Az emberek még néhány száz évvel ezelőtt is különös, titokzatos világot képzeltek a magas hegyekbe, s nem is igen merészkedtek fel ebbe a számukra sejtelmes, babonákkal teli világba. Hitük szerint sárkányok, óriások, törpék őriztek ott hatalmas kincseket, kő- és hólavinákat zúdítva a kincskeresőkre. Mások az ístenek lakóhelyének tartották a hegyeket, ahol szent cselekmények történnek. De a vadorzók és a csempészek feljebb merészkedtek a hegyek közé, s a legendák megkoptak, később már csak az aranyérc-hegyekről szóltak. A pásztorok és a zergevadászok voltak az elsők, akik feljártak a hegyek közé, és a környékbeli falvak tanítóival együtt a későbbiek során is nagy szerepet játszottak a tátrai csúcsok megmászásában, feltárásában. Az ő elbeszéléseik után egyre többen kaptak kedvet a hegyek világának megismeréséhez.

A XVI. század második felétől kezdődően megjelentek a Tátra látogatói között a kincskeresők, az aranyásók. Ezek a hiszékeny emberek hitelt adtak a Tátráról szóló mondáknak, és hónapokat töltve a hegyek között összegyűjtötték a színes és csillogó köveket. A hegység gazdagságáról szóló különböző szóbeszédek mellett állítólag közkézen forgott egy könyvecske is, amely a Tátra kincseit ismertette meg az olvasóval. A megtalálni vélt hatalmas kincsek keresése sok kalandort hozott a hegységbe. Közülük is talán a leghíresebb a Sziléziából származó Johann Andreas Papirus asztalosmester volt, aki a XVIII. sz. második felében 22 éven át járta a hegyeket, mígnem 1771 őszén kutatás közben lezuhant a róla elnevezett Nagy-Papirusz-völgyben. Robert Townson, a híres angol természettudós 1793-ban írott művében tesz említést egy ilyen kincskeresőcsapattal való találkozásról. A leírás szerint a késmárki csizmadiamesterekből álló csoport évek óta eredménytelenül kutatott a Kis-Tarpataki-völgyben kincsek után. Abban az időben a teológiai világfelfogás volt az uralkodó nézet, amely azt hirdette, hogy a világon mindennek célja van. E felfogás alapján gondolták a kincskeresők, hogy ezek a hatalmas hegyek nem lehetnek hasztalanul teremtve, s a hegység dúsgazdag nemes ércekben és más kincsekben, emellett a kincseket a leghozzáférhetetlenebb sziklákon hitték fellelni. A Krivánon, mintegy 2050 m tsz.f.m-ban már Mátyás király korában is bányásztak aranyat, de a mennyisége oly csekély volt, hogy a befektetett költségek sem térültek meg. Ugyancsak arany után kutattak a Kis-Tarpataki tófalnál, a vízeséstől közvetlenül balra, ahol nyitott tárnában még a XIX. század negyvenes éveiben is dolgoztak. Folytattak réz- és vasbányászatot is, elsősorban a Lomnici-csúcs ÉNy-i oldalán, szintén kevés nyereséggel. Minden valószínőség szerint rézbányászat közben a Rézpadok felől mászták meg először a Lomnici-csúcsot a késmárki Fábri Jakab rézbányász és fiai 1760 és 1790 között, de mindenképpen ők a csúcs első név szerint ismert megmászói.