Horváth T. Csaba
Az első versenyünkön, az Encián Kupán szerencsésen megszerzett második hely úgy megkedveltette velünk a túraversenyzést, hogy a további versenyeinkre már a gyerekeinket is magunkkal vittük. Nem szegte kedvünket az sem, hogy a kezdeti nagy sikert sokáig nem tudtuk megismételni.
Amit most elmondok, az még teljesen kezdő korunkban történt, Csévharaszt közelében, ahol egy borókás, dimbes-dombos terepen rendezték meg az Olajmunkás Kupát 1983-ban.
Az első napi versenyen a nagyobbik fiammal alkottunk egy csapatot. A verseny a várható módon sikerült: úgy emlékszem, talán a 12. helyezést értük el a 27 csapatból. Ez nem is volt olyan rossz eredmény számunkra: végülis a mezőny jobbik felében végeztünk.
A verseny részleteire már nem emlékszem, csak arra, hogy a homokos talajon jól elfáradtunk.
Másnapra kiegészült a család: megjött feleségem a kisebbik fiammal. A verseny előtt megállapodtunk, hogy nem fogunk rohanni; inkább késsünk, de találjunk meg minden bóját.
Az elején minden jól ment, nem is volt gond a hetedik pontig. Az volt az utolsó, amit megtaláltunk, csak akkor ezt még nem tudtuk... Amikor a bója közelébe érkeztünk, láttunk eltünni a bokrok között egy ismerős, "menő" csapatot. A friss tavaszi fűben jól látszott a korábbi versenyzők által kitaposott új ösvény, ami feltehetően egyenesen a következő ellenőrző pont felé indult tovább. Elkövettem azt a hibát, hogy nem vettem irányt a térképről, hanem azonnal elindultunk a "forró" nyomon. Szükségtelennek látszott, hogy iránytű szerint menjünk. A terep azon a szakaszon vizszintes volt és hogy behozzunk valamit a késésünkből, kicsit nagyobb sebességre ösztökéltem családomat. Az előttünk járó csapat már rég eltűnt, de a 20-30 cm-es fűben jól látszottak a nyomok. Azt hittem, hogy - ahogy tréfásan szokták mondani - "probléma egy szál se", de hamar kiderült, hogy naív vagyok...
Ahogy mentünk tovább, egyszer csak azt vettük észre, hogy megszűnt a fű; egy homokos-köves területre értünk. Nem látszottak tovább a lábnyomok és mi meg hirtelen azt sem tudtuk, hogy hol vagyunk. Fogalmunk sem volt arról, hogy körülbelül hány métert jöhettünk az előző bójától és hogy merre kell továbbmenni. Visszamenni hosszú lett volna, a környezet alapján való tájékozódás számunkra szinte szóba sem jöhetett. Az egész környék másból sem állt, csak kisebb-nagyobb gödrökből, halmokból és körben mindenütt boróka és boróka. Nem egyformán sűrűn: hol szinte áthatolhatatlanul, néhol ritkábban. Útnak, lábnyomoknak nyoma sehol. Ilyen körülmények között egy tájékozódásra alkalmas fix pontot találni teljesen reménytelen dolog volt. Közben szép csendesen elkezdett esni a hűvös tavaszi eső. Mit tehettünk volna: elindultunk abba az irányba, ami a 7. és 8. pont közötti iránynak felelt meg és bizakodtunk abban, hogy majd csak megtaláljuk a 8. pontot.
Hamarosan olyan helyre érkeztünk, ahol látszott, hogy már sokan jártak előttünk. Sőt: arra lettünk figyelmesek, hogy legalább két csapat keresi a közelben a bóját. Mi is kerestük, mint tűt a szénakazalban, de nem találtuk. Ahogy teltek a percek, egyszer csak azt vettük észre, hogy megintcsak egyedül vagyunk, rajtunk kívül sehol senki.
A többiek vagy megtalálták a bóját, vagy feladták a versenyt, ma sem tudom.
Az eső egyre jobban esett, a gyerekek már elfáradtak és a feleségem döntés elé állított: ha akarok, menjek tovább egyedül, vagy menjek be velük a célba én is; ő a két gyerekkel már nem megy tovább. Mivel csapatversenyről volt szó, egyedül hiába is akartam volna folytatni a versenyt, így aztán rövid úton begyalogoltunk a célba. Nekem is jólesett, hogy hamarabb száraz ruhába bújhatok, de nem tudtam igazán örülni. Sajnáltam, hogy feladtuk a versenyt.
Hogy mi a tanulság a történetből? Legalább ennyi: Ha a "menők" nyomdokaiba akarunk lépni, nem szabad a nyomaikat követni... A helyes utat, a legjobb megoldást mindenkinek magának kell megkeresni.
Biztosan mindenkinek van hasonló emléke gyerekkorából: A tanítóbácsik szokták mondani dolgozatíráskor, hogy nem érdemes a szomszédét másolni, mert nem biztos, hogy az jó.
Így van ez a túraversenyeken is: nem biztos, hogy az ellenfelek a legjobb utat, a jó bóját választották. Mindig a térképre és a környezetre kell figyelni; mindig - pontról-pontra - tudni kell, hogy hol járunk és akkor aztán teljesen mindegy, hogy előttünk, mögöttünk, mellettünk ki merre tart...
Folytatás: Többet ésszel