Az utat 1933-ban Mátyás Vilmos vezetésével, az EKE aradi Czárán osztályának tagjai, névadójuk tiszteletérte kék kerszt jelzéssel látták el. Czárán ezen az útvonalon lovagolt Menyháza és Rézbánya között, valahányszor a Biharba indult, vagy hazatért megpihenni. A jelzés idők sorám megkopott, eltűnt, csupán Cîmp Mot közelében maradt meg mutatóban egy halvány kék nyom.
Gyurich László kezdeményezésére 1993 májusában, majd 1996-ban többségében az aradi turisták újra jelezték.
A jeles évforduló tiszteletére az Aradi TE és az EKE ez évben, menyházai ünnepséggel egybekötött vádortúrát szervezett az út bejárására. Magyarországról heten vállakoztunk az útra. Kissé késve, de a sírnál történő koszorúzáshoz éppen időben érkeztünk meg az esőáztatta Menyházára (Moneasa). Rajtunk kívül még a Hajdú-Bihar Megyei Tb négytagú küldöttsége képviselte a hazai természetjárókat, de ők a gyalogtúrán nem vettek részt. A koszorúzás után a motel halljában rendezett ünnepi megemlékezés során Szabó Imre főtitkár átadta az út újra festésében, illetve Czárán emlékének ápolásában élenjáróknak a Magyar Természetbarát Szövetség elismeréseit. Sajnos az útjelzők közül ketten: Szilágyi István és Pálfi Ferenc időközben elhunytak, így ők postumus. Borza Gavrill, Gabor Ghia, Máthé Gyula az útfestésért, a Czárán hagyományok ápolásáért Gyurich László emléklapot, Stafanov Titusz emléklapot és emlékplakettet kapott. Az elhúzódó ünnepség és a folyamatos esőzés miatt az arra a napra tervezett rövid útszakasz bejárása elmaradt. "A jó emberek kis helyen is elférnek" felkiálltással, az ünnepségnek helyet adó motel szobáiban összezsúfolva vészeltük át az éjszakát. Ahhoz sincs kedvünk, hogy a közeli Denevér-barlanghoz (Pestera Liliecilor), vagy a még közelebbi Medve-barlanghoz (Grota Ursilor) elnézzünk.
A reggel sem volt sokkal biztatóbb, így nyolc helyett kilenc órakor vágtunk neki az útnak Máthé Gyula vezetésével, kolozsvári, marosvásárhelyi és szilágysági EKE tagokkal huszonnégyen. Hátunkon két napra való élelem, főző, derékalj, hálózsák, sátor és tartozékai. A kezdeti zuhogás ugyan alábbhagyott, de helyette a csontokig hatoló permetező eső hullott.
Utunk a völgyben haladt felfelé. Lassan elmaradoztak a fürdőhely utolsó házai is. Elhagytuk a márványbányához (e La cariera de marmur) balra kiágazó utat. Itt még együtt halad a kék kereszt, háromszög és pont. Aztán a következő útvillában jobbra tértünk. (A bal oldali út is a Fekete-Körös völgyébe vezet Berhény (Briheni) érintésével Vaskoh (Vaku) közelében éri el a folyót.) Romániában megszokott minőségű erdei országúton (drum forestier) haladunk a völgyön felfelé. A kék háromszög jobbra eltér - a kék pont már korábban eltűnt, a leágazására nem igazán figyeltem fel. Egyébként is ügyelni kell a jelzésekre, a kapu és behívó jel ismeretlen. Útelágazásnál a követendő irányban kissé beljebb festik a mieinknél nagyobb méretű jeleket és a következő jel ötven-száz méterrel odébb van, - ha van. A társaság szétzilálódik, kisebb csoportokra bomlik, de az irány egyértelmű, amíg véget nem ér az "épített" út. A továbbvezető ösvény inkább csak patakmeder. Az egyre szűkülő völgyben kapaszkodunk felfelé, nem csak felülről, hanem alulról is ázunk, néha bokáig kell gázolni a vízben. Jobbra erőteljes völgy indul, de mi irányunkat nagyjából tartva, inkább balra húzva megyünk tovább. Nemsokára meredeken balra, kissé vissza, jobbra fel némi útnyomok, ám mi tovább megyünk néhány métert. Amikor balról egy oldalvölgy torkolatához érünk, arra tartunk. A meredek völgyecske bal oldalán a gyenge ösvény lassan úttá szélesül és átkanyarodik a túlpartra. Folyamatos emelkedéssel átvágunk a lefutó bércen, majd egy újabb kis völgyön. Jártabb és szélesebb szekérútba jutunk. Ezen a völgyirányt követve megyünk vagy 40-50 métert, természetesen felfelé, amikor egy kis tisztásabb résznél hirtelen egy ösvénykén, derékszögben jobbra fordulunk. Pár méter után, az öreg fák alatt határozotabbá válik a nyom. Enyhe bal kanyar után egy oldalgerincre és útkeresztezésbe érünk. Jobbról irányító tábla jelzi a Vaskohról jövőknek a lemenetelt. Keresztezzük a gerincutat és nemsokára a Vaskohi-karszt peremén járunk. Menyházától idáig leküzdöttünk jó 3-400 méter szintet, ebből a javát az útolsó másfél kilométeren.
A fennsík szélén haladó széles kocsiúton jobbra megyünk mindaddig, amíg el nem érjük a menyháza alsó szélétől induló köves utat, majd ezen balra térve néhány perc múlva a Grajduri bánya-telepet. Ezt két hatalmas acéltartály, majd balra az úttól távolabb néhány faház jelzi. Eredeti terv szerint tegnap idáig jöttünk volna. Sátorozásra az teszi megfelelővé, hogy viszonylag sík részek és az állandóan őrzött telepen vízvételi lehetőség is van. Most nem állunk meg, bár az esőszitálás alábbhagyott, hanem kitartóan megyünk tovább. Aki tudja, hogy itt valahol kereszteznünk kell a Béli-hegység (Codru Moma) főgerincén vezető piros sávot, az az egyik villanyoszlopon meg is látja azt. (Figyelem! Romániában a sáv jel nem vízszintes, hanem függőleges, és nem tévesztendő össze a hasonló, de fehér alap nélküli erdészeti jellel!)
Megváltozik a táj, eltűnik az erdő, a gyephavas jellegű legelő-kaszáló réteket csak nagynéha, és inkább csak távolabb szakítja meg egy-egy facsoport. Egy völgyoldalon ereszkedik lefelé az országút, csak a mélypontjára érve látjuk, hogy valójában vak völgy, belső lefolyású uvala szélén járunk, melyet több apróbb dolina tarkít. Némi emelkedő és kanyar után, egy újabb sziklás kanyarban vályú és csorgó. Ez a Fînîna din Drum. Az eső elállt, ezért némi pihenőt és vízpótlást engedélyezünk magunknak. Itt nem igazán lehet táborozni, mert a kövesutat kivéve nincs tenyérnyi sík terület sem. Erőt gyűjtve tovább megyünk. Az út lassan emelkedik, majd egy hatalmas hajtű-kanyar után újra lejteni kezd. Az út mellett egy füves "fiók-dolina", alig 30-40 méter átmérőjű és olyan 8-10 méter mély, oldalában koncentrikus körökbe gyűjtve a lekaszált fű. A táj nem szép, inkább érdekes, közel s távol csak belsőlefolyású völgyek vannak. Dolina sor jobbról, mély vak völgy balról, aljában egy kis tó, ez a Taul Ponorului. Állítólag mindig van vize, egy közeli forrás táplálja, ahová a H 73 jelű távvezetékoszloptól forrás jelzés is vezet. Meglepőek ezek a karsztba ágyazott rétegforrások. Az egyik helyen minden cseppet elnyel a mindig szomjas mészkő, tőle pár méterre pedig egy kis csorgó...
Elértük Cîmp-Mot (magyar neve nincs, talán Mócok-mezejének fordítható) hegyi falut, mai szálláshelyünket. Nem verünk sátrakat, hanem az egyik gazda szénapadlásán ütünk tanyát. Víz nem sok van, inni másfél kilométerről hordják, főzéshez a tetőről lecsurgót gyűjtik össze, ezért inkább ma nem főzünk, inkább hideget eszünk. Az éjszaka folyamán felszakadozott a felhőzet, reggelre szépen kiderült, mi is felderültünk. A falutól nem messze a lejtő aljában jobbról néhány kútgyűrű az út mellett jelzi, hogy újabb vízvételi helyhez értünk. A völgyoldalon, az úttól pár méterrel lejjebb, nagy méretű kövek között rejtett kis kút jellegű víznyerőhely kínálja kincsét a szomjazóknak. Iszunk, tankolunk és tovább megyünk. Az emelkedő után kitágul a látóhatár. Előttünk pompázik a Bihar. Északon a Királyerdő (Padurea Craiului) fölé emelkedő Biharfüred vonulatait követően, kettős csúcsú hegynek tűnik a Réthavas (Poeni, 1627 m) és a Boghogyő (Bohodei, 1656 m). A Vigyázó (Vladeasa, 1836 m) nem látszik, takarja a Nagy-havas (Cirligatele, 1691 m). Ám innen feltűnő a Padis fennsík jellege, szinte egyenes vonalban folytatódik a hegyél, a sziklás Boga-kő (Piatra Boghii) feletti Varasó - talán eredetileg Vörösvártól (Vroara, 1441 m) az erdős Kék Maguráig (Magura Vint, 1641 m). Öreg-havas (Batrina, 1579 m) eltörpül a közelebb lévő Bak-hát (Tapu, 1476 m) tömege mögött. Szemben az Öreg-Bihar gerince: a Vîrtop-hágó - itt lesz az EKE vándortábora - után emelkedő Kis-Bihar (Piatra Gratioare, 1657 m) csak apró halom a Nagy-Bihar (1849 m) csúcsa mellett. Aztán ujra alacsonyodik a gerinc, a Nagy-Arad (vf. Piatra Aradului) már csak 1429 m, s távolabb a leányvásárról elhíresült Gaina is csak 1484 m. Végül délről a Zaránd 8-900 m magas csúcsai apró domboknak tűnnek csak a távolban.
Vakohmezőig /Cîmp/ lejt az út. Nekünk tovább is, mert ahelyett, hogy felkapaszkodnánk az Amrózy-hágóba -amerre a Czárán-út vezet - eléggé el nem ítélhető módon elhagyjuk azt a Szodoli-sziklüreg, vagy más néven a Kipinyásza, megint más néven a Jókai-víznyelő barlang kedvéért.
A vegyesbolt előtti kis közön jobbra térünk és a falu néhány háza után elérjük Smidl uvalát. Smidl budai német geológus volt, aki múlt század közepén járta be és "Das Bihargebirge" című könyvében írta le a Bihar-hegység akkor ismert részeit. Ebben a könyvben a Bihart Ausztria legszebb tartománya megnevezéssel tiszteli meg. Nevét ezen kivül a Boga-völgyben egy vízesés (Oelu) és a Szegyesteli völgyben (Valea Sighistel) a Smidl-klamm sziklaszorosa őrzi.
Most, az eső után erősen vizenyős réten járunk. Balról a Moma lenyuló hegylába, jobbról meredek, fenyőkkel beültetett kis gerinc határolja a völgyet. A gerinc aljában víznyelők sorakoznak. Mi is az egyik ilyen nyelőt keresük, amely nem csak méreteiben tér el a többitől, hanem abban is, hogy barlang száda jellegű és viszonylag állandó vízfolyás tűnik el benne. Izbuc, egykor Szohodol falu határában, az első ház mellett meg is találjuk a rejtélyes üreget. A eltűnő vízfolyás az eső után jócskán patak méretű. Egy kis sziklaperemre kapaszkodva nyerünk bepillantást a sötéten tátongó sziklaüregbe. Néhány perc kell ahhoz, hogy szemünk megszokja a sötétséget és megsejtse a párában úszó mélységet, ahová a víz lezúdul.
Az 1978-ban kiadott térképen (Muniti Nostri kalauz sorozat 18 számú tagjának melléklete) jelzett ösvényt azóta beültették fenyővel, de a feljebb lévő kocsiút még megvan. Ezen kapaszkodunk fel a gerincre, közben akik nem tudják megállni, aratnak a szegfűgomba termésből és néhány pöfeteget és fenyővargányát is gyűjthetnek hozzá. Elérve a gerincet nem megyünk vissza az Ambrózy-hágóba, hanem az első jobbra lefelé tartó úton levágunk az országútra. Van aki jelzést követve, meredeken lemegy átvágva az út egy hatalmas kanyarját, többen inkább az országutat választjuk. Beérve Vaskohra a társaság egy része elmegy a Bél Mátyás (Izvorul Bou-loi) vízötő forráshoz - itt bukkan újra elő a Jókai-víznyelő barlangban eltűnt patak.
Ha már Vaskón járunk, betérünk a főutca: str. Unirii 20 sz. házba. Baba asszony, azaz Hermann Mária lakik itt férjével. Vendégszerető házaspár, esetenként meg is lehet szállni náluk. pénzt nem fogadnak el, de szívesen megmutatják a négy család által fenntartott katolikus templomot, ahol egy darab márványkőből van kifaragva az oltár és örömmel veszik, ha valaki adakozik a templom javára. Mi is megtettük.
Úgy gondoltuk, hogy a javán már túl vagyunk, de tévedtünk. A főúton tovább menve Déva felé majdnem a városka végén van a Felső Füves (Vîrzarii de Sus) bekötőútja, ezen megyünk a bihari hegyek irányába. Lassú emelkedő után lemegyünk a Criul Nou völgyébe, ahol a falu is van. Figyeljünk, mert a településen eltér a jelzés jobbra, átmegyünk a patakon és enyhe emelkedővel egy széles úton elhagyjuk a házakat.
Továbbra is völgyben vezet az út. Nem sokára egy rétre érünk, az innenső végén kereszt, a túlsó végén a "magyar iskola" alapjai, az hogy mitől iskola, és mitől magyar az útvonal egyik legjobb ismerőjének Gyurich László barátomnak sem sikerült kiderítenie, pedig ő románul is tud.
Most következik a fekete leves. A kőalapok mellett betorkoló mellékvölgy jobb oldalán indulunk felfelé. Hamarossan egy mélyútban vezet a jelzés, marasztaló a sár és, hogy legyen hab a tortán jó néhány bedőlt fa neheziti a továbbjutást.
Végre megcsillan a gerinc. - Csak ezen kell még átkapaszkodni aztán megkezdhetjük az ereszkedést - gondoltuk, de tévedtünk. Ahelyett, hogy a tulsó oldalon lementünk volna, vagy a túlodali szintúton tovább, újabb és újabb kapaszkodó következett. Kevés szintezés után végre elérjük a főgerincet! Újabb csalódás, megint nem le, hanem egy hajtűkanyarral a gerincen felfelé, egy csúcs, még egy. Végre a következő nyeregben már nem felfelé, hanem az oldalban vezet az út. A csapat már teljesen szétzilálódott, egy darabig még látom az Imrééket magam előtt, aztán eltünnek a jelzéssel együtt. Mindegy, tartom az irányt, fentről már látszott Rézbánya és a temploma, oda kell lejutni. Lefelé nem megyek mert az Diófásra /Nucet/ visz, a cél szemben a nagy hegy alatt van. Az erdőt néhány éve irthatták ezen a részen mert már embermagasságú a fiatalos. Az út megvan, de nehezen követhető. Aztán túljutok ezen is, határozottan jobbá válik a szintút amelyen megyek, aztán vége. Jobbra lefelé egy oldal gerincen jól járt út, balra felfelé vezető ága nem túl biztató. Szemben egy meredek ösvény, vagy inkább csapás, irányban az lenne jó, mégis Inkább az oldalgerincet választom. Később kiderült, hogy én jártam jól, mert az elhagyott jelzés meredek vízmosásos úton vezet be a faluba, én viszont az oldalgerinc végén a mezőkre jutottam. A gazdák biztosan nem vették volna jó néven, ha nagyobb csapat jön erre, de érdeklődésemre különösebb neheztelés nélkül mutatták a helyes irányt. A rétek aljában egy kényelmes mezei úton értem be Rézbányára /Boia/, igaz az alsó végén, ezért még kutyagolhattam egy kilométert a faluban az iskoláig, ahol a szállásunk volt.
Másnap
a többiek az EKE idei vándortáborának a szînhelyére mentek tovább, fel a Vîrtop hágóba. Mi heten úgy döntöttük,
hogy egy alkalmi autóbusszal inkább átmegyünk a negy- ven kilométernyire lévő Boga-völgybe. Itt volt a
BAZ Megyei Természetjáró Szövetség tábora. Ezt a helyet táborozásra alkalmasabbnak itéltük meg, mint a
találkozó helyszínét.
Itt legalább volt patak, amelyben mosdani lehetett, és az ivóvizet sem hordóból kellett venni. Nem is beszélve arról, hogy a Galbenáriába, vagy a Csodavárhoz innen könynyebb eljutni, mint a Vîrtop-hágóból. Erős, egynapos túrával még a Szamos-bazár is bejárható, és környéken is több a látnivaló, mint a Vîrtopon-on.
- KL-