Nagyon szeretem Petőfit, de azt sokáig nem értettem, hogy a szülőföld iránti érzelmi kötődésén kívül, miért rajong az Alföldért? A Magyar Mezőgazdasági Múzeum két kiskunsági környezetvédelmi tábora meggyőző választ adott kétkedésemre. A kétszer egy hét a táborozó gyerekek programja által új látásmóddal ajándékozott meg. Itt nem a távolság és magunk legyőzése volt a cél. Időnk és igényünk volt a részletekben való elmélyülésre. Naponta lehajoltunk a tájhoz, annak látnivalóihoz, s ez a léptékváltás valós mesevilágot tárt fel. A sívó homok szemcséi a nagyító alatt drágakőként csillogva meséltek a táj felszínének kialakulásáról, a Duna és a szél építőmunkájának szerepéről.
A talaj felszínét mintázó hajnali bogárléptek dísz-zsinórozása izgalmas nyom- olvasásra serkentett.
A hangyaleső tölcsérek apró, de rémséges tragédiák helyszínét jelentették. A földbevájt üregben lakó szongáriai cselőpók látványa a madárpókot idézte, míg az örök zenész tücsök cirpelése békés, meghitt érzéseket indított meg lelkünkben. S ha már lehasaltunk, növénycsodákat is láttunk.
A legnagyobb meglepetés a zuzmók népe volt. Szívós és változatos telepeik mindenütt jelen voltak. A táj értékét a botanikusoknak a báránypirosító és a madársisak adja, de az én kedvencem a naprózsa lett. A törpecserje egyszerű, a pimpóra hasonlító erőteljes, sárga színű virágai az igazi, csak egyszer-egyszer feléledő sivatagot idézik.
Felállva kevésbé színes, de talán még festőibb lett a növénytakaró. A félig nyílt gyepet örökzöld borókák és romantikus szépségű fehér nyárak uralják. A fák közti légben a trópust idéző madaraink, a szalakóták vadásznak fullánkos falatokra.
A homokbuckák közötti szikes tavak valódi madárparadicsomok, míg a nyár közepére ki nem száradnak. E vizek igazi értékei a jajongó bíbic, a pipaszárlábú gólyatöcs és az elegáns gulipán. A vidék legritkább madarát a pusztai tyúkot sajnos csak hallottuk. Két naplemente-séta során is közelről élveztük nem éppen megnyerő "énekét", ám megpillantani nem sikerült.
Kárpótlásként üregi nyulat, őzet, rókát és kuvikot is láthattunk.
Napi sétáinkat nem csak a meleg nehezítette. A laza homokból felépülő buckasorok figyelmes tájékozódást és jó fizikumot igényeltek. Ilyen változatos felszínű és élővilágú terep nincs több Magyarországon! Ezért is szerencsés, hogy a bemutatott táj nagy részét a Kiskunsági Nemzeti Park védi.
S reményeink szerint védi az itt élő ember is. A tanyavilág lakói az értékes régi paraszti kultúrát megőrizve élnek. Tőlük tanultuk meg az ostorpattogtatás, a kosárfonás és az arató-körte készítés titkait. Mint ahogy azt is, hogy errefelé pumit, juhot, kecskét, lovat és tyúkot illik tartani.
A ritkás tanyavilágot és az értékes természeti környezetet a hollandok már felfedezték, egyre több épület szépül meg az új tulajdonosok révén.
Ideje lenne a magyar túristáknak is felfedezni e varázslatos tájat ! Aki vett már részt egy izgalmas hajnali nyomolvasó túrán, vagy búcsúztatta a vérbe boruló Napot egy nagyobb bucka tetejéről - meglesvén a surranó gyíkot és a visító vércsét- az tudja mire gondolok. S aki magába szívta az alkonyi borókás virágainak fűszeres illatát, és hallotta a madárnép fényköszöntő himnuszát, az tudja mit érzek, ha a homokbuckák világára gondolok.
Németh Imre