|
(A Természetőr 1997. évi 1. számából)
Vannak olyan vidékek, ahol az élő természet ősi formagazdagsága szinte elpusztíthatatlan, az emberi civilizáció meg-megújuló támadásai csak átformálják de nem fosztják ki a tájat, meghagyják, sőt újabbakkal gazdagítják egyéni jellemvonásait, míg másutt aránylag csekély emberi beavatkozás is elegendő ahhoz, hogy sivár, egyhangú pusztasággá változtasson egy valaha gazdag élővilágú területet. A kicsiny Magyarország vegetációtörténetére az előbbi a jellemző: a 100 000 km2-nél kisebb összterület, a magashegységek és tengerpartok hiánya, a kontinentális mérsékelt övi fekvés mellett meglepően magas az őshonos növényfajok 2200 körüli fajszáma, és szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy a nagy népsűrűség, a több évezredes civilizáció s a viharos történelmi múlt ellenére is, mely szinte mindig rablógazdálkodásra ösztönzött, vadonélő növényeinknek csak alig 1 %-a veszett ki.
Az eredeti vegetáció azonban már romokban hever, az ország területének alig egytizedére szorult vissza. Ma már szinte mindenütt a szántóföldi kultúrák uralják a tájat, s a messziről szemet gyönyörködtető erdők, rétek vízpartok legnagyobb része is pusztán üres díszlet, élőviláguk szegényes és jellegtelen. Az a néhány százaléknyi eredeti vagy kevéssé leromlott terület azonban az elveszett Paradicsomot idézi: fajgazdagságuk és finom hibátlan önszabályozó képességük, amelyet a régi görögök harmóniájától az első ökológusok által megsejtett biológiai egyensúlyig már sokféle névvel illettek, megérdemli legteljesebb figyelmünket. Hogy Magyarország eredeti növényzetét és annak változásait a jégkorszakokig visszamenőleg úgy-ahogy rekonstruálni tudjuk, azt nagyrészt e területeknek köszönhetjük: a legkülönbözőbb korokból őriztek meg maradványnövényeket, és döntő szerepük volt a magyar flóra jellegét meghatározó bennszülött fajok keletkezésében is.
Az eredeti vegetáció változásait az utolsó nagy eljegesedésig visszamenőleg a pollenanalízis módszerével elég pontosan nyomon követhetjük. Az ősi lápok egyenletesen halmozódó, kitűnően konzerváló tőzegrétege ugyanis olyan mennyiségben őrizte meg az évezredeken át ráhulló virágport, hogy abból a tömeges növényfajok aránya statisztikai módszerekkel megbízhatóan becsülhető. Az eljegesedések közti átmeneti melegkorszakok és a jégkor előtti szubtrópusi klíma növényzetéről csak a kövületek szólnak, ezek híradása azonban már nagyon hézagos.
Mégis van néhány olyan növényünk, amelyek hazai megtelepedését erre a nagyon távoli időszakra tehetjük: ilyen élő kövület a cselling (Cheilanthes marantae) a magyar kikerics (Colchicum hungaricum), a bakszarvú lepkeszeg (Trigonella gladiata) a keleti gyertyán (Carpinus orientalis), a sárgás habszegfű (Silene flavescens) és a szirti pereszlény (Calamintha thymifolia), valamint öt olyan növény amely az elmúlt évtízezredek során mediterrán rokonságától elszakadva önálló fajjá vált: a pilisi len (Linum dolomiticum), a magyarföldi husáng (Ferula Sadlerana), a tornai vétrő (Onosma tornensis), a magyar vadkörte (Pyrus magyarica) és a magyar méreggyilok (Cynanchum pannonicum). Ezek az ún. reliktumendemizmusok a magyar flóra legnagyobb értékei.
|
A pilisi len
Az utolsó eljegesedés mintegy 10-15 000 éve kezdett visszahúzódni, de a felmelegedés igen lassú volt. A jégkorszak tundravegetációja után még évezredekig nyír- és fenyőerdők uralták a tájat. Tőzegmohás nyírlápjaink ebből az időszakból származnak, sőt a legidősebbek talán még az ezt megelőző Würm eljegesedés korából maradtak fenn. Számos sarkvidéki növényfaj lelt menedékre bennük. Talán a vindornyaszöllősi láp volt a leggazdagabb ilyen sarkvidéki-magashegységi maradványfajokban, de a múlt század első felében lecsapolták, tőzegét kitermelték, és növényritkaságai kivesztek a hazai flórából. A Hanság jégkori nyírlápjai úgy semmisültek meg, hogy botanikus kutató át sem vizsgálhatta őket, a leírások alapján azonban igen különleges maradványnövényzetük lehetett. A jól átkutatott tapolcai ősláp napjainkban szűnik meg végleg; a bátorligeti, csarodai, keleméri, siroki, egerbaktai velencei-tavi lápok - és ezzel szinte vége is a sornak - természetvédelem alatt állnak ugyan, de megfelelő kezelésük komoly gondokat okoz.
Az enyhülő klímájú fenyő-nyír korszakból már erdőtársulások is maradtak ránk: bizonyára ebből az időből való a fenyőfői ősfenyves és az uzsai áfonyás nyíres.
Később, mintegy 4-5000 éve a maihoz hasonló éghajlatú átmeneti korszak után meleg, száraz klíma köszöntött be, az ún. mogyorókor.
A pontusi, közép-ázsiai flórák nagy terjeszkedésének időszaka volt ez, szinte a népvándorlás növényi előképe; maradványfajaik itt-ott még a Bécsi, a Morva és a Cseh medencében is fellelhetők, majd kelet felé haladva egyre nagyobb számban jelennek meg. Ennek a vegetációs periódusnak még ma is rengeteg emlékével találkozunk a Kárpát medence növényzetében. Szinte mogyorókori állapotot őriznek a Magyar Középhegység pusztafüves lejtősztyepjei, a Duna-Tisza köze erdős homokpusztái, a nagyon megfogyatkozott löszpusztarétek ( Balatonkenese, Dunaföldvár, Kalocsa környékén, a Nagykunságban és Békésben) valamint a még jobban megfogyatkozott tatárjuharos lösztölgyesek (pl. a kerecsendi erdő). Nagy szikespuszták alakultak ki az Alföld keleti felében, amelyeket aztán a későbbi nedvesebb korszakban a növekvő vízhozamú Tisza hordaléka betemetett, s csak napjainkban kerülnek ismét felszínre az elmúlt századok szakszerűtlen vízrendezései következményeként.
|
A fenyőfői ősfenyves
Bennszülött növényfajok keletkezésére megint csak kedvező volt ez az időszak. Ekkor alakulhatott ki az erdélyi hérics (Adonis transsylvanicus), a magyar kökörcsin (Pulsatilla hungarica), a budai imola (Centaurea Sadlerana), a magyar sóballa (Suaeda pannonica), a sziki őszirózsa helyi alfaja (Aster tripolium ssp. pannonicus) és a századunk elején kihalt magyar mézpázsit (Puccinellia pannonica).
A mogyorókor végétől már az ember is maradandó nyomokat hagy a vegetációban: a sztyeppeket és erdőssztyeppeket bizonyára a legeltetés állandósította és óvta meg a későbbi beerdősüléstől, mikor a klíma nedvesebbre fordult. A szántóföldi művelés legkorábbi nyomaival az i. e. első évezred közepe táján találkozunk, mindez azonban még nem érintette súlyosan az eredeti vegetációt, mert a művelt területek növekedését a nomád pásztornépek betörései minduntalan visszavetették.
Jelentősebb fordulat csak a magyarság letelepedése után következett be. A szórványos római kori vízrendezési munkák sem hagytak maradandó nyomot az ősi mocsárvilágban.
Időközben azonban még egy makroklímaváltozás nyomta rá bélyegét a vegetációra. Az I. évezredben egy kisebb lehűlési periódus kiegyenlített, hűvös, csapadékos, ún. szubatlanti klímát hozott, s a bükkösök és gyertyános tölgyesek leereszkedtek az Alföld síkjára. Reliktum állományaik többfelé megtalálhatók a Bereg-Szatmári síkon, a Bodrogközben, sőt helyenként még a Kiskunságban is. A teljes visszaerdősülést azonban egyrészt a mocsár- és árterületek növekedése, másrészt az erdőirtásban egyformán érdekelt földművelő és pásztorkodó törzsek meggátolták.
Az erdőirtás üteme pedig később sem csökkent, sőt a török uralom alatt, majd az ezt követő betelepítések során soha nem látott méreteket öltött. A XVIII-XIX. század viszonylag békés fejlődése aztán végleg megpecsételte a természetes vegetáció sorsát: a századvégi katonai térképeken az erdők területe alig nagyobb, mint ma.
Sor került a mocsarakra is, míg végül két évszázados kemény munka után napjainkra alig maradt lecsapolnivaló. Sajnos, az így nyert földek nagy része értéktelen belvizes, elszikesedett terület, de még nagyobb kár, szinte felmérhetetlen veszteség a szárazra került tőzegtelepek kiégése.
A löszpusztarétek feltörése érthető módon ősidők óta folyik, hiszen a legkisebb fáradsággal a legjobb minőségű szántó válik belőlük, rövid és hosszú távra egyaránt. Kultúrábavételüket a legelőgazdálkodás csak ideig-óráig tudta késleltetni, feltörésük századunk elejére gyakorlatilag befejeződött. Apró, 0,1 ha-t is ritkán elérő foltjaik utak mentén, mezsgyéken, szakadópartok szélein maradtak meg.
|
Égerláp
A futóhomok növényzettel való megkötésére szintén a XVIII. sz.-ban történtek az első ismert próbálkozások, s azóta ez a munka befejezéséhez közeledik, miközben sikerült a botanikailag legértékesebb területek természetvédelmét is megoldani. Még ma is nyitott kérdés azonban, hogy a nyílt homokpuszta eredeti ökoszisztéma-e vagy csak másodlagosan alakult ki a nagy középkori erdőirtások hatására.
A rét- és legelőgazdálkodás szinte napjainkig jó szolgálatot tett a természetvédelemnek azzal, hogy értékes fajok százait őrizte meg az eredeti élőhelyek pusztulása után is. A modern technológiák viszont a műtrágyázás, felülvetés, korai ill. többszöri gépi kaszálás elsősorban a ritka maradványfajokat sújtják, és visszafordíthatatlan, gyors kipusztulásukat okozzák.
Hasonló a helyzet az erdőgazdálkodással is. A hagyományos gazdálkodási módok viszonylag lassú, követhető változásokat okoztak az erdei életközösségben, amelyekhez az ott élő növényfajok évszázadok alatt jól alkalmazkodtak. Bizonyos határig még a tarvágásos véghasználatot is túlélik az aljnövényzet lágyszárú ritkaságai, és az újulat felnövése és megfelelő ritkítása után ismét megjelennek a gyepszintben. A túlélési esély sok fajnál bizonyosan függ az egyszerre tarra vágott terület nagyságától, de erre vonatkozólag még alig vannak ismereteink. Ha viszont a tarvágást tuskókiemelés és mélyszántás is követi az eredeti gyepszint véglegesen és teljesen megsemmisül, illetve értéktelen gyomvegetációnak ad helyet.
Komoly természetvédelmi problémát okoznak a tájidegen erdészeti monokultúrák, az akácosok, nemesnyárasok, feketefenyvesek. Termőhelyükön a ritka fajokban gazdag eredeti gyepszintet néhány jellegtelen fajból álló együttes váltja fel, vagy egyáltalán ki sem alakul a gyepszint. Vannak azonban érdekes kivételek is: Magyarország legnagyobb egyhajúvirág (Bulbocodium vernum) populációja például egy kivágott pusztai tölgyes helyén felnőtt csupa gyom akácosban él, egy ültetett feketefenyvesbe pedig olyan ritka páfrányfajok sokasága települt be amelyek így együtt sehol az országban nem láthatók.
Még az idegen növényfajok behurcolódásáról kell néhány szót ejtenünk. A folyamat természetes úton is végbemegy: a vízi és mocsári növényfajok elterjesztésében pl. a vándorló vízimadaraknak van nagy szerepe. Az első robbanásszerű gyomnövényinvázió azonban a szántóföldi kultúrák térhódításával vette kezdetét. Dél-eurázsiai-mediterrán gyomnövényfajok tucatjai özönlötték el Közép-Európát. Azóta közülük jó néhány már a természetes vegetációba is beilleszkedett, bár inkább csak a bolygatott növénytársulásokban jelennek meg, mert a háborítatlan ősgyepek nemigen fogadnak be új fajokat. A következő nagy behurcolódási hullám az újkor elején vette kezdetét, és napjainkban is tart. Okai között elsősorban a szállítás és az áruforgalom nagyarányú növekedését említhetjük, különös tekintettel az amerikai kapcsolatokra: az észak-amerikai flóra más evolúciós utakon fejlődött képviselői Európába kerülvén versenytársak és természetes ellenségek híján gyakran óriási mértékben elterjedtek. Ez persze fordított viszonylatban is lejátszódott, Észak-Amerikában az európai származású gyomok élvezik a fenti előnyöket.
A régebben meghonosodott növényfajok közül néhánynak természetvédelmi jelentősége is lehet. Ezek a növények eredeti növénytársulásaink eléggé speciális életfeltételeihez tartósan alkalmazkodni tudtak, így megérdemlik, hogy flóránk teljes jogú polgárainak tekintsük őket.
Ilyen fajnak tartjuk pl. a téltemetőt (Eranthis hiemalis), a Szigetközben a tűzliliomot (Lilium bulbiferum), legtöbb termőhelyén a magyar tölgyet (Quercus Farnetto). Kétségek merültek fel a szentendrei rózsa (Rosa villosa var. Sancti-Andreae), az illír sáfrány (Crocus Tommasinianus) vagy a pápasalamoni kárpáti sáfrány (Crocus Heuffelianus) őshonosságát illetően is, ez azonban semmit nem von le természetvédelmi jelentőségükből.
