Horváth T. Csaba
Az előző kis történet azzal a tanulsággal fejeződött be, hogy nem szabad feladni a reményt. Úgy is fogalmazhattam volna, hogy hinni kell a győzelemben. Az első pillanattól kezdve hinni kell a győzelemben: nem szabad egy kis lazítást sem engedélyezni magunk számára.
Az Olajmunkás Kupa 1987. évi egyéni versenye előtt örömmel kiegyeztem volna a bronzéremben, nem hittem benne, hogy akár első is lehetek. A mezőnyben ugyanis egy-két kivétellel ott voltak mindazok, akik már évek óta mindig az élbolyban végeztek vagy éppen nyerték ezt a versenyt.
A verseny előtt feltünt egy fiatalember, akit addig még nem láttam az Olajmunkás Kupa versenyein. Nem a dús, göndör haja volt a feltűnő - ámbár más körülmények között talán az tünt volna fel -, hanem az, hogy kék rövidnadrágban, fehér atlétatrikóban járkált fel-alá a startnál. Én akkor már évek óta jártam túraversenyekre és saját tapasztalatomból tudtam, hogy nagy butaság rövidnadrágban, ujjatlan trikóban versenyezni. A csalán csípi, a szeder összekarcolja az embert, ha kénytelen átverekedni magát az útba eső sűrűben. Azt hittem, először van ilyen versenyen és arra gondoltam, hogy a tanulópénzt meg kell fizetni: legközelebb már ő is jobban felöltözik...
Aztán megkezdődött a verseny. Hogy őszinte legyek, a részletekre már nem emlékszem annyira. Ebből következően a pálya jó lehetett, mert ha keresgélnem kellett volna a bójákat, arra biztosan emlkeznék. Valamelyik pont előtt ugyan összeszedtem néhány perc késést, de nem érdekelt különösebben. Úgy gondoltam, hogy ezeken a perceken nem fog múlni semmi. Percre pontosan úgysem tudok beérkezni...
Arra emlékszem, hogy a célba érkezéskor már nagyon várt a család. Az addig beérkezők között ugyanis a legjobbak is beszedtek egy-két álbóját és nagyon kiváncsiak voltak, hogy én hogyan "arattam".
Megkezdődött a kiértékelés és kiderült, hogy álbójám nincs, csak 4 vagy 5 perc időhibám. Az elméleti kérdéseket tekintve is a jobbak közé tartoztam, vagy talán éppen az enyém volt a legjobb, már nem is tudom. A lényeg az, hogy második lettem a rövidnadrágos, trikós fiatalember mögött, aki bója- és időhiba nélkül ért célba. Az elméleti TOTO-ja nem sikerült valami fényesen, a kettőnk közötti különbségnél azonban, sajnos, több volt az én időhibám. Csak két perccel kellett volna gyorsabbnak lennem, hogy én legyek az első...
Ha tudtam volna verseny közben, hogy két percen múlik a győzelmem, akkor ha vért izzadtam volna is, de behoztam volna a késésem. De hát: késő bánat - eb gondolat! Ennyi a tanulság...
És még egy: Az előző történetben az írtam, hogy nem kell jobban sietni, mint ahogy szükséges. Ehhez most - a "szükséges" szó értelmezésére- annyit tennék még hozzá, hogy annyira viszont szükséges sietni (ha van hozzá kondíciónk), hogy minden pontra időben érkezzünk. Egy-egy nehezebb terepszakaszon is igyekezni kell tartani a szükséges iramot; nem szabad abban bízni, hogy majd a következő szakaszon behozzuk az esetleges késést. Nem biztos, hogy módunk lesz rá, pl. lehet, hogy időmérő következik. (Volt már olyan verseny, hogy két-három bójánként volt időellenőrzés...)
U.i.: Mint utóbb megtudtam, a rövidnadrágos fiatalember tájfutó volt: inkább az utakon futott és ha be kellett menni az erdőbe, akkor pedig tudott magára vigyázni...
Folytatás: Mindenki hibázhat