Kertész István:
Megint erős emelkedő következett, és Sarlós Péter nehezen kapkodva a levegőt megállt egy pillanatra. Úgy rémlett neki, hogy már tavaly jártak erre, bár biztosan nem tudta magában eldönteni... Vagy inkább nem akarta elhinni, hogy újra annak a hegytetőig megszakítás nélkül falkapaszkodó útszakasznak az aljánál vannak. Nem volt jó tájékozódó, nem is igen izgatta emiatt magát, hiszen a túravezetők elkalauzolták, neki csak követnie kellett őket. A csoport mögötte jövő tagjai lassan elhaladtak mellette, talán utolsónak Gögös Józsefné az elmaradhatatlan alumínium színű esőkabátjában. Gögösné igen zárkózottnak mutatkozott, és mindenkinek kizárólag asszonynevén mutatkozott be. Péter nem is hallotta még senkitől sem a keresztnevén szólítani, mégis szimpatizált vele, kicsit hasonszőrűnek képzelte. Ő sem szeretett magáról vagy családjáról beszélni, inkább a természet megcsodálása kötötte le figyelmét a kirándulásokon. A ritkán megtartott szakosztályi összejöveteleken sem érezte jól magát, hiszen a már ezerszer hallott történeteket "élvezhette" azzal a különbséggel, hogy erdő helyett egy vitrinekkel zsúfolt helyiség szolgáltatta a hátteret.
Péter két éve került nyugdíjba. Akkor szólt egy ismerőse, hogy ne üljön otthon magában, hanem iratkozzon be ebbe a turista szakosztályba. - Meglátod, milyen jót tesz neked a friss levegőn való mozgás, meg hát talán társaság is akad. Azután vagy még kétszer látta itt az ismerőség, és azóta sem. Még három év volt hátra a munkahelyén, amikor hirtelen meghalt Eszter, a felesége. A kartársak bíztatták, hogy nyugállományig már csak kibírja bent a nagyvállalat statisztikusaként, ne menjen el betegszabadságra semmiképp sem. De a szürke számhalmazok, amelyek korábban a feladatot jelentették számára, ezután tehernek, nyűgnek tűntek. Mintha a végtelen adathalmazok egyszeriben a fájdalom sarokköveivé váltak volna. A család így végleg eltűnt a kézzel fogható közelségből, Anna lánya Kanadába ment férjhez, Feri meg körorvos lett a Tiszántúlon. Aranyos kislánnyal ismerkedett meg Feri annakidején a Balatonon, be kell ismernie, de hogy ezzel ilyen távol kerültek földrajzilag egymástól, még most sem tud kibékülni. A kis bestia jól elcsavarta a fia fejét, ám esze ágá-ban sem volt Pestre jönni. A lányának más volt a helyzete, a házassága úgy tűnik jól sikerült, és anyagilag is igen rendezettek a körülményeik, csak hát Kanada még messzebb van. Utoljára Eszter temetésén volt együtt a maradék család, hej de szomorú is azóta. Itt a szakosztályban majdnem hogy a legfiatalabb, mégis különösen érzi magát. Még véletlenül sem tudna a hölgyek közül bárkit is elképzelni Eszter helyébe, de ez inkább megnyugtatólag hat rá. Azon csodálkozik, hogy a tíz éve együtt-túrázók is sokszor magázzák egymást, kissé felszínesnek látja a csoport belső életét. Ő saját magát igyekezett úgymond egyszerű szürkeségben tartani, a személyes kérdésekre nem reagált viszontkérdésekkel és így többnyire el is maradtak vele a nagyobb beszélgetések. Azt hitték, hogy úgy mint a döntő többség, ő is a nyugdíjas évek magánya elől keres náluk menedéket, arra kevésbé gondoltak, hogy Péter igen megkedvelte a természetet. El is tudott nézelődni azon, hogy két hasonló fajtájú fa közül az egyik már térdmagasságban kétfelé hajt, míg a másik hosszú, sudár törzzsel tör a magasba, hogy koronájával több fényt hódítson meg. ... De ezekhez a természetbarát szemlélődésekhez több idő, lassúbb menetelés is párosul, nem beszélve ha valaki egyébként sem bírja az ütemes, egész napos masírozást. Majdnem minden héten mentek valahova, néha még szerdán is volt egy félnapos túra. Egy hónappal előre nagyjából már lehetett tudni, mi lesz a várható "műsor". Péter már az első néhány közös kiránduláson észrevette a "hadd hulljon a férgese" elmélet beteljesülését, azaz aki nem bír egy túrát fizikailag, az ne jöjjön el. A túravezetők harciasan figyelmeztették a kevésbé rátermetteket, hogy nézzék meg alaposan a túrakiírást, főleg a szintkülönbséget, mert nem tudnak mindenki után mentő-helikoptert küldeni. Péternek az volt a felfogása, hogy ezzel a hozzáállással két kategória igen rosszul jár. Egyrészt azok, akik inkább az egyedüllét elleni harcukban váltak a szakosztály tagjaivá, de még szomorúbb azoknak a sorsa, akik régi törzstagok és az egészségi állapotuk idős korukra mág igen meggyengült, ám szívesen lennének együtt a megszokott emberekkel.
Dezső bácsi esete jutott most az eszébe, aki beesett arcával egy sírással küszködő idős emberre emlékeztetett, és hűséges csákányos botját markolva küzdötte fel magát a legvadabb kapaszkodón is. Azután egyre ritkábban látta, majd az a hír járta, hogy már régóta kórházban van a veséjével. Arra a javaslatára, hogy meg kéne látogatni, csak többnyire egy majd volt a válasz. Mintha itt az egyes ember, ha nem tud lépést tartani, a többiekkel rögtön ki is kerül az érdeklődés homlokteréből. Bezzeg az X meg Y meghalt, meg a "képzeld el az ura otthagyta" mondatfoszlányok mindig ott keringtek a levegőben. Nem is csoda, hiszen ebben a korcsoportban a statisztikának megfelelően, már sokkal több nő van, ezért a pletykálkodás is gyakoribb.
Péter egyszer bátortalanul felhozta ötletként, hogy havonta állítsanak be kímélőbb útvonalat azoknak, a kedvéért, akik már nehezebben mozognak, de az égvilágon semmi eredményt nem hozott az elgondolása.
Nem is hozhatott, ahol csak a létszám per kilométer szorzatán és a minősítésen volt a hangsúly. Mintha valami örökös teljesítménykényszer lebegne a valódi emberi együttlét helyett... De Péter látott azért mást is az elmúlt két évben közöttük. Arra az anyára gondol ilyenkor, aki beteg, de járóképes felnőtt fiával túrázik velük. Pedig csak azt mondták róluk is, persze szigorúan a hátuk mögött, hogy szerencsétlenek. Péter viszont azt tartotta, hogy igaz beteg a fiú, ám mégis ott van az anyja mellett, egyedüliként az egész népes társaságban. Mindig törte a fejét, vajon hány éves is lehet a fiú; 25-45-ig bármennyi elképzelhető, nyugtázta végül. De azért a srác néhány dologban nagyon pedáns, például sohasem engedi a közös hátizsákot az anyjának cipelni és a túravezető által megadott idő előtt jóval megint útra készen áll, és általában nem viseli el, ha rá vagy mamájára várnak a többiek.
Péter most vette észre, hogy a társaság már teljesen eltűnt a szeme elől, a pillanatra tervezett önkényes pihenője hosszabbra sikeredett. Hideg novemberi szél támadt fel és lassan apró felhőket vonszolt az azúros kék égen. Péter enyhén megborzongott a völgyből feltörekvő hirtelen légmozgástól. Most tovább kéne indulni... hű ha, de nem megy. Letérdelt, és így se volt jobb, szédülés fogta el, bal fülében monoton zúgás tetézte kétségbeejtő helyzetét. Vissza kéne fordulni, de nem figyelte meg hogyan jöttek. Volt egy erdőrészlet, nem nehéz terep a lábnak, de igen idegtépő a tájékozódásnak. Azon nem is tudna keresztülvergődni, de egyébként is nagyon hosszú lenne az út a kiindulópontig. Hát csak fogják keresni, az nem lehet, hogy senkinek ne tűnjön fel a hiánya. Bár a mai túravezetőnőnek, Matildnak a legkevésbé szokása a hátrafordulás és a résztvevők számolgatása. Nem tudta mennyi idő telt el, de arra gondolt, hogy már legalább egy kilométernyire is lehetnek a többiek. Ez már egy erős kiabálás hanghatásánál jóval több, de ő még egy kukkot sem tud szólni, a mind szorítóbb szívtájéki fájdalomtól.
A felhőcskék meg nyugodtan vonultak az azúros égen, ügyet sem vetve itt lent a földön készülő tragédiára... és akkor az egyik kis felhő kivált a többiek sodrából és ezüstösen csillogva, mintha leszállt volna a földre. Nem is a földre, hanem az ösvény látszólagos tetejére, és mind gyorsabban közeledett felé. Péter réveteg szemeivel lassan felismerte Gögös Józsefné alumíniumezüst esőkabátos alakját...