(Ivan Bajo)
Kis korom óta otthon csak ezt hallom: - Az egészség mindenek felett!
- Csak ha egészségesek vagyunk! - Egészségünkre! Az iskolában a tornateremben évekig függött a jelmondat:
"Sporttal az egészségünkért!"
Hegymászó lettem. A hegymászás sport. Tehát a logika elvei alapján a hegymászással az egészség fele tartok, amely mindenek felett van. Rögtön az első tátrai látogatásom alkalmával rémülten figyeltem két idősebb hegymászót, ahogy bekecmeregtek a Rabló-házba. Az egyik sántított, az oldalát fogta és vérzett a felszakadt füle. A másiknak szétlapult az orra, a bal keze erőtlenül himbálódzott, és a jobb kezével a hasát fogta, állítólag az esés során lenyelte a három fogas hidat. Leszánkáztak a nyári havon, a Javorakyról levezető kuloárban. Öö... Nem látszottak túlságosan egészségesnek.
Évek múltak, a hegymászók százaival találkoztam, és többnyire ők sem látszottak a legegészségesebbeknek. Testileg sem. Az idősebbek már érettek voltak a pöstyéni iszapkúrára. A fiatalabbak nem tanultak a kinézetükből, és rendszeresen rongálták a szervezetüket. A hegymászásban bőven akad rá alkalom.
A hegymászó a nehéz hátizsák alatt deformálja a hátgerincét, dombról dombra ingázik, a morénában kitöri a bokáját, esőben, szélben és fagyban bivakol. Ki van téve a nap hevének, viharnak, villámnak, lavinákban fulladozik, a szögbeverésnél a kalapáccsal az ujjait csépeli. A kiverésnél a térdeit. Az áthajlásokban beveri a fejét. Lezúg a hófolyosókon. Megszúrja magát a csákánnyal. Leesik a gerincekről és a falakról. Éhezik. Túlzabálja magát. Szomjazik, stb., stb., stb. ... Ilyen szempontból a hegymászó tevékenységet szakszerűen automutilációnak nevezhetjük, azaz az önkéntes önrongálásnak, a saját test csonkításának. A létfenntartó ösztön zavaráról van szó, és ez az elhajlás a pszichiátria vizsgálati körébe tartozik.
Figyeljük meg közelebbről a hegymászót a hegyek közt egészségügyi szempontból, vagy legalábbis egy szempontból, az étkezés szempontjából. A hegymászó kézikönyvekből már a kezdő tanfolyamokon is megtudtam, hogy a hegymászó étkezés egy önálló tudomány. Mindmáig nem sajátítottam el.
A csúcsokhoz vezető utjaimon már találkoztam étkezéstudós hegymászókkal, akik szisztematikusan számolgatták a beadott és kiadott kalóriákat, gondosan kombinálták a fehérjét, zsiradékot, szénhidrátot és vitaminokat nem éppen csábító egyvelegekbe. - "Ez egy fantasztikus kalória-tartály az Eiger szóló mászásához: kalorka földimogyoróval, tőkehalmájjal, tojással, ketchuppal, reszelt ementáli sajttal és sűrített tejjel. Ez a szervezet számára valósággal csemege." Az én szervezetem ezt a csemegét úgy fogadta, hogy több mint egy fél órát töltöttem egy kőtömb mögött, ujjal a torkomban. A kalória-tartály ellenére egy hét alatt egy II-III fokozatú gerinctúrát tettek. Az Eiger ellenállt.
A hegymászók másik csoportja - aszkéták - az étkezést a mászástól való banális tartózkodásnak tartják. Az éhezéssel való aszkéta önsanyargatást felkészülésnek tekintik a nagy dolgokra. Eljönnek a hegyekbe kis batyuval, amelyben a hegymászó cók-mókon kívül egy darab kenyér, szalonna és öt fej hagyma található. A torkosabb aszkéták ehhez még egy kocka lekvárt vagy törökmézet is raknak. És ha ez elfogy, szalonnabőrt, zúzmót rágnak, és a csúcsokon szöggel kaparják ki a konzervból a májpástétom maradékait. A házban és a tábortűznél rosszul eltitkolt ösztönükkel követik a kanalunk útját a lábastól a szánkig, és üresjáratban nyelnek. Megkínáljuk öket. - Á, köszönöm, nem szoktam a hegyek közt éhes lenni. No, de ha másképp nem adsz, hát megkóstolom ... És mire az ember magához tér, kinyalt edényt és kanalat kap vissza.
A hegymászók harmadik csoportja egyértelműen a mohó mindenevők, az állandó zabálók családjába tartozik (aki mászni akar, ennie kell!). Csorbán kiszállnak az étkezőkocsiból, ahol már Pozsonytól tömték a fejüket, a vasútállomáson rendelnek egy gulyást és sört, fent a Csorba-tánál fél kiló hússalátát és hat kiflit, és útban a Hunfalvi házhoz ötször esznek, a házban pedig négy székelygulyás-konzervet melegítenek meg, amelyet fél kenyérrel megesznek. És este biztatják barátaikat, hogy menjenek le bevásárolni, mert másként már kedd reggel az éhségtől legyöngülten kell őket levinni.
Egyszer egy hetet töltöttem "állandó
zabálók" társaságában a Zöldtavi-házban. Hatan voltunk, és közös bográcsban főztünk. Minden nap más
volt a szakács. A túráról való visszaérkezéstől kezdve éjfélig főztünk, hat-tíz bográccsal. Levest, zabpelyhet,
ham and eggs-et, puddingot, gulyást, csülköt sprotnival. Mindegy volt nekik, hogy mit raktak eléjük, csak
elég legyen belőle, mindig egy teljes, négyliteres bogrács. Képzeljék el: öt ember hallgatagon ül az asztalnál,
kanállal a kézben, és mindnyájan az ajtót nézik. Az ajtó lassan kinyílik. Vendég lép be. Csalódás. És
ez néhányszor ismétlődik. A reflexek helyesen működnek, a hegymászók nem győzik nyelni a nyálukat. És
végre itt az ügyeletes, a szakács. Az asztalra teszi a bográcsot, amelyben még bugyborékol a forrástól
a sárga, zselatinszerű anyag. Senki sem kérdezi, hogy mi ez. A felkiáltásra: - Aki mérlegel, az nem zabál!
- megkezdődik a pudding lázas nyeldeklése, amelyet a könyökök csendes harca kisér a bográcsnál elfoglalt
helyzetért. A kanalazás és nyelés ritmusa barátian megegyezik - ha valaki kijön a ritmusból, mindenki
leönti magát. Mint kezdő, teljesen gyakorlatlan voltam, kiközösítettek a körből, és mire az első kanál
tartalmát fújtam úgy, ahogy elfogadható hőmérsékletre, barátaim már a bogrács fenekét kaparták ki. Hét
bogrács üres fenekét láttam, és elvonultam aludni éhesen, akár egy farkas. Hát igen, az élet harc. Aki
mérlegel ...
Az étel elkészítése szempontjából a hegymászókat főzőkre és nemfőzőkre oszthatjuk. A nemfőzőket tegyük félre - szárazkoszton élnek, vagy drágán étkeznek a házakban, vagy a főző barátaiknál élősködnek, akiknek vizet hordanak, elmossák az edényeket, féldeciket és sört fizetnek.
A főzőket tovább oszthatjuk primitívekre és hegyi szakácsokra. A "főző primitív" képes megfőzni egy teát, és megmelegíteni egy konzervet. Ide tartozik a hegymászó nők többsége. Akármilyen brilliánsan is főznek otthon a konyhában, a hegyekben egyetlen lábassal, pici vízzel, főzőedények, kések és mindenféle mechanizmusok nélkül többnyire tanácstalanok.
Az igazi hegyi szakács a hegymászó szakosztály kincse. Örül a főzésnek, megvalósítja önmagát, fantáziája, leleményessége, esztétikai érzéke érvényesítésével. Az ő felfogásában a közönséges konzerv igazi zamatot kap, mert magával hord mindenféle keverékeket, fűszereket, és tudja, hogy miből mikor mennyit kell beletenni. Amikor először kimutatkozik a tehetsége, a hegyi szakács megnyeri az utitársak - nemfőzők és primitívek fajába tartozók - rokonszenvét, akik hordják neki a nyersanyagokat, és egy-két hétre szakképzett aranykezekbe adják át. A szakács legnagyobb jutalma az étkezők megelégedettsége, ezért egyetlen kötelességük áldottan viselkedni, és nem fukarkodni a dícsérettel. A hegyi szakács leteszi alkotását az asztalra, a hegymászók nekikezdenek. A szakács feszülten figyeli őket. Megszólal Csaro, akinek hivatása a vélemény-nyilvánítás:
- Zdeno, múltkor, Füreden, a Grandban ugandai gombás rostonsültet rendeltem, körítve ír dzsinnel, de fiacskám, az a te magyar gulyásodhoz képest állatkeri takarmány!
Zdeno sugárzik az örömtől, és már töri a fejét, hogy mit fog csinálni vacsorára. Reggel magukkal viszik a Ganek galériájára, szörnyen védelmezni fogják, hogy egy haja szála se görbüljön meg, mert a központi szakács igazán szakosztályi kincs.
A túrán nem szokás sokat enni - sokat kellene vinni. Kivételek a hosszú túrák, a bivakos túrák, a Tátra gerinctúrái. Itt általános igyekezet könnyűt, de táplálót, koncentrált, dehidrált élelmiszert csomagolni. Emlékszem, amint egy hegymászó csapat a Tátra főgerincére négy rúd magyar szalámit vitt magával az öt-hat napra, mint koncentrált elemózsiát. Pezsgőport ittak rá. A "szamár" harmadik napi adagja után (állltólag legalábbis részben szamárhúsból készül a szalámi) mindketten titokban, egymástól függetlenül a völgybe dobálták a szalámit és a pezsgőport - azóta még csak rá se tudnak nézni a szalámira, a szamárra és a pezsgőporra. Más gerinctúrázók meg csokoládéra vették magukat - a liptószentmiklósi kórházban végezték dupla gyomormosással.
Néhány expedíció után Ivan Fiala a Nanga Parbat csúcs-csoportjának egyik tagja elmondta, hogy ha csak azt a szót hallja, hogy konzerv, vagy meglátja a kirakatban, máris emelkedik a gyomra. Igaz, az expedició sajátos fejezete a hegyi étkezésnek.
Különleges varázsa van az étkezésnek az extrém bivakban, a térden való főzés, a trepniben, kötélgyűrűben ülve, különösen, ha a hegymászók egymástól néhány méterre vannak, és egymásnak dobálják az eszközöket, hozzávalókat, vagy kötélen húzzák fel. Ami leesett, az visszavonhatatlanul elveszett. Kanál és kés nélkül még valahogy elvan az ember, de rosszabb, ha teát vagy levest készül főzni, de a falról leesik a vizesüveg, vagy lezúg a főzőpartonja. Az embernek állandóan ellenőriznie kell, hogy mi van a jobb és a bal kezében, a térdén, a fogai közt, a hóna alatt, és milyen következménye volna, ha valamilyen mozdulatot tenne. Elég váratlanul egy hirtelen köhhenés, és az ember főző vagy vacsora nélkül marad.
A hegymászó magas-tátrai túráinak befejezéseként szokásos a tortaorgia az ótátrafüredi cukrászdában. Erre a záró aktusra a hegymászók az egész héten készülnek: - Istenkém, vasárnap, Füreden - hat krémes, négy florida, három sarokház, citromos és eperfagylalt - juj!
Csak a betegek és a nyeszlettek rendelnek tíz tortánál kevesebbet. Néhányan, hogy társaságilag ne szenvedjenek, a tányérra csak két tortát tetetnek, és tizenötöt csomagoltatnak be. A csomagot egy székre helyezik, és feltűnés nélkül kihuzigálják a szeleteket, és kiegészítik vele a tányér soha elfogyni nem akaró tartalmát. Néhányan nagyon disztingváltan néznek ki, és egy tortát öt-hatszorra esznek meg, mások úgy fogyasztják: ahány nyelés - annyi torta. Ismerek olyanokat is, akik a társasági üldögélésben nem találják meg a magukét, húsz darabot becsomagoltatnak, elvonulnak az erdőbe, ott a tortákat maguk körül szétrakosgatják a fűbe, és egyiktől a másikig hemperegnek a zavartalan, kéjes testtartásban.
Erre még öt sör - és viszontlátásra, Tátra.
Valamit az ivásról is kell szólni. A folyadékok bevezetése
- a szervezet vizi üzemmódja - a hegyek közt szintén egy tudomány. Két nézettel lehet talakozni. Első:
A hegyek közt gyakran kell inni, de kis mennyiséget. Második: Ritkán, de sokat. A tanítóm a harmadikat
vallotta: mindig, és sokat. A vérnek nem szabad sűrüsödnie. A kérdésre, hogy mit szabad inni a hegyek
közt, a hegymászók megegyezően válaszolnak. - Akármit, csak vizet ne. És igazuk van. A víz a magas hegyekben
"üres", nem tartalmaz ásványi sókat, nem oltja a szomjat, nem adja meg a szervezetnek, ami szükséges.
És ezért, az egészség érdekében a hegymászók bort, sört, rumot isznak, mert a szervezetnek meg kell kapnia,
ami szükséges. Egészségünkre! Egészségünkre?
Sziléziai ház, szilveszter 1967