(Ivan Bajo)
MOTTÓ: Csabajo, fekete lelkem, tudod egyáltalán, hogy az ilyen hegy alá vonszolás az élet képe?
Dermesztö napfényes reggel a szimbólikus temetőben. A friss porhó fehéren szegélyezi a keresztek kontúrját, a bronz szavak és domborművek profilját, az emléktáblákat. Felfelé gázolok a hóban. A történelem és a jelen, a legendák és a barátok, Sztaniszlavszkij és Hanzel, Birkenmajer és Lednar, Bachleda és Studnicka, Papyrus, Cihula, Franz, Matras, nevek, nevek, nevek ... a nevek tarka és szomorú mozaikja, a néma sziklaormok és a kék ég alatt. Néhányan közülük csak az olvasmányaim között élnek. Évente legalább egyszer eljövök ide, mindig egymagam, és amikor szép, napos az idő, korán reggel, vagy estefelé, amikor békesség honol itt. Nem szeretem a szürke, sivár időjárást, se az emberek kiváncsi tömegeit.
Valahol itt a hó alatt van Comici táblája is. Nem, ez nem az a hires, nagy, a dolomitok Emilioja, hanem a mi Comicink - Hanzel Tóni. Ez a hegymászó neve volt. Harminc évesen halt meg, 1962 március 10-én, ereszkedés közben a Bástya-gerincről. És ennek már tíz éve, Tóni! Hány ember tűnik el az életünkből tíz év alatt! Némelyiküket elnyeli a feledés, mások mély nyomokat hagynak bennünk. Meteorok és állócsillagok. Aki veled, Comici, bekötözködött a kötélre, hogy felmásszon a meredek úton a csúcsra, nehezen felejt el téged. Az Oszterva fala alatt haladok a szikrázó porhóban. Ott, a gyalogfenyvesben is van valamilyen temetőnk - a kőemberek temetöje. Csendes hely, amely évente gyarapodik egy-egy kőember-emlékkel. Már 17 van belőlük. Lépkedek felfelé, és az emlékek filmje kezd letekeredni.
Vasárnap reggel a Pajstuni-vár sziklafalán. Hozzátapadtam a meleg mészkőfalhoz reszkető lábakkal és szívvel. Tudom, hogy nemsokára leesek. Tfz méterrel alattam gondterhelten néz rám az én első mászótársam, Pista.
Számára is világos, hogy nemsokára leesek. De ahogy őt ismerem, egyetlen gondja az, hogy ne rá essek. Előző vasárnap sűrű, szúrós galagonyabokorba estem, és Pistának vagy fél óráig tartott, míg kiszabadított a tompa zsebkésével.
Az esésemig már csak egy-két perc van hátra. Az előbb még nagyon megörültem, hogy sikerült kihúzni a két gyufa közül a hosszabbat, és így elölmászó lettem. De most szidom magam. Ez tulajdonképpen pech volt. Egy három milliméterrel hosszabb gyufa következménye az én kitört nyakam lehet.
Az én nyakam! Inkább állnék most lent, majd fél órán át kiszabadítanám Pistát. A szerencse a hegymászásban nyilvánvalóan nagyon forgandó. Tíz méter! Alulról ez nem is tűnik olyan magasnak, de felülről, a kiesés előtt ez épp elég. A lábam nevetségesen remeg a ferde lépéseken. Nem tudom megnyugtatni a lábamat. Az ujjaim a fukar, kerek fogásokon kezdenek széttárulni, a nyakamban valamilyen lenyelhetetlen gömböcöt érzek. Balra kell magamat dobnom, a bokorba. Lehet, hogy beletalálok, mint múltkor.
- Hej, ide figyelj!
- Ott lent valamilyen pöttöm emberke kiabál fehér
pulóverben.
- Próbálj egy lépést tenni jobbra, és nyúlj a sarok mögé, egy nagy fogást találsz!
Megpróbáltam. Pontosan úgy volt. Megkönnyebbülve akaszkodtam rá a rendes fogásra, és egy hosszú lépéssel jó, biztonságos állásokra jutottam. Az emberke valahonnan oldalról nagyon gyorsan hozzám mászott, elmagyarázta, hogy hogyan másszak le, a lábaimat a lépésekbe rakta, és dirigálta az egész lemászást. Nemsokára a fal alatt kezet adott ez a kissé alacsony, csenevész, szikrázó szemű férfiú.
- Tóni vagyok - mondja. - Mit boháckodtok ezzel a fehér ruhaszáritókötéllel? - vetette a szemünkre, és megpróbálta kézzel elszakítani a "mi kötelünket" - És hol van a felszerelésetek? Szögek, karabínerek, kötélgyűrűk, kalapács? Bizony srácok, így a meredek sziklát nem lehet megmászni. Nézzetek csak, mit hurcolok magammal az útra! És mit használtatok ti - és a mászózsákból előhúzkodta a hegymászó felszerelését.
Igazi szögeket és karabínereket, valódi kötelet érintettünk meg! Addig csak a bibliánkban olvastunk róla - Simko hegymászó fejezeteiben. Majd megtanított minket bekötőcsomót kötni, elmagyarázta a három fix pont elvét, megmutatta az összes akkori Pajstuni túrát, és a könnyebbeket megmászta velünk.
Azóta mindig találkoztunk a hegymászó összejöveteleken és a mászóiskolákban is. Remekül megértettük egymást. Talán a hegyek és a hegymászás iránti fantasztikus odaadása volt az oka. És bizonyára a humorérzékünk is közrejátszott. A történeteimen és szerencsétlenségeimen Tóni kacarászott, és kijelentette, hogyha valaki a sötét lelkek patrónusa, akkor az én vagyok.
Egyre gyakrabban kötözködtünk be együtt a kötélre. Remekül mászott. Szikár, szivós, könnyű volt, a kezei inasak voltak, természetesen és könnyeden mászott. Ritkán vettem észre, hogy szemmel láthatóan erőlködött volna. A legjobban szerette a klasszikus, könnyű mászást, a játékot az egyensúllyal: - az ujjhegyek és a vibrám gumifelületei csak érintik a sziklát, és körülöttünk levegő, csak levegő. A közös túrákon alaposan kibeszélgettük magunkat. Ellentétben a mászás általános szokásaival és szabályaival (koncentráció, figyelem-összpontosítás, stb..), egy pillanatra se hagytuk abba a beszélgetést. Mindig volt miről. Kommentáltuk a saját tevékenységünket, és mások megszállottságát, az út leírását, a tűzoltó karabinerek szidalmait, gondolatokat, terveket, barátokat. Megénekeltük a szeretőket, de a mászást a Holdon, a Marson és a Jupiteren is. És állandóan nevettünk - mindig volt min. Számunkra minden nevetséges volt. A túráinkon sok volt az öröm, és kevés a földi vonzóerő.
Az első gerinc- és kuloár-túrák után eljött az első beszállásom a falba. A Széles-torony déli fala. Természetesen Comici Tónival, és testvérével, az öreggel. A beszállás előtt ülünk, és válogatjuk a "vasat". Elszorult szivvel pislantok a meredek falra, a zöldfülű számára még meredekebb, mint a valóságban. Tóni kémlelve nézeget engem, majd megkérdezi:
- Félsz, Csabajó?
- Igen.
- Ne törödj vele. Más is
fél néha. De az elsó kötélhossz után elmúlik az ijedtség. Nesze, egy kis csokoládé, szépen köszönd meg,
mosolyogj Comicire, és nem is kell isten tudja, hogy félned. A mászás olyan, mint a szolosnyicai platnira,
csak éppen egy kissé magasabbra. Nem is olyan nehéz. A szikla szilárd, a nap süt. Avanti, Csabajo!
És a falban a Sztaniszlavszkij variáns legszebb "csemege" szakaszán rám orditott:
- Na, te féleszű,
még mindig félsz?
- Nem, nincs időm.
- Kitünö! Ezennel megszüntél hegymászó inasnak lenni. Segéddé,
és személyes első számú magashegyi fegyverhordozómmá nevezlek ki.
A csúcson egy hegyes szöggel a bordáim közé bökött a következö szavakkal:
- De hisz itt végigmentél, akárcsak a pozsonyi korzón. Ugye, öreg? Csak ne tapadj annyira a sziklára, hajolj el tőle, biztosabban és gyorsabban fogsz haladni.
Milyen szép egy pillanat a csúcson a barátokkal. Kézfogás, narancs, kék égbolt, napfény, egy korty víz. Tréfákkal, örömökkel és tervekkel teli kényelem.
Másnap reménytelenül esett. Mindnyájan a házban maradtak, csak Comici az első fegyverhordozójával, aki soha semmit sem hordozott neki, mentek fel a Rovátka-hágóba. - Az én magashegyi fegyverhordozóimnak ismerni és örömmel élvezni kell az esőt a hegyek közt, örülniük kell, hogy esik, mert ha nem fognak örülni, akkor is fog esni.
Átázva kötözködünk be, és mászunk a nedves grániton a Vad-torony csúcsára. Elállt az eső. A felhők ereszkednek, örvénylenek, bukfenceznek, és felfúvódnak alattunk, mint egy háborgó, napfénnyel és esővel telitett tenger. És belőle, mint megközelithetetlen, vad szigetek kandikálnak ki a Tátra csúcsai: Tátracsúcs, Bibircs, Nagyszalóki, ott pedig a Jávor-csúcsok, Középorom, és a többiek. A zivatar utáni levegő friss, kellemes, és a Nap, amely a fejünk felett tűz, a felhők fehér tengerére a hegyek és a mi árnyékunkat vetíti, megkoszorúzva egy szivárvány-glóriával. Láthatóan.
Integetek, és a szivárványszerú lidérc válaszol. A Tátracsúcs fölött fennségesen kőröz egy sas-pár. A Mormota-csúcson, nem messze a tetejétől, egy zergecsorda legelészik. Ülünk az összeszedett kötélen, és hallgatunk. Ez az én szent pillanatom. A hegymászó csak egyszer éli át az életben - mint az első szerelmet. Comici máskor élénk és beszédes, most csendes, talán, hogy ne zavarjon. Boldog vagyok, hogy akkor velem volt.
Lementünk, és emelkedett hangulatban folytattuk utunkat a Tátracsúcs csodás gerincén.
- Nahát, Csabajó, most megláttad. Más fegyverhordozót kell keresnem, te már hegymászó vagy - kuncogott, a számba egy szalonnabőr-darabkát tömött, és azt rágcsálva repültünk (a morénák démonjai) lefelé a Tarpataki Nyergen keresztül. Comici énekelt: "paaatriaaaa miiiaaa", áriákat az Aidából, és sok mást, de a kupola alatt elhallgatott, és elég sokáig nézte a sötét, északi falat.
- Reggel ezt megpróbáljuk. A közepe egyszer már kikosarazott.
És megprobáltuk. A direttissima nyolc óra után "elesett". És Comici e túra során annyi szívósságot, akrobatikát és találékonyságot mutatott, hogy igazán nem kell szégyenkeznie miatta névrokonának, még a nagy Emilionak sem. Csodáltam, hogy hol tett szert ezekre a tulajdonságokra, mert az igazat megvallva csenevészen és véznán nézett ki. Nem sokat adott neki az élet. Nem ismerte a kényelmet, soha sem kényeztette magát. Valahogy végigvergődött a tanulmányain. Amit elért, azt saját maga érte el, saját erejéből, munkájából, akaratából.
És a mi "frantiskani expedicióink" a Tátrába tele szolidaritással, kalanddal, nevetéssel, örömmel. "Könyöradományokra", a barátok, családok segítségére alapultak. Néhány korona, egy doboz olcsó lekvár vagy makréla, négy keménytojás, néhány szelet kenyér, egy csomag tea számunkra három napos mászást tett lehetővé a hazai mininagyhegységekben, három napot a csillagok alatt, majdnem száz óra örömét.
Mi kell még több egy diák-hegyész boldogságához? E négy túra közül az utolsón, a Sárkány-csúcs falában a bivakolásnál Comici azt mondta nekem:
- Csabajó, gazdag szeretőt keress magadnak! Nyáron a Kaukázusba megyünk.
Az első szlovák kaukázusi expedició Comici humorától, nevetésétől, énekétól, közép-szlovák oroszságától volt hangos. Mindenhova bedugtuk, ahol csak valamit el kellett intézni, vagy meggyőzően megokolni. A vidámság, a gitár a leghatásosabb diplomáciai eszköznek bizonyult. Az alaptáborban az Adyl-Su Alp bázisban megismerkedett az összes lakóval, és mindenki megismerte őt. Mint Antónió mutatkozott be - állitólag ez nagyon hízelgően cseng a női fülekben. Talált néhány első szerelmet. Mindegyiket biztosította:
- Te vagy az első szerelmem. Sorrendben a kilencvenharmadik.
Szervező, tolmács, énekes, táncos és szerető volt. Mindenhol jelen volt a táborban, mindenki szerette. A feladatok során meglátogatta a környék többi alpin-bázisát is, és így, amikor egy év múlva újra visszatértünk, egy női felkiáltásra: - Antónió zgyesz! - körülvettek minket a szakacsnők, karbantartók, sofőrök, instruktorok. És újra előkerült a csárdás, a játék, a szlovák nyelvtanfolyam, vodka, sligovica, tábortűz, az új barátságok. Szlovákok - ez volt Antónió.
Comici lelkesült a Kaukázusért: - Srácok, itt száz szünidőre is találunk csúcsot. És azok a jégfalak! A túra előtti bizonytalanságot sajátos elmélettel hesegette el: - "Nyicsevo, ribjata tatranszkije." A Magas-Tátra úgy viszonylik a Kaukázushoz, mint Szolosnyica .a Tátrához. Ha a Szolosnyicán gyakorolva megálltuk a helyünket a Tátrában, akkor a Tátrában megedződve megálljuk a helyünket a Kaukázusban. És később, megedződve a Kaukázusban, meg fogjuk állni a helyünket a Himalájában is.
A jégen úgy mozgott, mintha már évek óta azon mászott volna. Gyorsan és jól vágta a lépéseket, taktikailag helyesen vezette a csapatot. A humora sohasem hagyta el. Amikor a Bzseduh megmászása során a fejemre hullott egy kő, és a földhöz teremtett, először kezelésbe vett, majd vigasztalt: - Látod, Csabajó, mostanáig mindketten számtani sor szerint hülyültünk, de, most hogy ütődött lettél, mértani sor szerint fogsz hülyülni. Ezért mostantól kezdve kettőnk közül evidens, hogy én vagyok az okosabb. De ne is törődj vele. Bekerülsz a tankönyvekbe: a hülyülés egysége természetesen a Csabajó. A kisebb hülyülésé a minicsabajó, a nagyobbé a megacsabajó. És fent, a Bzseduhon az elektromosságtól sistergő atmoszférában vigasztalt minket: - Fiúk, ha a villám intelligens lények közé üt, akkor nem kell félnünk.
Egyszer az Uzsbai-gleccseren szerencsétlenség ért. Milics barátom szenvedélyes fotós, egy "széditő" felvételt akart késziteni. Át kellett ugranom egy mélységes jégszakadékot, csákánnyal a fejem fölött, nyitott, üvöltő szájjal. Az ugrásnak magasnak és ördöginek kellett lenni. Lett is. Brilliánsan átugrottam a szakadékot, földet értem a jéghídon, de eközben a hágóvasam belekapott a térdharisnyámba, és egy szép fejessel a következő hasadékba repültem. A kötél végén himbálództam. A barátaim megkövültek a látvány hatására. Majd kihúztak. Comici kommentálta a jelenséget:
- Csabajó, a Kaukázusban már száz meg száz ember esett a hasadékokba. De egészen pozsonyból kellett jönnie egy embernek, hogy megmutassa nekik, hogyan kell ezt stílusosan, tökéletesen és elegánsan tenni.
A kőemberek temetőjét hó fedi. Hány esik tavaszra széjjel közülük? Még Comicira gondolok. A közvetlenségére, a fertőző vidámságára, a hegyekből származó örömére, a barátságára. De ebből semmit sem árul el a hideg tábla. Kár. A fejem fölött hangosan átrepült egy varjú. Leszállt egy ágra, lesöpörte a havat, és áthatóan károgott. Meglepődve nézek a kis hóemberkére, melyet egész véletlenül alkottam.
Poprádi tó, búcsúest a hegymászó edzők tanfolyamán, 1972