Az alábbiakban nem a pazar kilátású pilisi hegyecskéről lesz szó, hanem a fenti címmel egy új rovatot kívánunk beindítani. Az ötletet régi ismerősőm, fehérvári turista barátom, az alábbi írások szerzője adta Természetesen ez a rovat csak akkor lesz életklépes, ha rendszeresen érkeznek hozzá írások. Hasonló kedélyes esetek, gyerkszáj-történetek nap mint nap megesnek, csak legyen aki lejegyezze és elküldje.
Sokszor gondolkodtam azon, hogy mitől lesz jó és emlékezetes egy túra. Nehéz a válasz, ehhez nyilván igen sok dolognak van köze, hol jártunk mit láttunk kik jöttek el (kik maradtak otthon), mi történt, és így tovább. Mindenesetre úgy érzem, hogy a vidámság, a jó beszélgetés - és közben a jó bemondások nélkül valahogy nem olyan jó a legjobb túra sem. Szerintem a sok komoly újságcikk között is fontos helye lehetne derűs turistatörténeteinknek, régebben olvashattunk is ilyeneket, csak mostanára kiment a divatból. Szerintem sokan küldenének közlésre ilyen jó történeteket, mondásokat. Én gyakran túrázom gyerekekkel tőlük különösen sok jó bemondást lehet hallani. Megírok néhányat ami számomra emlékezetes volt:
Amikor rendszeresen túrázni kezdtünk, többnyire Vanka Imre bácsi volt a túravezetőnk. Azt hiszem, hogy mindenki elégedett volt vele, bár egy kissé szigorú volt, dehát a sok gyerek (és felnőtt) között nem volt könnyű a rendet, fegyelmet fenntartani. Így pl. nem volt szabad őt megelőzni, mindig ő ment az élen. Most azonban családi túrán vagyunk a Vértesben, lazább a fegyelem - így Ferkó fiunk hamarosan az élre vág és az ő "vezetésével" jutunk el a kék jelzést követve a célba. Ahol aztán nagy büszkén kijelenti: Na, mit szóltok hozzá, ma én voltam az Imre bácsi?!
Ferkó túrára készül és a Búvár könyvek között válogat. A múltkor megirigyelte, hogy a nővére több virágot is sikerrel azonosított a Vadvirágok könyvecske segítségével. Vegül is az Ősállatok mellett dönt. Javaslom neki, hogy inkább hozza el a Madarak- vagy a Vadak- vagy Lepkék búvárkönyvet, mert az ősállatok már régen kihaltak, ilyeneket már sehol a világon nem lehet látni. Már az erdőben ballagunk és látom ám az egyik pihenőkor Ferkónál az Ősállatok című könyvet készenlétbe helyezve egy esetleges látnivaló azonosításához. Mondtam neked, hogy ezek az állatok már mind kihaltak, úgysem láthatunk egyet sem, minek hoztad el ezt a könyvet?
- Hátha mégis! - válaszolja.
Már messze magunk mögött hagytuk pihenőnk helyszínét, a Haramia-forrást. Egyszer csak Eszter ijedten felkiált: - Jaj, vissza kell mennünk a forráshoz! - Miért, mit felejtettél ott? - kérdezem tőle. - Semmit, de elfelejtettük elzárni a forrást. - Azt nem lehet elzárni - válaszolom neki. - És akkor mindig folyik a víz? - kérdezi elszörnyűlködve. - Igen a forrasokból mindig folyik a víz - próbálom megnyugtatni. Na és ki fizeti ezt a pazarlást?! hangzik az újabb kérdés.
Téli túrán vagyunk a kisgyóni erdőben. Csendre intem a gyereksereget, mert vadetetőhöz közeledünk és látni is már az őzeket, amint ott eszegetnek. Még egy kicsit közelebb megyünk és hosszan figyeljük az őzcsapatot - szemmel láthatóan ízlik nekik az ennivaló, némelyik már jóllakottan ugra-bugrál. Igazán szemet gyönyörködtető a látvány, csendben figyel mindenki, egy pisszenés sem hallatszik. Míg aztán Laci egyszercsak felsóhajt:
- Mennyivel jobb ezeknek, mint nekünk a menzán !
Kovács Ferenc
Erdélyben járt szakosztályunk. Többen felvetették, hogy jó lenne puliszkát enni. Nem akartam "hosszú fogakat" csinálni, így először tájékozódtam a lehetőségekről. Tudni kell a puliszkáról, hogy kukoricalisztből készül és a korábbi években ez a szegények étele volt. Ma a fiatalok szégyellnek ilyet enni, a hot-dog és a hamburger a sikk. Elmentem hát a városka főterén lévő elegáns és egyben egyetlen éttermébe és az üzletvezetőnél érdeklődtem, mivel biztos voltam abban, hogy az étlapon nincs. Így is volt, a vezető a konyhához vezetett és ott kérdezte meg a szakácsnőt, hogy tud-e puliszkát csinálni megrendelésre. A szakácsnő közölte, hogy ma nem, mert nincs kukoricaliszt a raktárban, de másnapra nincs akadálya. Elmondtam, hogy olyat szeretnék rendelni, melyben juhtúró, tepertő is van és tejföllel van leöntve. Kérdezték, hogy hány adagról lenne szó, mire azt válaszoltam, hogy holnapra megmondom, mert nem mertem addig erről senkit megkérezni, amíg nem tudom, hogy lehetséges-e a rendelés. Huszonegy adagra kaptam megbízást. El kell ehhez mondanom, hogy egy kollégiumi konyhára volt a vacsoránk előfizetve, többen aggályoskodtak, hogy vacsora után tudnak-e puliszkát enni. Ezt úgy oldottam meg, hogy a hétórai vacsora után fél tízre rendeltem meg a puliszkát, ami mindenkinek ízlett, főleg úgy, hogy felhívtam a figyelmet arra a helyi tapasztalatra, mely szerint, ha valaki puliszkaevés után nem akar medvével álmodni, akkor fogyasszon a puliszkához "kömény"-t (ez kb. 30%-os, kissé édes). A puliszkát egy különteremben ettük, mert az étteremben lakodalom volt, a kerthelyiségben nem lehetett asztalt foglalni. Augusztus volt, este is nagy meleg, amikor a kerti részben megürült egy-egy asztal, kiköltöztünk a levegőre. Másnap indultunk haza, így ez az est a búcsúest is volt. 3/4 12-kor jött a fizető pincér, hogy most lehet utoljára rendelni és fizetni, mert a kinti kiszolgálás éjfélkor megszűnik, mi persze maradhatunk ameddig akarunk, mert az étterem reggelig nyitva van. Rendeltünk, fizettünk és maradtunk 1/2 2-kor többen megéheztek (köztük én is). A társaság - tudván, hogy nincs már kiszolgálás - felszólított, mint túravezetőt, hogy rendeljek hagymás zsíros kenyeret, hisz azt nem kell főzni. Próbáltam elhárítani a kérést, mondván, ez nem egy kocsma vagy borozó, de nem volt megértés. Sűrű bocsánatkérés közepette a szakácsnőnek előadtam a kérésünket, mire ő sajnálattal közölte, hogy nincs hozzávaló. Kérdeztem: "Nincs hagymájuk?", mire ő: "Hagyma van, csak zsír nincs, ugyanis olajjal főznek!". Visszamentem társaimhoz az információval. Jött az újabb javaslat: "Akkor kérj olajban sült pirítóst fokhagymával!" Vissza a szakácsnőhöz, újabb bocsánatkérés után előadtam újabb kérésünket. Meglepő fordulat: "Mennyit kérnek?". Gyors rendelésfelvétel általam (16 db), továbbá különféle italt, mert a pirítóstól szomjasak leszünk. Továbbítom a rendelést, a kedves szakácsnő szólt az italpultosnak, hogy a "kedves budapesti vendégeknek" vigye ki a rendelést. Ételt-italt elfogyasztván már csak a fizetőpincér kiküldését kellett kérnem. A pincér nem tudta, miért hívjuk, hisz már mindent kifizettünk (mellékesen forintban, mert a lejt már elköltöttük). Amikor bediktáltuk a fizetnivalónkat, elszaladt a konyhába, hogy igazat mondunk-e, mert azt hitte: a spicces vendégek "szórakoznak" vele. Miután tisztázta a helyzetet rendeztük számláinkat. Ezután közöltem a társasággal, hogy ezt csak itt lehetett megcsinálni velem, mert Magyarországon egy ilyen megrendelés esetén páros lábbal rúgnának ki egy étteremből. A történethez hozzátartozik, hogy távozáskor beköszöntem a konyhába és megköszöntem kedvességüket és megkérdeztem, hogy viszonozhatom-e valamivel. A szakácsnő egy magyar ételeket tartalmazó szakácskönyvet kért. Következő évben, ott jártamkor elvittem.
Quitt András