(Természetbarát Híradó, 1995. december - 1996. január)
Nyári barangolásaim során volt szerencsém - a Göcsej Sportegyesület néhány lelkes tagjával - végiggyalogolni a Balaton-felvidék talán legszebb részét, a balatoni tanúhegyeket. Túránk Gyulakesziben kezdődött. A középkori gótikus templom mellett elhaladva verőfényes napsütésben indultunk el a 375 m magas Csobáncra. A falut elhagyva utunk szőlőskertek mellett kanyarogva haladt a Csobánc sziklái alá. Az utolsó pincés dűlőúton találkoztunk a "Rossz templom" középkori romjaival. A magántulajdonban lévő épület szentélyi oldalán pincelejárat található. Ilyen "kettős használatú" középkori rom nincs még egy a Balaton-felvidéken. A romtemplomot elhagyva délnek fordulva tértünk rá a vár hajdani feljárójára. A meredek úton többször is meg ketlett állnunk, így visszafordulva volt időnk gyönyörködni a fokozatosan elénk táruló Tapolcai-medencében. Több kanyart véve, néhány sziklás útszakaszt is magunk mögött hagyva értünk fel a fennsíkra. Jómagam régóta tudtam, hogy a Csobánc a sárkányrepülők kedvenc felszálló helye - még abból az időből, amikor nem hajtotta e kis "szúnyogokat" motor - de most ejtőernyők borították el az eget. Mint kiderült, siklóernyősök vették birtokukba a hegy északi részét. Volt úgy, hogy tíz-tizenöt tarka ernyő lebegett fent, küzdve a felszálló meleg légáramlatokkal. A hegy nyugati sarkában lévő vár romjai tövében megpihentünk, és hátizsákjainkból megebédeltünk. Rövid pihenő után körbejártuk a romokat, és a nagy kiterjedésű fennsíkot. Csobánc várát - a szakirodalom szerint - a keszi várjobbágyok és a Rátóti Gyulafiak építették 1255 -1272 között. A török csapatok csak egy alkalommal (1559-ben) ostromolták meg - sikertelenül. A kuruc háborúk során (1707-ben) ismét ostrom alá veszik a várat, de bevenni a császári osztagnak sem sikerült. Hogy miért, miért nem, a XVIII. század közepétől a vár pusztulásnak indult. A fennsík déli részéről csodálatos panoráma tárult elénk. A plató szélére leülve sokáig gyönyörködtünk a Balaton ezüstösen csillogó víztükrében, és a bennünket körülvevő tanúhegyekben. Miután alaposan kigyönyörködtűk magunkat, és számtalan felvétel is készült a tájról, hátizsákjainkkal felszerelkezve megkezdtük a leereszkedést a hegy keleti részén. Ez az ösvény közel sem volt olyan jól járható mint amin feljöttünk, látszott, hogy ezt az utat kevesen járják. A turistajelzés is hiányos volt és régen festett. A hátizsákot és ruhát szaggató tűskés, bozótos meredély után pincék mellett vitt el utunk Káptalantóti felé. Az utolsó útszakasz országúton vezetett be bennünket a faluba. A központba érkezve az italboltba tértünk be, ugyanis itt található az Országos Kéktúra igazoló bélyegzője. Néhány házat elhagyva találtuk meg az iskola udvarán a tiszta és jól felszerelt kempinget. Ügyes ötlet, hogy a nyáron kihasználatlanul álló iskolát és annak udvarát átalakították szálláshellyé. A gondnok elmondása szerint jobbára vándortáborozó gyerekek jönnek ide, de azért szép számmal akadnak túrázók és kempingezők egyaránt. Lakókocsiknak is van itt hely és csupán 5 km a Balaton, az árak azonban messze elmaradnak a vízparti átlagtól. A sátrak felállítása után - a jól felszerelt konyhában - a magyar konzervipar remekeiből elkészítettük a vacsoránkat, majd beszélgettünk egy kicsit, tervezgetve a következő nap útvonalát. Terveink szerint a Gulácsra kéne feljutnunk, de a helybeliektől megtudtuk, hogy a hegyre vezető út rosszul járható, és a hegy tetejéről nem jó a kilátás, mivel teljesen benőtte a növényzet. Ezért inkább a mellette lévő Tóti-hegyre esett a választásunk. Frissítő zuhanyozás után mindannyian nyugovóra tértünk. Másnap reggel a táborbontás és a reggeli után vágtunk neki a 346 m magas Tótihegynek. Az országúton haladva értük el a hegy lábát, majd térképpel a kézben sok tanakodás után megtaláltuk a tetőre vezető utat. A hegy lankásabb részein szé- pen gondozott szőlők és pincék sorakoztak. Volt szerencsénk megkóstolni az itt termett szőlőből készült bort. Mondhatom, hogy sem színében, sem zamatában nem hagy kívánnivalót maga után. Rövid pihenést és poharazgatást követően - hátizsákjainkat vendéglátónknál hagyva, mivel a tetőről visszajőve erre vezetett el az utunk - indultunk fel a csúcsra. Az erdőből kibukkanva lélegzetelállító volt az elénk táruló látvány. A Tapolcai-medence új arcát mutatta, ragyogó betekintést nyerhettünk a Káli-medencébe is. A festőien szép körpanorámában jó ideig gyönyörködtünk, majd lassan leereszkedtünk a meredek lejtőn. Ilyenkor lehet nagy hasznát venni a túrabakancsnak, ugyanis míg az edzőcipők csúszkálva jutottak elöre, addig a túrabakancs jól a talajhoz tapadva gondoskodott a biztonságos lejutásról. Visszaérkezvén a borospincéhez - ahol hátizsákjainkat hagytuk - búcsút vettünk vendéglátónktól, és indultunk tovább. A térkép szerint az út a Gulács-hegy oldalában vezetett, csapatunk azonban letért a rosszul jelzett útról, és egy régen járt, elhagyatott erdei földúton próbálta meg kikerülni a hegyet. A tájoló és a térkép segítségével sikerült átverekednünk magunkat a néhol szinte áthatolhatatlan dzsungelen. Az erdőből kijutva rövid pihenőt kellett tartanunk, még egyszer a helyes irányba tájolva magunkat, majd a számtalan csaláncsípéstől tarkítva - mely állítólag serkenti a vér- keringést - indultunk Nemesgulácsra. E kis település a középkorban a Köbölkút- gulács nevet viselte, birtokosai a sümegi plébánia, a Gyulaffy és Ecséri családok voltak. Középkori temploma a mai iskola helyén állt a XIII. sz. végétöl. Az 1548-as török támadás során elnéptelenedett, majd lakossága 1598-ban visszatért, s azóta folyamatosan lakott település. A faluban tartott rövid pihenő alatt megebédeltünk, majd nekivágtunk a Kisapátiba vezető országútnak. A tűző nap, a felforrósodott aszfalt melege igen csak próbára tette kis csapatunkat. Ajánlatos ilyenkor a szalmakalap, vagy világos színű vászon fejfedő, ugyanis hamar napszúrás lehet a vége a hosszantartó gyaloglásnak. Kisapátiba érve pár perces pihenő után indultunk fel a 415 m magas Szent György-hegyre. Itt is - mint a balatoni hegyek zömén - a hegy lábától a meredek részekig szépen gondozott szőlők, pincék, hétvégi házak vannak. A tervek szerint a bazaltorgonák alatt lévő kulcsosház mellett táboroztunk volna. Mikor odaérkeztünk, megdöbbenve láttuk, hogy a ház teljesen elhagyatott állapotban van, bár még a tetőzet és a falak épek, az ablakok kitöredeztek, némelyik ajtó felfeszítve tátong. Az ablakokon benézve a pusztulás kezdeti jeleit véltük felfedezni. A terület is gondozatlan, benőtte a gaz, a csalán. Elszomorító volt a látvány. Elgondolkodtató, hogy a turistaház miért válik az enyészet martalékává. Vajon nincs aki üzemeltetné, rendeltetésének megfelelően használná? (*) Míg ezen tanakodtunk, közben pihentünk is egyet, mert a háromnapos túránk talán legszebb, és legnehezebb szakasza állt előttünk. A rövid megálló után kíváncsian kapaszkodtunk fel a híres bazaltorgonák között a hegy tetejére. A hatalmas bazaltoszlopok között a fémkeretes hátizsákokkal csak lassan, egymást segítve jutottunk előbbre. Amikor felértünk, újabb pihenő következett, majd körbejártuk a kiépített kilátóhelyeket, és felülről is megcsodáltuk e geológiai érdekességet. A vulkanikus képződmények a bazaltvulkánok működésének köszönhetőek. A gyorsan kihűlő láva sokszögletű oszlopokra vált szét. Ezekből alkotta az időjárás - a fagy, a szél, a víz - a Badacsony és a Szent György-hegy bazaltorgonáit, népiesen "küzsákjait". Innen utunk enyhe emelkedőn vezetett tovább, a meg- tisztított, lekaszált ösvényen a hegy tetejére. A hegytető lapos és nagy kiterjedésű, hasonlóan a Badacsony és a távolabb fekvő Somló hegyekhez. Mivel a turistaháznál nem tudtunk táborozni, ezért megfelelő sátorhelyet kellett keresni. Szerettünk volna a hegytető déli oldalán sátrazni a gyönyörű panoráma miatt, de félő volt, ha netán vihar kerekedik, sátrainkat elsodorja a szél. Inkább a közeli, védettebb helyen lévő esőbeálló mellett döntöttünk. A gondunk csupán az volt, hogy vízkészletünk majdnem teljes mértékben elfogyott. Pótolni pedig csak a hegy lábánál lévő Oroszlánfejű kútból lehetett, ami táborhelyünkhöz képest elég messze volt. Hátizsákjainkat a bozótosban "elrejtve" nekivágtunk, hogy kulacsainkat, és összecsukható műanyagkannánkat feltankoljuk forrásvízzel. Pár perces gyaloglás után leértünk a legmagasabban elhelyezkedő pincéhez, melynek kapuján öles betűk hirdették, hogy bor és üdítő eladó. A házigazda szívélyes invitálására beljebb mentünk és megkóstoltuk borát, illetve házikészítésű bodzaszörpét. Miután beszámoltunk arról, hogy nincs elegendő vizünk, ő szívesen segített rajtunk, így aztán egy üveg borral és ivóvízzel feltankolva indultunk vissza hátizsákjainkhoz. A sátortábor felállításával hamar végeztünk, majd a kis spirituszfőzőn zacskós levest készítettünk, utána pedig serpenyőben szalonnát pirítottunk. Fenséges illatok terjengtek a levegőben. A fárasztó nap után farkasétvággyal fogyasztottuk el vacsoránkat, majd összecsomagoltuk a 'konyhát", és beszélgettünk még egy kicsit. Élveztük a tiszta levegőt és a csendet, melyet csak egy távoli sárkányrepülő motorja zavart meg néha. Miután a nap lebukott a látóhatár szélén, nyugovóra tértünk. A természet halk neszei, és a fák lombjainak susogása halkan szűrődött át a sátor ponyváján, és mély álomba ringatott minket.
Az éjszakai nyugalmunkat semmi sem zavarta meg, így a korai ébredés és reggeli után kipihenten indulhattunk tovább utunkra. A hulladékot gondosan összegyűjtve elvittük magunkkal, míg a hegy alján találtunk egy szemétgyűjtő konténert. Lassan ereszkedtünk le a hegy déli oldalán, a pincék és szőlők között, az Oroszlánfejű-kúthoz. Itt megálltunk és feltöltöttük kulacsainkat friss, jóízű vízzel. A forrás a nevét azért kapta, mert egy faragott kőoroszlán szájából tör a felszínre a víz. Innét hamar elértük a hegy lábát, ahol a Tarányi-pince és a Lengyel-kápolna áll. A kis kápolnát épp takarították, így sikerült bekukkantanunk. Belsö berendezése, rokokó stílusú faragott padjai, szószéke, karzata műemlék. Közben a takarítást végző nénikétől megtudtuk, hogy a kis kápolnában minden évben a búcsú napján tartanak istentiszteletet. A köztes időben viszont kénytelenek zárva tartani a kápolnát, mert már több alkalommal is megrongálták a vandálok a berendezést. A Tarányi-pincéről érdeklődve megdöbbenve hallgattuk, hogy a pince belső berendezése kezd tönkremenni, a faragott fa hordók közül már csak egy ép. A néhai TSZ tulajdonban volt épület most gazdátlanul, elhagyatottan, zárt ajtók mögött pusztul. Vajon nincs vállalkozó egyén, vagy gazdasági társaság, aki fantáziát látna ennek az épületnek és berendezéseinek hasznosításában? Ezen tanakodva ballagtunk tovább túránk következő állomása, Szigliget felé. Az út jó darabon autóúton vezetett végig, ezért egymás után bandukoltunk a forgalommal szemben. A 71-es utat keresztezve érkeztünk el - a várhegyet keletről megkerülve - Szigligetre. Eötvös Károly szavaival: ...úgy áll ott a várrom, mint öreg király fején korhadt koronája. Ajtónak, ablaknak nyílásán áttör a nap fénye, s az a fény a távolból mintha drágaköve volna a koronának". Régen a Balaton szigetét képező 230 m magas vulkanikus hegy tetején állnak az észak-déli irányú, szabálytalan alaprajzú, belsőtornyos, később külsőtornyos rondellás alsó várral bővített vár maradványai. A XIII. században épült várban ma feltárások folynak. Ennek köszönhetően kiszabadították a föld takarásából a várfalmaradványokat, és megerősítették, ahol hiányosak voltak, ott tennészetes anyagokkal, korhűn pótolták azokat. A vár legmagasabb pontján, a várkápolna maradványainak tövéből lenézve ragyogó rálátás nyílik a Szigligeti-, távolabb a Keszthelyi-öbölre. Észak felé fordulva pedig megpillantjuk a balatoni tanúhegyeket, melyek a Pannon beltó feltöltődésekor létrejött vulkánkitörések nyomán keletkeztek, tanúsítva, hogy a mai felszín jóval magasabb volt a jelenleginél, mivel a kiömlő láva az akkori pannon homokot maga alá temetve hozta létre őket. Miután kigyönyörködtük magunkat, elindultunk a falucska főterére, ahol egy hangulatos vendéglő teraszán költöttük el szerény, de jóízű ebédünket, majd a Balaton partjára indultunk. A frissítö fürdőzés után a szomszédos hajóállomáson megvásároltuk a Keszthelyig szóló jegyeket, és felszálltunk a pontosan beérkező hajóra. A fedélzetről néztünk vissza a balatoni tanúhegyekre. A Badacsony kimaradt a programból, mert mi azokat a hegyeket jártuk végig, amelyeket nem fertőzött meg a balatoni idegenforgalom, amelyek még nem olyan felkapottak. Ahol mi jártunk, a természet még nagyjából érintetlen. Igaz, ezeken a hegyeken nem röpítik a csúcs alá az embert hegyi taxik, nincs vásári for- gatag a hegy lábánál, de ezeken a hegyeken az embert bátran betessékelik a hegyigazdák egy jó pohár italra, és csendben el lehet beszélgetni a pince hüvösé- ben. Kívánom is, hogy maradjon meg e hegyek érintetlensége a természetszerető emberek számára
Süle Gábor