Szép tájak, gyönyörű élmények sorozat

1979. I. 13. Magas-Tátra, Felkai völgy

A Nap dideregve dugta ki néhány kósza sugárujját felhődunnája alól. A csúcsok eddigi fakó színe fényes ünneplőbe öltözött.
E csodás templomi fényben indul el kis csapatunk a nagy útra. A hókéreg fagyosan ropog nehéz bakancsaink alatt. Sietünk. Nagyon hideg van még. Mire felenged bennünk az ágy álomnyugalma, addigra már le is küzdöttünk vagy 150 méter szintet. Átkelünk a mélyen befagyott tó jegén, s a meredek kaptató után már a beszállásnál vagyunk. Egy órája indultunk. S most állunk tehetetlenül: a sziklaél, ahol utunk vezetne teljesen eljegesedett. Itt ma nem jutunk fel. De akkor hol ? Legközelebb a Karcmar-kuloár van. Talán ott sikerül!
Felcsatoljuk a hágóvasat, kézbe vesszük a jégcsákányt. A hideg miatt sietnünk kell. Hiába búj elő a Nap, árnyékban még mínusz 20-22 fok van. Levetett gyapjú kesztyűm alig két perc alatt megfagyott, úgy kell betörni, mikor felveszem.

Csákányt leszúrni, lépés.
Csákányt le, lépés. Csákányt le, ... Csákányt le, lépés. Csákányt le, ...
Csúnya, komor 800 méteres meredek hófolyosó a kuloár, 500 méteres szinttel. Ha itt megindul a hó ...

Nagyon rossz a hó. Nem tart, így biztosítani sem lehet. Aki itt megcsúszik ...

Csákányt le, lépés. A kalauz három órát ír az útra. Nyáron. Most a porhóban nehezebb. A nemzetközi skála szerint IV. fokozatú életem első téli útja.
Csákányt le, lépés. Csákányt le, ... Sietni kell, most nincs kőhullás. Míg nem süt ide a Nap, addig mindent fog a fagy marka. De milyen meredek! Van úgy 60 fokos a kiszállás. Szinte csak úszni lehet porhóban. Lépéseink nem tartanak, a csákány sem fog.

Keserves pár méter, és az árnyékos hóvályúból a gerinc csorbájába érünk fel.
Itt tombol a napfény, vibrál a levegő. A milliárdnyi szélkergette, kavargó hókristály tánca álomsziporkával vonja be a tájat. Csillogó, sziklás kőcsipkék tündökölnek szerteszét. Mesevidék! Rövid pihenő, és máris tovább. A gerinc élén haladunk. Ez már sziklamászás. Gyorsan jutunk előre, mert itt sem biztosítunk. Néhol igencsak kapaszkodnunk kell. Bár elkeverünk, de már feltűnt a csúcs. Légvonalban nincs négyszáz méter, de mire oda érünk, az lesz egy óra is.
A napfényben fürödve, stabil sziklákon, lefagyott havon jó hangulatban frissen haladunk.

S egyszer csak nincs tovább, mert felértünk ! A Kárpátok legmagasabb pontján állunk: a Gerlachfalvi-csúcson. Lábunkban bő ezer méter szint és a kezdődő izomláz. Szívünkben öröm és elégedettség: ismét győztünk a hegyen!
Győztünk? Nem! Ő segített fel, sziklaráncaiban és hóbarázdáiban vezette az emberi parányokat. Kőbástyái büszkén, titkolt aggódással figyelték fáradó lépteinket, s közben a főcsúcs integetve hívott magához.
S most itt fenn a jó öreg hegy szórja ajándékait, a csak égi teremtményeknek kijáró látványt, a vissza nem térő élményt, a csodás, hófény festette panorámát. Az egész Tátrát belátni, mutatja magát minden csúcs.
Nyugatról a Kriván hatalmas tömege, keletről a Lomnici-csúcs hócsipkés tornya áll őrt az Idő múlása felett. Itt a tetőn, ég és föld határán, a Természet részévé válva pár percre mi is az Idő részei lettünk.

Idő. Igen, indulnunk kell. Még vagy három órás hótaposás vár ránk, míg a szállásunkra érünk, ahol aggódva várnak társaink. S másnap újra a hegyek következnek!

Németh Imre