de a jobb versenyzőnek kevesebb szerencsére van szüksége...
Folytatás: Számolni pedig tudni kell