Horváth T. Csaba
Az egyik első tavaszi versenyünkre úgy indultunk el, hogy nyernünk kell. Nem az első helyezésért járó nyeremény miatt, hanem csak úgy, magáért a győzelemért. Igaz, most sem tudtunk ugyanabban az összeállításban versenyezni, mint mikor - három évvel korábban - elnyertük a kupát, de azért bizakodtunk.
Alig kezdtük meg a versenyt - talán az első és a második bója között voltunk -, amikor az egyik csapattagunknak eleredt az orravére. Erősen és kitartóan vérzett. Vagy tíz percig türelmesen vártunk, de csak nem akart elállni. Közben érkezett egy csapat és egy régi ismerős felajánlotta: visszakiséri versenyzőnket a rajtba, hogy mi tudjuk tovább folytatni a versenyt. Szép volt ez a sportszerű gesztus, de sportszerűtlen lett volna elfogadni (Egyébként ismerősünk harmadik lett a seniorok között...). De nem cak ezért nem fogadtuk el a felajánlást, hanem azért sem, mert bíztunk benne, hogy együtt tudjuk folytatni. Szerencsénkre néhány perccel később elállt a vérzés és újra útnak indulhattunk, természetesen jókora késéssel.
A baj azonban ritkán jár egyedül. Nem sokkal később, egy domb tetején vettük észre, hogy elveszett a menetkartonunk. Le kellett menni a dombról, vissza kellett menni néhány száz métert, mire megtaláltuk. Ez újabb időveszteséget jelentett. Beleerősítettünk, hogy csökkentsük a késést és főként talán ennek tulajdonítható, hogy lekaptunk 2-3 álbóját és figyelmetlenül olvastuk el a menetutasítást, aminek következtében újabb pontveszteséget szenvedtünk el.
Az már csak ráadás volt, hogy az értékelésnél egy olyan ponton számoltak el nekünk pontkihagyást, ahol a menetutasítás szerint nem kellett lyukasztani, mert időmérő pont volt. Ezzel együtt is a mezőny első harmadában-negyedében - a hatodik helyen - végeztünk.
Hogy mi volt a tanulság? Nem is tudom... Új tanulság talán semmi, hacsak az nem, hogy a kiadott menetutasítást mindig figyelmesen kell elolvasni; hiszen minden versenyen találkozhatunk valami újítással, ami meglepetést okozhat, ha kellően nem készülünk fel rá.
Azt már korábban megtanultuk - de úgy látszik, nem eléggé -, hogy adott esetben inkább késsünk néhány percet, de ne kapkodjunk; egy álbója sokkal nagyobb veszteséget jelent, mint néhány perc késés...
Az egészet - úgy, ahogy történt- egy jelzésként kellett, hogy értékeljük a jól sikerült előző (őszi) szezon után (sorozatban három győzelem rangos versenyeken!): talán egy kicsit nagy lett a mellényünk... Pedig tudjuk - mindenkinek tudnia kell -, hogy ebben a sportban sokkal több a bizonytalanságot okozó tényező, mint sok másikban: itt sosem lehet biztosra menni...
Folytatás: Egy furcsa találós kérdés