TÓNI, A MEGRENDÍTŐ

(Ivan Bajo)

Mottó: Iván, te foglalkozol pszichológiával is valamit. Mitől van, hogy a hegymászók között annyi lökött, tépett egyéniséget lehet találni? Mintha a hegymászás ellenállhatatlanul vonzaná őket, úgy jönnek a sorainkba, mint éjjeli lepkék a fényre. Hány ilyen csirkefogóval találkoztam már a hegyekben ... "

Dr. Jaromir Wolf, 1964

Amikor évekkel ezelőtt a hegymászó szakosztályunk vezetője megtudta, hogy defektológus vagyok, és a hivatásom a lelkileg hibás emberek nevelése, felragyogott az arca. - Príma, príma, ez az! Végre egy hivatásos. Téged mintha a hegymászók nevelésére vártak volna. Elmész az edzői tanfolyamra.

És így lettem hegymászó edző, és a kezdők tömegeit vezettem be a rejtélyekbe. Tekintettel a valóságra, hogy a család és társadalom az embert a kötélre kötözködés legelsó pillanatától kezdve szamárnak, őrültnek és felelőtlen hazárdjátékosnak tekinti, bizony nincs mivel dicsekednem.

Azok között, akik átmentek az én hegymászó iskolámon, különböző emberek voltak, ilyenek is, olyanok is. Voltak közöttük néhányan, enyhén mondva lököttek, akikről Dr. Wolf fentebb szólt. Bizonyára Tóni is közéjük tartozott. Tóni, a megrendítő. A megrendítő szó őt, és azokat jellemzi, akik tevékenysége állandóan megrázó - a viszonylag normálisabb mászópartnerekben is megrendítő érzéseket keltenek.

Tónit gyerekkora óta ismerem. Együtt nőttünk fel a pozsonyi utcákon. Együtt követtük el a csínyeinket. A találmányai közé tartozott például a kóbor kutyák feljavítása. Az egész kutyát lila festékkel bekentük, valamint rejtélyesen zöldre sminkeltük a szeme körül, és ciklámen színűre mázoltuk a füleit. Utolsó fázisként pezsgőport szórtunk a pofájába. A szuper-veszett baskerwill-i kutya készen állt a környék gondnokai elleni visszavágó horrorsokkokhoz, akikkel állandóan hadilábon álltunk. A kutya-bestiák gyártása mellett előszeretettel itattuk le alkoholba mártogatott keksszel és maggal a helybeli macskákat, galambokat és pudlikat. De nem annyira rosszakaratból, mint kiváncsiságból.

Aztán évekig nem láttuk egymást. Mindenki ment a maga útján. 10 év múltán találkoztunk a Téry-házban. Mindketten mint hegymászók: én oktató, ő kezdő. A szentimentális találkozáskor én érthetetlenül egy szép hegymászó túrára hívtam. Lelkesen beleegyezett. Önkéntesen feladta egy leányiskola befűzését tanítónőstül, és elvonult egyénileg edzeni a sziklákon és kőlapokon a ház körül. Nem egészen tíz perc múlva visszatért. Sántított, fogta a bordáit, és az orrából folyt a vér. Leesett az első szikláról, amelyre fel akart kapaszkodni. A leányiskola szó szerint rárontott, és sokoldalú szamaritánius szolgálatokat nyújtott neki. Irigyeltük őt. Kimentünk a ház előtti sziklákra abban a reményben, hogy nekünk is sikerül beverni az orrunkat, de ez bizonyára nem sokat érne, hiányzott Tóni szekszepilje. Ha Tónit meglátta egy nőnemű személy, egy pillanat múlva arra a meggyőződésre jutott, hogy ez az ember az ő segítsége és gondoskodása nélkül nem lehet meg. Hála a hölgyek és lányok ilyen hajlamainak, Tóni sohasem csinált gondot az étkezésből és szállásból.

Este az asztalnál a leányiskola körében Tóni a sérülése ellenére energiával telt volt: tetőszerű áthajlásokban mászott, esett, mentett, harcolt a kéményekben, kimászott a lavinákból. Ezután a lányok elmentek aludni, és Tóni csendesen és bizalmasan bejelentette nekem, hogy holnap lesz az ő negyedik túrája. Az elsőt állítólag kihagyta, mert esett az eső, rögtön a másodikkal kezdte. Azon bivakolt, a kötelek totális összegabalyodásának és összecsomózódásának következtében. Még másnap reggel sem volt meg az egyik kötél vége. A harmadik túrája a Simon-torony, amelyről a véleménye szerint "nehéz a lemászás". Ez kissé meglepett, mert a Simonról általában ereszkedni szoktak. Körülbelül egy év múlva megtudtam, hogy a Simonnak igazán érdekes volt a befejezése. Az akkori mászópartner előadásában a csúcson a következő párbeszéd folyt le:

- Hát akkor, Tóni, hogy tetszett?
- Isteni!
- Na remek, akkor most dohd le a kötelet, én azalatt beírom magunkat a csúcskönyvbe.
- Ledobni.? Le?
- Persze! Hányadika van ma? Negyedike? Úgy, na írd alá te is ... így ... és megyünk! Hol van a kötél?
- Hogyhogy hol? Lent. Te mondtad, hogy dobjam le.
- Jézus mária, te tényleg ledobtad az egészet?
- Persze, hisz te mondtad.
- Te jó isten, mondtam, mondtam, de előbb átfűzhetted volna a gyűrűsszegen, és csak aztán ledobni. Ereszkednünk kellett volna.
- Hát ezt nem mondtad, erről nem volt szó.

És így a harmadik túra egy veszélyes lemászással végződött. Milyen lesz a negyedik? Kissé bizonytalan kezdek lenni - megszólalt bennem a hatodik érzék - vigyázat! - Tóni!

Eljött az éj, a ház zsúfolt volt, az étteremben a földön aludtunk. A James klasszikusain nevelkedve híve vagyok a hegymászók korai felkelésének, a korai beszállásnak, ami mind a mai napig számos kellemetlenséget hozott nekem, az időben ébresztett mászópartnerek szidalmait, sőt még egészségkárosodásokat is: a cipők és konzervek nyomát, melyeket hozzám vágtak. Tóninál sem találtam megértésre hajnali öt órakor, a hálózsákból egy artikulátlan hang csúszott ki, amely ingerült morgásba ment át. A hálózsák erőtlenül hempergett, a benne lévő lény igyekezett, hogy nyílást találjon. Végre megszólalt a zippzár, előbukkant valami kócos és ásitó, és bejelentette:

- Éjjel nem szoktak túrázni, talán a méheim szálltak el? Kifújta az orrát a gyapjúzoknimba, és újból eltűnt a hálózsák mélyén. Vége volt az edzői tekintélyemnek. No de barát az barát, rég nem láttuk egymást. Legyek vele szigorú? Mindketten elaludtunk. A hét órás ébresztőt azzal a kijelentéssel kommentálta, hogy egyedül csak az Eigerbe való beszállás, vagy az Everest esúcs-támadása késztethetné őt ilyen korai kelésre. Így megint elaludtunk. Fél kilenekor ébredtünk fel, amikor a kirándulók soraiból az első koránkelők a vesénkre léptek. Tóni még egy óráig feküdt ásítva és lehunyt szemekkel, majd váratlanul elhatározta, hogy viszonzásul a túráért főz nekem egy fantasztikus magashegyi kalóriadús kását. Bement a konyhába, és pár perc múlva egy tompa robbanás után szétáradt a házban a mefisztói kiáltása. Megpillantottam, amint a ház ajtajából kirugdal valamilyen tüzes mini-üstököst, az égő főzőmet, a Juwel-t.
- Nem akart begyulladni - magyarázta - hát megnéztem gyufával, hogy van-e egyáltalán benzined.
Hát volt!

Úgy nagyjából ebédre készen volt a kása, Tóni dicsekedett, hogy "reggeliebédünk" van, és az asztalra egy teli lábas valamilyen zöld ciklámen színű anyagot tett ki, és mindig erősítgette, hogy egy kalória-bombáról van szó. Az anyag közepéről egy kanálnyél nyúlt ki, amelyet eltört, amikor megkisérelte kihúzni.

Megkóstoltam. Rémes volt! Tóni bizonygatta, hogy ez csak az első érzés, mert aztán remek. Beletömött a számba egy púpozott kanállal. A számat elöntötte az univerzális ragasztó íze, amely varrógépolajon készült, és vert kenőszappannal lett ízesitve.
- Neked nem izlik? - kérdezte Tóni, csalódva a sokk által megmerevedett arcomon és üveges tekintetemen. - Aha! - a homlokára ütött - A legfontosabbról megfeledkeztem. És a kalória-bombába beleszórta a hecsedli-kompótot. A kalória-pocsolya zöld ciklámen színű anyaga sötétzöld-bordóra váltott. Az íze is szemmel láthatóan megváltozott - rosszabbra.

Az egész ház érdeklődve és feszült figyelemmel követett. Megpillantottam a szánakozó mosolyokat, és hallottam a fogadásokat egy grogba, hogy vajon megesszük vagy kidobjuk. Tóni a fogai és az átrágott kalória-bomba buborékjai között a fülembe sziszegte:

- Egyél és mosolyogj! A kirándulók néznek minket. És így váltam Tóni és a hegymászói önérzet áldozatává. Görcsös mosollyal kezdtem magamat tömni. A fogaimtól egész a gyomromig egy kalóriagumibottal töltődtem meg. Féltem, hogy egy idő múlva megkeményedik, és mindhalálig nem tudom lehajtani a fejemet. De ugyanakkor láttam, hogy hála a mi álcázásunknak, a jelenlevők szánakozása kiváncsisággá vált, a jelenlévő kirándulók nagyon szivesen megízlelték volna a specialitásunkat. Az egyik kiéhezett lengyel nem bírta tiirtőztetni magát, és megszólalt:
- Mit esznek, uraim?
- Kóstold meg! - válaszolta egy lila buborékon keresztül Tóni, és készségesen a szájába tömött egy púpozott kanálnyi enyv-szeriűséget. Szerencsétlen ember! Kiguvadtak a szemei, majd a torkához kapott. Tóni kérdésére, hogy
- Még ? Elhalkultan csak annyit nyöszörgött:
- Nagyon köszönöm. És az önnfenntartás ösztönétől hajtva kikecmergett a levegőre. Tóniaggódott, hogy nem borítottuk-e fel a hagyományos lengyel-szlovák barátságot.

Délután indultunk el. Tóni mutatósan felaggatva hegymászó kacattal, vígan ugrándozott a leányiskola előtt a sziklatömbökön. Én a rossz sejtelmektől magamba roskadva vonszoltam magamat mögötte, és azzal a csábító gondolattal foglalkoztam, hogy akármilyen módon, de kitérjek a túra elől.

Megálltunk a hírhedt hegymászó csemege alatt, a Széles toronyra vezető Motyka út alatt. Tóninak rendkívül tetszett, hogy a szikla alatt a kirándulók tömegei áramlanak, és túlnyomórészt nők. Tóninak egyszerűen szüksége volt a közönségre - és leginkább nőneműre. A bajok már a bekötözködésnél elkezdődtek. Tóni bemutatta nekem az egyéni módszerét a bekötözködésre és a kötél felszedésére - valamilyen saját talámányát. Pár perc múlva reménytelenül belegabalyodott, és panaszkodott, hogy mindezideig ez tökéletesen sikerült neki, és most, amikor be akarja valakinek mutatni, nyilvánosságra hozni, ilyen lehetetlenül végződik az ügy. A hiábavaló kiszabadítási kisérleteim után rá akart beszélni, hogy a kötelet vágjam el, a bicska zsebében van. Az én új negyvenesemet! Végül bonyolult átmászásokkal és áthúzásokkal sikerült Tónit kiszabadítani, és a kötelet kibogozni.

Beszálltam az első kötélhosszba. Behúzom Tónit, aki minden egyes mozdulatát, a tevékenysége egész folyamatát bejelenti és kommentálja:

- Ezt megfogom .. vagy inkább ezt. . na de ez mozog ... akkor inkább semmi fogást, mint egy mozgó fogást. . de itt van egy olyan ... így és most a lábat ... hová a lábat? ... aha, ide. . így jó?. . tarts ... na és most? Odamászott hozzám, és intésemre a szöghöz kötötte magát. Aztán gondtalanul himbálta a lábait, lehajolt, fészkelődött, kiáltozott a nőkre, nehogy észre ne vegyék. El akartam mászni, és megállapitottam, hogy nem magát, hanem engem kötött ki még egyszer. Amikor ezt közöltem vele, hogy lezuhanás várt rá a 40 méteres kötél szabad végén, és egész a morénáig esett volna, villámgyorsan beakasztotta ujjait a karabinerbe, és egész szolídan félt. Megvigasztalódtam azzal, hogy az egyéniségek is időnként félnek.

A túra további részén kétszer belelépett a kötélgyűrűbe, ami a nyakában csüngött, és látványosan a falba verte a homlokát. Egyszer egy magas fellépésnél rálépett a kezére, és mozdulni se bírt. Állandóan beakadt a kalapácsa. Minél kellemetlenebb hely, annál jobban tartott. Lefelé visítozott:

- Eressz! De a kalapács nem engedelmeskedett parancsainak, és húzta tovább. A traverzben nem csatolta magát ki a karabínerből, amely körül átmászott, és szintén üvöltötte:

- Eressz, te rondaság! A biztosítással túlságosan nem idegesítette magát, fatalista volt, időnként megjegyezte: - Ami előre elrendeltetett, az elől nem térhetünk ki. - És tényleg, e szerint a filozófia szerint biztosított engem is, csak úgy mellékesen, a dohányzás, fényképezés, jódlizás közben, három ujjal fogva a kötelet, mint a cigarettát. A szögek kiverésével túl sokat nem törődött. Kipp-kopp - nem megy, húzz be, megyek tovább. Minek is törődne, hisz a szegek nem az övéi, hanem az enyémek voltak. A benthagyott szög lyukába sohasem felejtette el betolni az öszecsavart névjegykártyáját.

A tömegek, amelyek a Vörös-torony hágón keresztül pendliztek, érdeklődéssel figyelték előrehaladásunkat, és Tóni el volt bűvölve. De aztán megjött! A kalóriabomba! Elfelejtettem ugyanis megemlíteni, hogy Tóni két söre hűlt a ház melletti tóban, 18 fokosak, az egyik üveget Tóni kiitatta velem, állítólag ez része a kalória-bombának, sör nélkül nem igazi. A sűrű, erős sör azonban hirtelen belső konfliktusba került a ragasztós-szappanos-enyves-hecsedlis masszával, és baj lett! Tóni felvisított, egészen váratlanul: - Tarts! Muszáj! - és bemutatta a legvillámszerűbb nyilvános félsztriptízt, amely valaha is előadatott a Tátrában, és a kirándulók tömegeinek egy nemmindennapi látványt nyújtott. Talán most először lenne meg Tóni a nézők nélkül, főleg a nőneműek nélkül.

Egy pillanat múlva rám került a sor - a trepniben ülve átkoztam a kalóriabombát, a sört, kirándulókat, és főleg saját magamat, hogy már 24 órája passzívan szenvedem e csirkefogó megnyilvánulásait. És Tóni, aki esésvonalban volt kikötve alattam, meg engem átkozott. Ezt azután sem hagyta abba, amikor a lágy fogásokon felmászott hozzám. A standon aztán erőnek erejével kezet akart adni, és képen akart veregetni. A kirándulók tömegei az úgynevezett osztravai úton dülöngéltek a röhögéstől, és egymás kezéből tépték ki a messzelátókat. Az egyik törpenövésű kiránduló felkiáltott: - Az egészet lefényképeztem teleobjektívvel. Mondják meg a nevüket és címüket, majd elküldöm. És ha esetleg meg akarnák ismételni, akkor előzőleg hívjanak fel, mert akkor színeset töltök be - most a .falnak szép sárgásbarna színezete van.

Elhatároztuk, hogy a túra után utolérjük, a filmet kiszedjük a gépéből, és bedobjuk a tóba. A filmet és a kirándulót is.

A mászás további fázisaiban Tóni még pendlizett a traverzben, majd megint begyömöszölte magát valami repedésbe, és fél órán keresztül nem tudott belőle kijönni. Már arra gondoltam, ott kell hagynom, hogy kirohadjon, majd a falon leesett a kötélgyűrűje a karabínerekkel és a szögekkel, az egyik standon otthagyta a zsákját és két kötélhosszat. Sugárzott az örömtől, hogy remekül. és könnyen mászik, és sok egyebet még összehordott. A traverzekkel nem sokat bibelődött. Rámkiáltott: - Tarts. Belekapaszkodott a kötélbe úgy, hogy merőlegesen állt a falra, és a traverzen egyszerűen átrohant. Állítólag inspiráltam, amikor azt mondtam neki: - Ez a traverz kissé rázós, legjobb, ha nem sokat játszom vele, és gyorsan átrohanok.

Egyszerűen lépésről-lépésre Tóni akármibe kezdett bele, akármit megfogott, minden tartogatott valami meglepetést. Kétségtelen, az ember nem unatkozott vele, nem volt mikor, mindig résen kellett lenni, mert bármely pillanatban az ember életéről volt szó, vagy legalábbis az egészségéről. Ilyen szép túra, és Tóni egy sokk-parádét csinált belőle. Ilyen rövid túra, és annyi szögem maradt bent, mint a Javoraky északi falaiban, az összes téli túra során. Ilyen rövid túra, és majdhogynem bivakoltunk. Tónival csak három utat másztam, de hála neki, ezek a túrák felejthetetlenek. A mai napig csodálkozom, hogy nem másztam el vele az örök vadászmezőkre. Mint edzőt, egyáltalán nem vett engem figyelembe, ellenvetéseimet, megjegyzéseimet egyszerűen intézte el:

- Ugyan, ne csinálj belőle tudományt! Hisz akkor kihagyod belőle az összes kalandot és örömöt. Mit ér az olyan vállalkozás, ahol előre tudod, hogy mi hogy fog lezajlani és végződni?

Igen, ilyen volt Tóni, a megrendítő. Sokk-mester. Valószínűleg elhagyta a Tátrát és a hegymászást. Szerencsére a szimbolikus temetőben a névjegykártyáját mindeddig nem láttam. Feltehetően átállt a lovaglásra, és a lovakat ijesztegeti. A néma arcnak biztosan jobb idegei vannak, mint egy hegymászó edzőnek.

De másokat is megismertem Tóni fajtájából. Egy kassait, aki színes krétákkal jelezte a túra minden tiz méterét, hogy tudja, merre kell a ködben vagy sötétben visszatérni. A Tátra csúcsain masszív kőembereket épített, amelyekre aztán kiheveredett, hogy legalább fél méterrel magasabban legyen, mint a többiek előtte. Egy másik megint, egy dilis egyedülmászó két napig állt a Sárkány-csúcs falában egy sziklaerkélyen, és a naptárában pontosan kiszámolta, hogy az ő súlya mellett mennyi ideig fog zuhanni a völgybe, hányszor csapódik neki a f alnak, és hol marad fekve. A feljegyzés rövid végrendelettel végződött, amelyben a hegymászó felszerelését a hegyimentő szolgálatra, a konzerveit és főzőjét egy osztravai hegymászóra, és a félfülű daxliját Ivan Bajóra hagyja. Megmentették. Lehetett volna egy daxlikutyám. Két nap múlva megfőzött egy kimúlt mormotát, és pikáns szósszal megette, mint fogadás tárgyat. Reggel Hagy-ban pumpálták a gyomrát.

Egy másiknak pedig egész teste hegyek panorámájával volt teletetoválva, és olyan feliratokkal, mint: "himalájai tigrisek", "Matterhorn kommandó", "Rocky Mountains Club", "Sierra Nevada AlpBoys". Elbűvölte a mellén lévő felirat: "EPOFINEN". Ez az "Emil Podolec Federation International Én" rövidítése volt. Ez az Emil, a nemzetközi federáció alpinistája, mint ahogy a felirat vége jelzi, legszívesebben egyedül járt. A James kezdőtanfolyamán jelent meg. Erős, vékony kötele volt, az egyik végén egy négyágú vasmacskával, amelyet felhajított, és ha az beakadt, akkor akadálytalanul felmászott rajta. Amikor hegymászó terepre került, fáradhatatlan volt. Dobott és mászott, mászott és dobott, mint egy beszámíthatatlan. A fejét számtalan forradás és seb ékesítette, mert ha a vasmacska fent nem akadt meg, időnként visszaesett a fejére.

Egyszer így vasmacskázott a Zöldtavi-csúcson, és így sétált végig a gerincen, fel a Lomnicra, magához véve emlékbe az összes csúcskönyvet. Este a havon lecsúszott a Rézpadokról, és eléggé leköszörülte a tetoválást és az orrát. A tetejébe süketnéma volt, nem tudott segítségért kiáltani, és így éjfélre bekúszott a Zöldtavi-házba, ahonnan levittük a Salvej forráshoz. Itt vette át a mentőszolgálat. Amikor pár nap múlva magához tért, leginkább az bántotta, hogy elvesztette a vasmacskáját, és elvették tőle trófeáit, a csúcskönyveket.

És további megrendítőeket említhetnék, akikkel találkoztam a hegyekben. De azt hiszem, ennyi elég. Elítélhetjük, elkárhoztathatjuk, kinevethetjük őket, de higgyék el, ők az életünk sója. Ezek nélkül a sajátos egyéniségek nélkül az életünk sokkal unalmasabb lenne. Körülöttük, megrendítők körül legendák, történetek, viccek keletkeznek, a házban töltött esős napok, tábortüzek, a bivak fekete óráinak hálás témái. Ugyan mihez kezdenénk nélkül.ük? Ezért hirdetem: Éljenek a megrendítők!