Kétségtelen, hogy a tátrai túráknak is megvannak a maguk veszélyei, melyeket tapasztalat és gondosság sem küszöbölhet ki teljesen, de mindenesetre igen jelentékenyen lecsökkenthet. A kőhullás veszélye teljesen nem küszöbölhető ki, de ismerhetjük a helyeket (Karcsmar-folyosó!) és időt, ahol és amikor ez a veszély a legfenyegetőbb. A kőzet törékenysége is veszélyt rejt magában, de a tapasztalt turista ilyenkor a fogásokat alaposan kipróbálja, mielőtt magát reájuk bízná. Az időjárás rosszrafordulása (köd, vihar, havazás, fagy) sok bajnak (eltévedés, kicsúszás, megfagyás) lehet okozója, de megfelelő felszereléssel, vagy a túrának idejében való félbeszakításával többnyire olcsón szabadulhatunk. A sífutóra és téli hegymászóra sokfelé leselkedhetik a lavina, de a lejtők meredeksége, felvése, a hó minősége, az időjárás sok figyelmeztetést nyújtanak. És figyelmeztetnek azok a sajnálatos és fájdalmas esetek is, melyek a tátrai turistaélet krónikájáról mementóként sötétlenek felénk.
A hegyi balesetek száma a forgalom növekedésével természetszerűleg szintén emelkedett; míg az 1904. év előtti időből csak 7 halálos és 3 könnyebb balesetről szól a krónika, addig az 1905-1914 közti 10 év 25 halálos és 4 könnyebben végződött szerencsétlenségről számol be; 1915-1924 közt 18 halálos és 17 könnyebb, 1925-1933 közt, tehát 9 év, alatt ellenben harmincnál több halálos és 24 szerencsésebb balesetről adnak hírt. Nem részletezzük ezeket, csupán egy-két tanulságot igyekszünk belőlük leszűrni s azokat az intézkedéseket említjük meg, amelyeket a turistaegyesületek a balesetek megelőzése s a bajba jutottak gyors megmentése érdekében tettek.
E szomorú statisztika első megállapítása, hagy a nyolcvannál több halálos balesetnek legfeljebb hatoda érte jó hegymászókat; többen egyedül jártak s így a szerencsétlenség okairól biztosat nem tudunk (Mahder O. iglói tanár, 1910 és Teschler I. 1919, mindketten a Gerlachfalvi-csúcs körzetében); M. Karlowiczot a völgyben síelés közben temette el a lavina (1909 február, a Czarny Staw környékén), Wachter J. ereszkedés közben, a kötélgyűrű elszakadása következtében zuhant le (1907) ; St. Szulakiewicz talán erején felüli feladatra vállalkozott, amikor társával a Jávor-csúcs akkor (1910) még érintetlen É-i falán akart feljutni; a lezuhanást talán még kiheverte volna, ha a mentést hózivatar meg nem hiúsítja; Szulakiewicz a következő éjjel megfagyott s a mentők közül a legderekabb lengyel vezető K. Bachleda, ugyancsak a hóvihar miatt olyan nehéz helyzetbe jutott, hogy szabadulni nem tudott s lezuhant; majdnem hasonló volt a sorsa a Fecske-tornyon végzett mentés után (1924) az egyik legügyesebb szepesi vezetőnék, Breuer J.-nak is, aki elvált társaitól s a sötétben való ereszkedés közben a kötél rövid volta miatt lezuhant. V. Birkenmajer és társának 1933 húsvét éjjelén a Ganek-karzaton felállított sátrát a vihar lesodorta s Birkenmajer megfagyott. Nehéz túrák közben ért el a végzet tíz kiváló lengyel hegymászót (köztük négy nőt), nagyrészt a háború után fellángolt lengyel rekordszeldem áldozatait: M. Szczukát (1927, a Zamarla-torony D-i falán), J. Leporowskit (1928, a Zerge-hegy É-i falán), Z. Krókowskát és J. Honowskát (1928, a Hegyes-torony D-i falán), M. Swierzet (1929, a Koscielec Ny-i falán), a Skotnica-nővéreket (1929, a Zamarla-torony D-i falán), K. Kupczykot (1930, a Hegyes-torony D-i falán), W. Stanislawskit és W. Wojmart (1933, a Batizfalvi-völgy Kápolnáján); ezek voltak azok az esetek, melyekben a szerencsétlen véletlen, vagy a hegyek haragja a legjobbak fölött is győzelmet aratott s amelyek a nagy hegyek között parányi voltunkra figyelmeztetnek. A többi nehezebb-könnyebb eset (nem beszélve természetesen azokról, amelyeknél a szerencsétlenség oka ismeretlen) mind olyan, hogy okulásul és intő például szolgálhatnak a könnyelműség, készületlenség számára.
Igen sok az olyan eset, amikor gyengébb turisták képességeikkel arányban nem álló vállalkozásba fognak s a legelső kedvezőtlen körülmény veszélybe dönti őket. Így járt 1898-ban egy Blazsekiewicz (?) J. nevű vezető, akitől turistája a Kriván csúcsán azt kívánta, hogy egyenesen K-re, a Handel-völgybe vigye le. A gyenge, tájékozatlan, erősen megterhelt vezető nem mert ellentmondani: lezuhant.
Ilyen volt Biber A. halálos balesete 1910 karácsonyán, a legtöbbet tárgyalt, vitatott eset. Biber az Englisch-csúcs megmászásának kísérlete közben lábát törte, egy éjjelt a Vörös-tó fölött hógödörben töltött (társal lementek) s a következő nap délutánján nagynehezen felérkező mentőket nem győzvén kivárni, levetette magát. Ez az eset is siettette a tátrai mentésügy újabb szervezését.
Ilyennek tekinthető ama lengyel esete (1911), aki a Gránát-falról zuhant le, de főleg az összeomlás utáni első esztendők tömérdek katasztrófája, amikor a magas hegyek közt teljesen járatlan csehek töltik meg hajmeresztő esetekkel a baleseti krónika lapjait. Egy brünni turista Markazit-tornyon elválik társaitól (1921), hogy a "közeli" Jég-völgyi-csúcsra átsétáljon; társai még talán le sem értek az Öt-tóhoz, amikor már ott hever a törmeléken. Ugyanez, az eset ugyanitt 1927-ben egy német turistával ismétlődik meg (A. Wosiek, Oppeln). Két cseh nő (1921) a Tátra-csúcsról, egy cseh a Krivánról (1921) még olcsóbban szabadul, de ama két cseh közül (1921), akik a Nagyszalóki-csúcsról a Nagy-tarpataki-völgy felé igyekeznek, az egyik elpusztul, a másik lábát töri.
Csak ennek tekinthető R. Dowgalowicz és Lola Hirsch (1928 katasztrófája a Markazit-tornyon, egy német turistának a Mózes-forrásnál, egy lengyelnek pedig a Jég-völgyi-csúcson szenvedett, de könnyebben végződött balesete (1929) s annak a hármas cseh társaságnak a próbálkozása (1932), amely a Hegyes-torony D-i falát akarta megmászni s aminek eredménye egy haláleset és két sebesülés lett. A szerencse mentette meg azt a két németet, kik a Gerlachfalvi-csúcson (1929), azt a lengyel társaságot, amely a Közép-ormon (1930), azt a németet, aki a Jordán-úton, azt a két csehet, akik a Dőri-csúcson s azt a másik csehet, aki a Javorinka falon tévedt el, s akiket önkéntes mentők épségben lehoztak (1931) ; a legszebb ilyen mentés a lengyel Halina Jarzembowkának a Kis-Viszoka É-i falából való, egy éjjelen át tartó kiszállítása volt.
Csak a legteljesebb tájékozatlansággal magyarázhatjuk annak a morva turistának régi esetét, aki 1894 őszén a Szalóki-csúcsra készült s akit a következő tavasszal a Gránát-fal alatt találnak meg, annak a két lőcsei diáknak vállalkozását (1901, akik a Kis-Viszokáról egyenesen a Nagy-tarpataki-völgybe akartak ereszkedni, azoknak a késmárki diákoknak kalandját (1906), kik a Zöld-tótól a Lomnici-csúcs helyett a Weber-csúcs szikláinak mennek s eredménye mindkét esetben egy-egy halálos zuhanás volt, nemkülönben annak a csehnek újabb, de éppoly primitív esetét, aki (1930 pünkösdjén felszerelés nélkül, egymagában, szemtanúk erélyes tiltakozása ellenére nekimegy a havas Simon-toronynak, hogy annak mindjárt legalsó lépcsőiről holtra zúzza magát. De nem szebb annak a négytagú cseh "társaságnak" az esete sem (1922), melynek egyik tagja a Tátra-csúcs szakadékában halálra zúzta magát, mire társai a Poprádi-tó menedékházában jelentik az esetet s azonmód elutaznak, úgy, hogy még neveiket is elfelejtették bemondani.
Rengeteg balesetet okozott a havon, jégen való kicsúszás; a szerencsésen, vagy könnyebben végződő eseteket persze a krónika nem jegyzi fel, de számos az olyan is, amely a legsúlyosabb következményekkel járt. A baleseti krónikát böngészve 24 olyan balesetet (öt halálosat) jegyeztem fel, közülük azonban csak 5 esik 1920 előtti időre, a többi, azaz 19 a legutolsó 10 évre; 13 esetben csehek az áldozatok, a többi megoszlik három nemzet fiai között. Különösen a Tátra-csúcs, nagy hószakadéka (5 esetben), a Téry-horhos legfelső meredek szakadéka (5 esetben) és a Rovátka-hágó (4 esetben) volt ismételt színhelye könnyebb-súlyosabb baleseteknek. Majdnem mindegyiket felszerelés (jégcsákány, hágóvas) és gyakorlat hiánya vagy könnyelműség okozta. A mentés különösen szépen működött Lindner K. (1918, a Lorenz-hágó alatt), a viszonyokhoz képest jól, ha nem is olyan szerencsésen Kazinczy G. (1926, Tátra-csúcs) baleseteinél.
Kőhullás okozta a legelső balesetek egyikét; egy krakkói diák (Brandys) vezetője: Mahler esett ennek áldozatul (1888). Negyven évvel később a tapasztalatlanság itt újabb áldozatot követel (Fischer K. 1928), majd három hallei diák egyikének (1930) ugyanitt egy lezuhant szikla lábát töri. Kőhullás okozta a Fecske-tornyon (1924) azt a balesetet, (1 lengyel, majd a mentők egyike is kartörést szenvedett), melynek következménye Breuer vezető pusztulása volt s kőhullás érte a Közép-ormon (1928) egy eseh társaság egyik tagját is, aki azonban nagyobb baj nélkül megúszta az esetet.
Egyedül jártak s e körülmény mindenesetre közrejátzott Lustgarten (1903, Lomnici-csúcs), Kaeferstein (1905, Vadorzó-hágó), Schömberg (1907, Swinica), Weisz (1909, Hunfalvy-völgy), Mahler (1910, Gerlachfalvi-csúcs), J. Szystowska (1912, Zerge-hegy), M. Zelinska (1912, Swinica), Möbius nővér (1917, Nagy-tarpataki-völgy), Teschler I. (1919, Martin-út), Breuer J. (1924, Fecske-torony), Hilde Knetschowsky (1928, Kis-Bástya), J. Kejhar (1931, Lomnici-csúcs) és mások szerencsétlenségének előidézésében, vagy teljessétételében.
De ne folytassuk: az eddigiek nyomán is kiviláglik, hogy e szomorú esetek legnagyobb része nem következett volna be, ha a magas hegyek közé csak kellő gyakorlattal, tapasztalattal, megfelelő társakkal bíró turisták mennek s ha azok erejüket, képességeiket meghaladó túrákra nem vállalkoznak.
A mentésügy megszervezése
Láttuk adatainkból, hogy 1907-ig a Magas-Tátrában csak igen elvétve történt baleset (a D-i oldalon 20 év alatt összesen 8), úgyhogy a mentésügy különleges megszervezésének szükségessége nem merült fel. A MKE azzal vélte a turistaközönség biztonságát szolgálni, hogy a jelzéseket (egy-két esettől eltekintve) nem vezette fel a csúcsokig, nehogy azok a gyakorlatlanokat is felcsábítsák - vezető nélkül. Pozitív irányú intézkedése volt a kalauzszabályzatnak olyan kiegészítése (1908), hogy a vezetők tartoznak baleset esetén azonnal segítségül menni; a Biber-szerencsétlenség után újabb intézkedések jönnek: figyelmeztető táblákat helyeznek el, a menedékházakat kötszerekkel, sínekkel, hordágyakkal, kötelekkel, hágóvasakkal szerelik fel, azokba a kincstár 1911-13 közt mintegy 24.000 K költséggel bevezeti a telefont, a MKE a vezetők számára mentőtanfolyamot tart, 1912-ben 20-tagú önkéntes mentőcsapatot szervez, a mentőalapot jelentékenyen megnöveli, majd pedig a BETE és MTE részvételével 1913 december végén megalakítja a Tátrai önkéntes Mentő Bizottságot (TÖMB). Céljaira dr. Weisz M. Tátrafüreden egymaga 2000 K-t gyűjtött. Semsey A. mintegy 1000 K-t adományozott; a MKE és MTE tátrai menedékházainak belépődíjait engedte at erre a célra, a fürdőhelyek számolócédulák és mentőbélyegek, valamint estélyek útján gyűjtöttek, sőt a MTE már 1912-ben külön bélyeget is készíttetett, melynek kibocsátását Jankovics M. dr. lelkes szózattal adta hírül.
A TÖMB a balesetkor követendő eljárásról füzetet adott ki, a hegy ségben jelentőhelyeket és mentőhelyeket jelölt ki, utóbbiakat mentőeszközökkel szerelte fel, a Tátrát pedig körzetekre osztotta, melyek néhány völgyből, az alattuk fekvő fürdőhelyekből és a legközelebbi városból állottak (javorinai, késmárki, szepesszombati, poprád-nagyszalóki, iglói,
liptószentmiklósi körzetek) s melyek mindegyike megfelelő számú önkéntes mentővel (gyakorlott hegymászók) rendelkezett, kikhez még hivatásos mentőkként a vezetők csatlakoztak; mindezek részére több ízben rendeztek mentőtanfolyamot.
A gondosan megalkotott szervezetnek szerencsére nagyobb dolga nem akadt, hiszen rövidesen kitört a háború, elnéptelenedtek a hegyek. 1918 húsvétján azonban a Poprádi-tónál összegyűlt hegymászók - legnagyobbrészt a TÖMB tagjai - Heftynek, a TÖMB akkori jegyzőjének vezetésével mintaszerű módon szállították le a Lorenz-hágó alatt lábát tört Lindnert, aki a balesettől számított 36 óra múlva már vonaton ült.
A lengyelek mentőszervezete (Tatrzanskie ochotnicze pogotowie ratonkowe) Zakopane székhellyel már 1908-ban alakult meg; kötelékébe mintegy 100 hegymászó tartozik.
A háború után a KV a mentés ügyével magára maradt, a hatóságok nem támogatták, a KCST pedig azt önállóan igyekezett megszervezni, de nem működött kifogástalanul; a bajbajutottakat többnyire a KV hegymászói hozták le. A helyzet mind tarthatatlanabb lett, míg végre 1927-ber a Cseh-szlovák Vöröskereszt-Egylet kezdeményezésére a régi bizottság a KCST, Svaz Lyziarov (Síszövetség), Sport-klub Vysoké Tatry, a KV, a Vörös-kereszt, a Tátrafürdők Szövetsége és a hatóságok részvételével újra feléledt. A Tátra Ny-i részét a Batizfalvi-völgyig a KCST, attól K-re a KV területéül jelölték ki; a KV ez utóbbi területet öt körzetre osztotta {székhelyei fürdők Hágitól Javorináig), mintegy 50 önkéntes mentőt tart nyilván, kiket munkájukban Késmárk, Poprád és Igló ugyanolyan létszámú segélycsoportja támogat. A felszerelést a Vörös-kereszt adta.
Folytatás: A téli Tátra felfedezése