Varga Béláné:
Az ember és a természet kapcsolata
Földünk felszínén a bioszférában évmilliókkal ezelõtt az élet elsõ jelét képviselõ egysejtûeket követõen megjelent szerves élõlények az evolúció során hosszú, bonyolult fejlõdésen túljutva megteremtették az ember számára is elviselhetõ körülményeket. A növények a talajból felvett vízbõl, a levegõbõl felvett CO2, tápsók és klorofilljuk segítségével szerves anyagot asszimilálnak és közben oxigént szabadítanak fel. A munka dandárját a tenger planktonjai és az erdõk fái végzik. A bolygónkat alkotó tengerben és a szárazföldön azóta is folyik a harc az élõlények között az életben maradásért, a puszta létért. Az életet jelentõ levegõért, vízért, fényért, táplálékért "élettérért" folyó küzdelemben a legerõsebbek, a legéletrevalóbbak, a legjobb alkalmazkodó képességgel rendelkezõk természetes kiválasztódás során biztosítják a faj fennmaradását. Az örök körforgást fejlõdést, evolúciót a tökéletességre, a harmóniára való törekvést a növény és állatvilágban az ember megjelenése zavarta meg és beavatkozásával egész bolygónk jövõjét veszélyezteti. A vadvizek lecsapolása, az erdõk kipusztítása, az õsgyepek felszántása, mezõgazdasági termelésbe vétele, majd kiaknázás után parlagon hagyása a növények és állatok életterét vette el. A túliparosodás, a föld természeti kincseinek kiuzsorázása, az energia kinyeréséért folytatott küzdelem hamarosan minden tartalékainkat feléli. Távlatban az atomerõmûvek, szél, víz és geotermikus energia felhasználása áll.
Érintetlen természet már nem létezik, de amíg nem késõ a jelen állapotot még megpróbálhatjuk megtartani, javítani vagy ha mesterségesen is de jó irányba terelni (pl. kihalóban lévõ állatok, növények védelme szaporítása). A táplálékláncban, ha megbomlik egy láncszem hatalmas környezeti pusztítást végezhet. (kártevõkkel táplálkozó madarak növényvédõ szertõl elpusztulnak, tojásaik meddõk lesznek.). A túliparosodás következtében létrejött légköri változások, a környezetei ártalmak visszahatnak az emberre a levegõvel, vízzel, táplálékkal a szervezetébe jutva a mérgek felszaporodnak, nem ürülnek ki, és súlyos betegségek forrásává válnak.
A természet megismerése, a növény és állatvilág megfigyelése, védelme hasznos idõtöltést, jó kikapcsolódást-rekreációt nyújt a túliparosodott világban élõ és túlhajszolt ember stresszel teli hétköznapjai után. Az erdõbe csendes elmélyültséggel lépjük be, viselkedjünk vendég módjára, hisz azok is vagyunk, a vadonban a vadak vannak otthon. A vadállatok, madarak életét ne zavarjuk meg zajongással, lehet, hogy az elriasztott állatok már nem találnak egymásra. Semmilyen élõlényt ne tapossunk, ne pusztítsunk el, ne bontsuk meg a kialakult biológiai egyensúlyt Tilos növényeket természetvédelmi területen, nemzeti parkokban és tájvédelmi körzetben gyûjteni. Egyéb helyeken ehetõ termést, gombát, gyógynövényt csak saját használatra szedhetünk. Túra során környezetünket ne szennyezzük, a keletkezett szemetünket vigyük haza.
A folyók, tavak, tengerek, erdõk alját borító hulladék évmilliók alatt sem fog elbomlani. A természet évmilliók üzenetét hordozza, rajtunk múlik mit örökítünk az utódoknak bolygónkból.
 | fenyvesek | 
| homoki növényzet (szódás homoké is), a hegyeken sziklás, füves lejtõ | |
 | bükkösök | 
| sziki növényzet | |
 | tölgyesek |  | Tõzeglápok | |
 | homoki erdõk, fõleg tölgyesek maradványai |  | tõzegmohalápok | |
 | liget- és láperdõk | 
| Kultúrteületek, egykor puszták, tölgyesek, ártéri erdõk vagy mocsarak |
1. A vegetációról általában
Az élõvilág tagjai környezetükkel kölcsönhatásokon alapuló kapcsolatban állnak. Az élettelen környezeti tényezõk - éghajlati-, geológiai-, talajviszonyok - valamint az élõ környezeti tényezõk - növények, állatok, ember - egymásra hatásából sajátos életközösség alakul ki, mely térben és idõben változik. Ennek kutatásával foglalkozik az ökológia.
2. Növényvilág
Egy adott táj képét meghatározó sok növényfaj, sok egyedének az összessége a vegetáció. Magyarország a mérsékeltövi erdõspuszták és mérsékeltövi lomberdõk vegetációzónájába tartozik. A mérsékeltövre jellemzõ, hogy a téli hideg miatt vegetációs szünet áll be, a fagypont alatti és közeli hõmérséklet a téli hónapokban latens (alvó) állapotba kényszeríti a növényeket. Az életfolyamatok nem állnak meg, csak lelassulnak.
A pusztai növénytársulások vázlatos szelvénye
Az erdõs puszta átmenet a füvespusztából az erdõzóna felé. A fõleg pázsitfûfélékbõl álló pusztákat erdõfoltok tarkítják, mindenekelõtt pusztai tölgyesek (kocsányostölgy) jellemzik. Nedvességkedvelõ fajok csak a nagy folyók mentén alakulnak ki. Ide tartozik a Magyar Alföld nagy része.
A középhegységi növénytársulások idealizált szelvénye
A mérsékeltövi lomberdõk zónájában a fák legnagyobb része õsszel a hideg idõ beálltával - mivel a vízfelvétel megnehezül - lehullatják lombjukat. A ritmikus életmûködés (tavasz-nyár-õsz-tél) kapcsán a fás részekben évgyûrûk alakulnak ki. A mérsékeltövi lomberdõk hazánkban elõforduló típusai: tölgyesek, bükkösök, ligeterdõk, láperdõk.
Tölgyesek. A tiszta állományú tölgyesek a síkság és az alacsony hegyvidék száraz talajának erdõségei. Koronaszintjükben más lombos fafajok is elõfordulnak: nyár, mezei juhar, nyír. A hegyvidékek alacsonyabb völgyeiben gyertyánnal társul. Tölgyeseknek gazdag a cserjeszintje: mogyoró, som, kecskerágó, fagyal. Gyepszintje igen gazdag, változatos, tavasztól õszig virágzik.
A vízi és vízparti növénytársulások vázlatos szelvénye
Bükkösök. A csapadékos, kiegyenlített éghajlatú hegyvidékeinken a tölgyeseket bükkerdõk váltják fel. Hazánkban 500 - 1000 m magasságban élnek bükkösök. A bükkös koronaszintje erõsen záródik. Lombozata úgy alakul ki, hogy maximális asszimilációs felületet adjon, ezért sûrû árnyékot ad. Cserjeszintje alig fejlõdik, gyepszintje is csak kora tavasszal élénk. A növények jelentõs része lombfakadás elõtt nyílik. Ezek hagymások, gumósok, rizómások, melyek a kora tavaszi virágnyíláshoz szükséges tápanyagokat raktározzák. A bükk lombfakadásaikor ezek a növények már termésüket érlelik. Sziklás területeken az állományba juhar és kõris elegyül.
Ligeterdõk, láperdõk: A lomberdõzóna folyóit változatos koronaszintû, nedvességkedvelõ fajokból álló ligeterdõk szegélyezik. Magyarországon hamvas éger, kõris, szil, kocsányos tölgy. A mélyebben fekvõ, gyakran elöntött szigeteken nyár és fûzfajokból álló puha fajú ligetek élnek. Pangóvizes területeken, ahol nincs vízmozgás, alakulnak ki a láperdõk, mézgáséger, kõrisfajok, ritkábban fûzfajokkal.
2.1 Erdei fák és cserjék
Hazánk mezõgazdaságilag mûvelt területének 17 %-át borítja erdõ. Az emberiség történetében a fa kiemelt szerepet játszott és játszik még ma is. Energiát termel, ipari nyersanyagot ad, termése révén nélkülözhetetlen élelmiszert biztosit. Kevésbé ismert és tudatosodott bennünk a levegõtisztító és felújító szerepe. A fa élettevékenysége során - asszimiláció - a levegõbõl széndioxidot vesz fel és oxigént ad le. Egyetlen egy közepes termetû fa öt ember oxigénszükségletét biztosítja! Ha ezen elgondolkodunk, megértjük miért születnek ma már politikai pártok zöld környezetünk védelme érdekében.
A természetjárók, tevékenységük során rendszerint az erdõvel borított hegységeinket keresik fel. A jelzett turistautak több mint 80 %-a ezeken a területeken vezet át. Szükséges, hogy valamennyi természetjáró - elsõdlegesen a túravezetõk - az erdõket, ligeteket alkotó fa- és cserjefajokat megismerjék.
2.1.1 Ikermagvas fenyõfélék (Pinaceae)
Õsi család, melynek fajai az északi félgömb hûvösebb területein élnek. Leveleik tûszerûek, magányosan, vagy csomókban állnak. Termõs tobozai elfásodók. A magok a tobozpikkelyek felsõ oldalán fejlõdnek, szabadon állók (nyitvatermõk). Fájukban gyantajáratok vannak.
Lucfenyõ - (Picea abies) Tûlevelei négyszögletûek, kihegyezett végûek, rövidek, szúrósak, fényes zöldek. A hajtáson csavarvonalban helyezkednek el. Levéltalpon ülnek, lehullásuk után a hajtás érdes tapintatú marad. Toboza hosszúkás-hengeres, éretten barna, lefelé csüng, nem hullik szét.
Eurázsiai flóraelem, hegyvidéki - alhavasi faj. Nálunk csak Nyugat-Dunántúlon õshonos. Máshol telepített. A hûvös, csapadékos éghajlatot kedveli. Nehezen bomló tûje a talajt savanyítja. A legfontosabb ipari fa Európában.
Jegenyefenyõ - (Abies alba.) Tûlevelei laposak, csúcsuk enyhén kicsípett. Fonákjukon két ezüstfehér viaszcsík húzódik. A hajtásokon kétoldalt fésûsen helyezkednek el. Toboza éretten barna, függõlegesen felfelé áll, érés után széthullik, csak a tobozorsó marad az ágon.
Közép - európai flóraelem, hegyvidéki - alhavasi faj. Nálunk csak szórványosan fordul elõ az ország nyugati részein lucfenyõvel elegyesen. Hideg iránt, valamint a füstgázok legcsekélyebb jelenlétére érzékeny.
Erdeifenyõ-(Pinus sylvestris). A hajtásokon egy csomóban két tûlevél van. A tûk 7 cm-nél mindig rövidebbek (a feketefenyõ tûinél rövidebbek), szúrós végûek, gyengén csavarodottak. Laza csomókban állnak. Toboza hegyes, kúp alakú, lefelé fordulva áll, Eleinte zöld, éretten szürkésbarna, a második évben érik. Ágai és a törzs felsõ része vöröslõ.
Magyarországon õshonos faj (Fenyõfõ, Dél-Somogy stb.). Termõhelyben nem válogat. A legváltozatosabb éghajlati viszonyok között is megtalálható. Értékes erdészeti faj. Fája tartós, könnyen megmunkálható.
Feketefenyõ -(Pinus nigra). A hajtásokon egy csomóban két tûlevél van. A tûk 7 cm-nél hosszabbak (az erdei fenyõ tûinél mindig hosszabbak). Kemények, nagyon merevek, szúrós végûek, enyhén íveltek, vagy egyenesek. A fán dús, tömött csomókban állnak. Toboza 2-4-esével ül az ágon. Vízszintesen áll, vagy lekonyuló, hosszúkás tojásdad (az erdeifenyõ tobozánál nagyobb). A második évben érik, éretten sárgásbarna.
Mediterrán flóraelem. Hegyvidéki faj. Hazánkban nem õshonos. A szélsõségesen száraz, meleg termõhelyek pionír fája. A nyári hõséget és az erõs téli fagyot egyaránt bírja. Talajjal szemben igénytelen.
Vörösfenyõ (Larix decidua). Tûlevelei lágyak - nem szúrósak - világoszöldek, õsszel megsárgulnak és lehullanak. Tavasszal zsenge zölddel fakad. A rövid hajtásokon a tûk ecsetszerûen - sok tûs fenyõ - állnak és csavarvonalban helyezkednek el. Hajtásai, vesszõi hosszan lecsüngõk. Toboza apró, hosszúkás, ritkán gömbös-tojásdad, éretten világosbarna, késõbb szürkés. A mag kihullása után évekig a fán marad.
Közép-európai flóraelem. Hegyvidéki-alhavasi fafaj. Az Alpoktól a Kárpátok nyugati részéig honos. Nálunk csak a Vend-vidéken õshonos. Fagyálló, fényigényes faj. Értékes fájáért egész Európában telepítik.
2.1.2 Tiszafafélék (Taxaceae)
Többnyire kétlaki, örökzöld fák tû alakú levelekkel. Tobozuk nincs. A magot nyitott, húsos burok, un. magköpeny veszi körül.
Tiszafa (Taxus baccata) Hajtásai sokáig zöldek, késõbb megbarnulnak. Tûlevelei laposak, hegyesek, lágyak. A hajtásokon fésûsen két sorban állnak.
Színük sötétzöld, fénylõ. Nem gyantát, hanem mérgezõ alkaloidát (taxin) tartalmaznak. Toboza nincs. A barna, tojásdad alakú magot - érett állapotban - piros, nyálkás-kocsonyás állományú magköpeny veszi körül. A mag mérgezõ, a magköpeny nem.
Európai flóraelem. Nálunk kedvelt díszfa. Magyarországon õshonos (Miklóspálhegy, Szentgál - Veszprém megye). Lassan növõ, magas kort elérõ fa. Fája finom szövetû, nagyon kemény és tartós. Jól fényezhetõ. Faszobrászok és mûasztalosok keresik.
2.1.3 Ciprusfélék (Cupressaceae)
Fák, vagy cserjék, keresztben átellenes, pikkely alakú levelekkel, vagy hármasával örvökben álló tûlevelekkel. Tobozbogyójuk van.
Közönséges boróka (Juniperus communis) Tûlevelei ár alakúak, igen szúrós hegyûek, merevek. Az ágakon hármas örvökben állnak, szürkészöldek. A gömbös, húsos tobozbogyó 6 három tobozpikkelybõl alakul ki. Elsõ évben zöld. A második évben érik, kék, kékesfekete, édeskés ízû, illatos.
Circumpoláris flóraelem. Az éghajlati szélsõségekkel szemben érzéketlen, a síkságtól a hegyek csúcsáig megtalálható. Cserje, vagy fa termetû. Pionír faj. Nálunk jelentõs (védett) állomány (Bugac, Barcs, Baradlatetõ).
2.1.4 Lombfák és cserjék
Áttelelõ fás növények. Lombleveleik hálózatos erezetûek, melyek a vegetációs idõszak végén többnyire lehullatnak. Egy vagy kétlakiak. Magkezdeményeiket magház veszi körül - zárvatermõk. Rendszertanilag számos család között oszlanak meg. Fájukban gyantajáratok nincsenek.
2.1.5 Bükkfafélék (Fagaceae)
Bükk (Fagus silvatica) Hosszú hajtása zegzugos, fényes. A levélrügy orsó alakú, kihegyezett, hazai fafajok között a leghosszabb. Levele elliptikus, ékvállú, ép szélû, néha enyhén hullámos. A levéllemez a közepén a legszélesebb. Termése kupacs, mely négy kopáccsal kovad. (nyílik szét) A kupacsot kívül visszahajló töviskék borítják. Egy kupacsban 2 makk van, mely három élû, fényes, gesztenyebarna. Dús olajtartalmú, fogyasztható. Magtermõképességét 60 éves kora után éri el, de csak 6- 8 évenként ad bõvebb termést.
Közép-európai flóraelem, hegyvidéki faj. Nálunk a középhegységek tetõin, északi lejtõin helyezkedik el. A szélsõséges éghajlati és talajviszonyokat nem tûri. Páratelt levegõt kíván, zárt erdõt alkotó faj. Zárt állásban cserjeszintje nincs, gyepszintjén koratavasszal virágzó lágyszárú növények élnek. Fája nehéz és kemény.
Szelídgesztenye (Castanea sativa). Levele keskeny lándzsás, hegyes csúcsú, egyenletesen szálkás-fogas szélû. A levélnyél rövid. A hímvirágok hosszú, felegyenesedõ, gyöngyfüzérhez hasonló barkát alkotnak. A lomb teljes kifejlõdése után nyáron virágoznak. A virágport rovarok hordják a barka tövében ülõ termõvirágok bibéire. Termése jellegzetes makk, amelyet hosszú és elágazó tövisekkel fedett kupacs burkol. A makk tojásdad, fényes, sötétbarna. Nagy tápértékû és jó ízû.
Mediterrán flóraelem. Enyhe klímát és meleget kedvelõ faj, de fagyálló. Kálium igényes és ezért mészkerülõ. Hazai lombfáink közül a legmagasabb kort éri el. Fája értékes, a tölgynél sötétebb. Termését emberi fogyasztásra értékesítik.
Kocsányos tölgy (Quercus robur) Levele ülõ vagy rövid nyelû, részaránytalan, alsó felén keskenyebb mint fent. A levéllemez erõsen öblösen karéjos, fonákja teljesen kopasz. A pálhák lehullók. Könnyen felismerhetõ hosszú kocsányon csüngõ makkjairól (nevét innen kapta). A makk hengeres, a közepén, vagy afelett a legszélesebb. Sima, rajta finom barázdákkal. A kupacs tálszerû, a makk egyharmadáig ül benne. A kupacspikkelyek aprók, Makkot 6-8 évenként terem.
A legelterjedtebb európai tölgyfaj. Az éghajlati szélsõségeket bírja, csupán a talaj tápanyagtartalmával szemben igényes. Megkívánja a talaj idõszakonkénti elárasztását. Magas kort ér el. Ipari felhasználása széles körû.
Kocsánytalan tölgy (Quercus petraea) Levéllemeze elliptikus, öblösen karéjos. A levelek nyele hosszú, válluk nem füles, hanem nyélbe keskenyedõ. A termések ülõk (kocsánytalanok), rendszerint hármasával állnak. A makk rövidebb, zömökebb, alsó harmadában a legszélesebb. A kupacspikkelyek aprók, sûrûn állnak. Magyarországon 200-700 m között a zárt tölgyesek övét alkotja. Több páratartalmat és alacsonyabb talajnedvességet kíván. Fényigényes.
Fája az ipar legértékesebb és legkeresettebb anyaga.
Molyhos tölgy (Quercus pubescens) A fiatal hajtások és a rügyek szürkén gyapjas-molyhosak. A levelek igen változatosak, a többi tölgyhöz viszonyítva kicsinyek, ülõk vagy rövid nyelesek, szabálytalanul öblösen karéjosak. A levéllemez kezdetben alul-felül molyhos, késõbb felül kopasz, sötétzöld, a fonákon puha tapintású, szürkén molyhos. A molyhosság a levélnyélen és az erek mentén mindig megmarad. A makk általában a kocsánytalan tölgy makkjánál kisebb és keskenyebb, csúcsa felé gyakran keskenyedõ. Egyenként vagy csoportosan rövid és molyhos kocsányon ül. A kupacs pikkelyei kicsik, sík felületûek, sûrûn molyhosak. Termése ehetõ.
Mediterrán flóraelem. Hegyvidéki fafaj, elsõsorban a Dunántúli-középhegységben. A mészkõ és dolomit hegyeken kialakult karsztbokorerdõk jellegzetes fafaja. Szárazságtûrõ, hõigénye valamennyi hazai tölgyfaj között a legnagyobb. Nedvesség igénye igen alacsony. Fényigényes, lassan nõ.
Csertölgy (Quercus cerris) Hajtására jellemzõ, hogy a rügyeket le nem hulló, szürkés-nemezes, korbácsszerû pálhák veszik körül. A levél igen változó, még ugyanazon az egyeden is erõsen eltérõ lehet. Általában hosszúkás lándzsás, lekerekített vállú, hegyes csúcsú karéjos. A levelek tövénél hosszú, szálas pálhalevelek ülnek, amelyek lombhullás után is a hajtásokon maradnak. A legkésõbben lombosodik. Makk-termése két év alatt érik. Hosszúkás-tojásdad vagy hengeres, tetején lapított. Valamennyi hazai tölgyünk közül a legnagyobb makkja van. A kehely alakú kupacs kívül hosszú, korbácsszerû pikkelyektõl bozontos. A makk mélyen ül a kupacsban.
Szubmediterrán flóraelem. Hegyvidéki fafaj. Melegkedvelõ. Gyakran és bõven terem, ezért könnyen újul. Fája hamar korhad, nem tartós. Újabban farostlemez készítésére is felhasználják.
2.1.6 Nyírfafélék (Betulaceae)
Gyertyán-(Carpinus betulus) A levéllemez tojásdad hosszúkás, válla kerekített, csúcsa kihegyesedõ, éle erõsen, kétszeresen fûrészes. Gazdagon erezett, levele a bükkével szemben ráncosabb, redõzött. Fûzérben fejlõdõ makkja háromujjú kupacslevélen (szárnyon) ül. A makk kemény, egymagú, lapos, bordás. Középeurópai flóraelem. Hegy- és dombvidéki másodrendû fafaj. Az Alföldön ritka. A bükk- és a tölgy-öv között zonális erdõtársulást képez. Jellegzetes szürke kérgérõl, bordás törzsérõl, melyen gyakori a sarjhajtás, könnyen felismerhetõ.
Keleti gyertyán -(Carpinus orientalis) Hajtása gazdagon elágazó és ezért tömöttebbnek tûnik a közönséges gyertyánénál. Levele mindenben hasonló a Carpinus betulus-hoz, de annál lényegesén kisebb és több párhuzamos oldalere van. Jóval kisebb termésû, kupacslevele nem háromkaréjú, hanem ferde-tojásdad, durván fogas szélû.
Kelet-mediterrán flóraelem. Hegyvidéki faj. Balkánon a karsztbokorerdõk fája. Nálunk a Vértesben - Csákvár felett - maradvány faj. Magyarországon erdõgazdasági jelentõsége nincs.
Közönséges mogyoró - (Corylus avellana) Levele széles visszástojásdad, szíves vállú, röviden kihegyezett. Éle kétszeresen fûrészes. Fonákon a hálózatos erek kidomborodnak. A porzós barkák már az elõzõ õsszel - még lombhullás elõtt - megjelennek, tömöttek, késõbb megnyúlnak és kora tavasszal virágoznak. A termõrügyeket az ecsetszerûen kiálló piros bibéirõl ismerhetjük fel. Termése barnás színû csonthéjas, kerekded, tompa hegyû makk, melyet a rojtosan hasogatott kupacslevelek harang alakúan növik körül.
Középeurópai flóraelem. Síksági-hegyvidéki cserje. Alkalmazkodóképessége igen nagy. Tõrõl kitûnõen sarjad. A sarjhajtások feltûnõen egyenesek, hajlékonyak.
Közönséges nyír -(Betula pendula) Levele háromszög-tojásdad, hosszan kihegyezett, egyenlõtlenül kétszer fûrészes. Fiatalon ragadósak, kopaszak. A nyeletlen, hengeres barkák a hosszú hajtások végén legtöbbször már az elõzõ õszön megjelennek és tavasszal a lombfakadással egyidõben nyílnak. Áltoboza hosszú kocsányon csüng, nem fásodó. Éretten világosbarna, széthullik. A lapos, zömök, tojásdad makkocskának két szárnya van.
Eurázsiai flóraelem. Hegyvidéki fafaj. Erdeinkben mint elegyfa fordul elõ. Fénylõ, fehér törzse miatt parkokban is szívesen ültetik.
Mézgás-éger (Alnus glutinosa.) A rügy nyeles, sötét lilásbarna, kopasz, ragadós. Levele visszástojásdad, tompán lekerekített, többnyire kicsípett csúcsúak. Termése áltoboz, tojásdad, eleinte zöld, éretten sötétbarna, megfásodott, sokáig a fán marad. Az apró, fénylõ makk télen pereg ki. Koronája jellegzetesen kúpos.
Eurázsiai flóraelem. Síksági-hegyvidéki faj. Fagyálló. Legjelentõsebb a talajnedvességgel szembeni igénye. Szárazságot nem tûri. Folyók és tavak partvédelménél alig pótolható. Mint ipari fa különösen víz alatt tartós.
2.1.7 Szilfélék (Ulmaceae)
Mezei szil - (Ulmus minor) Levele elliptikus, tojásdad, középen a legszélesebb. Válla részaránytalan, csúcsa röviden kihegyesedõ, egyszerûen fogas. A levéllemez meglehetõsen vastag, kemény, kissé bõrnemû. Oldalerek száma 9-12. Termése egymagvú makk, melyet körös-körül széles hártyás szárny vesz körül. A mag a szárny felsõ harmadában a csúcshoz közel fekszik. Rövid kocsányokon csomókban ül.
Eurázsiai flóraelem. Sík és dombvidék fontos elegyfája.
Hegyi szil -(Ulmus scabra) Levele elliptikus, tojásdad, nagyok, a felsõ harmadban a legszélesebbek. Válla a három hazai szilfaj közül legkevésbé részaránytalan, csúcsa hirtelen és hosszan kihegyezett, kétszeresen fogazott. Felülete apró serteszõröktõl érdes. Oldalerek száma 16-20, feltûnõen elágazók. A termés a mezei sziléhez hasonló szárnyas makk. A makkocska a szárny közepén fekszik. Inkább hegyvidéki faj. A sík vidéken ritka.
Vénicszil -(Ulmus laevis) Levele hosszúkás tojásdad, közepe felett a legszélesebb, vékony, papírnemû. A levéllemez válla a legjobban részaránytalan. Csúcsa hirtelen kihegyesedõ, széle kétszeresen fûrészes, fogai sarlósan elgörbültek. Oldalerek száma 12-17, ritkán elágazók.
Síksági fafaj. Az Alföldön általános. Legjobb termõhelyei folyók és patakok mentén húzódó üde, nedves, mély talajok. Erdõgazdasági jelentõsége mérsékelt.
2.1.8 Olajfafélék (Oleaceae)
Magas kõris - (Fraxinus excelsior) A fiatal hajtás vastag, szürke, paraszemölcsei hosszúkásak. A szár rügymagasságban ellaposodó. A csúcsrügy szénfekete, gúla alakú. A levél keresztben átellenes, páratlanul szárnyalt, 9-13 levélkéjû. A levélkék keskeny lándzsásak, ülõk, ékvállúak, egyenlõtlenül fûrészesek. Termése csomókban csüngõ szárnyas lependék. A szárny hosszúkás lándzsás, lekerekített, bõrszerû. A mag laposra összenyomott.
Eurázsiai flóraelem. Hegyvidéki, mészkedvelõ fafaj. Fája kemény, világos, rugalmas. Bútoripari keresett fa.
Keskenylevelû kõris -(Fraxinus angustifolia) A hajtás szürke, a rügyek vöröslõ sötétbarnák. A levélalap erõsen kiáll. Levele hasonló a magas kõriséhez, de általában 9 levélkéjû és ezek keskenyebbek, élesen fûrészes szélûek, a fogak hegyesek. Termése az elõbbinél nagyobb, többé-kevésbé lekerekített csúcsú szárnyas lependék.
Sikkvidéki faj. (Dunántúl, Kis- és Nagyalföld). Értékes elegyfa. Csontfehér, rugalmas fájából sportszereket készítenek.
Virágos kõris -(Fraxinus ornus) Fiatal hajtása zöldes, paraszemölcsei pontalakúak. A csúcsrügy szürke, gúla alakú. Keresztben átellenes, páratlanul szárnyalt levele többnyire 7 levélkéjû. A levélkék rövid nyelûek, vállukon részaránytalanok, rövid hegyûek. A virágok végálló, sötétfehér bugában lombfakadás után nyílnak. Édes illatú, rovarmegporzású. Termése csomókban lógó szárnyas lependék.
Jellegzetes mediterrán flóraelem. A karsztbokorerdõk jellegzetes fája a molyhostölggyel együtt. Parkokban díszfának is ültetik.
Mezei juhar - (Acer campestre) Idõsebb hajtásai jellegzetesen erõsen parásodók. Levele a hazai juharaink közül a legkisebb, tenyeresen karéjos, 5-, ritkán 3-karéjú. A karéjok épszélûek, tompák. Színük sötétzöld, õsszel élénk- (kén) sárga. Termése kétszárnyú ikerlependék. A légcsavarszerû szárnyak rövidek és egyenesszögben (180 fok) állnak.
Európai, mediterrán jellegû flóraelem. Síksági, hegyvidéki fa, illetve cserje. Nálunk a Tiszántúl és a Duna-vidéket kivéve mindenütt gyakori. Fája súlyos, nehezen hasad. Fûrész- és esztergályos iparban használják.
Hegyijuhar- Jávorfa- (Acer pseudoplatanus ) levele nagy, (a korai juharénál kisebb), tenyeresen karéjos, a karéjok a levéllemez közepéig nyúlnak. Széle csipkés vagy fûrészes. A levélnyél hosszú. Õsszel lombfáink közül legkorábban sárgul. Termése csüngõ fürtökben érik. Az ikerlependék szárnyai általában derékszögben állnak. Kérge szabálytalan lemezekben válik le és ettõl a törzs tarkán foltos.
Középeurópai flóraelem. Hegyvidéki fafaj. Lombfáink közül (a madárberkenyével együtt) legmagasabbra hatol a tenger színe felett. Nem igényes, hûvös éghajlatot szereti. Sokoldalúan felhasználható fa.
Korai juhar -(Acer platanoides) A levél hazai juharaink közül a legnagyobb. Tenyeresen karéjos, a platánra emlékeztet. A karéjok ép szélûek, öblösen finom hegyben kihegyezettek. Színe élénkzöld, õsszel sárga. Termése hosszú kocsányon lógó, kétszárnyú ikerlependék. A szárnyak közel vízszintesen állnak. Hegyvidéki fafaj. Nálunk a középhegységeinkben gyakori, jó elegyfa. Fáját a bútoripar kedveli.
Feketegyûrû juhar -(Acer tataricum) A levél általában hosszúkás tojásdad, ép szélû, legfeljebb alig feltûnõen három karéjú. Csúcsa hegyes, éle kétszeresen fûrészes, sötétzöld, nem fénylõ. Õsszel élénkvörösre színezõdik. A levélnyél hosszú, gyakran pirossal futtatott. Termése csomókban álló lelógó ikerlependék. A szárnyak hegyesszög alatt állnak egymástól, õsszel megpirosodnak.
Európai flóraelem. Nyugati elterjedési határát nálunk éri el. Az éghajlati szélsõségeket jól bírja. Inkább mészkedvelõ. Kopár fásításokra és mezõvédõ erdõsávok kialakítására alkalmas.
Zöld juhar - (Acer negundo) Az éves hajtások simák, borsózöldek, hamvaskéken deresedõk. Páratlanul szárnyalt levele 3-5 levélkéjû, világoszöldek, fonákjuk fénytelen, halványabb, durván szabálytalanul fogazottak. A végálló levélke hosszabb nyelû. Termése fürtökben lógó ikerlependék, melyek a lombhullás után is a fán maradnak. A szárnyak hegyesszöget zárnak be és középtájukon befelé íveltek.
Hazája Észak-Amerika. Díszfának került Európába, majd elvadult. Gyorsan növõ, de rövid életû fa, Leggyakrabban folyókat kísérõ galériaerdõkben, fûz-nyár társulásban jelenik meg. Dús, árnyat adó lombja miatt szívesen ültetik parkokba, utak mellé.
2.1.10 Pillangósvirágúak (Leguminosae)
Fehér akác - (Robinia pseudoacacia) Jellemzõ, hogy a hajtásokat pálhalevelekbõl fejlõdött erõs tövisek fedik. A fiatal sarjak tövisei erõteljesek. Szórt állású páratlanul szárnyalt levelein a levélkék rövid nyelûek, tojásdadok.
A lemez ép szélû, vékony. A levélkék helyzetüket a megvilágítás mértékétõl függõen változtatni tudják. Virága illatos, mézben gazdag. Termése hosszúkás, lapos, kívül vörösbarna, belül fehéres hüvely, amely télen át a fán marad.
Hazája Észak-Amerika. Nálunk 1710 óta ültetik. Teljesen meghonosodott. Fényigényes, fagyérzékeny, gyorsan növõ fa. A levegõs talajokat kedveli. Gyökerein a levegõ szabad nitrogénjét megkötõ Rhizobium baktériumok élnek, ezért az akác termõhelye nitrogénben feldúsul és sajátos nitrogénkedvelõ aljnövényzet alakul ki. Erdõgazdasági jelentõsége nagy. Fája kemény, rugalmas. Kitûnõ szerfa. Nyersen is jól tüzelhetõ.
2.1.11 Hársfafélék (Tiliaceae)
Kislevelû hárs -(Tilia cordata) A hajtások kopaszok, fényes barnák, gyakran egyik oldalukon pirosak. A rügyek a szártól elállók, fénylõ pirosbarnák. Levele általában kerekded, kissé részaránytalan. Virágai sárgásfehérek, méz illatúak. Termése gömbölyded, gyengén bordázott toktermés. Fala vékony, ujjal összenyomható.
Európai flóraelem. Hegyvidéki faj. Erdeinkben elegyfaként jelentkezik. Parkokban és sorfának is ültetik. Virága drog, méze a legjobb hársméz.
Nagylevelû hárs - (Tilia plathylla) Levéllemeze a kislevelû hársénál nagyobb. Csúcsa kihegyezett, széle fûrészes. A lemez mindkét oldala fényes, olajzöld színû, (sohasem fehér) és puhán szõrös. Virága illatos, jó mézelõ. Toktermése gömbölyded, kislevelû hársénál nagyobb, erõsen bordás, szinte szögletes, keményfalú, ujjal nem roppantható össze. Erdészeti jelentõsége elõbbinél kisebb. Fasorok telepítésére használják.
Ezüst hárs -(Tilia argentea). A fiatal hajtások és rügyek zöldesszürkék, fehéren molyhosak. Levele széles tojásdad, mindig részaránytalan. Fonákja apró csillagos szõröktõl tartósan ezüstszürke. Ezüstös lombjáról messzirõl felismerhetõ. Virágja bódító illatú, nem jó mézelõ. Toktermése kemény, fás. Felszíne apró bibircses, gyenge molyhú, ezüstszürke.
Balkáni-pannóniai flóraelem, síksági-dombvidéki faj. Hazánkban a Dél-Dunántúlon a Balaton vonaláig terjed. Az elõzõ két fajnál több meleget kíván. Talajban nem válogat. Erdõgazdasági jeientõsége nagy, mert értékes és második koronaszint kialakítására alkalmas elegyfa. Utcai sorfának és parkokban díszfának ültetik.
2.1.12 Fûzfafélék (Salicaceae)
Kétlaki fás növények, egyszerû felépítésû barkában álló virágokkal. Virágok lombfakadás elõtt nyílnak. A fûzek rovarmegporzásúak, a nyárak szélbeporzásúak. A termés sokmagvú apró tok. A magvakon hosszú, fehér szõrökbõl álló üstök van. Repítõszõrök. Dugvánnyal igen könnyen szaporíthatók. Mind a fûz, mind a nyárfajok gyakran keresztezõdnek egymással, s ez meghatározásukat nagyon megnehezíti.
Fehér-nyár (Populus alba) Levelei rendkívül formagazdagok. A lemez felül fénylõ sötétzöld, alul krétafehéren nemezes. Európai flóraelem. Hazánk legváltozatosabb termõhelyein megtalálható. Inkább magról nevelik, mert dugványozása bizonytalan. Homokfásításoknál kísérõ fajként telepítik. Kérgének és lombjának díszítõ hatása miatt kedvelt parkfa.
Rezgõ nyár (Populus tremula) Levele csaknem kerekded, hullámos szélû. A többi nyárfajtól ezzel könnyen megkülönböztethetõ. A levélnyél a lemeznél általában hosszabb, a lemez síkjára merõlegesesen oldalt lapított, így a legkisebb szellõ is mozgásba hozza (rezgõ nyár
A legnagyobb elterjedésû európai nyárféle. Magról szaporítják. Fás dugványai nem erednek meg. Fája értékes ipari fa.
Szürke nyár (Populus canescens) A fehér nyár és a rezgõ nyár természetes keresztezése, amely önálló fajként állandósult. Fiatal hajtásai kissé nemezszõrösek, világosszürkék. A változó alakú és nagyságú levelek általában mindkét szülõ bélyegeit magukon viselik. A hosszúhajtások levelei szélesek, tojásdadok. Fonákjuk fiatalon nemezesen molyhos, késõbb lekopaszodó, A nemezszõrzet sohasem krétafehér, csak szürkés. Termetes fák, a törzs felsõ része ezüstszürke, sötét paraszemölcsökkel tarkított. Alsó része sötétbarna vagy feketés, mélyen bordázott. Vizek mentén a ligeterdõk impozáns fája.
Fekete nyár (Populus nigra). A levelek rombusz- vagy lekerekített háromszög alakúak, széles ékvállúak, hosszan kihegyezettek, finoman fogazottak, fénytelen zöldek. A levélnyél oldalról összenyomott. Sajátossága, hogy törzsén nagy dudorok, csomók fejlõdnek.
Síkvidéki fafaj. Meleg és fényigényes fa. Optimális termõhelye az árterek laza, vagy középkötött talajain van. Fáját a gyufa- és cellulózipar használja.
A fûzfajok fõbb csoportjai:
Közös jellemzõik: Cserjék, ritkán fatermetûek. Leveleik általában kemények, ráncosak. A barkák lombfakadás elõtt jelennek meg. A fellevelek fekete csúcsúak.
Csigolyafüzek:
Közös jellemzõjük: Cserjék, hosszú, megnyúlt vesszõkkel. A levelek hosszúak, keskenyek, a partifûznél feltûnõen keskenyebbek. A barkák általában a lombfakadás elõtt jelennek meg.
2.1.13 Rózsafélék (Rosaceae)
Hatalmas család. Egész földünkön elterjedt több ezer fajjal. A család közös botanikai jellemzõje, hogy a virágtakaró levelek 5 sziromlevélbõl és 5 csészelevélbõl állnak, amelyhez néha 5 karéjú fellevél csatlakozik. Termésük igen változatos.
A legismertebbek:
Vadkörte (Pyrus pyraster) Levele igen változó, kerek, kerekded, tojásdad, széle ép, vagy éles fûrészes, bõrnemû. A levélnyél a lemeznél általában hosszabb. A virágok sátorozó fürtben állnak. Áltermése kerek, vagy hosszúkás, zöld, sárga, néha pirossal futtatott fanyar ízû körte. Nemesített körtéink egyik szülõfaja. Fáját a faszobrászok és a mûbútorasztalosok kedvelik.
Vadalma (Malus sylvestris) Levele kerek-tojásdad, kihegyezett csúcsú; fûrészes szélû, ráncos, kopasz, sötétzöld. A levélnyél feleakkora mint a levéllemez. Virágai sátorozó fürtben állnak, kívül rózsaszínûek, belül fehérek. Áltermése alul-felül horpadt, fanyar ízû almatermés. Vadgazdasági szempontból van jelentõsége. Kerti almáink egyik szülõfaja.
Lisztes berkenye (Sorbus aria) Levelei épek, tompa csúcsúak, lemez széle fogas, fonákján maradandóan szürkén molyhos. Virágok fehérek, nagy sátorozó bugában nyílnak. Termése gömbölyû, kárminpiros, pontozott. Húsa sárga. Nem fogyasztható! Északi középhegységünk sziklaerdõiben szurdokerdõkben jelenik meg. Számos változata és átmeneti kisfaja van. A faj és az átmeneti kisfajok is természetvédelem alatt állnak.
Madárberkenye (Sorbus aucuparia) Levelei páratlanul szárnyaltan összetettek. A levélkék ferde vállúak, aszimmetrikusak, fogazottak. Sárgásfehér virágai összetett bogernyõben állnak. Termése skarlátpiros, savanyú, csípõs, de ehetõ. Termését télen a madarak eszik. Gyógynövényként is alkalmazzák.
Egész Európában elterjedt. Közép-Európában 2000 m-ig is felhatol. Kedvelt díszfa.
Barkóca berkenye (Sorbus torminalis) Levelei karéjosak. Az alsók erõteljesebben. A levél él finoman fogazott. Lemeze vékony, nem bõrnemû, sárgászöld, õsszel vörösre színezõdik. Termése hosszúkás körte alakú, éretten rõtbarna, pontozott. Húsa szotyósodik és ekkor jó ízû.
Egész Európában elterjedt. Nálunk a Dunántúlon és a középhegységeinkben található. Értékes elegyfa. Termését a vadak szeretik.
Egybibés galagonya (Crataegus monogyna) Levelei változók, 3-5 karéjúak, épek vagy csúcsuk felé kissé fogazottak. Hófehér virágai bogernyõben állnak, egybibések, kellemetlen szagúak. Lombfakadás után nyílik. Termése vérpiros csontármagvú alma.
Elterjedt európai faj. Erdõszéleken, cserjésekben nálunk is általános. Tõle levélalakjával, a bibeszálak és magvak számával különbözik a Kétbibés galagonya - (Crataegus oxiacantha).
Kökény (Prunus spinosa) Levelek visszástojásdadok, éles fûrészesek, kopaszok. Levélnyél rövid. Fehér virágai a rövid hajtásokon egyesével, de sûrûn állnak. Lombfakadás elõtt virágzik. Termése kékesfekete, hamvas-deres, parányi szilva. Igen fanyar.
Általánosan elterjedt Prunus faj. Tövises cserje, mely utak mentén, erdõszéleken, száraz lejtõkön mindenütt megtalálható.
Málna (Rubus idaeus). Meddõ hajtásai felállók, a második évben ebbõl fejlõdnek a virágos hajtások, sûrûn tüskés. Levelei páratlanul szárnyaltak, fonákjukon krétafehéren molyhosak. Fehér virágai bókoló bogernyõben nyílnak. Szedertermése húsos, sötétpiros, leves, zamatos.
Cirkumpoláris flóraelem. Fõként bükkösökben él. Nitrogén kedvelõ. Gyümölcse értékes erdei melléktermék.
Útszéli szeder (Rubus procerus) Sarja felálló vagy ívesen kihajló. Élesen szögletes, Tüskéi görbültek. Levele páratlanul szárnyalt, rendszerint 5 levélkébõl áll. A levelek nyelecskéi egy pontból erednek, felületükön gyéren szõrösek. Szedertermése fényes fekete. Dunántúl dombvidékeinek és középhegységeinknek bokorszerû cserjéje. Fõként vágásterületeken jelenik meg, ezért erdõgazdaságilag káros, mivel a felújítást gátolja, Gyümölcse kitûnõ, ehetõ.
Hamvasszeder (Rubus caesius). Sarja ívesen lehajló vagy elterülõ (henyélõ), hengeres, tüskés. Levelei hármasak, színükön és fonákjukon egyaránt zöldek. Szedertermése hamvaskék, savanykás ízû.
Síksági-dombvidéki alacsony cserje. Nitrogén igényes faj. Termése és levele erdei melléktermék. (Teapótló drog.)
Gyepûrózsa-vadrózsa (Rosa canina) Tüskés cserje, tüskéi horgasan görbültek. Páratlanul szárnyalt levelei 5-7 levélkéjûek. A levélkék fûrészesek. Virágja halvány rózsaszín, ritkán fehér. Skarlátpiros termése "csipkebogyó" néven közismert. Eurázsiai flóraelem. Rendkívül alakgazdag, számos változata és keverék faja van. Magas C vitaminú termését gyûjtik.
2.1.14 Szömörcefélék
Cserszömörce (Cotinus coggyria). 1-2 m magas cserje. Levelei csaknem szabályosan kerekded-oválisak, ép szélûek, sötétzöldek, fonákjukon kékesek. Õsszel narancssárgától lángvörösig színezõdik és festõi látványt nyújt. Mészkõ és dolomit kopárokon érzi magát jól. Mérgezõ növény. Kímélendõ!
2.1.15 Kecskerágófélék (Celastraceae)
Csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus). Vékonyágú cserje vagy fa. Hajtásai sötétzöldek, melyeken négy paraléc fut le, ezért négy élûek. A levelek rövid nyelûek, elliptikusak, hegyesek. A virágszirmok zöldesfehérek. Termése négy élû tok (papsapka), A magköpeny sárgáspiros, a mag sárgásfehér.
Európai flóraelem, az egész országban elterjedt.
Bibircses kecskerágó (Euonymus verrucosus). Kistermetû cserje. Hajtásai paraszemölcsöktõl bibircsesek. Levelei kicsinyek, kihegyezettek. Virágai kicsinyek, a szirmok kerekdedek, rózsaszínûek.
Balkáni-középeurópai flóraelem. Igényesebb mint az elõzõ. Erdõgazdasági jelentõsége a száraz tölgyesekben van ahol talajvédõ.
2.1.16 Somfélék (Cornaceae)
Húsos som (Cornus mas) A rügyek átellenesek, sárgászöldek, molyhos pikkelyûek. Levelei rövidnyelûek, oválisak, ép szélûek. Jellemzõ a 3- 5 ívesen lefutó érpár. A virágok citromsárgák, ülõ ernyõben lombfakadás elõtt nyílnak. Az elsõ virágzó cserje. Termése hosszúkás cseresznyepiros csontár. Húsa ehetõ. Középeurópai flóraelem. Melegkedvelõ és szárazságtûrõ, Jó és korai mézelõ.
Veresgyûrûsom (Cornus sanguinea) Hajtása vékony, napsütötte oldala vérpiros, errõl télen is könnyen felismerhetõ. Levele széles tojásdad, kihegyezett, hullámos szélû. Õsszel a levelek sötét liláspirosak. A virágok sátorozó álernyõben a lombfakadás után nyílnak. Termése gömbös, kékesfekete csontár. Nem ehetõ. Dél-Európai flóraelem. Fényigényes, inkább mészkedvelõ cserje. Erózió ellen jó talajkötõ.
2.1.17 Bodzafélék (Caprifo liaceae)
Fekete bodza (Sambucus nigra) A zöldhajtások bordásan szögletesek, kellemetlen szagúak. Az idõsebb hajtások paraszemölcsösek. Belük vastag, puha, fehér. Levele páratlanul szárnyalt. A véglevél az oldalleveleknél nagyobb. A virágzat igen széles sátorú bogernyõ. Erõs illatú. Termése gömbölyû, fényes, feketés ibolyaszínû csonthéjas bogyó. Európai flóraelem. Síkság-hegyvidéki nitrogénjelzõ cserje. Virága és termése drog.
Ostorménfa (Viburnum lantata) Az ágak felállóak. A rügyek keresztben átellenesek, lisztesek. Levele tojásdad, fûrészes szélû, vastag, bõrnemû, ráncos, a fonákon szürkén molyhos. Virága összetett bogernyõ, kellemetlen illatú. Termése kezdetben vörös, éretten ibolyásfekete. Madarak fogyasztják. Középeurópai flóraelem. Síksági-hegyvidéki mészkedvelõ cserje. Kopár fásításnál használható.
Kányabangita (Viburnum opulus) Levelei 3-5 karéjúak, szabálytalanul fogazottak, fonákjuk finoman szõrös. Õsszel liláspirosra, bíborvörösre színezõdik. A virágok összetett bogernyõben nyílnak. A szélsõk nagyok, meddõk, fehérek, a belsõk kisebbek, sárgák. Termése skarlátvörös csontár. Kellemetlen szagú, a madarak sem fogyasztják. Európai mediterrán flóraelem. Síkság-hegyvidéki cserje. Nálunk ligeterdõkben, lápokon, és a nagyobb hegyeken fordul elõ.
2.2 Lágyszárú növények
Magyarország jelentõsebb része a Pannóniai Flóratartományba tartozik. Ez további öt flóravidékre tagozódik:
Egyes határterületek már a szomszéd flóratartományba tartoznak, illetve azok hatása alatt állnak.
Utaltunk már arra, hogy az élõvilág tagjainak összetétele térben és idõben változik. Ez vonatkozik a növénytakaróra is. Hazánk területén a vegetáció fejlõdéstörténete során igen mélyreható változások zajlottak le. A mai kép lényegében az utolsó jégkorszak (10 - 15 millió éve) utáni idõkben alakult ki. A természetvédelem szemléletéhez közelebb kerülhetünk, ha röviden vázoljuk az elmúlt 15 ezer év fejlõdéstörténetét.
A Pannónia-flóratartomány gazdagnak mondható, ha figyelembe vesszük, hogy mintegy 2200 õshonos növényfajjal rendelkezik. Ezek közül a legnagyobb értéket azok a fajok képviselik, melyek védett zugokban átvészelték az eljegesedést, miközben teljesen elszakadtak összefüggõ elterjedési területüktõl.
Ezek: Cselling (Cheilanthes marantae), mészkerülõ páfrány. Egyetlen hazai elõfordulása a Szentgyörgy-hegy napos bazalt sziklái. Magyar kikerics (Colchicum hungaricum). Élõhelye a Szársomlyó napos, déli oldala. Létét a kõbányászat veszélyezteti. A természetvédelem keményen harcol a faj megmentéséért. Keleti gyertyán (Carpinus orientalis). Vértes, Csákvár feletti dolomit vegetáció, Sárgás habszegfû (Silene flavescens). A Gellérthegy egyik déli fekvésû dolomit szikláján található. Az ország legritkább növénye. Bakszarvú lepkeszeg (Trigonella gladiata). Villányi hegység. Magyarföldi husáng (Ferula Sadlerana). Igen ritka. Pilishegy, Bükk-Bélkõ, Szlovákiai Tornai-karszt, Erdélyben Tordai hasadék. Pilisi len (Linum dolomiticum) A hazai flóra egyik leghíresebb növénye. Tornai vértõ (Onosma tornensis) A Tornai-karszt néhány pontján fordul elõ (Tornai várhegy). Hazai állománya Bódvaszilas - Tornanádaska közötti Alsóhegy déli lejtõjének karsztbokorerdeje.
Az utolsó jégkorszak megszûntével, a lassú felmelegedés során évezredeken keresztül fenyõ és nyírfa erdõk uralják a tájat. Ebbõl az idõbõl származnak a még fennmaradt, féltett tõzegmohás nyírlápjaink, igen sok értékes maradványfajjal. A meglévõ õslápok: Bátorliget, Kelemér, Csaroda, Sirok, Egerbakta, Velencei-tavi. Ma már természetvédelem alatt állnak. A fenyõ-nyír korszak enyhébb periódusából maradt fenn két értékes erdõtársulás a fenyõfõi õsfenyves és az uzsai áfonyás nyíres (Sümegtõl nyugatra).
A fenyõ-nyír korszak után, mintegy 4-5000 éve száraz, meleg klíma köszöntött be, az un. mogyorókor. Hazánk területe ebben a vegetációs periódusban közép-ázsiai flóraelemekkel gazdagodott. Ezt az állapotot õrzik a Magyar Középhegység pusztafüves lejtõsztyeppéi, a Duna-Tisza köze erdõs homokpusztái, a maradék löszpusztarétek. Ekkor alakult ki az erdélyi hérics (Adonis transsylvanicus). Jelenlegi populációja alig védhetõ meg a kipusztulástól. A magyar kökörcsin (Pulsatilla hungarica), a budai imola (Centaurea Sadlerana), a magyar sóballa (Suaeda pannonica), sziki õszirózsa (Aster tripolium ssp. pannonicus) A történelmi idõkben az ember már egyre jobban avatkozott be a természet rendjébe, erdõket irtott ki, mocsarakat csapolt le, õsgyepeket szántott fel addig amíg a 19-20. században rá nem döbbent ennek veszélyes voltára. Ma már törvény gondoskodik a természeti értékek megõrzésérõl, fenntartásáról. Jelenleg a hazai növényfajokból 352 faj áll törvényes védelem alatt. Ebbõl 30 faj "fokozottan védett". A törvény érvényesülése nem képzelhetõ el széles társadalmi összefogás nélkül. A túravezetõk oktatása és önképzése, a szervezett természetjárók tudatformálása lehet az egyik út, mely eredményre vezet.
3. Gombák
A figyelmes és érdeklõdõ természetjáró kora tavasztól késõ õszig - erdõkön és mezõkön járva - nagy mennyiségû, olykor seregesen elõforduló különbözõ színû és változatos külsejû gombát talál. A hozzáértõnek öröm, mert a vadon termõ, kitûnõ ízû gombákkal étrendjét gazdagíthatja, a laikus számára azonban nagy veszélyt rejt. Az évenként elõforduló és sokszor halálos kimenetelû gombamérgezések mindig a szakismeret hiányára vezethetõk vissza.
Mi is az a gomba? A tudomány jelenlegi álláspontja és megfogalmazása szerint a gombák olyan klorofill nélküli telepes növények, melyeknek sejthártyával rendelkezõ típusos sejtmagjuk van. (Egyre nagyobb azon mikológusok száma, akik a gombákat a sejtfal anyaga, valamint táplálkozás-módjuk miatt - a növény és állatvilág mellett - az élõvilág harmadik, önálló élõlénycsoportjának tartják. )
A gyakorlati gombaszedõk számára érdekes "nagygombák" spórával szaporodnak. A spórák kedvezõ feltételek mellett kicsiráznak és általában hosszirányban növekednek, osztódnak. Az így keletkezett gombafonalat nevezik hifának. A hifák gyakran oldalirányban is osztódnak és a szomszédos fonalak tömegével laza, vatta szerû szövedéket képeznek, ezt nevezik tenyészõ testnek, vagy micéliumnak. A micéliumok kedvezõ körülmények között szaporító szervet, termõtestet fejlesztenek. Ezen képzõdnek ivaros folyamat eredményeként a spórák.
Termõtestek alakja szerint megkülönböztethetünk kalapos és nem kalapos gombákat. A kalapos gombák termõrétege lehet lemezes, csöves, és csapos (tüskés). Ezeken fejlõdnek a spórák. A nagy-gombák zömének termõteste kalapos. Ide tartozik legveszedelmesebb gombafajunk a Gyilkos galóca- (Amanita phalloides), Tulajdonképpen könnyen felismerhetõ. Kalapja fiatalon harang alakú, késõbb kiterülõ. Színe sárgászöld, olajzöld. Bõre lehúzható. Felülete általában csupasz, ritkán elõfordulhat fehér burokmaradvány. Lemezek sûrûn állók, fehérek, a kalap szélén a legszélesebbek, spórapora fehér. Tönk lefelé egyenletesen vastagodó, alján gumósan kiszélesedik. Halványzöld színnel márványozott. A kalap alatt jól fejlett gallér, a tönk alsó részén nagy, fejlett bocskor. Ez rendszerint az avartól nem látszik. Ezért kell fokozottan ügyelni a gombaszedésnél.
E könyvnek nem lehet feladata a gombafajok ismertetése. A túrákon begyûjtött gombákat szakértõvel feltétlenül meg kell vizsgáltatni. Ha a túratársak között akad alap-, közép-, vagy felsõfokú gombaismereti tanfolyammal, illetve vizsgával rendelkezõ egyén, úgy felelõs szakvéleményére hallgathatunk. Kívánatos lenne, ha minél több túravezetõ elvégezné legalább az alapfokú gombaismerõi tanfolyamot.
4. Állatvilág
A természetben - térben és idõben - minden örök változásban van és sok százmillió év alatt jutott a mai fejlõdési fokra. A fejlõdés menete bonyolult folyamat volt, egy-egy lépcsõfokon megállt, így õrizték meg egyes csoportok õsi alakjukat és szervezetüket.
Az állat és növényvilág egyedei nem állnak függetlenül egymás mellett, hanem az egységes életközösség tagjai. Az egymástól való függõség az úgynevezett "élelemlánc"-ban valósul meg. Kockázatos dolog ebbe mélyrehatóan beavatkozni. Földünkön az utolsó néhány száz esztendõben sok növény- és állatfaj pusztult ki meggondolatlan emberi beavatkozás következtében. Ennek elhárítására születtek és születnek a természetvédelmi törvények és rendeletek. A természetben, erdõkön-mezõkön járó természetjáró magatartását ma már a természetvédelem parancsoló kényszere szabályozza. Ebbõl következõen az állat- és növényvilág ismerete alapfeltétele a kultúrált természetjárásnak. A túravezetõk, de valamennyi természetjáró helyes természetszemléletének kialakításában jelentõs szerepe van az állat- és növényvilág megismerésének és szeretetének.
Magyarországon mintegy 30000 állatfaj él. Ezek bemutatása, leírása itt nem lehet cél. Csupán azokat a fajokat soroljuk fel a teljesség igénye nélkül, melyeknek egyedeivel gyakrabban találkozunk a természetjárás során.
4.1 Emlõsök
4.1.1Patások
Gímszarvas (Cervus elaphus) Magyarország legpompásabb küllemû, egyben legértékesebb nagyvadja. Nagyobb kiterjedésû lomberdeinkben él. A bika agancsait minden év tavaszán leveti és újat növeszt. A szeptemberi szarvasbõgés megfigyelése a természetjárók legnagyobb élményei közé sorolható. Európa legértékesebb állománya hazánkban található. Nem véletlen tehát, hogy távoli világrészekre (Újzéland) is exportálunk élõ szarvasokat.
Dámvad (Dama dama) A gímszarvasnál kisebb testû, világos pettyekkel díszített szõrzetû vad, melynek agancsa a felsõ részén lapátszerûen kiszélesedik. Fõleg a Dunántúl tölgyeseiben (Tolna, Baranya, Somogy) fordul elõ. Eredeti hazája a Földközi-tenger vidéke, onnan telepítették be.
Õz (Capreolus careolus) Síkvidéki erdõkben, vagy agrárterülethez közel esõ hegyvidéki erdeinkben él. Gyakran lehet õket látni tavasszal a gabonatermõ területeinken.
Vaddisznó (Sus scrofa) Sûrû erdõkben, nádasokban élõ igen elterjedt, sokszor túlszaporodott nagyvadunk. Óvatos vad. Nappal rejtõzik és csak szürkület után jár eleséget szerezni. Ezért ritkán kerül szemünk elé. Mezõgazdasági területeken nagy kárt okozhat. Szaporasága és kártétele miatt minden évszakban lõhetõ. A házi sertés õse.
Muflon (Ovis musimon) A múlt század második felében Korzikáról telepített vadjuh. A természetvédelem nem kedveli. A hazai középhegységeink karsztosabb, sziklásabb részein a cserjeállományt erõsen lerágja, ezzel károsítja a karsztbokorerdõk fontos növénytársulását. Vadgazdasági jelentõsége számottevõ.
4.1.2 Ragadozók (csak felsorolással)
Nyuszt (Martes martes) Igen értékes prémje miatt korábban vadászták, ezért állománya erõsen megritkult. Narancsvörös a mellfoltja. Természetvédelmi eszmei értéke 20000. - Ft.
Nyest (Martes foina) Erdõben is gyakrabban látható, de behúzódhat emberi települések szélére is. Mellfoltja fehér.
A görény -(Putorius torius) és a menyét (Mustela nivalis) a baromfi udvarok szárnyas állományának rettegett ragadozója.
Vidra (Lutra lutra) Vizeink mellett él és a halastavak nem kívánatos ragadozója. Igen ritka, ezért fokozott védelem alatt áll. (50000.- Ft.)
Vadmacska (Felis silvestris) Sûrû lomberdõkben rejtett életmódot folytató, igen megritkult ragadozó.
Borz (Meles meles) Korábban a vadgazdaságokban okozott kára miatt irtották, illetve szõrzete miatt (borotvaecset) vadászták. Nappal földbevájt üregben tartózkodik, éjjel jár vadászni. Ma védelem alatt áll.
A felsorolt ragadozókat ma már természetvédelmi törvény védi. Közismert (nem védett) ragadozónk a róka (Vulpes vulpes). Bármikor elejthetõ. A veszettséget terjeszti.
4.1.3 Rágcsálók és rovarevõk
A rágcsálók közül ma védett fajok: A parkokból és erdõkbõl jól ismert mókus - (Sciurus vulgaris), a ritkábban látott és kevésbé ismert nagy pele (Glis glis), a mezõgazdasági területeken korábban nagy kárt okozó ürge (Citellus citellus) és hörcsög (Cricetus cricetus). Védett az Amerikából származó, vízpartjainkon élõ, értékes prémet adó pézsmapocok - (Ondatra Zibethica) is. Kiemelt védelmet élvez az Alföld löszterületein földalatti üregekben élõ, erõsen megritkult földikutya- (Spalax leucodon hungaricus) (50000.- Ft.)
A mezei nyúl - (Lepus Europeus) és az üregi nyúl (Oryctolagus cuniculus) vadgazdasági jelentõsége miatt idõszakosan vadászható. A mezei pocok (Microtus arvalis) a mezõgazdaságban nagy károkat okozó rágcsáló. Idõszakonként tömegesen elszaporodik. A ragadozó madarak nagy részének csemegéje. Nem kívánatos rágcsálónk a vándor patkány (Rattus rattus), mely sok betegség terjesztõje.
A rovarevõk közül jószerivel valamennyi faj védelem alatt áll. Így az igen falánk és nagy tömegû rovart elpusztító cickány fajok, valamennyi denevér faj, de védett a földalatti életet élõ és lárvákkal, rovarokkal táplálkozó vakondok (Talpa europaea) és a sün (Erinaceus europaeus) is.
4.2 Madarak
A nagy természettudós, Herman Ottó írja a századforduló táján - A MADARAK HASZNÁRÓL ÉS KÁRÁRÓL - címû könyvében: "Csak a tudatlan és gonosz ember bánthatja és irthatja a madarat.... Már mondottam is, de megismétlem, nincsen sem káros, sem hasznos madár, mert csak szükséges van. "
A század eleji ornitológiai munkák a madarakat "hasznos", "káros" "közömbös" kategóriába sorolták. A réti sas, kormorán, bakcsó, "káros", a túzok "közömbös", a gólya "hasznos" jelzõket kaptak. Ezek a fajok nyolcvan év multán már védettek, vagy fokozottan védettek.
Magyarországon a ma elõforduló madárfajok száma 347. Az 1/1982 (III.15.) OKTH sz. rendelkezés ebbõl 320 madárfajt nyilvánított védetté, illetve ezen belül 31 fajt fokozottan védetté. Tulajdonképpen csupán a tömegesen itt élõ fajok, mint a házi veréb, mezei veréb, balkáni gerle, tõkésréce, vetésivarjú, néhány káros ragadozó, a szarka, dolmányos varjú nem élveznek védelmet, illetve a haszonvadnak tekinthetõ fogoly és fácán korlátozott védelmet.
A levegõ igazi birtokosai a madarak. Már a mondabeli Ikaros is megirigyelte tõlük a repülés képességét. A fejlõdéstörténet során mellsõ lábpárjuk szárnnyá alakult. Comb és felkarcsontjuk levegõvel teltek, ez csökkenti súlyukat. Testüket könnyû és meleg tollazat védi. Mellizmuk, repülõizmuk, igen fejlett és erõs. Testhõmérsékletük állandóan magas, ezért nagy mennyiségû táplálékot kell fogyasztaniuk. Valamennyi faj tojásrakó, a tojásokat testük melegével költik ki. Viselkedésrendszerükben legszebb és legmozgalmasabb idõszak a párválasztás, fészekrakás, költés és a fiókák nevelése.
Ez az idõszak egyúttal zavartalanságot is követel. A természetjáróknak állandóan ügyelniük kell arra, hogy ezt a szabályt betartsák. Az ivadéknevelés alól egyedül a kakukk (Cuculus carnorus) vonja ki magát. A hazánkban elõforduló madárfajok nagy része a téli idõszakra elköltözik. Ennek oka az élelemszerzés megszûnése. Fõként a rovarevõ és vízimadarak kényszerülnek távozásra. Néhány faj, melyek korábban költözõk voltak, a fészkelõhelyén maradt, mert az emberi települések közelébe húzódva a téli idõszakban is megtalálják a létfenntartáshoz szükséges táplálékot. Ilyen a feketerigó (Turdus merula) mely szinte városi madárnak számit, különösen ott, ahol sok a park, vagy kertes ház és a búbospacsirta (Galerida cristata) a panelvárosok betonrengetegének legújabb lakója.
Az egykor "károsnak" tartott ragadozó madarak - sólyomalkatúak - ma már védettek, vagy fokozottan védettek. A mértéktelenül használt növényvédõ szerek táplálékukon keresztül szervezetükbe jutva meddõvé tették tojásaikat, így a fajok egyedszáma erõsen megritkult. A sólyomalkatúak leghatalmasabb példánya a réti sas (Haliaetus albicilla), mely nagyobb folyóink ligeterdeiben él. Fészkelõhelyük védett. Gyakrabban kerül szemünk elé a rétek és legelõk felett egyhelyben "szitáló", zsákmányra lesõ vörösvércse (Falco tinnunculus). Ugyancsak gyakori fészkelõ nálunk az egerészölyv - (Buteo buteo), mely órákig kering kiterjesztett szárnyakkal élõhelye felett, hallatva jellegzetes panaszosan nyávogó hangját. A sokkal kisebb termetû, gyorsreptû kék vércse (Falco vespertinus) fõként rovarokkal táplálkozik, melyeket röptében zsákmányol, de a kisebb rágcsálókat is kedveli, ezeket a földrõl felkapva ragadja el. Szárnya hosszú, nyugalmi helyzetben majdnem a farokig ér. Ligetes, bokros erdõkben csoportosan él, tojásait rendszerint elhagyott varjúfészkekbe rakja. Jelentõs hazai költõhelye a Hortobágyi Nemzeti Park területén kívül esõ, de annak kezelésében lévõ Óhati-erdõ (természetvédelmi terület). Hazai középhegységeinkben szórványosan költ a sebes röptû, vakmerõ ragadozó a kerecsensólyom (Falco cherrug) Fõ tápláléka a rágcsálók közül kerül ki, elsõsorban az ürgét kedveli.
Amint említettük, a sólyomalkatúak egyedszáma erõsen megritkult, valamennyi idetartozó faj védett, sõt közülük 12 faj fokozottan védett. Ezek természetvédelmi értéke darabonként 30-50000.- Ft.
Magyarország - területéhez viszonyítva - vízben igen gazdag. A nagy folyóink: Duna, Tisza, Dráva, az ezekbe beömlõ kisebb folyók és patakok, ezeket követõ ártéri erdõk, nagy tavaink mellett kialakult összefüggõ nádasok, Kis-Balaton, Velencei-tó, Fertõ-tó, az alföldi szikestavak és zsombékosok - Fülöpszállási szikestavak (KNP), Hortobágyi NP déli része mind kitûnõ élõhelyei a hüllõknek, kétéltûeknek és vízi rovaroknak, következésképpen az ezekbõl táplálkozó vízi szárnyasoknak is. Mióta ezen területeknek nagy részét természetvédelem alá helyezték több viziszárnyas faj egyedszáma nõtt. Összefüggõ, zavartalan nádasokban kolóniákban fészkel a kanalasgém (Platalea leucorodia). Röptében nyakát kinyújtja, mint a gólya. Hasonlóan rejtett életet él a nagyobb nádasokban a nemes kócsag (Egretta alba). A jóval kisebb termetû kiskócsag - (Egretta garzetta) fészkét az ártéri erdõk magas fáira és bokraira építi. Tarkójáról 2-3 hosszú, fehér dísztoll nyúlik hátra. Élelemszerzés közben állandóan mozog, élénken ide-oda futkos. Mindkét faj behúzott nyakkal és nyújtott lábbal repül. Szürke gém (Ardea cinerea) a legnagyobb európai gémfaj. Folyók partján vízben mereven állva, hosszú órákon át mozdulatlanul lesi a zsákmányt. Magas fákon (feketenyár, szürkenyár) telepekben fészkel. Fióka nevelés idején a kolóniák környéke kellemetlenül hangos. Zömök testû, rövid lábú gémfaj a bakcsó (Nycticorax Nycticorax). A költési idõszakot kivéve csak alkonyatkor mutatkozik. Sûrû növényzetû árterekben, folyó partokon él. Telepesen fészkel, sokszor más gémfaj társaságában. Közismert és kedves madarunk a fehér gólya -(Ciconia ciconia). Fészkét emberi települések közelébe rakja. Réteken és megmûvelt területeken keresi táplálékát. Kisebb gerinceseket és rovarokat fogyaszt. Ritkán kerül szemünk elé az emberkerülõ fekete gólya -(Ciconia nigra ) Csupán néhány pár fészkel a dunamenti ártéri erdõk magas fáin. Kitûnõ úszó a legnagyobb testû vöcsökfajunk a búbosvöcsök -(Podiceps cristatus). Könnyen felismerhetõ a költési idõben viselt vörös-fekete tollgallérjáról. Fõként nagyobb állóvizek, tavak, holtágak, víztárolók szélein él. A vízen úszó fészkét a parti növényzethez rögzíti. Vizek mentén mindenütt gyakori és közismert a tõkés réce (Ánas platyrhynchos). A gácsér feje és nyaka csillogóan fémeszöld, a nyakon vékony fehér gyûrûvel. Fészkét a partmenti sûrû növényzet közé a talajra, vagy az ártéri füzek lapos koronáiba rakja. Nálunk gyakori fészkelõ. Ugyancsak gyakori a zömök testû, szürkés-fekete vízimadár a szárcsa (Fulica atra). Úszókaréjos ujjai vannak. Kitûnõen bukik és hosszú idõn át a víz alatt marad. Nádasokban és sásos partmenti növényzet között fészkel. A vízitúrázók nagy élményei közé tartozik a jégmadárral (Alcedo atthis) való találkozás. Ritkán kerül szemünk elé, de azonnal felismerhetõ. A verébnél valamivel nagyobb madár feje erõsebb, csõre hosszú, tõrszerû. Hátoldala zománcosan fénylõ, kékeszöld, hasa alja rõtvörös. Amikor a víz felett repül, hátsó megvilágításban ragyogni látszik. A víz fölé nyúló ágon lesi az alatta mozgó vizet és ha megpillant egy halat vagy vízi rovart, szigonyként zuhan a vízbe. Folyók, csatornák mentén él. Nálunk szórványosan költ.
Említést kell tenni a vízközelben élõ énekes madarakról is. A nádirigó (Acrocephalus arundinaceus), a különbözõ nádiposzáták - (Acrocepnalus sp.), a nádi tücsökmadár (Locustella luscinioides) énekét a vízitúrázók, vagy a vízközelben táborozók jól ismerik.
A természetjárók legkedveltebb és leggyakrabban felkeresett tájai a hegyvidéki tölgyesek, bükkösök, fenyvesek. Igen sok madárfaj fészkel az erdõk korona-, cserje-, és gyepszintjében. Fõként az énekes madarak birodalma ez. Tavasszal a párválasztás, fészekrakás és költés idején madárdaltól zeng az erdõ. Aki már átélte, soha nem felejti a reggeli ébredést, amikor hajnaltájt a csend fokozatosan megy át ezer tagú karénekbe. Az énekesrigó (Turdus philomelos), erdei pinty (Fringilla coelebs), füzikék (Phylloscopus sp.), vörösbegy (Erithacus rubecula) és sorolhatnánk sok-sok fajt, melyek jelenlétükkel kellemessé teszik környezetünket és életmódjukkal nagy hasznára válnak erdõknek, mezõknek. Valamennyi énekesmadarunk védelem alatt áll.
Meg kell említeni a hazai füves puszták nagytestû, ma már ritka, zömök madarát a túzokot -(Otis tarda). Hazai állományunk európai viszonylatban is jelentõs. A madarak tollazata - különösen a hímeké - pompázatosan tarka. Valamennyi szín és annak árnyalata megtalálható. Érdekes, ezért említésre méltó ezek eredete. A toll színe eredhet:
Az utóbbi úgy jön létre, hogy a toll szerkezete a ráesõ fénynek csak meghatározott hullámhosszúságú tartományát veri vissza, a többit elnyeli. Így jön létre a madarak tollazatának kék színe (jégmadár, mátyásmadár). Kék tollfesték tehát nem létezik.
A madarak világa változatos, igen gazdag. Már régen felkeltette nemcsak a kutatók, hanem a természetkedvelõ emberek érdeklõdését is. Könyvtárnyi az életükrõl szóló munkák száma. Érthetõ, hogy ilyen terjedelemben csak érintõlegesen lehet a madárvilágról beszélni.
4.3 Hüllõk
Testhõmérsékletük a környezethez igazodva változik. Testüket szarupikkelyek és pajzsok borítják. Fehér, meszes héjú tojásokkal szaporodnak kivételt képeznek ez alól a viperák és a rézsikló, melyek elevenszülõk. A telet mélyen lehûlt állapotban töltik. Valamennyi hazai hüllõfajunk védett!
Mocsári teknõs (Emys orbiculáris). Páncélos hüllõ, mely nálunk õshonos. Síkvidéki tavakban, mocsarakban, csendes folyású vizekben él. 20-22 cm nagyságúra nõ. Fejét, nyakát, és végtagjait szarupajzsok és pikkelyek fedik. Ujjain erõs karmok vannak. 8-10 éves korban lesznek ivarérettek. Kitûnõen úszik, látása és hallása igen jó. Ragadozó életet él, mindent elfogyaszt, még a vízbe fúlt dögöt is. Tojásait a maga ásta homok gödrökbe rakja, betemeti, kikelésüket a nyár melegére bízza. A tojások a nyári idõjárástól függõen szeptemberben kelnek ki. A forint nagyságú kis állatok azonnal felkeresik a vizet és megkezdik ragadozó életmódjukat. Õsszel az iszapba ássák magukat és dermedten telelnek át.
Lábatlan gyík (Anguis fragilis) Magyarországi egyedszáma nagyon megritkult mert kígyónak nézik és agyonverik. Rézvörös csillogású, kékesfekete hasú lábatlan hüllõnk. Ritkán éri el a 40-50 cm hosszúságot. Mozgása a kígyókénál lassúbb, nagyobb ívû. Gilisztával, meztelen csigával, puhatestû férgekkel táplálkozik. Májusban párzik. Augusztus közepén hártyavékony magzatburokban hozza világra utódait, melyek azonnal megkezdik önálló életüket. Sok az ellensége, ezért meglehetõsen rejtett életmódot folytat. Fokozottan védett!
Zöld gyík (Lacenta viridis). A legnagyobb és legpompásabb hazai gyíkfajunk, testhossza a 40 cm-t is meghaladhatja. A hím háta sárgászöld, melyet apró sötét foltok díszítenek. A torok része élénk kék, a nõstényé lilás rózsaszín, gyöngyfényû. Hasi oldaluk citromsárga. Farkuk hossza a törzsnek kétszerese. Magyarországon mindenütt elõfordul. A napsütötte ligetes erdõszéleket kedveli. A tojásból kikelt fiatalok világosbarnák, csak a harmadik évben Iesznek zöldek.
Fali gyík (Lacerta muralis). Karcsú testû, 16-18 cm hosszú, vékony farkú gyík. Háta barna és drapp foltoktól pepitának látszik. Oldalán kávébarna szalag. A hím hasaalja élénk téglavörös, a nõstényé kékesfehér. Kõépületek, lakóházak környékén él. A falon villámgyorsan közlekedik.
Magyar, vagy Pannon gyík -(Ablepharus kitaibelii). A legkisebb, filigrán testû gyíkunk, hossza csupán 9-11 cm. Ceruzavastagságú teste fénylõ bronzbarna, két oldalán a test teljes hosszában csokoládébarna csíkkal. Hasi oldala világosabb kékesszürke. Lábai a többi fajhoz képest aprók és a végtagpárok egymástól feltûnõen távol állnak. Mozgása közben - fõként meneküléskor - lábait testéhez szorítja és kígyózó mozgással tûnik el szemünk elõl. A mészkõhegyek napos oldalait kedveli. Fokozottan védett!
Elevenszülõ, vagy hegyi gyík -(Lacerta vivipara) Régebben úgy vélték, hogy csak a magas hegyek lakója. Szigetszerûen megtalálható azonban a síkvidéki turjánosokban is. Jégkorszaki maradványfaj. Alapszíne olajbarna, háta közepén fekete csík, oldalain dióbarna sáwal. A nõstény hasi része halványsárga. Utódait augusztusban hozza élve a világra.
Fürge gyík (Lacerta agilis). Sík és dombvidékeinken élõ, általánosan ismert 17-25 cm testnagyságú gyíkunk. Drapp hátát sötétebb foltok ékesítik. A hím oldala és hasaalja élénk zöld, a nõstényé sárgás.
Erdei sikló (Elaphe longissima) Hossza eléri a 150-180 cm-t. Háta olajbarna, fehér rajzolatokkal. Hasaalja krémsárga. Ennek a fajnak stilizált mása látható a gyógyszertárak homlokzatán.
Rézsikló (Coronella austriaca). Hossza 60-70 cm. A hím háta rézbarna, hasa rõtes sárga, a nõstény háta szürkés drapp acélszürke hassal. Tarkójukat sötétbarna rajzolat díszíti, mely a háton barna foltokkal folytatódik. Elevenszülõ. Utódait augusztusban hozza világra. Rajzolata és elevenszülõ volta miatt viperának nézhetik, de szembogara kerek, nem hasított, mint a viperáé. Fõként gyíkokkal táplálkozik, de elfogja a pockokat is.
Vízi sikló (Natrix natrix) Testhossza 80-100 cm, színe zöldesszürke, melyet fekete foltsor díszit. Hasa pajzsai feketés szürkék. A tarkó két oldalán sárga, félhold alakú fülfolt látható, mely a test felé feketén keretezett. A sárga fülfoltról már messzirõl felismerhetõ. Tavak, mocsarak szélén él, fõleg békával táplálkozik.
Kockás sikló (Natrix tessellata) Testhossza 70-120 cm. Az elõbbinél vaskosabb, tarkó foltja nincs. Háti oldala sakktáblaszerûen foltos. A melegebb vizeket kedveli. A Velencei tó és a Balaton partján nagy számban található. Apró halakkal táplálkozik. Azokat derékban elkapva a partra úszik és zsákmányát ott fogyasztja el. 25-30 füzérszerûen összetapadt tojását a parti homokba, kövek közé rakja. A nyár végén kikelõ ceruzavékony utódok azonnal szétúsznak a védelmet jelentõ nádtorzsák közé.
Keresztes vipera (Vipera berus). 60-70 cm-es kígyó, elrövidülõ kurta farokkal. A hím kékesszürke, a nõstény rozsdabarna. Tarkójukon X vagy Y alakú sötét rajzolat. A hát hosszában cikk-cakkos szalag húzódik. Elevenszülõ. Felsõ állcsontján ívelt méregfog található. Napfényes, bokros, ligetes
erdõket, sziklás, füves lejtõket kedveli. Nálunk három elterjedési körzete van, Zempléni-hegység, Tiszahát és Délnyugat-Somogy. Utóbbi helyen fekete változata is elõfordul.
Parlagi vagy rákosi vipera (Vipera ursinii) Az elõzõnél kisebb. A két nem között nincs nagy színbeli különbség. Háti oldala szalmasárga alapon feketével szegélyezett barna szalaggal. A toroktáj mindig csontfehér. Élettere erõsen leszûkült. A rétek, parlag területek mûvelésbe vétele és beépítése elûzte. A Kiskunsági NP védett területein háborítatlan életlehetõsége biztosított.
4.4 Kétéltûek
Testhõmérsékletük változó, környezetükéhez alkalmazkodik. Ennek az az oka, hogy náluk nem fejlõdött még ki a hõszabályozó központ, nincs bõralatti zsírpárnájuk, szervezetükben kevert (artériás és vénás) vér kering. Fejlõdésük kezdeti szakaszában kopoltyúval lélegeznek, vagyis a vízben oldott oxigént tudják hasznosítani. A vízbe rakott petékbõl lárvák fejlõdnek ki - a szalamandrák eleven lárvákat szülnek. - A kifejlõdött állatok életmódja már szárazföldi. Érdekes megjegyezni, hogy a békák nem isznak, a szükséges folyadékot bõrükön keresztül veszik fel. A telet iszapban, lyukakban 6-8 fokra lehûlve dermedt állapotban töltik. Rengeteg rovart, sõt kisebb rágcsálót pusztítanak el, ezért igen hasznosak. Valamennyi hazai faj védett.
Leveli béka (Hyla arborea.) Talán egyetlen közkedvelt és közismert békafaj. Zöld színérõl könnyen felismerhetõ, bár képes színét szükségszerûen megváltoztatni. A többi fajokkal ellentétben életét a bokrok és fák lombozatában éli. Kivétel a párosodás, peterakás és a téli alvás ideje. Ujjain tapadó korongok vannak; melyek képessé teszik sima felületen - még üvegen is való mozgásra.
Kecskebéka (Rana esculenta) Elterjedt és ismert faj. Háta fûzöld, melyet lencsényi fekete pontok tarkítanak. Hátoldalán három világos sáv: Hasi oldala tejfehér. Hangja jellegzetesen vartyogó brekegés. Közismert laboratóriumi kísérleti állat. Combját konyhai célra nyugatra exportálják. Korlátozottan befogható.
Tavibéka (Rana ridibunda) Sokan összetévesztik az elõzõ fajjal. Teste annál nagyobb, elérheti a 14 cm-t is, iszap színû, vagy olajzöld. Lába hosszabb, mint a kecskebékáé. Igen falánk, minden mozgó állatot elkap. Vízparton, vagy a vízinövények levelein ülve lesi zsákmányát.
A leirt két faj mesterséges halastavakban történõ befogása, tenyésztése, bel- és külföldi értékesítése, preparálása engedélyezett. (1/1982. (III.15.) OKTH sz. rend. 2. par. 1/b bek.
Erdei béka (Rana dalmatina. ) Avarlevél - okker - színû béka. Hátoldalát sötétbarna szalagrajz díszíti. Az orrnyílástól a szemen keresztül a dobhártyáig barna "bajusz" sáv húzódik. Errõl kapta a bajszos béka elnevezést. Erdeink nedves részein, ártéri füzesekben élnek.
Mocsári béka (Rana arvalis). A legkisebb bajszos békánk. Nagyon hasonlít az elõzõ fajhoz. Fõleg az alföldi mocsaras-turjános réteken él. A hímek párzáskor élénk sötétkékre színezõdnek
Gyepi béka (Rana temporaria.) Ritkábban elõforduló, magas-hegyvidéki faj. Nálunk csak a Bükki NP, valamint a Börzsöny- és Zempléni-hegység nedvesebb részein ismeretes. A három "bajszos" békafajból a legnagyobb. Arcorra szélesen lekerekített. Az összes békafaj közül legelsõnek rakja le petéit.
Vöröshasú unka (Bombina hombina) Kistermetû béka. Háta szürkés-olajzöld, tompa szemölcsökkel. Hasaalja kékesfekete, narancs-, vagy míniumvörös foltokkal. Szembogarának alakja csúcsán álló háromszög, Hangja - közismerten egytagú "unk", "unk" szó, Nevét hangjáról kapta. Sík és dombvidékeink tavaiban és mocsaraiban mindenütt megtalálható.
Sárgahasú unka (Bombina varieata) Zömökebb mint az elõzõ faj. Hasaalján kén- vagy citromsárga foltokkal. Nálunk magasabb hegyvidékeink vizeiben él. Mindkét faj bõrének méregmirigye erõs váladékot termel. Érintésük után tanácsos alaposan kezet mosni.
Barna varangy (Bufo bufo) Egyik legtermetesebb békánk. Testhossza eléri a 14 cm-t is. Háta az olajbarna különbözõ árnyalata. Hasa világosabb, szürkés-sárga. A lencse nagyságú dobhártyájuk mögött nagy méregmirigye van. Háta kisebb-nagyobb méregmirigyektõl varangyos. Négy éves korában lesz ivarérett. Szembogara vízszintesen ovális. Leghasznosabb békafajunk. Éjjel jár vadászni és minden mozgó rovart, de még fiatal egereket is mellsõ lábai segítségével magába gyömöszöl. Hosszú életûek, elérhetik a 15-20 évet is.
Zöld varangy (Bufo viridis) Elõzõnél sokkal kisebb. Háta barnásszürke alapon zöldes foltokkal díszített. Nálunk mindenütt elõfordul, pincékben, vermekben, kövek alatt. Éjjel mozog, a nappalt kõrakások, farakások alatt, lyukakban tölti. A vizet csak tavasszal, peterakáskor keresi fel.
Barna ásóbéka (Pelobates fuscus) Zömök termetû, 5-8 cm hosszú, rejtett, éjszakai életet élõ béka. Drapp hátát sötétebb szigetszerû foltok tarkítják. Hátsó lábaikon szarusarkantyút viselnek, amelyekkel hátrafelé haladva perceken belül beássák magukat a laza talajba úgy, hogy még az orruk sem látszik ki. Csak ilyen talajú helyeken fordulnak elõ. Éjjeli élete, valamint nappali rejtõzködése miatt ritkán kerül szemünk elé.
Foltos szalamandra (Salamandra salamandra) Pompás megjelenésû, 18-20 cm hosszú, fényes-fekete alapon élénksárga foltokkal díszített farkos kétéltû. Nincs két azonos színfoltú egyed. Északi-középhegységünk bükköseinek nedvesebb völgyeiben langyos májusi esõk után találkozunk velük, amint lassú, lomha mozgással igyekeznek a víz felé. Elõ lárvákat raknak le a vízbe, melyek õszre fejlõdnek ki és lépnek a szárazra. Árnyas, páradús erdõk alján élik csendes életüket.
Tarajos gõte (Triturus cristatus,) Kora tavasszal az Alföldön és alacsonyabb dombvidékeinken a rétek vadvizeiben, lassú vizû csatornáiban jelenik meg a 15-16 cm hosszú tarajos gõte. A hímek hátán csipkés szélû taraj húzódik. A hát és oldalrész zöldesbarna, elszórt fekete pontokkal. Hasi oldaluk mélysárga. A nõstény nagyobb, de hátáról hiányzik a taraj. Nászuk alatt a hím által vízbe kibocsátott csirasejteket a nõstény kloakája szippantja be, majd onnan a már megtermékenyült, osztódó sejtek kerülnek a vízbe. A lárvák nyár végére fejlõdnek ki, de csak októberben hagyják el a vizet, hogy lyukakban, vagy kövek alatt keressenek téli menedéket.
Pettyes gõte (Triturus vulgaris) Az elõbbinél kisebb termetû, alig éri el a 10 cm-t. A hím hátán végig, a farok részen is gyöngyházfényû csipkés taraj húzódik. Oldalát és hasát barna pettyek tarkítják. Élõhelye ugyanaz, mint az elõzõ fajé.
4.5 Gerinctelenek
Sok millió év telt el a fejlõdéstörténet során amíg az egysejtû állatkákból kifejlõdött soksejtûek differenciálódtak és törzsfájuk kettéválva kialakult egyrészt a már tárgyalt gerincesek, másrészt az állatvilág fajainak négyötödét kitevõ ízeltlábúak ága.
A nagy faj és egyedszám ellenére a természetjáró ritkábban észleli a gerinctelen állatok jelenlétét. Ez egyrészt rejtett életmódjukkal, másrészt kisebb testméretükkel magyarázható. Tán meglepõ, de tény, hogy egy négyzetméter talajon 5- 6 millió parányi fonalféreg él. Nagy szerepük van a talajképzõdésben.
Közismertebbek a gyûrûs férgek törzsébe tartozó giliszta fajok (földigiliszta stb.) melyek talajakók és szerkezetének javításában van nagy szerepük. Résztvesznek a szervesanyagok lebontásában is. Iszaplakók a különbözõ piócafajok, melyek külsõ élõsködõk. Legismertebb közülük a régebben vérvételre használt, patikában is árusított orvosi pióca.
Az eredeti õsközegtõl, a víztõl csak részben szakadt el a puhatestûek - csigák, kagylók - törzse. Nagyrészük - a vízben élõk kopoltyúval lélegeznek, például a bödöncsiga, a szárazföldiek tüdõvel. A nyelesszemû tüdõscsigák legismertebb faja az éti csiga, melybõl évente 60-70 tonna mennyiséget szállítunk Franciaországba.
A csigák testét mészhéj védi, de néhány faj az idõk folyamán elvesztette "házát". Ezek közül védett a kék meztelen csiga. A kagylók puha testét ugyancsak mészhéj védi, mely erõs záróizmokkal nyitható és zárható. A Balatonon nyaralók életét megkeseríti a behurcolt és nem kívánt mértékben elszaporodott vándorkagyló, mely élével óhatatlanul mély vágott sebet okoz a fürdõzõk lábán. A kagylóknak és csigáknak igen nagy szerepük van vizeink öntisztulásában.
Az ízeltlábúak törzse a rákok osztályával kezdõdik. Õsi életüknek megfelelõen nagy részük vízi állat. A kisebb testûek - vízibolhák - fontos haltáplálék.
Gyorsfolyású patakokban, de forrásokban is igen gyakori az oldalról lapított közönséges bolharák. A legnagyobb termetû, mutatós küllemû rákfajunk a már eléggé megritkult értékes folyami rák.
Az ízeltlábúak legnagyobb fajszámú csoportja a rovarok osztálya. Általános ismertetõjegyük: 6 lábuk van, testük három részre, fej-tor-potrohra oszlik. Magyarország állatvilágának mintegy kilenctized része a rovarok osztályához tartozik, áttekintésük ezért csupán vázlatos lehet.
Városi lakásokból is közismert a mosdókagyló, vagy a fürdõkád lefolyójából elõmerészkedõ szárnyatlan ezüstös õsrovar. A kérészek rendjébõl általánosan ismert fajunk a tiszavirág. Lárvája több évig fejlõdik a vízben, csak a fajfenntartásnak szenteli rövid életét. A vízszennyezõdés miatt egyedszámuk aggasztóan megcsappant és ez kedvezõtlenül hat a lárváit fogyasztó halállományra is. Ugyancsak a vízben fejlõdnek a szitakötõk lárvái is.
Nem átalakulással, hanem vedléssel fejlõdnek az ember környezetében élõ konyhai csótányok vagy svábbogarak.
A fogólábúak rendjébe tartozó fajok trópusiak. Hazánkban egyetlen ide tartozó faj él, az ájtatos manó. Ragadozó, de olyannyira, hogy saját fajtestvéreit is elpusztítja. Párosodás után a nõstény gyakran felfalja a hímet. Védett állatfaj Ugyancsak átalakulás nélkül fejlõdnek a virágzó rétek hangulatát emelõ mezei tücsök, a kultúrterületeken, kertekben, parkokban élõ feketetücsök és épületekben, raktárakban télen-nyárón pirregõ házi tücsök. Ugyanebbe a rendbe - egyenesszárnyúak rendje - tartoznak a különbözõ sáska és szöcske fajok. Védett közülük a fûrészlábú szöcske és a sisakos sáska.
Csak felsorolással említjük a fatetvek, rágótetvek, vérszívó tetvek rendjeit, a poloskák, kabócák, recésszárnyúak rendjét. A rovarok között legnépesebb a bogarak rendje. Magyarországon közel 10 ezerre tehetõ a fajok száma, ebbõl alig száz olyan van, amely a mezõ- és erdõgazdaságban jelentõs kárt okozhat. Túlzott tehát az utóbbi évtizedekben meggondolatlanul nagymértékben alkalmazott rovarirtó szerek használata. Csak kiragadott példaként említjük, hogy hazánkban az egyetlen futrinka, amely káros, a gabonafutrinka. A bogár a gabonaszemeket rágja meg, de jelentõsebb õsszel a lárvák kártétele az éppen kikelõ zsenge gabonában. Ugyanakkor 28 más futrinkafaj került védelem alá. Védett rovarok: a szarvasbogarak, cincérek, galacsinhajtók, bábrablók stb. Legcélszerûbb, ha a természetjárók - kellõ ismeretanyag hiányában - okosan kímélik a rovarvilágot.
A bogarak teljes átalakulással fejlõdnek, tehát valamennyi faj pete-, lárva-, bábállapot után alakul bogárrá. Közös sajátjuk, hogy a négy szárny közül az elsõ pár kemény fedõszárny, a második pár a repülõszárny, ez néhány fajnál csökevényes.
A rovarok között - fajszám tekintetében - nem marad le a hártyásszárnyúak rendje sem. Ide tartoznak a levéldarazsak, fürkészdarazsak, fullánkos darazsak, méhek, hangyák. Az ember számára igen hasznosak a fürkészdarazsak. Petéiket más rovarok valamelyik fejlõdési alakjába (pete, lárva, báb) rakják, azokban kikelve belülrõl falják fel a gazdaállatot. Alig van olyan rovarfaj, amelynek ne lenne egy vagy több fürkészdarázs élõsködõje. Életmódjukkal óriási mennyiségû hernyót és kártékony rovart pusztítanak el. A mezõgazdasági kártevõk elleni küzdelemben a vegyszerekkel szemben ennek van nagy jövõje.
Társas életet élnek a különbözõ hangyafajok. A több százezres létszámú hangyabolyban szigorú rend és munkamegosztás van. Hasznos állatok, mert az erdõn, mezõn elpusztult állatok, rovarok tetemeit takarítják el. Barbár emberi cselekedetek közé tartozik a hangyabolyok szétrombolása. Túráink során erre ügyelni kell.
A méh fajok közül legismertebb a házi méh. Méztermelése miatt az ember régóta tenyészti. Igen hasznosak a poszméhek is. A mezõgazdaságban a rovarporozta növényeknél közremûködésük nélkül nincs termés. Vannak államok, ahol erre a célra tenyésztik is.
A kétszárnyúak hazai rendje legalább 6000 fajt képvisel. Az ide tartozó fajok, a legyek és szúnyogok nem éppen kedveltek az ember számára. Életmódjuk igen változatos. Vannak közöttük viráglátogató nektárszívók, mások vérszívók. Lárváik igen falánkok. Legismertebb a házi légy, mely sok betegség terjesztõje. A gyümölcslegyek lárvájukkal (nyû) okoznak sok kárt. Jó repülõk a bögölyök, melyek vérszívók és betegség terjesztõk. Hasznosnak mondhatók a fürkészlegyek, melyek a fürkészdarazsakéhoz hasonló életmódjukkal sok káros rovart pusztítanak el. Sok kellemetlenséget okoz mindnyájunknak a gyötrõ-szúnyog. Csak a nõsténye vérszívó. A dalos szúnyog ugyancsak vérszívó, de az embert nem bántja, fõleg a madarak vérét szívja. Hazánk legnagyobb testû kétszárnyasa az óriás lószúnyog. Az emberre nem ártalmas.
Önálló rovarrendbe tartoznak, de itt kell említeni a bolhákat, az ember, kutya, macska vérszívóit. Hátsó lábuk ugrólábbá alakult.
A rovarvilág legszebb példányai a lepkék. Gyermekkorunk mesevilágát idézik, de természetjáró életünk színes élményeit is gazdagítják. Kitûnõ a szaglóképességük. A nõstényt a hím több száz méterrõl megérzi, ugyanígy észleli a tápnövényt is, amelyen az utódok felnõnek. Teljes átalakulással fejlõdnek. A petébõl kikelõ hernyó élete folyamán - bábozódásig - szüntelenül táplálkozik. Ezzel a tevékenységével azonban már az ember ellenségévé vált, mert óriási károkat képes okozni. A kukoricamoly, almamoly; barackmoly, ruhamoly, fehér medve lepke (amerikai szövõlepke), araszolólepkék, káposztalepke csupán néhány kiragadott példa abból a 3200 lepkefajból, mely hazánk területén található. Európa legnagyobb lepkéje a nálunk is elõforduló 12-16 cm-es nagy pávaszem.
Hasznos faj az évezredek óta tenyésztett selyemlepke (selyemhernyó). A nagy hazai fajszámból 74 fajt védetté nyilvánítottak.
Végül röviden említeni kell az ízeltlábúak törzsébõl a pókszabásúak osztályát. Mintegy 2000 hazai fajuk ismeretes. A rovaroktól abban különböznek, hogy négy pár lábuk van és szárnyatlanok. A pókok rendjébe tartozó fajoknak két testrésze van, fejtor és potroh. Az atkák rendjének tagjainál a szelvényezettség teljesen eltûnt, a fej is alig különül el. Ide tartoznak a természetjárók által jól ismert kullancsfajok.
Az állatvilág igen gazdag, változatos, sok esetben izgalmas fajait összefoglalva nehéz ismertetni. Helyes, ha a természetjárók - elsõsorban a túravezetõk - rendszeresen bõvítik ismereteiket.
Felhasznált irodalom:
Javasolt irodalom: