Horváth T. Csaba
Ez a kis történet ismét arról szól, hogy nagyon figyelni kell minden apró részletre. Még akkor is, ha bármely okból késésbe kerültünk...
1990 májusában a Budai-hegységben vettünk részt egy versenyen. A lakott terület szélén volt a rajt. Az első pont légvonalban talán 500 m-re sem volt a rajttól, egy szárazárok végén, kis sűrűsödés mellett. Problémát nem a bója megtalálása okozta, hanem az, hogy hirtelen sürgős dolga támadt csapatunk egyik tagjának, amit azonnal el kellett intéznie.
Az első pontnál beszerzett néhány percnyi késés azt a természetes reakciót váltotta ki belőlünk, hogy - a késést behozandó - sietni kezdtünk, amivel általában együtt jár a figyelem csökkenése.
A 3. pont után fel kellett kapaszkodni egy kb. tízemeletnyi magas domboldalra, mert ott kezdődött a kötelező útvonal. Alaposan átvizsgáltuk a környéket, bóját nem láttunk sehol. A kötelező útvonal egybeesett egy, a meredek domboldalban szinten haladó ösvénnyel, elindultunk hát azon.
A versenyt megelőzően esők voltak, az úton nagy volt a sár, csak lassan tudtunk haladni. Közben jobbra-balra figyelni kellett, mert az ördög nem alszik, különösen, ha csalafinta a rendező...
Már lassan a kötelező útvonal végére jártunk, de bója csak nem akadt egy sem. Arra gondoltunk, hogy talán nincs is itt semmi ravaszság, egyszerűen csak meg akart kímélni bennünket a rendező attól, hogy a sáros, nedves talajon a meredek domboldalon csúszkáljunk.
A kötelelző útvonalat jelző piros vonal két sziklajel előtt ért véget. Pontosabban: nem egyszerűen végetért, hanem egy kicsit balra elkunkorodott. Ennek azonban a lassan szemerkélő esőben, a rossz látási viszonyok mellett csak annyi jelentőséget tulajdonítottunk, hogy biztosan nem éri el a közvetlenül az út mentén látható sziklákat. Azt hittük, hogy ott lesz a bója, amit azonban nem szabad levenni. Egy kicsit meglepődtünk, amikor nem találtunk ott sem bóját. Mindenesetre nem morfondíroztunk sokat, hanem siettünk tovább.
A célban aztán kiderült, hogy volt ott bója, csak mi viselkedtünk zöldfülűek módjára, bedőltünk a rendezői furfangnak...
A kötelező útvonal piros jelének végén a pici elhajlás - ami olyan volt, mintha véletlenül megcsúszott volna a pályát berajzoló keze - nem volt véletlen. Arra nem figyeltünk fel, hogy a piros jel vége éppen elér (eltakar) egy kis sziklapöttyöt. A bója ott volt, körülbelül 5-10 m magasan, közel az úthoz, egy szikla mögött.
Nem tudom, rajtunk kívül hány versenyzőt sikerült ezzel megtéveszteni, csak azt tudom, hogy ezen a versenyen nekünk a 4. hely jutott, ami tulajdonképpen nem is olyan rossz. Ha azonban egy kicsit jobban figyelünk és gondolunk arra, hogy egy tapasztalt rendező (egy "régi motoros") mindig tud újítani, talán sikerült volna előbbre végezni.
Persze, ezt minden verseny után - az első helyezett kivételével - minden versenyző elmondhatja...
Tanulság: Figyelni mindig kell, de a kötelező útvonalakon még inkább szükséges! A piros vonal minden görbületének, minden "elcsúszásának" jelentősége lehet. A jó rendező hibásan berajzolt pályával nem ad ki a kezéből térképet. Ha a piros jelzés egy picit "lecsúszik" az útról, vagy éppen nem ér el egy tereptárgyat, az valószínűleg nem véletlen. Az első esetben "igazi", a második esetben "álbója" valószínű az adott részen.
Persze, mint minden dolognak, ennek is legalább két oldala van. Lehet, hogy tényleg egy kicsi pontatlanság csúszik be a rajzolásnál és nem veszi észre a rajzoló. Mivel azonban ezt nem lehet előre tudni, mindent ellenőrizni kell, akkor is, ha súlyos percekbe kerül...
Folytatás: Sosem lehet biztosra menni