Horváth T. Csaba
1983-ban az Olajmunkás Kupa őszi egyéni versenyét a Bükkben, Répáshuta környékén rendezték meg. Ez volt az első egyéni versenyem, ennek ellenére reménykedtem abban, hogy jól szerepelek. Jó erőben éreztem magam, eltökélt szándékom volt, hogy időhiba nélkül megyek végig a pályán. Ott tipródtam a rajt környékén, lámpalázasan vártam, hogy sorra kerüljek. Amikor végre eljött a rajtidőm, úgy indultam el, mint akit kilőttek.
Már vagy öt-hat perce futottam az első pont irányába, amikor elértem egy keresztutat. Meglepődve megálltam, mert a térkép szerint utat nem kellett kereszteznem az első bója előtt. Újra megnéztem a térképet és bizony, meg kellett állapítanom, hogy úgy elhagytam az első pontot, hogy észre sem vettem.
Sajnos, az úton a közelben nem volt sehol egy egyértelmű tereptárgy, ahonnan pontos irányt vehettem volna. Mást nem tehettem, ha nem akartam sok időt veszíteni, mint megindulni visszafelé - most már óvatosabban - abban reménykedve, hogy talán szerencsém lesz és nekimegyek a bójának. Nem volt szerencsém...
Néhány percnyi keresgélés után kiszaladtam egy közeli útra, amelyen a rajt irányában egy határkarót jelölt a térkép. Ezt gyorsan el is értem és onnan újból elindultam az első pont felé. Hamarosan meg is találtam a bóját, sajnos, 8-10 perc késéssel.
Nem adtam fel a reményt, hogy talán az első időmérőig le tudom dolgozni a hátrányt. Ez azonban csak részben sikerült; túl közel volt az első időmérő. Ezután kissé megcsappant önbizalommal, de probléma nélkül jutottam el a 6. pontig. Annál több gondot okozott viszont a 7. pont. Ha jól emlékszem, ez valami sűrűsödés volt az erdőben, amit nem találtam meg. Hogy miért keveredtem el, máig sem tudom. Mindenesetre vagy húsz percig keresgéltem - szaladgáltam fel-alá -, de hiába. Aztán továbbindultam, de nem túl nagy meggyőződéssel, inkább kötelességszerűen.
Közben egyre melegebb lett és kezdtem már fáradni is. A versenyzői kedvem erősen alábbhagyott, a jó helyezésben való kezdeti reményem elillant. Egyre kevésbé hittem, hogy van értelme erőlködnöm. Ezek után nem is csoda, hogy a 8. pontot sem találtam meg. Magamban már fel is adtam a versenyt és egy útba esőnek vélt ösvényen elindultam a cél irányába. Ahogy mentem, egyszer csak észrevettem valakit üldögélni az út mellett. Odamentem azzal a szándékkal, hogy egy kicsit leülök, pihenek. Először nem is gondoltam, hogy ott van a 9. pont és az ott üldögélő sporttárs egy időmérő.
Éppen be akartam jelenteni, hogy feladom a versenyt, amikor megláttam az időmérő melletti fa tövében egy üveg párás sört. Már meg volt bontva, de még majdnem tele volt. Nem akartam hinni a szememnek, csak néztem, mint a moziban.
Az időmérő - egy idősebb sporttárs - megértette néma kivánságomat és kínált, hogy igyak belőle, ha jólesik. Hát mit mondjak? Jól esett! Annyira, hogy megfogadva a tanácsot, úgy döntöttem: ha már eddig - a pálya feléig - eljutottam, már végig is megyek.
Újult erővel továbbindultam. Nem is próbáltam sietni, csak úgy kényelmes tempóban mentem. Csodálkoztam is, hogy szinte menetrend szerint, sorban találtam meg a bójákat.
Közel jártam már a célhoz - csak az utólsó pont volt hátra -, amikor megpillantottam a domb aljában, a cél közelében hadonászó fiaimat, akik meglátva engem, elkezdtek kiabálni, hogy siessek, mert már rég meg kellett volna érkeznem. Szót fogadtam nekik, kihagyva az utólsó bóját, egyenesen beszaladtam a célba. Arra gondoltam, hogy két kihagyott bójával, félóránál több késéssel amúgy sincs esélyem egy jó helyezésre; nincs tehát jelentősége egy harmadik bójakihagyásnak.
Megint tévedtem, aznap már sokadszor. Az eredményhirdetéskor kiderült ugyanis, hogy ugyan tizenkettedik vagy tizenharmadik lettem, de a dobogóra kerülhettem volna, ha nem hagyom ki az utólsó pontot. Aznap ugyanis szinte mindenki "alulmúlta" önmagát. Túl meleg volt vagy a pálya volt hibás? Ez utóbbit tulajdonképpen csak lehetőségként vetem fel; nem akarom esetleg alaptalanul bántani a hajdani rendezőket. Akkor ugyanis nem elemeztem ki a pályát, most meg már - több, mint tíz év távlatából - nem is lehet.
Arra azért jól emlékszem, hogy dühös voltam magamra, a kishitűségemre. Tudom, hogy tanulságként akkor azt vontam le: az első pillanattól kezdve megfontoltan kell haladni, nem érdemes - többet erővel, mint ésszel - futkosni. Amíg az ember erővel bírja, hajlamos gyorsabban menni, mint szükséges és ilyenkor törvényszerűen jön a hibázás.
"Lassan járj, tovább érsz!" tartja a népi bölcsesség, amit persze nem kell szószerint venni, inkább úgy kell érteni, hogy nem kell jobban sietni, mint szükséges. Különösen a pálya kezdetén nem szabad sietni: rá kell hangolódni a pályára, fel kell venni a megfelelő ritmust.
Igaznak bizonyult számomra egy újabb keletű bölcsesség is, amit többek között ilyen formában is lehet hallani: A mérkőzésnek akkor van vége, ha lefújja a bíró!
Vagyis - az én értelmezésem szerint -: az utolsó percig nem szabad feladni a reményt...
És ha már a népi bölcsességeknél tartunk: "Többet ésszel, mint erővel!", nem fordítva...
Folytatás: Lazítani tilos!