Dr. Tóth József:
"A vezetés - mûvészet"
Az iparosodás és az ezzel járó világméretû városiasodás mind azt a célt szolgálta, hogy kényelmesebbé tegye az emberek életét. Az egyre komfortosabb életforma azonban azt is eredményezte, hogy az ember egyre jobban eltávolodott a korábbi évezredek alatt megszokott közegétõl, a szabad természettõl, és annak már nem szerves része, hanem ura, átalakítója kíván lenni.
Különösen a XIX.-XX. századi ipari fejlõdés tûzte zászlajára a természet átalakításának, sõt "legyõzésének" gõgös és illuzórikus jelszavát, amiért drága árat fizetett már eddig is a világ... Az ember és a természet valós viszonyára figyelmeztet világhírû természettudósunk, Szentgyörgyi Albert:
"A természet hatalmas, az ember parány. Ezért az ember élete attól függ, milyen kapcsolatot tud teremteni a természettel, mennyire érti meg, és használja fel erõit saját hasznára."
Az ember és a természet megromlott viszonyának megjavítása, valódi természetbarát szemlélet kialakítása a jövõ évtizedek legfontosabb, világméretû feladata! Az ún. "zöld mozgalmak" erõsödése is ezt az igényt igazolja. Ebben a munkában kiemelkedõen fontos szerep vár azokra a természetbarátokra, akik "korukat megelõzve" igyekeztek harmonikus viszonyt kialakítani a természettel. Bár az összlakossághoz képest - világméretekben is - elenyészõ a számarányuk, mégis kovászai lehetnek a Nagy Változásnak.
Ehhez a világmentõ missziós feladathoz nagyfokú állhatatosságra, következetességre van szükség. Ezt a különleges, emelkedett állapotot legszebben talán Eötvös Loránd fogalmazta meg:
" Turista az, aki útra kél azért, mert foglalkozásának egyformasága, gondjainak sokasága közepett álmaiban feltûnik elõtte egy olyan szebb világ, amelyben zöldebb a fû, kékebb az ég, magasabbak a hegyek, szebbek vagy különösebbek a házak. Ez álomkép eredetijét keresi - mert hiszen e földön élünk talán soha meg nem találja - de azért jókedvét soha el nem veszíti, hiszen örömét ez a keresés teszi."
Cholnoky Jenõ így bíztatott a természetjárásra:
" Ki a szabadba! Mozogni, felfrissülni! Ünnepet érezni és gyûjteni magába egész hétre, testben-lélekben egészségesebb, jobb és boldogabb emberré válni!"
Thirring Gusztáv már a múlt században a legönzetlenebb sportnak, nemzeti szükségletnek nevezte a turistaságot.
A fenti igazságokat minden fejlett országban felismerték, és létre is hozták a természetbarát szövetségeket, amelyek azóta is töretlenül folytatják tevékenységüket. A téma fontosságát a Helsinki Záróokmány is szükségesnek tartotta rögzíteni:
" ... a turizmus hozzájárul más országok életének, kultúrájának és történelmének teljesebb megismeréséhez, a népek közötti kölcsönös megértés növeléséhez,a kapcsolatok javításához, valamint a szabadidõ gazdagabb felhasználásához."
Ha az egyszerû természetbarátoknak ebben a nagy munkában ilyen jelentõs szerepük van, akkor fokozatosan vonatkozik ez azokra, akik parancsnokként - túravezetõként - vállalkoznak arra, hogy irányítsák a fentiekben vázolt természetbarát szemlélet kialakítását gyakorlati megvalósítását. Szerepük túlhangsúlyozása nélkül elmondható, hogy jórészt rajtuk áll vagy bukik ennek a világméretû civilizáció-mentõ vállalkozásnak a sorsa!
Milyen hát a jó túravezetõ?
Harmonikus, kiegyensúlyozott, sõt karizmatikus egyéniség, sokoldalú szakmai felkészültséggel. Ezek részben velünk született adottságok, részben megszerezhetõ vezetõi képességek.
Lehet, hogy meghökkentõ, de a túravezetõ korunk modern polihisztora, aki saját szakterületének ismeretén túl még jó szervezõ, térképész, geológus, botanikus, zoológus, történész, irodalmár, szakács, felcser, pszichológus, pedagógus, fotós, ezermester, zenész, színész stb... is kell legyen.
Csak az ilyen sokoldalú felkészültség biztosíték ugyanis a túra közben felmerülõ problémák hatékony kezelésére. Az egyéniségébõl sugárzó testi-lelki harmónia pedig megteremti azt a hangulatot, amely ünnepi élménnyé emeli a vele töltött órákat, napokat a csoport tagjai számára.
Nagyszerû túravezetõ gárdánk eredményes mûködése azt bizonyítja, hogy ez a látszólag magas szint teljesíthetõ - persze nem könnyen!
Megfelelõ tréninggel még kedvezõtlen fizikai adottságaink is korrigálhatók. Ugyanígy az ember belsõ békéjének káros szenvedélyektõl mentes életrendjének, szilárd családi hátterének, méltó civil egzisztenciájának kialakítása is elhatározás és akarat kérdése!
Hasonlóképpen az a sokoldalú ismeretszerzésé, amely optimális esetben két pilléren nyugszik: a rendszeres iskolai alapképzésen és a folyamatos utóképzésen.
Nem véletlen, hogy ma már természetes követelmény a túravezetõktõl az, hogy rendelkezzenek legalább középfokú iskolai végzettséggel és valamilyen túravezetõi tanfolyamon sikeresen vizsgát tegyenek. Ez azonban még csak a "belépõ", mert a jó paphoz hasonlóan a jó túravezetõ is holtig tanul. Minél inkább bõvítjük ugyanis ismereteink körét, annál inkább döbbenünk rá arra, hogy még mi mindent nem ismerünk! Ez újabb ismeretszerzésre kell hogy sarkalljon bennünket.
Az információáramlás fantasztikus kibõvülése (sajtó, TV, szakirodalom) szinte ömleszti ránk a sok érdekes újdonságot, amelyeket - megfelelõ szelektálással - be kell építenünk ismeretanyagunkba, hiszen a világ ismeretanyaga 6-8 évenként megduplázódik...
Másrészt a gyakorlatban, a túrákon is újabb tapasztalatokra tehetünk szert, amelyekkel tovább gazdagodik eddigi vezetõi módszertani tárházunk.
Ne feledjük: mindig, mindenkitõl lehet valamit tanulni.
A szakmai felkészülés ikertestvér a kívánatos emberi-vezetõi magatartás. E tekintetben alapvetõ az a természetbarát szemlélet, amely iránytûként határozza meg a túravezetõ egész életfelfogását és mindennapi magatartását. Számára a természet ismerete, szeretete, értékeinek védelme-gyarapítása egyben a szülõföldhöz való kötõdés mellett az egyetemes értékekhez való hasonlóan pozitív viszonyt, az értük is érzett felelõsséget és cselekvési készséget is jelenti.
Ez olyan idõtálló értékrend, amelyet semmilyen rendszerváltás nem ingathat meg! Ebben az értékrendben szoros egységbe kapcsolódik a szûkebb környezet, a haza, Európa és a Föld iránti kívánatos "gazda-szemlélet", amelyet át kell sugározni túratársaink agyába és szívébe - és el kell fogadtatnunk a társadalommal is. Ez azonban csak akkor sikerülhet, ha a túravezetõ megfelelõ kapcsolatteremtõ képességgel rendelkezik, ha megtalálja a "kulcsot" csoportjának tagjaihoz és mindazokhoz, akikkel a túrák során kapcsolatba kerül.
Természetesen vannak nyitottabb és zárkózottabb emberek, akik különféle "megszólítási módokat" igényelnek, de mindegyik hálásan reagál az õszintén együttérzõ emberi megközelítésre, a megszokottól eltérõ "másság" toleráns elfogadására. Mérceként szolgálhat a túratársak körében is a vezetõ tapintatos, de õszinte, objektív véleményalkotása, ennek alapján a szavahihetõsége.
Hasonlóan fontos a határozott, fegyelmezett magatartás, amely a kitûzött program végrehajtását segíti, de amely ugyanakkor tud rugalmasan változtatni is, ha a körülmények ezt indokolttá teszik. "Csak az ökör konzekvens." - jut eszünkbe Bismarck mondása...
Kritikus helyzetekben (eltévedés, baleset, vihar stb.) a gyors, határozott intézkedés még a gyengébb idegzetû túratársakra is nyugtatólag hat és megelõzheti a bizonytalankodásból eredõ pánikhangulat kétségbeesett lépéseit.
A túravezetõ erkölcsi értékrendjébõl az is következik, hogy következetessége nem csap át gõgös akarnokságba; nem uralkodni kíván csoportja felett, hanem szerényen szolgálni szeretné a rábízott túratársait.
Ebbõl az önzetlen, demokratikus vezetõi szemléletbõl következik a vezetõi példamutatás, amelynek alapján a pozicionális tekintély helyett valódi emberi-szakmai tekintélyt vívhat ki magának. A túravezetõnek tudnia kell, hogy minden mozdulata modellértékû túratársai számára.
Fokozottan érvényes ez az ifjúsági csoportok vezeti esetében, ahol a fiatalok mindenben igyekeznek utánozni vezetõjüket.
Sajnos kísért annak a veszélye is, hogy valós belsõ értékek és megfelelõ szakmai felkészültség híján a túravezetõ felszínes jópofáskodással, szabados haverkodással igyekszik magát megkedveltetni csoportjával...
Minden túravezetõnek tudnia kell, hogy nem a szépen csillogó jelvény, hanem a folyamatos önképzéssel gyarapodó tudása, a túrák során bizonyított pozitív példamutatása teszi õt valóban elfogadott vezetõvé. Erre szokták mondani, hogy a túravezetõi jelvényt állandóan "csiszolni" kell, nehogy megfakuljon!
Minden túrán, táborozáson állandó direkt és indirekt nevelõmunka folyik, melynek során a túravezetõ komplex módon szemléletet formál, ismereteket ad át. Ez a folyamat a valósában összetetten és egyidejûleg zajlik le: egy-egy részmozzanat egyszerre több nevelési területet is érinthet.
Pl. a közös étkezést elõkészítõ krumplihámozás a fegyelmezett munkára nevelést, új ismeretek gyarapítását és a közösség szolgálatát is jelenti egyben.
Az alábbiakban csupán a világosabb áttekinthetõség kedvéért bontjuk szét a természetjárás során megvalósítható nevelési részterületeket.
Erkölcsi-világnézeti nevelés - a környezõ világról vallott nézeteink formálása.
"Világnézet" alatt a korábbi szûk "materialista-idealista" értelmezés helyett azon vélemények összességét értjük, amelyeket a valóság sokoldalú és tárgyilagos megismerése révén a természetrõl, a hazáról, az emberiségrõl, a világmindenségrõl vallunk és amelyek meghatározzák belsõ értékrendünket, motiválják mindennapi tetteinket.
A jó túravezetõ emberi tulajdonságainál is elsõként említettük azt a kívánatos természetbarát magatartást, amely együtt jelenti a szülõföld és s Föld ismeretét - szeretetét - védelmét - gyarapítását.
Ebbõl következik, hogy elsõdleges célunk a Haza megismertetése kell legyen. A fokozatosság elve alapján elõször a lakóhely, a szûkebb szülõföld, majd egyre távolabbi tájegységek természeti, történeti, gazdasági, mûvészeti értékeit mutassuk meg.
A külföldi túralehetõségek csábításának engedve gyakran tapasztaljuk ennek az elvnek a megsértését, ami azt eredményezheti, hogy hazai összehasonlítás hiányában torz kép alakul ki a világról.
A természetjárás - a honismeret elemi iskolája
Túráink során a szó szoros értelmében lépésrõl-lépésre ismerjük meg az országot és vesszük birtokba annak egy-egy darabját. Csak ilyen közvetlen tapasztalati úton, egyéni élmények alapján alakulhat ki erõs érzelmi-értelmi kötõdés egy megmászott hegyhez, egy végigevezett folyóhoz, egy végigkúszott barlanghoz, egy táborhely növény- ás állatvilágához, egy vidék népviseletéhez, a földeken, erdõkben dolgozó emberekhez, hangulatos kiskocsmákhoz, ügyeskezû hímzõ- és sütõasszonyokhoz, öreg kézmûvesmesterekhez, tájházakhoz, múzeumokhoz stb., stb.
Ebbõl a sokféle élménymozaikból áll össze a hazáról alkotott képünk, és a hazai tájhoz, a magyar néphez, múltunk és jelenünk értékeihez való kötõdés révén objektív nemzettudatunk. Csak ennek a birtokában válhatunk igazán közeli és távolabbi szomszédaink barátaivá, a modern Európa megbecsült tagjaivá. Ezzel kapcsolatban nem árt bevésni az alábbi rigmust túratársaink emlékezetébe is: Más hazáját tiszteljük, a miénket szeretjük!
Mi természetbarátok globális környezetvédelmi szemléletet vallunk, hiszen a hazai tájak megismerése után egyre gyakrabban élvezhetjük Európa és a világ távolabbi tájainak természeti és kulturális értékeit is. Ezért számunkra nem csak a pilisi vagy zalai, hanem a skandináv, sõt a trópusi erdõk életben maradása is fontos, mert a savas esõk, az ózonlyuk, a vizeket, levegõt, földet és az élõvilágot ért szennyezõdések sem ismernek országhatárokat !
A mohó, rövidlátó rablógazdálkodás már eddig is hosszutávú károsodást okozott. Ha igaz az a közismert mondás, hogy "Földünket nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön", akkor bizony "megsebzett bolygónkat" nem szabad tovább rongálni, hanem sürgõsen meg kell kezdeni a gyógyítását - amíg nem késõ...
Ennek érdekében az utóbbi évtizedekben világszerte és nálunk is egyre több hatékony intézkedés született. Ezek azonban önmagukban még nem elégségesek; ezeket a társadalommal is el kell fogadtatnunk, hiszen való igaz, hogy:
"Bármely környezeti politika akkor lehet csak sikeres, ha a környezet védelmét és javítását a lakosság minden csoportja és az összes társadalmi erõ felelõssége tudatában elõsegíti, ami folyamatos és elmélyült felvilágosító munkát igényel..."
(Helsinki Záróokmány)
Ez a felvilágosító-nevelõ munka minden túravezetõ elsõrendû feladata. Minden természetbarátnak feladatot kell vállalnia e célok megvalósítása érdekében saját családjában, munkahelyén, lakóhelyén: egy cserép virág, néhány bokor, facsemete ültetése, az utcai fák öntözése, egy "mini-zöldövezet" létrehozása mind példaértékû tett lehet, amely követésre serkenthet másokat is.
A rend és tisztaság követelményét is komplex módon kell értelmeznünk: fizikai és szellemi értelemben, illetve az egyén és a társadalom vonatkozásában egyaránt. Ennek megfelelõen a túravezetõ a személyes higiéné, a ruházat, felszerelés, illetve annak rendeltetésszerû használata, gondozása szempontjából is példát kell mutasson. A legtöbb rendetlenség ugyanis nem szándékos gonoszságból, hanem tájékozatlanságból, "jóhiszemûen" történik. A pihenõhelyen eldobott szemét gazdája legtöbb esetben nem is gondol arra, hogy könnyed mozdulatával milyen környezetszennyezést okoz. A parázsló csikket sem azért dobják el, hogy erdõtüzet okozzanak vele... Hasonló a helyzet az erdei létesítmények rendeltetésszerû használatával is: a jókedvû kirándulók célbadobnak az útjelzõtáblákra, vagy viccbõl elforgatják õket, az esõház tetejérõl csúzdáznak, emlékül bevésik a nevüket, stb.
Ez utóbbi esetben talán elég egy tapintatos figyelmeztetés az alábbi rigmussal:
Nem emékkönyv a fák törzse,
zsebkéseddel ne vésd össze !
Gyakran elõfordul a fiatal csemeték legázolása, nyársnak való kivágása. Egy mozdulat több ember, több éves munkáját teheti tönkre. Bizony nem árt ismertetni alkalmasint a facsemeték gondozásának hosszú, fáradságos munkáját. Jó lenne megszívleltetni minden erdõjáró emberrel:
Óvjad meg a kis fákat,
õk adnak majd hûs árnyat !
Az utóbbi idõben egyre több helyen olvasható a Fa fohásza c. vers; érdemes lenne minden túracsoportban elemezni ezt a nagyszerû mûvet az embert a bölcsõtõl a sírig kísérõ hû társunkról.
A környezet tudatos védelmével kapcsolódnak össze olyan természetbarát munkaformák, mint pl. az 1961 óta mûködõ TESZ (Természetvédelmi Szolgálat), amely napjainkban már a szakági túrázás terén is egyre gyakoribbá válik.
Még régebbi hagyományai vannak az un. munkatúráknak, amelyek során turista "erdei nagytakarításokra ", útjelzések, források, pihenõhelyek stb. karbantartására kerül sor. Ezeknek a komoly fizikai erõfeszítést is igénylõ munkáknak az erkölcsi értékét az adja meg, hogy a természetbarátok nem csak önmaguk érdekében végzik el ezeket a feladatokat, hanem azok kedvéért, akik kirándulóként majd az erdõben keresnek felüdülést.
A jórészt egész héten "ülõ ember " számára ezek a munkák üdítõ változatosságot jelentenek. " A változatosság gyönyörködtet" õsi igazsága ez esetben fizikai és pszichikai értelemben egyaránt érvényesül. Az otthoni gépesített konyha kényelme után a szabadban sütött-fõzött étel sokszorosan jobb ízû; nem jelent ilyenkor "munkát" a rõzsegyûjtés, a tûzrakás, stb, hanem inkább izgalmas, élvezetes szórakozást.
A fizikai munka mellett szinte minden túrán szükséges számtalan egyéb feladat elvégzése is: felkészülés egy ismertetõ kiselõadásra, menetjegyvásárlás, túrafelszerelés összeállítása, stb.
A tapasztalt vezetõ igyekszik ezeknél olyan célszerû munkamegosztásra, amelyben mindenki testhezálló feladatot kap. Ez nem elsõsorban a vezetõ kényelmét jelenti, hanem azt, hogy mindenkit érdekeltté tegyen - saját részfeladatának - sikeres végrehajtásával - a túra közös sikerében, másrészt az utánpótlás nevelését is elõkészíti, hiszen "gyakorlat teszi a mestert".
Külön is említést érdemel a szakági túrázáshoz kapcsolódó technikai munkák elvégzése, pl. a kerékpárok, csónakok, sílécek, mászófelszerelések karbantartása, az idevonatkozó elméleti és gyakorlati szakismeretek folyamatos megszerzése, bõvítése.
Ezek során szinte "társunkká " válik egy-egy felszerelési tárgy, amelyet a hétvégi túrázás boldog perspektívájától lelkesítve hétközben is dédelgetve gondozunk.
Ez a sokféle, jókedvvel végzett munka kedvezõen ellensúlyozhatja az urbanizáció, illetve "civil foglalkozásunk" miatt egyoldalúvá torzult életmódunkat, teljesebbé teszi életünket.
"Az egészség": szervezetünk zavartalan életmûködését, betegségnélküliségét és lelki harmóniáját jelenti - azt, hogy testünk-lelkünk teljes egészen rendben van !
Ennek a mindenki által kívánatosnak tartott állapotnak egyik legfontosabb forrása a szabad levegõn végzett mozgás, a napfény, a víz jótékony hatása. A mozgás örömére - amely a természetjárás lényege - mindenkinek, mindig szüksége van/lenne...
A kirándulások rekreációs, gyógyító hatása közismert. Nem árt ismételni a turisták mondását:
Több túra - kevesebb gyógyszer !
Ezért is (lenne) jó nemzeti befektetés a tömeges természetjárás elterjesztése és gyakorlásának folyamatos támogatása, hiszen a megelõzés mindig olcsóbb, mint a gyógyítás - arról az élet-és alkotókedvrõl nem is szólva, amely az egészséges természetbarátokat jellemzi. Sportpolitikusainknak is rá kellene már döbbenniük arra, hogy a csúcson csillogó élsportolóknál többet érnek a mozgásra vágyó tömegek, hogy a nemzet büszkeségénél fontosabb a nemzet egészsége !
A túrák optimális egészségmegõrzõ - hangulatjavító hatása több tényezõtõl függ. Ezek közül a legfontosabbak:
" A mozgás - élet " - tartja a jól ismert népi bölcsesség. Túráink során szinte észre sem vesszük, hogy milyen intenzíven mozgatjuk meg egész testünket. Nem csupán a láb dolgozik, hanem a hátizsákot tartó mell- és vállizmok, sõt a tájat pásztázó szem izmai is ... A pihenõkben célszerû a kevésbé igénybe vett izmokat is megdolgoztatni egy kis fekvõtámasszal, bukfenccel, törzshajlítással és hasonló gimnasztikai gyakorlatokkal. A túravezetõ ilyenkor egyben testnevelõ tanár is !
Kerékpártúrákon a meredek emelkedõkre sem érdemes "láncszaggató" lihegéssel felhajtani - üdítõbb egy kis gyaloglás... A csónakba gémberedett tagjainkat is mozgassuk meg egy kis kocogással, labdajátékkal, stb.
A megfelelõ menetsebességre is a vezetõnek kell ügyelnie. A fokozatosság és mértéktartás e téren is fontos, hiszen, ha gyengébb társunkat túlságosan "meghajtjuk", elvehetjük a kedvét a további túrázástól. A kimerülés megelõzését szolgálják a menetközbeni "szuszogók" és pihenõk. Ilyenkor a fáradtan földre omló társainknak inkább könnyû, lazító mozgást javasoljunk. A hidegebb évszakokban pedig figyelmeztessük õket arra, hogy:
Míg a hónap neve R-es,
ne ülj le a földre kedves!
Fontos vezetõi feladat a balesetek megelõzése is. Ennek érdekében részletesen meg kell ismertetni a menetelés - közlekedés szabályait, és szigorúan betartani azokat. Még így is elõfordulhat rosszullét, kisebb sérülés vagy komolyabb baleset, amelynek kezelésére a gyors és szakszerû intézkedés megtételére is fel kell készülnünk.
A túra jellegétõl, az évszaktól nagy mértékben függ a célszerû - réteges, nedvszívó - öltözék megválasztása. A zord idõjárás sem lehet akadálya a rendszeres túrázásnak, hiszen igaz az, hogy: "nincs rossz idõ, csak rosszul öltözött turista!"
Ezért fontos a túravezetõ öltözéke, amely minta lehet a csoport számára. Hasonlóképpen irányadó az õ felszerelése, annak csomagolása. Legjobb módszer, ha a vezetõ saját hátizsákjával tart "szakmai bemutatót", magyarázza el a turistabot hasznát, stb. Nagy mértékben emeli a vezetõ tekintélyét olyan sajátkezûleg barkácsolt túrafelszerelés, amely kényelmesebbé és biztonságosabbá teszi a kirándulást. Pl. ötletes bakancs és lábszárvédõ fólia-zsák, talpra erõsíthetõ csúszásgátló, kerékpárkormányra szerelt térképtartó stb.
Vannak olyan kirándulók, akik a túrát összetévesztik a délutáni sétával. Õket nem árt figyelmeztetni, hogy:
A túra - te kis bohó - nem divatbemutató!
A szabadban való mozgástól általában javul az étvágyunk is, de nem mindegy, hogy mit és mennyit eszünk, iszunk! A táplálkozás nevelési vonatkozása szintén a célszerûség és a mértékletesség. Hasznos táblázatok, részletes turista receptek állnak e téren rendelkezésünkre -csak meg kell ismerni és valósítani õket. (Pl: Makay Béla: Szabadtûzön Mezõgazdasági Kiadó 1984)
Ügyeljünk arra, hogy csak "jó ivóvíz" feliratú kútból igyunk, (sajnos olyan mérvû már a környezet szennyezõdése, hogy sok forrás vize sem iható!) illetve ehelyett inkább teát, üdítõt fogyasszunk. Az ételeknél is ellenõrizzük nem romlottak-e, illetve jól átsütöttük-e stb.
A természetbarát magatartás jellemzõje az az önfegyelem, amely mértéket tud tartani az étel és ital fogyasztásában. Pl. menetközbeni mérsékelt folyadékfogyasztás, (kevésbé izzadunk és fáradunk így el) kúthoz, büféhez való érkezés után néhány perces türelmes várakozás a felhevülten mohó vedelés helyett.
A túlzott szeszfogyasztás sem kívánatos! Ne ennek gõze teremtsen jó hangulatot... A természetbarátnak nincs szüksége semmilyen bódító, szervezetét roncsoló narkotikumra, hiszen õt a természet szépsége emeli "magasabb régiókba".
Az otthoni ellenõrzéstõl megszabadult fiatalok körében különösen fontos a fentiek szem elõtt tartása. Túravezetõink meggyõzõen bizonyíthatják - saját példájukkal - hogy nikotin és alkohol nélkül lehet valaki igazán kiváló felnõtt!
A "divatos mérgek" helyett ismertessük meg túratársainkat a fogyasztható erdei termésekkel, gyógynövényekkel, hiszen köztudott régi bölcsesség, hogy: "fûben-fában van az orvosság". Az erdei "csemegék" közül leginkább a gombákkal lehet probléma, ezért célszerû "megfejelni" a túravezetõ tanfolyamot egy gombaismerõ kurzussal is. (Ennek megléte esetén is mutassuk meg gombagyûjteményünket a hivatásos szakértõknek!)
A saját gyûjtésû gyógynövények lélektani hatása is fontos: valószínû jobbnak érezzük az ilyen kamilla vagy hársfa tea fõztjét, mintha a boltban vásároltuk volna...
A túrák utáni tisztálkodás, az egyéni higiéné fontosságáról sem feledkezhetünk meg. Fõleg az ifjúsági csoportok hajlamosak e téren "lazítani", pedig az üdítõ mosakodás, fürdés, a tiszta ruházat a másnapi túra kondícióit is javítja. Az esti ellenõrzésnek ki kell terjednie a kullancsveszély elhárítására is: erre nagyszerû módszerek ismertek már.
Szálláshelyünkön a házirend betartása, a nyugodt éjszakai pihenés biztosítása szintén alapvetõ kötelességünk. Amikor pedig továbbindulunk, mindent olyan rendben és tisztán hagyjunk magunk után, ahogyan mi szerettük volna azt megkapni.
A "szép" felfedezése, megláttatása minden túrán, minden évszakban, minden tájon fontos vezetõi feladat. Az "elvárosiasodott" túratársainkat ismét meg kell tanítanunk a természet évszakonkénti változásainak élvezetére, a tavaszi rügyfakadás, az aranyló búzatáblák, a színpompás õszi erdõk, a párabundás völgyek fölé magasodó havas hegycsúcsok látványának megcsodálására. De nem csak látni, hallani is kell az erdõ hangjait, a vizek csobogását, a madarak dalát - vagy a "csend muzsikáját". És érezni a záporok utáni üde, friss levegõt, vagy az õszi esõk áztatta avar fanyar illatát... Milyen nagy szüksége van minderre a benzingõzhöz szokott orrunknak és tüdõnknek, a zajos forgalomtól tompult idegeinknek!
Mindezek felfedezésére rendszeresen, következetesen rá kell nevelni a túrázókat, hiszen fõként a "kocakirándulók"-nál szinte legfontosabb "túrafelszerelés" a menetközben bömbölõ magnó.
Az egész héten zajban élõ ember hangoskodása természetes reflex. Ebbõl kell kiszakítani, megnyugtatni, lecsendesíteni! Elgondolkodtatni azon a keleti bölcsességen, hogy:
"Csak akkor szólj, ha biztos vagy abban, hogy mondandód szebb, mint a Csend."
A túrán való beszélgetés stílusát is a vezetõ egyénisége határozza meg. Sajnálatos társadalmi tapasztalat az egyre silányuló kommunikáció, a nyelvi durvaságok, a zavaros, primitív mondatok. "Szépen beszélni - jellemkérdés" - idézhetjük Illyés Gyulát. A túravezetõnek e téren is olyan példát kell mutatnia, amelyet lassanként a csoport pongyola beszédû tagjai is követni fognak. Célszerû módszer pl. a találóan tömör népi szólás-mondások beszéd közbeni alkalmazása, amelyeket így szinte tudat alatt beépíthetünk túratársaink szókincsébe és gondolkodásmódjába.
A természeti szépségek mellett megcsodáljuk az emberi kéz alkotásait is, azokat a mûvészi értékeket, amelyeket elmúlt évszázadok hagytak ránk örökül. Hasonlóképpen értékelnünk kell a népmûvészet kincseit, a népviselet, népi építészet, népköltészet emlékeit, amelyek évszázados csiszolódás folytán nyerték el mai formájukat.
A látnivalók passzív élvezésén túl igyekezzünk maradandó emlékként is megõrizni élményeinket (fotó, rajz, naplóvezetés).
Fõleg hosszabb túrák, táborok alkalmával nyílik lehetõség arra, hogy sajátkezûleg készítsünk valamilyen turista-emléket. Lehet ez egy kagylóba karcolt vázlat, falapra égetett szöveg, kõlapocskába vésett egyszerû ábrázolás. levél-mozaik, fûszálakból ragasztott miniatûr tájkép, egy szépen faragott turistabot, stb.
Akit ilyen szuvenírral ajándékozunk meg, valószínûleg jobban fog ennek örülni, mint egy bolti bóvlinak...
Ezekkel a szép emlékekkel, élethû fényképekkel nemcsak saját fakuló emlékezetünket ellensúlyozhatjuk, de újabb érdeklõdõk számára mutathatjuk be a természetjárás szépségeit, örömeit, hogy õk is útnak induljanak megkeresni azt a szebb világot, amelyben zöldebb a fû, kékebb az ég, magasabbak a hegyek...
"Közösség: közös eszmék, célok által egyesített emberek csoportja, együvétartozása."
A természetjárás - kollektív sport. Minden más sportágtól abban is különbözik, hogy itt nem a "sporttársunk" legyõzése árán gyõzhetünk, hanem csak vele együtt. Míg másutt a versenytársak kiesése, lemaradása segíti a továbbjutó gyõzelmi esélyeit, nálunk ez éppen fordítva: meggátolhatja az egész csoport továbbjutását.
A természetbarátok tehát nem csupán sporttársai, hanem barátai is egymásnak. Ez a természettel és egymással való barátság nem csupán egy-egy alkalmi kirándulást, a természettel való "futó alkalmi viszonyt", hanem életszemléletet, életformát jelent.
Ezt az eszmeiséget fejezi ki több ország természetbarát szövetségének jelvényében a barátian összekulcsolódó két kéz. Ez a közös szimbólum egyben jelképezi a természetbarátok nagy családjának nemzetköziségét is, ahol természetesen minden nemzet fiai képviselik sajátos, színes, nemzeti értékeiket is!
Az elõbbi eszmei alap a természetbarát közösségek kialakulásának egyik pillére, a másik pedig a közös célok megvalósításának igénye. E célok meghatározásánál az alakuló túracsoport, szakosztály tagjainak igényeibõl kell kiindulni, figyelembe véve az adott személyi, anyagi , környezeti lehetõségeket. E kettõ szintézisébõl állítható össze a fokozatosság és rendszeresség elvén alapuló közeli és távlati program.
Ennek megvalósítása érdekében folytatjuk azt a közös tevékenységet, amelynek során a korábban igen különféle emberek alkalmi társulásából kialakulhat egy igazi természetbarát közösség. Igen sokféle lehet az a motiváció is. amely az embereket egy ilyen közösség keresése felé irányítja:
Pl: - a korábbi védõ-segítõ közösség (család, baráti kör, munkahely) megszûnése miatti elmagányosodás ellensúlyozása,
Századunk folyamán voltak olyan történelmi periódusok is, ahol a természetjáró közösségek illegális "fedõszervként " mûködtek. Igy pl. a Horthy-rendszer idején a baloldali, munkásmozgalmi csoportok tartották összejöveteleiket a "turistaság örve alatt" (Gödi-fészek), az ötvenes évektõl pedig a rendszerváltásig a feloszlatott cserkészcsapatok, szerzetesrendek, vallási közösségek tartották foglalkozásaikat a nehezen ellenõrizhetõ szabad természetben.
E sokféle késztetés és "elõélet" ellenére egyéniségükben, érdeklõdési körükben sok a közös vonás.
"Akik szeretik az erdõt és útjait járják, nem állhatnak távol egymástól. " - írta Pápa Miklós dr.
Ez a hasonlóságból fakadó kölcsönös érdeklõdés egymás megismerése révén idõvel kölcsönös megbecsüléssé nemesedhet.
Az alkalmi túracsoport csak folyamatos nevelõmunka során válik igazi közösséggé. Ennek kialakításában döntõ szerepe van a túravezetõnek, aki meghatározza azt az értékrendet, amely iránytûként szolgálhat a tagoknak. Kezdeti szakaszban tehát a vezetõ követel, késõbb már a közösség.
A csoport életét szabályozó "törvények" az idõk folyamán módosulhatnak, de - a társadalmi gyakorlattól eltérõen - itt eleve nem léteznek "joghézagok", kibúvó kiskapuk, hiszen a közösség egészséges igazságérzete ezeket már csírájukban lehetetlenné teszi. Ezért nem lehet hosszú életû egy természetbarát közösségben olyan ember, aki csak az elõnyökben kíván részesülni, de a kötelezettségek alól kibúvókat keres.
A kis közösségek mindenki által elfogadott igazságos légkörébõl az is következik, hogy már kezdettõl fogva mindenkinek éreznie kell a védettséget, a személyének járó megbecsülést.
A túravezetõnek abból kell kiindulnia, hogy "valamiben mindenki kiváló", ami azt jelenti, hogy olyan értékkel, képességgel, szakismerettel rendelkezik, amellyel a közösség javát is szolgálhatja.. Elsõ feladat tehát a csoport tagjainak alapos megismerése, és ennek alapján részükre olyan feladatok adása, amelyet nagy valószínûséggel sikerrel oldanak majd meg.
A közös túrák során kiderül, hogy kibõl lesz jó tûzmester, aki ért a megfelelõ rõzse kiválasztáshoz, tûzhelyépítéshez és egy szál gyufával lángra tudja lobbantani mesterien megépített máglyáját. Lesz olyan, aki kiváló szakács: nem csak otthoni süteményeivel bûvöli el túratársait, de a szabad tûzõn is sokféle, ízletes ételt tud készíteni. Igen jó hangulatot teremt, ha a csoport valamelyik tagja elõhúz egy szájharmonikát, pihenõhelyen, esti tábortûznél gitárt, furulyát. Ilyenkor általában akad néhány széphangú énekes is, akik rázendítenek a nótára. Sokkal meghittebb azoknak az együttléteknek a hangulata, ahol gépi zene (magnó, zsebrádió) helyett saját magunk teremtjük meg a zenét, nótát.
Áhítattal hallgatjuk azokat a túratársainkat, akik igazi mesemondók: jól ismerik a környék történeti, néprajzi értékeit, és ezeket érdekesen elõ is tudják adni. Ugyancsak értékeli a közösség azt, ha valamely tagja jól ért az elsõsegélynyújtáshoz, ismeri a gyógynövényeket, az erdõ életét, vagy szép felvételeken örökíti meg a túra egy-egy mozzanatát.
Ezek a részfeladatok a közösséget is szolgálják és az egyénnek is megbecsülést, sikerélményt jelentenek.
Végrehajtásuk után szükséges a túravezetõ objektív értékelése is, amely nyilván tükrözi a közösség véleményét a feladat végrehajtásáról. Ennek az értékelésnek tapintatosnak, segítõkésznek is kell lennie, ami hozzásegítheti az egyént a reális önértékeléshez is, amely viszont még azért is hasznos, hogy élete egyéb területén is megalapozottabb legyen a tevékenysége ...
Ezzel a személyre szabott értékelési módszerrel még a legzárkózottabb embert is "ki lehet nyitni". A módszer mellett az alkalom megválasztása is fontos: meghitt négyszemközti beszélgetésre utazás közben, vagy egy-egy pihenõhelyen egyaránt sor kerülhet. Egy esti tábortûznél is könnyen megnyílnak az emberek. Ezekkel az alkalmakkal a vezetõnek mindig élnie kell !
A sikeresnek értékelt részfeladat-végrehajtás újabb vállalkozáshoz adhat kedvet, amely végül az egyén általános kibontakozását eredményezheti. Gyakori jelenség, hogy az iskolában félszeg, sikertelen gyerekek túraélményeik alapján válnak magabiztosabbá, itteni sikereik pozitívan hatnak tanulmányi eredményükre is, de hasonló hatás a felnõtteknél is tapasztalható.
A közösség kölcsönös elõnyök és kötelezettségek kompromisszuma is, hiszen bizonyos alkalmazkodást is megkövetel az egyes embertõl. A mérleg nyelve végül az elõnyök felé billen, hiszen ellenkezõ esetben az egyén kiválik a közösségbõl.
Itt kell szólni azokról a "kóbor lovagokról", akik egyedül járják a természetet. Sok híres természetbarát tartja ezt egyenesen "nirvána-állapot"-nak. Gyakran találkozunk olyan magános vándorokkal is, akik - vállalkozó társak híján - egyedül is nekivágnak pl. komoly teljesítménytúrák, jelvényszerzõ túramozgalmak keretében az útnak. Vannak olyan természetbarát-házaspárok, vagy évtizedek óta együttjáró túrapárok, akik nem szeretik a "tömeget", de egymást még elviselik.
Az ilyen magányos vándorlásnak elõfeltétele az igen magasfokú természetjáró szakképzettség és edzettség. Kétségtelen elõny, hogy nem kell senkihez alkalmazkodni, nyugodtan el lehet merülni egy-egy részlet megcsodálásában, kedvünk szerint változtathatunk a programon, stb. Ezzel szemben vannak bizonyos hátrányok, veszélyek is : baleset, mûszaki hiba (kerékpár) esetén, sátorveréskor, átzsilipelésnél is csak magunkra számíthatunk... és élményeinket sem oszthatjuk meg társainkkal.
A kölcsönös alkalmazkodás minden civilizált társadalomban alapkövetelmény. Ezzel összhangban a természetbarát kisközösségek tagjai is igyekeznek megismerni és tiszteletben tartani egymás egyéniségét és reálisan értékelni saját magukat. Egy jó közösségben ennek révén fokozódik a tagok általános kudarctûrõ- és teherbíró képessége. Az esetleges sikertelenségek elemzése során a túravezetõnek meg kell tudni gyõzni túratársait arról, hogy megfelelõ korrekcióval képesek a feladat végrehajtására.
Egyetlen túra során is számtalan nevelés- és közösségkovácsolási lehetõség adódik a vezetõ számára - ha tudatosan figyel is ezekre. Különösen az alakuló csoportoknál fontos az azonnali gyors reagálás mindenféle negnyilvánulásra: a pozitívakat elismeréssel erõsíteni, a negatívakat pedig tapintatosan, de határozottan elutasítani kell. Szinte minden kezdõ csoportnál tapasztalhatók olyan negatív jelenségek, amelyeknek zöme tapasztalatlanságból ered: amikor "kiszabadulnak" az erdõbe-mezõre úgy gondolják, hogy itt mindent szabad, hiszen hányszor hallották otthoni feddésként, hogy "nem vagyunk erdõben - hogy viselkedsz? ...
Bizony ilyenkor a túravezetõnek határozottan meg kell követelnie azt a kívánatos természetbarát magatartást, amelynek néhány ismérve:
Tudatosítani kell a csoport tagjaiban, hogy a mi viselkedésünkbõl általánosítanak a "turisták", külföldön pedig a "magyarok" általános magatartására! Ezért célszerû már a kezdeti idõszakban szinte beleszuggerálni a tagokba, hogy a mi csoportunk viselkedésének mindig, mindenhol példamutatónak kell lennie, nekünk ki kell tûnnünk segítõkészségben udvariasságban, stb.
Az ilyen példamutató csoportot szívesen látják, sõt visszavárják mindenhol, és ez további pozitív magatartásra serkenti annak tagjait.
A pozitív külsõ megnyilvánulási formák szilárd belsõ értékrenden kell, hogy alapuljanak. Ezzel harmonizál, ezt fejezi ki a közösség hangneme, amelyet a vidámság, kölcsönös tisztelet, kulturált nívó jellemez. Errõl az esztétikai nevelés során részletesebben is szóltunk.
Közismert, hogy a túrák nem csupán önfeledt szórakozást, hanem sokféle szellemi és fizikai munkát is jelentenek a résztvevõknek. Egy jól szervezett közösségnek már arra is van ereje, hogy olyan nagyobb feladatokra is vállalkozzék, amelyek a csoport tevékenységének magasabb szintre emelését, vagy nagyobb természetbarát közösségek, -régiók érdekeit szolgálják. Ilyenek pl. a TESZ munka, turistalétesítmények feletti védnökségvállalás, munkatúrák, vagy pl. turistaszállások létrehozása, Erre az alkotó tevékenységre annál inkább szükség van, mivel - megszûnvén a korábbi állami-üzemi gondoskodás - a természetbarát közösségek saját erejükre, "civil kurázsi"-jukra vannak utalva éppúgy, mint századunk elsõ felében elõdeink, akik szintén önerõbõl hozták létre saját turistaházaikat, építettek kilátókat, pihenõhelyeket, forrásokat foglaltak, útvonalakat jelzésekkel láttak el, stb.
Az õ gyakorlatukat kell nekünk is felújítanunk !
Ezek a turista emlékmûvek minden arra járót az önzetlen természetbarát eszmeiségre és az alkotók iránti tiszteletre fognak emlékeztetni.
A közösen végzett munka sikere nagymértékben emeli a "mi csoportunk" büszke tudatát, amelyet még fokozhatunk olyan külsõ szimbólumokkal, mint pl. egyforma túrafelszerelés, saját jelvény, stb. Bár tevékenységünk lényege a terepen folyik, a közösség életének fontos színtere a jól szervezett klubélet is. Ehhez persze megfelelõ helyiségre is szükség van. Különösen fontos ez az intenzívebb szakági túrázás esetén, hiszen ekkor a felszerelés tárolására, javítására is hely kell. De egy "közönséges" gyalogtúrázó szakosztálynak is vannak olyan közös felszerelései, amelyeket rendszeresen használnak, és amelyeknek ezért mindenki számára könnyen hozzáférhetõeknek kell lenniük. Pl: kondérok, sátrak, hálózsákok, térképek, szakkönyvek, folyóiratok, stb. Ugyancsak itt célszerû elhelyezni a közösség életét bemutató tablókat, okleveleket és egyéb gyõzelmi trófeákat is.
A klubhelyiség az a "mûhely", ahol megtervezzük-szervezzük, majd értékeljük a terepmunkát. Így valósulhat meg a "háromszoros túrázás" elve:
Itt rendezzük meg azokat a szaktanfolyamokat, eszközbemutatókat, amelyek majd a szakági túrázást alapozzák meg. Kerékpáros-vízi szakcsoportoknál erre fõleg a téli idõszakban kerül sor.
Igen hasznosnak bizonyult a hasonló szakági klubok együttmûködése, egymás kölcsönös meghívása, közösen rendezett tanfolyamok, bemutató foglalkozások, elõadások, stb.
A természetbarátság erõsítése, egymás megismerése mellett igen hasznos tapasztalatcserékre, kölcsönösen elõnyös lehetõségek feltárására, együttes akciók szervezésére kerülhet így sor. Külsõ szervek felé is hatásosabban érvényesíthetõk a természetbarát érdekek ilyen területi-regionális összefogás által. Pl:
Napjainkban már több olyan országos és helyi jellegû szervezet mûködik, amely a természetbarátokéhoz hasonló célokat tûzött maga elé. Pl: Honismereti Szövetség, T.I.T., Tájak-Korok-Múzeumok, városvédõ egyesületek, várbarát körök, ifjúsági szervezetek, környezetvédõ egyesületek, helytörténeti társaságok stb.
A közös érdeklõdésbõl fakadóan gyakran elõfordul, hogy valamelyik természetbarát tagtársunk részt vesz ezen szervezetek munkájában is. Õ lehet tehát az "összekötõ", aki tartja a kapcsolatot, tájékoztat a testvérszervezet programjáról stb.
Az együttmûködésnek sokféle formája lehet. Pl: programcserék, kölcsönös meghívások, együttes munkaakciók, költségkímélõ közös kirándulások (kedvezményes szállás, busz).
Hasonlóképpen fontos az egyes közösségek jó kapcsolata annak a környéknek a lakosságával, önkormányzataival, ahová rendszeresen járnak túrázni, ahol elhagyott vadász- gátõr- erdészházat, pusztulásnak indult tanyát, vagy parasztházat újítottak fel és ezzel szinte a falu újjáélesztéséhez járultak hozzá ...
Ide már nem elõkelõ "idegenként" jönnek a turisták, hanem kedves ismerõsként, barátként. Az ilyen kapcsolat azért is fontos, mert a városi turisták fejében a "parasztok"-ról kialakult gyakran torz kép megváltoztatásában, és ezzel a reális nemzetismeret kialakításában is jelentõs szerepet játszhat. Másrészt az sem mindegy, hogy egy érkezõ túracsoportot a gyümölcsöskertek gazdái szíves ajándékkal, tárt karokkal, vagy karókkal várnak ...
A természetbarát eszmeiségbõl következik az is, hogy egy jó közösségben nem csak dolgoztatjuk az embereket, hanem értékeljük, elismerjük, sõt meg is ünnepeljük õket. Sok közösség igen alapos teljesítmény-rendszert dolgozott ki, amely alkalmas arra, hogy a tagok munkáját számszerûsítse is. Ez alapul szolgálhat az MTSZ minõsítési rendszer követelményei szerint a különféle fokozatok elnyeréséhez. Igen kedvesek azok a házi "szertartások" , amelyek keretében pl. felavatják az újoncokat, köszöntik a különféle kitüntetést, fokozatot elért tagtársukat.
Vidámak, bensõségesek azok az évadzáró összejövetelek, ahol az éves munkát értékelik, jutalmazzák. Ilyenkor rendszerint asztalra kerülnek a finom házi készítmények, gyógyteák, erdei gyümölcsök is.
Hasonlóan jólesik az embernek, ha név- vagy születésnapján, munkásságának jelesebb évfordulóján egy testreszabott rigmussal, vagy ajándékkal megköszöntik túratársai. Gondoljuk csak meg, hogy mit jelent az ilyen figyelmesség pl. egy magányos ember számára ...
Jó közösségben jól érzi magát az ember, szívesen viszi oda családtagjait, hívja meg barátait. Arra is volt már nem egy példa, hogy ilyen közösségekben találtak egymásra a fiatalok - és évtizedek múlva már több generáció túrázott együtt.
(Igen érdekes esküvõi rítusok is kialakultak már: pl. turistaházban, barlangban rendezett lakodalom, nászút a havasokban stb). Elterjedõben vannak a "bakancsos bálok", szilveszteri túrák, népszerûek egy-egy alkalomhoz kapcsolódó nyílt túrák (mikulás - gyöngyvirág - nõnapi stb), amelyek vonzó, játékos programjukkal egyben tagtoborzó célt is szolgálnak. Hiszen ez az egyik legegyszerûbb módja annak,, hogy nyissunk a nagyközönség felé is.
Szorosan kapcsolódik szervezeti életünkhöz a propagandatevékenység. Nem elég ugyanis "csak" tartalmas természetbarát tevékenységet folytatnunk, de ezt kifelé is meg kell mutatnunk, hiszen az elõzõekben már szó volt arról, hogy milyen fontos a társadalom szemléletének formálása. Amikor tehát ilyen rendezvényeken a sajtóban bemutatkozunk, akkor ezzel nem csupán saját magunkat reklámozzuk, hanem az a célunk, hogy kedvet ébresszünk másokban is példánk követésére. A propaganda tehát természetbarát missziónk segítõje.
Elsõsorban a helyi újság, rádió, kábel TV lehet vevõ híranyagainkra, esetleg részletesebb beszámolóinkra, de megkínálhatjuk az országos "médiákat" is...
Rendezvényeinkre hívjuk meg a helyi önkormányzatok képviselõit, vezetõit is. Megjelenésükkel megtisztelik közösségünket, és hasznos tapasztalatokat gyûjthetnek, amelyeket majd döntéseik meghozatalánál is figyelembe vehetnek.
A jó túra- és szakosztályvezetõknek jó menedzsereknek is kell lenniük, ami azt jelenti, hogy meg kell ragadniok minden bemutatkozási lehetõséget, ahol a természetbarát ügy érdekében "lobbyzni" lehet. Ilyenek pl. azok a tömegrendezvények, amelyeket "kulturális piac", "városi búcsú" stb. címen rendeznek egyes településeken. Érdemes ilyenkor egy sátorral "kitelepülni" és bemutatkozni. Hasonlóképpen jó lehetõség egy "nyílt nap", vagy egy kiállítás pl. a városi mûv. központban, ahol a látogatók megismerkedhetnek csoportunk életével, felszerelési tárgyainkkal, megkóstolhatják erdei termékekbõl készült ételeinket-italainkat, megcsodálhatják szép fotóinkat, meghallgathatják élménybeszámolóinkat, és általában választ kaphatnak minden õket érdeklõ szakmai kérdésre. Ilyen rendezvény szintén sikerélmény közremûködõ túratársainknak is és egyben öregbíti csoportunk, klubunk jó hírnevét.
Megfelelõ mozgásterünk biztosítása érdekében saját tagjaink önzetlen közremûködése mellett szükség van szponzorokra is. Megfelelõ támogatás ellenében vállalkozhatunk pl. reklámhordozásra: hátizsákunkon, kerékpárunkon, csónakunkon viseljük az illetõ cég jelvényét, zászlócskáját, vagy szakvéleményt írunk azokról a termékekrõl (sportfelszerelés, élelmiszer stb), amelyeket túráinkon kipróbálunk. Az ilyen együttmûködés mindkét fél számára csak hasznos lehet, sikere pedig tovább erõsíti közösségünk életrevalóságát, együvétartozását.
Úgy tûnhet, hogy az elõzõ fejezetekben túl magas mércét állítottunk a jó túravezetõk elé. Bizony komoly, kemény munka ez, amelyet felkészültség nélkül nem szabad, lelkesedés nélkül pedig nem lehet elvégezni.
A megszállott túravezetõk számára ezért mindez nem is számít áldozatnak, hanem inkább élvezetnek, a közösségért vállalt folytonos megméretésnek és sokoldalú sikerélmény-sorozatnak.
A közösség számára nagy ajándék egy jó túravezetõ, hiszen általa olyan életreszóló nemes élményekkel, szellemi kincsekkel, gyakorlati ismeretekkel és emberi tartással leszünk gazdagabbak, amelyeket csak úgy tudunk igazán meghálálni, ha mi is továbbadjuk ezeket az újabb természetbarát nemzedékeknek.
Felhasznált irodalom:
Dr. Tóth József: Útmutató kiránduló pedagógusoknak. Fõvárosi Pedagógiai Intézet, 1995.