AZ EKE AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ UTÁN (2)
Az EKÉ-nek a királyi Románia hatóságaival fenntartott szívélyes viszonya 1934-ben kezd beárnyékolódni. Az írott szövegekben megtiltják a magyar település- és földtajzi nevek használatát; így Kolozsvár helyett Cluj, Csík helyett Ciuc írandó. A Természetvédelmi bizottság szót emel az EKE útjelzési tevékenységének ügyében: "Sajnálkozással és megütődéssel veszi tudomásul a szín román területen csak a magyar felírású táblák alkalmazását. Szinte kihívásnak lehetne tekinteni egy komoly terület részéről, azonban remélik, hogy a jövőben ez nem fordul elő és a Touring Club-bal egyetértve fognak eljárni úgy az új jelvények elkészítése valamint a turistahelyek elnevezései ügyében."! A Monitorul Oficial 1933. április 11-iki számában megjelent törvény alapján, útjelzések, egyes ösvények, források, stb. elnevezéseit csakis a természeti emlékek tartományi bizottságának engedélye alapján lehet eszközölni. Ez a magyar elnevezések használatának a betiltását jelentette.
A Természetvédelmi bizottság sikeres és törvénybe iktatott intézkedéseit folyamatosan közli az "ERDÉLY". Megtudjuk, hogy "1932 őszén egy részvénytársaság alakult a Detunata-i bazalt ipari értékesítése céljából, már a kezdő munkálatokat el is végezték, midőn a Természetvédő bizottság közbenjárása folytán sikerült az egész vállalkozást meghiúsítani; így a bazalt szükségletet a kibővített alsórákosi kőbányákból fedezik továbbra is." Sikerült védelem alá helyezni a Szkerisoarai jégbarlangot, a Tordai-hasadékot, a Meziádi cseppkőbarlangot és felvetődött a Retyezáti Nemzeti Park létesítésének a gondolata. Az "ERDÉLY" tudósít az Oltárkő megmászásáról, ami jelentős alpinista történeti esemény, ifj. Xántus János a nagyekemezői gáz begyulladásáról ír jól dokumentált cikket, melyből megtudjuk, hogy naponta 14 millió köbméter gáz égett el haszontalanul az erdélyi gázvagyonból. A nagyekemezői félelmetes tűz több évig égett.
A harmincas évek elején elért EKE sikerekhez mindenképpen hozzájárult a királyi Románia magyarsággal szembem jóindulata, amelyre több, II. Károly király által mutatott gesztus utal. Elsőként az említésreméltó, hogy Őfelsége meglátogatta az EKE Kárpát Múzeumát Kolozsváron és a látottakról elismerően nyilatkozott. 1930 nyarán II. Károly, Miklós herceg kíséretében látogatást tett Gyilkostón. Ez alkalommal a helybeli közbirtokosság egy villa-telket ajánlott fel Őfelségének, melyet örömmel el is fogadott. 1932-ben Őfelsége kitüntette dr. Páter Béla nyugalmazott gazdasági akadémiai igazgatót, aki az EKE turista szakosztályának elnöke volt. 1932. aug. 12-én felavatták Egyeskői menedékházat. Az ünnepélyen 1500 környékbeli székely földműves vett részt, továbbá számos turista Brassóból, Kolozsvárról és Gyergyószentmiklósról. A kedvező belpolitikai körülmények között 1934-ben az EKÉ-nek már 19 vidéki osztálya működött és si keresen töltötte be hivatását a Kárpát Múzeum is.
1935 szeptember 8-án került sor az EKE Tordai-hasadék előtt épített új menedékházának a felavatására. Itt jegyezzük meg, hogy az új menedékház 15 hónap alatt épült fel. A munkálatokat az EKE központja részéről dr. Tulogdy János, dr. Balogh Ernő és dr. Roska Márton ellenőrizték. Az EKE Tordai Osztálya részéről Finta Domokos vett részt az ellenőrzésben. A kőművesmunkát Balla Ferenc építési vállalkozó, az ácsmunkát Kereki I. mészkői ácsmester vállalta fel. A menedékház felépítésének történetét ércdobozva téve befalazták, a fal egyik Peterd felé eső szögletébe.
A felavatással egyidőben elnökválasztó díszgyűlést tartott az EKE az új menedékház alsó termében. A gyűlést dr. Gergety Endre, az EKE elnökhelyettese vezette. Beszédéből idézünk:
"Legvégül pedig kötelességemnek tartom itt, a díszközgyűlés előtt hálás köszönetet mondani Bors Mihály Sandulesti-i (szindi) nagybirtokos úrnak, azokért az áldozatokért, amelyeket a menedékház felépítése körül kifejtett. Az ő nemes gesztusa, anyagi hozzájárulása tette lehetővé, hogy az eredeti, szerény keretek között kitervelt menedékház helyett, egy, nagy, impozáns épület áll előttünk. Minden dicsérő szónál maradandóbb emléket állított Bors Mihály úr a maga számára: a menedékház az ő nevét viseli és mindig hirdetni fogja az ő nevét, nemeslelkűségét és jóságát, míg e menedékház kövei fennmaradnak... Én hiszem, hogy itt mindig csak tiszta hangok fognak megszólalni, melyek hirdetni fogják az embertársi szeretetet, a kölcsönös megértés, megbecsülés és egymásrautaltság nemes eszméit. "
A díszközgyűlés a lemondott dr. Páter Béla helyébe, egyhangúlag az EKE elnökének Bors Mihályt választotta. Ügyvezető alelnök dr. Gergely Endre maradt.
Bors Mihály nagy tetszéssel fogadott székfoglaló beszéde után megkezdődtek az üdvözlések, majd a túrák és a páratlan népünnepély.
Nyugodtan állíthatjuk, hogy ez az esemény a két világháború közötti időszak leggrandiózusabb EKE rendezvénye volt, amelyen több ezer ember vett részt és ami lényeges a legnagyobb egyetértésben, már ami a román-magyar viszonyt illeti. Valódi testvéries hangulat uralkodott; a helyi közigazgatás román tisztviselői és személyesen dr. Borza Alexandru egyetemi tanár, a Természetvédelmi bizottság elnöke szívélyes szavakkal üdvözölték az EKE vezetőségét, dicsérték az új menedékház szépségét és Bors Mihály nagylelkűségét, akinek anyagi áldozatkészsége lehetővé tette a menedékház felépítését. A válaszbeszédek szintén szívélyesek voltak. Merza Gyula, az egyedüli a jelenlévők közül, aki résztvett az első EKE menedékház felavatásán, a következőket mondta:
"Nem nehéz megállapítani, hogy a társasélet élénkségének a rúgói tulajdonképpen az egyesületekben, illetőleg azok mozgalmaiban és intézményeiben rejlenek.
Ez a megállapítás különösen ilik az EKÉ-re, amely tudvalevőleg, mint s mozgó kultúregyesület, Erdély egyik legelevenebb alakulata. Ugyanis ez az egyesület nemcsak arra törekszik, hogy a közélet küjönböző rétegeit az együttműködés a közös nevezőjére hozza, hanem ezen üdvös cél elérését a turistaság népszerűsítésével meg is könnyíteni igyekszik.
Különben Merza Gyula (1861-1943) elévülhetetlen érdemeket szerzett az Erdélyi Kárpát Egyesületben. 1903 és 1908 között ő volt az "ERDÉLY" főszerkesztője, 1894-től, csaknem élete végéig az EKE főpénztárosa, hosszú ideig a Kárpát Múzeum igazgatója. Ő írta meg az Erdélyi Kárpát Egyesület történetét megalakulásának 40. évfordulója alkalmából, melyet az "ERDÉLY" 1930-ban közölt. Publicisztikai tevékenysége több mint 300 cikket és tanulmányt ölel fel. Merza Gyula élete, sokoldalú, a közért kifejtett tevékenysége példaértékű.
Érdemes idézni az "ERDÉLY"-ből az avatási eseménnyel kapcsolatban, már csak azért is, hogy érzékelhessük azt a valódi erdélyi testvéries légkört, ami akkor uralkodott a Hasadék előtt, sajnos utoljára. Íme: "Tekintet nélkül a nemzetiségre vagy vallásra, mindenki egyformán jól érezte magát. Hét meghívott környékbeli község helyett 18 községből jelentkeztek falusi emberek. A nyolc-tízezernyi embertömeg legidősebb egyede egy 95 esztendős öregasszony, legfiatalabb egy félesztendős fiúgyermek volt.
A nép szíves vendéglátását Bors Mihály EKE elnök fedezte, ami 20 mázsa kenyérből, 4 mázsa szalonnából, 2 mázsa túróból, 1 mázsa kolbászból, 200 liter pálinkából és végül 5000, azaz ötezer liter borból állott.
Az ebédidő tartama alatt rendkívüli sürgés forgás volt az étket és italt adó sátrak körül, de az EKE lelkes gárdája az ostromot o1y ügyesen és gyorsan bonyolította le, mely minden dícséretet megérdemel.
Szürkülni kezdett már, midőn a hasadék felőli katlanból a közönség hatalmas csoportokban kígyózva kifelé vonult egy felejthetetlen nap emlékével és annak megállapításával, hogy mióta a Tordai-hasadék fennáll, annyi ember sohasem fordulhatott meg egy napon, mint az EKÉ-nek 1935. szeptember 8-ik napján tartott menedékház felavató ünnepén."
Most adjuk át a szót dr. Balogh Ernőnek (1882-1969), az EKE egykori főtitkárának, aki az "ERDÉLY" egyik számában (1941) a következőket írta: "Ez a tüneményes fejlődés olyan példátlanul álló lelkesedés, törhetetlen kitartás, végletekig megfeszített egyéni áldozatkészség mellett volt lehetséges, melyhez csak a ügy fanatikus szeretete adhatott erőt."
1935 után nehéz idők kezdtek járni az EKÉ-re, és egyúttal az erdélyi magyarságra. Idézzük ugyancsak dr. Balogh Ernőt: "A szép megindulásnak azonban sokáig örvendezhetett az Egyesület. Előbb csak a kolozsvári, később a bukaresti lapok is támadni kezdték. A pergőtűzzé fokozódó támadásoknak a vége az lett, hogy Egyesület helyiségeit lepecsételték, s megindultak a főispáni és a polgármesteri hivatalban a mélyen megalázó és kínos jelenetekben bővelkedő tárgyalások. A lapok az Egyesületnek, mint irredenta fészeknek egyenesen a bezárását követelték, sőt ugyanezt és egyesek már a tárgyalásokon is hangoztatták. A város az Egyesületet Mátyás király szülőházából múzeumával együtt kilakoltatta, múzeumai anyagának értékében körülbelül negyedrészét az elmaradt házbér fejében elvette(!), s az akkor alapított román néprajzi múzeumnak ajándékozta. Ott volt az utcán az Egyesület rengeteg anyagával, könyvtárával, megdézsmálva nagy értékű múzeumával. Mindenkitől elhagyatva, sehonnan segítséget, a hatalom részéről még csak semlegességet se remélhetve."
Az Állami Levéltárnál elfekvő EKE irattári anyagából idézünk:
"1935. április 24-én tartott EKE gyűlés 6. pontja szerint, a kolozsvári hatóság minden bírói ítélet és törvényes határozat nélkül, erőszakkal a Mátyás házat (ott volt az EKE iroda könyvtár és múzeum) lezárta és nem engedte többé a házba az EKE tagokat és egyben a szerződést jogtalanul megsemmisítette.
Kolozsvár város vezetősége 1934. július 24-én 18.587 sz. alatt felhívta az EKÉ-t, hogy 2 nap alatt adja át a városnak a Mátyás házat. Az EKE 19.785/1934 sz. alatt fellebbezést nyújtott be. Az ügy a Belügyminisztériumhoz került, majd a Prefektúrához, de eredmény nélkül."
Az 1935-ben történt kilakoltatástól az Egyesületnek négyszer kellett múzeumával, összes ingóságaival a város más-más helyén bérelt helyiségekbe költözködnie. Közben természetesen tovább tartott a küzdelem a különböző hatóságokkal, különösen az állambiztonsági hivatallal. Meglepetésszerűleg jöttek a szédítő adókirovások, 10-15 évre visszamenőleg hatalmas illetékek, ennek fejében vagyoni foglalások és a mindezekkel együttjáró zsarolások.
Már ennyi is elég lett volna az Egyesület erejének felörlődésére. De ezen kívül a haladás kényszerűsége is sarkalt, hogy mindezek ellenére az Egyesület meg tartsa a kívánt színvonalat turista vonatkozásban is két hatalmas versenytársa, a román Touring Club és a Szász Kárpát-Egyesület mellett.
1938-ban arról ad hírt az "ERDÉLY", hogy a brassói V. hadtest parancsnokság leirata szerint Csík vármegyében csak a hadtestparancsnokság által kiállított, névre szóló engedély alapján készíthetnek felvételeket az amatőr fényképészek. Tekintettel arra, hogy a rendelet a fényképezés szempontjából nem jelöl meg semmiféle tilos tárgyat, minden felvételhez engedélyre volt szükség. A rendelet záradéka súlyos büntetést helyezett kilátásba az engedély nélkül dolgozó amatőr fényképészeknek.
E nyilvánvalóan a magyarság ellen hozott diszkriminatív intézkedés mellett, megtiltották az Erdély szó használatát. Ezért 1936-ban és 1937-ben az a "ERDÉLY" - "TRANSZILVÁNIA" cím alatt jelenhetett meg a "Transzilvániai Kárpát-Egyesület" kiadásában(!). Akáresak a Ceausescu diktatúra éveiben, a települések, hegyek, dombok, folyók neveit csak románul lehetett leírni. Ezért a "TRANSZILVÁNIÁ"-ban ilyen címeket olvashatunk: "Felciuci érdekes látnivalók", "Jibou és környéke", "Ciuc a téli sportok hazája", stb. Sarkából erőszakosan kifordított világ!
Az előbbiekben az EKE példáján láthatjuk, hogy a királyi Románia, épp úgy mint később a kommunista Románia, párját ritkító diszkriminatív kisebbség- és emberellenes intézkedésekkel igyekezett tönkre-, sőt nevetségessé tenni minden más nyelven folyó tevékenységet. A módszerek nem számítottak, a minden áron való elnemzetlenítés nacionalista politikája szentesítette az eszközöket: vagyonelkobzás, erőszakos és törvénytelen kilakoltatás, indokolatlanul magas adók kivetése, rágalmazás irredentizmussal, az "ERDÉLY" és a többi kiadványok cenzúrázása, a helységek és más földrajzi elnevezések csak román nyelven való írásának és kiejtésének kötelezése. A történelem megismétli önmagát? (1938, 1988)
Ebben a megalázó és szorongatott helyzetben mit tehetett az EKE? Erősítette a közösségi szellemet, az együvétartozás eszméjét, folyóiratán keresztül lelkesítette a csüggedőket Ady Endre, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Dsida Jenő és mások erdélyi témájú gyönyörű verseivel.
Mind az első világháborút megelőző időben, mind a két világháború között, amikor az erdélyi magyarság számban megfogyatkozott, az Erdélyi Kárpát Egyesület összetartó és tudománynépszerűsítő fórum lett. Folyamatosan növekvő tekintélye, közművelődési hatása tagjaitól függött. A legkülönbözőbb beállítottságú közéleti emberek, tudósok, írók, tanárok, kutatók vallották magukat EKE tagnak, illetve váltak az EKE tiszteletbeli tagjaivá mint Balogh Ernő, Brüll Emánuel, Cholnoky Jenő, Csató János, Czárán Gyula, De Gerando Antonia, Déchy Mór, Bors Mihály, Eötvös Loránd, Harmath Lujza, Heppes Miklós, Jókai Mór, Kosutány Ignác, Kővári László, Lóczy Lajos, Márki Sándor, Merza Gyula, Szádeczky Lajos, Szádeczky-Kardoss Gyula, Ruzitska Béla, Sándor József, Szabó T. Attila, Schwarczel Adél, Tavaszy Sándor, Vámszer Géza, Wlassics Gyula. Közülük többen, mint Balogh Ernő, Brüll Emánuel, Cholnoky Jenő, Szádeczky-Kardoss Gyula, Tavaszy Sándor, Vámszer Géza és Tulogdy János felelős szerepet és funkciókat vállaltak az Erdélyi Kárpát Egyesületben.
A két világháború között az EKE szellemét és az "ERDÉLY" tartalmi gazdagítását olyan lelkes emberek biztosították, mint Beke Lajos, Brüll Emánuel, Baczoni Géza, Bányai János, Czirják Károly, Ferenczi Sándor, Györke Márton, Lehman Károly, Logothetti Oreszt, Kelemen Lajos, Mátyás Vilmos, Merza Gyula, Miklós Lajos, Nyárády Erasmus Gyula, Orosz Endre, Orosz Ferenc, Páter Béla, Perzsa Ferenc, Ruzitska Béla, Tompa Kamill, Záray Jenő és ifj. Xántus János.
A kisebbségi sorsba taszított erdélyi magyarság soraiban jelentős volt az EKE nyelvművelő és nyelvvédő tevékenysége, melyben Szabó T. Attila és Brüll Emánuel vállaltak szerepet. Szabó T. Attila (1906-1987) nyelvünk védelme érdekében kiféjtett tevékenysége felbecsülhetetlen. Itt elég, ha esak az Erdélyi Szótörténeti Tárra utalunk, mely minden idők legjelentősebb szakmunkája az erdélyi nyelvekről. Születésének 90. évfordulóján Benkő Samu professzor, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke a következőket mondta: "Ebben a században a magyar nyelv és kultúra építményéhez senki sem hordott össze annyi téglát, mint Szabó T. Attila."
Nagy ajándéka a sorsnak, hogy mint EKE tag Ő lehetett az "ERDÉLY" főszerkesztője 1937 és 1939 között. Nyilvánvaló, hogy ilyen minőségben nagy gondot fordított a magyar nyelv tisztaságának a megőrzésére. Az "ERDÉLY" 1938/1-es számában közölte Brüll Emánuel cikkét "A természetjárás magyar nyelve" címen. Különben Brüll Emánuel (1884-1951) az a lelkes EKE-tag alelnöki funkcióban volt - és természetjáró, aki a legtöbbet foglalkozott a nyelvműveléssel; 119 közleménye közül 76 e tárgykörbe tartozik. Mint régi EKE tagoktól tudjuk (Miklós Lajos, Pakó Béla) az EKE közgyűlésein és kirándulásain számtalanszor kiállt a helyes magyar beszéd érdekében. Szabó T. Attila "Nyelv és múlt" c. tanulmánygyűjteményének III. kötetéből idézünk: "Akik ismerték Brüll Emánuelt tudják, hogy szenvedélyesen szerette a természetet. Nemcsak a tanítási szünnapokon, sokszor hétköznap is kiment a természetbe. Tudatosan vallotta, környezetében élőszóval és ezen túl a toll meggyőző erejével is hirdette, hogy az embernek nem szabad kiszakadnia a természetből, a szellemi munkásnak meg éppen szüksége van a szabályos időközökben, ütemesen megismétlődő kikapcsolódásra mind a testi, mind pedig a szellemi rugalmasság megőrzése érdekében. Ezért van az, hogy népszerűsítő cikkeinek jelentős hányada a természetjárásról szól: az egészség, a testi rugalmasság megőrzésének ezt a kellemes eszközét, módját nála senki sem ajánlotta meggyőzóbb erővel ifjúnak és felnőttnek egyaránt... Mint természetjáró sem tudta megtagadni vérbeli nyelvművelő voltát." Emlékét a Kolozsvár melletti Bükk-erdőben egy kilátópont őrzi (Brüll-kilátó).
Az "ERDÉLY" Szabó T. Attila szerkesztése alatt közölte többek között Domokos Pál Péter néprajzi jegyzeteit a Szeret partjáról, ezzel párhuzamosan az Erdélyben gyűjtött húsvéti, karácsonyi és újévi népszokásokat és mondókákat, ami a népi értékek felé való fordulást jelenti. A folyóirat korai tolmácsolója lett dr. Sáska László "Afrikai levelei"-nek, melyeket folytatásokban közölt, ugyanakkor nem hanyagolta el a természetjáróknak szóló földrajzi és geomorfológiai alapismeretek közlését Záray Jenő tollából. Ismerteti Tavaszy Sándor "Erdelyi tetők" c. könyvét, melyből idézünk: "Megtalálja vándorlásai közben a tájak változatos szépségeit, a sok vihart átélt erdélyi föld történetét, a földet formáló geológiai koroktól a jellemformáló jelen forró lüktetéséig. A fájdalmat balzsamozó, erőt adó, mítoszt és meséket teremtő új erdélyi irodalom mellett megtalálja a három nemzet lelke mélyén mindig ott élt s most is ott élő lelki békét. Az erdélyi egységet, amelyből - minden más nemzetet megelőzve született a vallási türelem, a vallási viharok idején."
Áprily Lajos Tavaszy Sándornak ajánlott Veletek vándorolgatok c. versét lásd külön lapon.
Érdemes idézni dr. Tavaszy Sándor (1888-1952) elnöki székfoglaló beszédéből (1937), amelyben a roppant nehézségek ellenére az erdélyi román és szász testvéreinkkel együtt látja megvalósíthatónak a jövőt: "Mindenekelőtt arra fogok törekedni, hogy az Egyesület tagjai között a kapcsolatot, a közösségi szellemet szolgáljam. Ebben a széteső világban, amelyben minden téren a bomlasztó erők és a szembeállító indulatok dúlnak, komoly meggyőződésem szerint azokat az erőket, érzéseket és indulatokat kell élesztenem és fokoznom, amelyek embereket igazi testvéri kapcsolatba hoznak egymással... Az Erdélyi Kárpát Egyesület nyújtson alkalmat tagjainak arra, hogy művelődjenek, ízlésük finomodjék, életfelfogásuk tisztuljon, egész egyéniségük nemesebbé és mélyebbé váljék. Ezért minden kirándulást meg kell előznie a tanulásnak, az együttes tanulmányozásnak, hogy mindenki előre tudja, mit kell meglátnia és amit lát, hogyan kell látnia, hogy a természetben alvó erőknek, az ott szunnyadó szépségeknek arcába tudjon tekinteni. Én a turistaságot a honismeret tudományának tekintem. Azt a földet, amelyen élünk akkor szeretjük igazán, ha szemtől-szembe ismerjük is azt. Azt szeretném, ha a hazai román és szász természe járó testvéreink egyesületeivel együtt, karöltve tudnánk dolgozni."
Veres Ildikó 1995-ben megjelent tanulmányában a következőképpen vall: "Tavaszy hosszú, több évtizedes oktatói tevékenysége alatt tanítványait mindig az igényességre, a precizitásra, a formák betartására nevelte... Mint református teológiai tanár 1920-tól 1949-ig működött, az 1944-45-ös tanévtől pedig három évig a kolozsvári magyar egyetemnek filozófia professzora volt. 1949-ben kényszernyugdíjazták."
Egyik legszebb turisztikai témájú könyvünket Tavaszy Sándor írta "Erdelyi tetők (Úti élmények és természeti képek)" címen, melyet az Erdélyi Szépmíves Céh adott ki 1938-ban. Ebben a következőket olvashatjuk: "... gyökértelen minden élet, amely elszakad attól a környezettől, amelybe beleszületett." Kell-e ennél találóbb bíztatás megfogyatkozott magyarságunknak a helybenmaradásra?
Meg kell említeni, hogy volt még ereje az EKÉ-nek felépíteni utolsó menedékházát, Hargitafürdőn az Úz Bencét.
Ilyen körülmények között érte meg az EKE a Bécsi Döntést, melynek értelmében Észak-Erdély Magyarországhoz került. Észak-Erdélyben, annak ellenére, hogy az EKÉ-t visszahelyezték jogaiba, a széthordott és megdézsmált egyesületi vagyont - múzeumot, könyvtárat, térképtárat - már a régi formájában nem lehetett visszaállítani. A II. világháború nehéz éveit az EKE ismételten megsínylette; a kolozsvári központ elszakítása a dél-erdélyi osztályoktól és dél-erdélyi magyarellenes hangulat az ottani tevékenység csaknem teljes felszámolását eredményezték. Dr. Ferenc Sándor tudós tanár, az "ERDÉLY" volt szerkesztője a nyilas terror áldozata lett.
Végkövetkeztetésként levonhatjuk, hogy az EKE az I. világháború után mindjobban az erdélyi magyarság összetartó erejévé vált.
Folytatás: Az EKE a II. világháború után