KERTÉSZ ISTVÁN:

AZ ÓZDI LÁNY

Már napok óta nyitott ablakok mellett folyt a tanítás és az nekem visszavonhatatlanul az 1960-as nyarat jelentette. A vakációig még volt ugyan egy hónap, de ki tudott már ilyenkor figyelni az órákon... pedig oroszból és fizikából még javítani kellett volna, hogy valóban felhőtlen legyen a vakáció. Tavaly a pótvizsga miatt egész nyáron majd hogy nem szobafogságban voltam, azaz városkánkból sehová sem utazhattam el. A negyedik órában, amely éppen fizika volt, már meglehetősen nyugtalankodott az osztály. Az utcára néző tantermünkbe behallatszott a gyermekzsivajjal és tanári fegyelmező szavakkal fűszerezett lépések visszhangja. Mi egri diákok tudtuk, hogy május tájékán, az egész országból seregnyi iskolás érkezik osztálykirándulás keretében a mi történelmi városunkba.

Józsival és Gézával harmadikra már egész jól összebarátkoztunk, bár az én turistaszenvedélyemet ők sem tudták teljesen megérteni, de legalább nem a lányokon járt állandóan az eszük. Ki nem állhattam, amikor hétfőn reggelenként, éhgyomorra már az előző nap nagy "hódításait" kellett hallgatnom... Azt, hogy én a Bánkútig oda-vissza gyalogoltam, jobbnak láttam meg sem említeni.

Józsinak hátra küldtem egy levelet, Gézával jöjjenek el vasárnap a Bükkbe, tudok egy pompás megoldást, hogy ne kelljen gyalogolni, mégis lássák a fennsíkot.

Könnyebben ment mint gondoltam volna. Reggel időben együtt voltunk az Egervár állomáson. Némi megilletődöttséget láttam a fiúk szemében. Itt születtek Egerben és 17 évesen még nem voltak a Nagy-fennsíkon.

A vonat nagyot fújt, amikor leszálltunk a Szalajka-völgynél, itt már a többiek is jártak. Hamarosan a községbe vezető útnál felfedeztük a mi autóbuszunkat, oldalán az irányjelzőtábla "ÓZD - SZILVÁSVÁRAD - BÜKK-FENSÍK - JÁVORKÚT - LILLAFÜRED" felirattal.

Mintha valaki előre elrendezte volna, éppen annyian vártunk a menetrendszerinti járatra, ahány ülőhely volt benne. Nekem már az nagyon családiassá tette az utazást, hogy nem kalauz, hanem közvetlen a vezető adta a jegyeket, és ahogy sorban felszálltunk a gépkocsira, mindenki megkérdezte - szabad-e a még üresen maradt hely. Józsival együtt ültünk le, előttünk az ablak mellé Géza helyezkedett el. Utánunk egy négytagú család próbált letelepedni. Papa, mama, egy velünk egykorúnak tűnő lány és a 6 év körüli kisöcsi, aki roppant büszke, hogy túrázni mennek és ő a vezető, hiszen a nyakában ott lóg a térképtáska és az iránytű.

A lány az ölébe vette az öcsit, csak így jutott nekik ülés a Géza mellett.

Lassan begurultunk a Szalajka-völgybe, majd megkezdődött a kapaszkodás fel a Bükkbe. - Nézd, ott van lent a Tótfalusi-völgy, szemben meg a Kukucsó-hegy, szólok előre Gézának, de úgy, hogy a szőke hajú lány is hallja. Jó lett volna kicsit kérkedni neki, hogy én aztán igazán otthon vagyok a Bükkben, szinte minden hegyét, völgyét ismerem. A nap már melegen besütött a kocsiba, amikor elértük a Gerenna-vár megállót. Kinyitottuk a billenőablakot, hogy elviselhetőbb legyen a meleg. Néhányan leszálltak a megállóban, talán ezért is könnyebben átjárta a kocsit a levegő. Most már valamivel gyorsabban is mentünk, az emelkedő nem volt olyan erős, inkább az éles kanyarok miatt fékezett sűrűn a busz.

A beáramló friss szellő minduntalan az arcomba csapta a lány szőke haját, az erdő illata helyett friss sampon szaga, illata szállt felém. Minden forduló után egy csilingelő bocsánatkérés. Majd az öcsike kezdett mozgolódni - apu mikor érkezünk meg? Aki csak annyit mondott, kérdezzétek meg a sofőrt, mikor vagyunk legközelebb Bánkúthoz. Most a Nagymezőnél ha leszállnak, mindössze három kilométert kell csak kényelmes turistaúton elsétálni - mondtam az apának. Ahogy újból elindultunk, valahogy üresnek éreztem a buszt, noha a legtöbben a Jávorkútig jöttek. Itt rövid pihenőt is tartott gépkocsink, hogy ezután nekilóduljon az ország talán leghajmeresztőbb szerpentinjén való leereszkedésnek. Még 27 percig tartott az utazás a Iillafüredi végállomásig, ahol véget ért a több mint másfél órás igen élvezetes buszozásunk.

Az egész nap elment a két barlang meglátogatásával és a Hámori-tavi csónakázással. Este háromnegyed hétkor csodálkozva láttuk, hogy jókora tömeg verődött össze a Szilvásváradra visszainduló autóbusznál. A hátralévő 15 perc el is ment a jegyváltással és az elhelyezkedéssel. Hármunknak szerencsésen jutott hely a kocsi végében. Ahogy kapaszkodtunk visszafelé a szerpentinen, hirtelen feltűntek a sötét felhők. Épp hogy megint Jávorkúton voltunk, amikor az ablakon megjelent az első eső csepp. A műszaki pihenő alatt egyre sűrűbben potyogott az égi áldás és mire újból felberregett a motor az esőfüggönytől már alig lehetett látni az utat. A járműben a megengedettnél is többen zsúfolódtunk össze az újabb utasokkal együtt, akik viszont örömmel nyugtázták, hogy még a nagy zivatar előtt megjött a kocsi. Az éles kanyarokban egymásra dőltünk, a hátsókerekek irtózatos fröcskölése szinte bárkává varázsolta a járművet. A Lusta-völgyi elágazásnál járhattunk, amikor eszembe jutott, hogy a szőke lány apja megkérdezte, hogy mikor jön visszafelé a busz. Lehet, hogy ott fognak ázni a Nagy-mezői megállóban? A gépkocsivezető már Jávorkútnál azt mondta, hogy ide többen be nem szállhatnak. A szardíniásdoboz-effektus ellenére hirtelen hiányérzetem támadt. Kettősség fogott el. Amennyiben a négytagú család a megállóban várakozik, valahogy el kell érni, hogy megálljon a busz, de he nem lesznek ott, akkor meg csalódott lennék. Előre furakszom, de a helyemet úgy tartom meg, hogy Géza rosszullétet színlel és így még pluszban egy fél ülésre is szert teszünk. Végre engedett az erdő a szoros öleléséből, kizötyögtünk a Nagy-mező ködős esőáztatta rétjére. Sehol egy lélek nem látszik, noha számításom szerint mindjárt elérjük a jelzőoszlopot, ...hoppá egy jókora ballonkabát, jé itt a megálló. A sofőrnek nem akaródzott lassítani, noha közelebb érve már látszott, hogy több lábon áll a kabát. Hirtelen én is öcsi lettem, legelábbis a MAVAUT alkalmazásában lévő derék ember szerint. - Öcsi, csak nem gondolod komolyan, hogy megálljak, ide már emberfia fel nem fér, mondta a kormányosunk. Hirtelen támadt egy jó ötletem, amikor emberünk a fék helyett a gázpedálra lépett. A Géza, a barátom nem bírja már a zötykölődést megkérem, hogy álljon egy kicsit meg.

Körülbelül 50 méterrel túlszaladtunk a megállón, a ballonkabát előtti sok láb meg futott utánunk. - Már ezt hittem meg sem áll, kérek három és fél jegyet Szilvásváradra, lihegte az apuka. Ők voltak azok. Először a vezető sajnálkozott, hogy bármennyire is szeretné, de nem tud további utast a járműre felvenni, csupán technikai okból álltunk meg. Ekkor előhozakodtam azzal, hogy hátul van még két hely. Na ne mondjam, szólt a gépkocsivezető, legfeljebb ha ti onnan leszálltok.

Ekkor mintha megparancsolták volna, ösztönösen még jobban összehúzták magukat az utasok. Egy "na nem bánom" tőmondat után átadta az összeázott kezeknek a jegyet, én meg hátra nyomultam velük. Szerencsétlenek olyan vizesek voltak, hogy szinte végigmosták az utasteret.

Valahogy elhelyezkedtünk, mire újból nekilódult autóbuszunk. Sohasem gondoltam volna, hogy ennyire összehúzódhat egy kabát alá egy egész család. Nemsokára megint a Gerenna-várnál voltunk, szerencsére senki nem akart itt felszállni.

Lassan ereszkedtünk lefelé a völgybe, a kisöccsi meg rendütetlenül mutatja - nézd Marika szivárvány. És valóban hatalmas, színes ív; hidalja át a Tótfalusi-völgyet, az eső elállt, sőt már a nap is előbújt.

Tehát Marikának hívják a lányt, nyugtáztam. Mindjárt leérünk és azon túl, hogy a szülők háromszor is megköszönték, amit érdekükben mi fiúk tettünk, jó lenne Iegalább ezt megtudni, hogy hová valósiak, Egyszerű, csak meg kellene kérdeznem a mellettem ülő szőkétől. ... hogyan kezdjek hozzá? Már Szilvásváradon vagyunk, pedig egy ilyen lánnyal de elmennék én akár minden héten a Bükkbe.

A főutcán kikószálódtunk valamennyien az autóbuszból, lent a zsibbadt tagjainkat nyújtóztattuk a majdnem két órásra sikeredett utazás után.
- Szervusztok fiúk, én Szabó András vagyok, ózdi olvasztómunkás, ő meg Erzsi, a feleségem. A kisfiamat Zolinak neveztük el, de mi csak öcsinek hívjuk. Mutatkozz be te is lányom - szólt a martinász és egy apró kéz nyúlt felém bizonytalanul, mégis szeretettel.
- Szabó Marika vagyok, remélem hamarosan újból találkozunk a Bükkben...