Horváth T. Csaba
A következő kis történet is kudarcról szól, ennek azonban most kivételesen elszenvedője is, okozója is voltam.
1990-ben én voltam a pályakitűző az Olefin SC országos egyéni versenyén. A pálya kijelölésénél arra törekedtem, hogy egy fizikailag nem túl nehéz pályán olyan pontokat határozzak meg, amelyeknek helyzete egyértelműen megállapítható, de mégis könnyen eltéveszthető. Saját tapasztalataim alapján rájöttem ugyanis, hogy a túl könnyű pálya komolytalanná teszi a versenyt. Ha egy pályán sok a hibátlan teljesítmény, akkor végső soron az elméleti verseny dönti el a helyezéseket. Ilyen esetben viszont a verseny nem éri el igazán a célját. (Egyébként is sokan kifejezetten irtóznak a tesztlapoktól...)
A pályakitűzés túlságosan is "jól" sikerült: hibátlan teljesítmény talán nem is volt és még négy-öt álbójával is az első hat közé lehetett kerülni. Sokan bírálták is a pályát.
A verseny után megpróbáltam néhány versenyzőnek megmagyarázni, hogy hol és miért tévedett, de mindenkivel nyilván nem volt módom beszélni. Egyébként is, nem is biztos, hogy igazat adtak nekem, csak éppen nem vitatkoztak velem. Biztosra vehető, hogy voltak néhányan, akik a kudarcukért engem okultak.Mindent összevetve, a pályakitűzési tevékenységem ezen a versenyen nem volt igazán sikeres. Ha más nem is, annyi ugyanis bebizonyosodott, hogy a pálya nehézsége nem volt összhangban a megjelent versenyzők felkészültségével.
Ha ugyanis egy versenyen öt álbójával a legjobb hat közé lehet kerülni, akkor vagy a pálya rossz, vagy nagyon kevés az indulók száma, vagy nagyon nehéz a pálya a versenyzők részére. A pálya - ma is az a meggyőződésem- jó volt, az indulók száma pedig nem volt kevés; így hát maradt az utolsó lehetőség...
A pályán a legkönnyebben eltéveszthető - a legtöbbek által eltévesztett - pont az volt, amiről legkönnyebb volt utólag beláttatni, hogy az mégiscsak jó helyen volt.
A bója egy szikla mellett volt elhelyezve, amelynek fekete pöttyjele egy útkereszteződéstől pontosan északi irányban, kb. 2 mm-re volt jelölve a térképen, egy meredek domboldalban.
A versenyzők közül, akik elindultak az útkereszteződéstől felfelé a domboldalban és megtalálták az első sziklát a mellette lévő bójával, sokan biztosra vették, hogy az az igazi és nem mentek tovább. Még akkor sem, ha számolták a lépéseket. A meredek, köves domboldalban ugyanis nehéz megbízhatóan mérni a távolságot. A helyes módszer a pont megtalálásához ebben az esetben a szintkülönbségek figyelembevétele volt.
Aki kifogásolta, hogy azon a ponton hibapontot kapott, attól megkérdeztem, hogy emlékezete szerint az útkereszteződéshez viszonyítva kb. hány méter magasságban volt a bója, amit megtalált. Általában nem tudtak erre pontos választ adni. Amikor úgy tettem fel a kérdést, hogy volt-e a szintkülönbség 20 m - ami kb. megfelel egy ötszintes épület magasságának -, erre már nem akadt senki, aki határozottan igent mondott volna. A térkép ugyanis négy szintvonalat jelölt a pont és az útkereszteződés között. Aki erre felfigyelt, az biztosan továbbment az első bójánál.
A fentiekből több tanulság is levonható. A versenyeket rendezők számára az a tanulság, hogy nem jó az sem, ha túl nehéz a pálya. A versenyzők számára pedig az, hogy hasonló helyzetben - meredek terepen - elsősorban a szintvonalak (szintkülönbségek) figyelembevételével célszerű tájékozódni, de természetesen a térkép minden részletére is figyelemmel kell lenni.
Folytatás: Néha minden összejön