Farkas Imrének a sorai ezek, melyekkel Szepesi N. Vilmos: Az Ősi Szepesség c., a vármegye múltját feldolgozó, 1943-ban megjelent művét indítja. Azt hiszem, nehezen találhatnék olyan idézetet, amely a történelmi Magyarország egyik legszebb vidékének hangulatát valósághűbben vissza tudná adni az utókor emberének. Azt hiszem, mindenképpen szükség van rá, hogy ha csak pár sor erejéig is, de áttekintsük e tájegység történelmének legfontosabb mozzanatait, hiszen e tájnak a koronája a Magas-Tátra, az a hegység, amelynek múltját és jelenét próbálom meg e turistakalauz keretében bemutatni a T. olvasónak.

Bár még napjainkban is folynak kutatások, közvetlenül a hegységben nem, csak annak környezetében bukkantak a tudósok a történelem előtti, vagy akár az őskorból származó leletekre, ami arra utal, hogy legtávolabbi őseink nem merészkedtek a hatalmas sziklacsúcsok világába. A történelem előtti korból származó leletekre csupán a hegység alatti sík vidéken, a Szepesség egyes helyein bukkantak a kutatók, bár a hegységet tekintve ezek nem tartanak számot különleges érdeklődésre.

A Tátra alatti sík vidékeket az V-VI. századtól kezdődően szláv törzsek lakták, akik ekkor vándoroltak szét a mai Ukrajna és Kelet-Lengyelország területén lévő őshazájukból. Az egykor hatalmas Avar Birodalom legszélső területein telepedtek meg, így pl. a Felvidék erdős, hegyes vidékein.

A IX. század elején egyes szláv csoportok a Kárpát-medence középső területeire vándoroltak. A honfoglalás utáni időkben Bors vezér előrenyomult egészen a Felvidékig, hogy az ország határait egészen a Tátráig biztosítsa. A Szepesség területén szórványosan megtelepült szláv törzseket talált, akik egészen a XIII. század közepéig a vidék legszámottevőbb lakói maradtak. A XII. század elején ez a terület még eléggé gyéren lakott volt, és csak II. Géza uralkodása alatt (1141-1162) kezdődött, majd a tatárjárás (1241-1242) után folytatódott erőteljesebben a tatárok pusztítása nyomán elnéptelenedett országrészek betelepítése. A Tátra vidékére elsősorban német ajkú szászokat telepítettek, akik a néphagyomány szerint egy bizonyos Raynald herceg vezetésével, a Németország területén dúló éhínség miatt kerestek maguknak új, jobb megélhetést biztosító területeket. Elsősorban a nagyobb folyók mentén láttak hozzá a sűrű erdőségek kiirtásához, a föld megműveléséhez. Még ebben a században történt, hogy a mind népesebb betelepülők csoportjai megalapították a Szepesi Szász tartományt (Provincia Saxonum de Scepus), amely a 24 legjelentősebb város közösségéből állt.

A későbbi századokban is e nép maradt a Tátra aljának legfőbb lakója, a német ajkú szepesi szászok a történelem zivataros és békésebb időszakában is jelentős szerepet játszottak a vidék gazdasági, társadalmi és kulturális életében. A tatárjárás után kezdődött meg a Felvidék igazi fejlődése. A XV. század környékén megkezdődött a Tátra körzetében a juhtenyésztés, s ennek is köszönhető, hogy a pásztorok újabb és újabb legelőterületeket keresve egyre mélyebben hatoltak be a hegységbe. A középkor évszázadaiban a jobbágyságnak a nemesség hatalmi harcain, a vallási háborúk (1433-ban a husziták teljesen feldúlták a Szepességet), felkelések csapásain kívül olyan eseményekkel is szembe kellett néznie, mint az országot a XVIII. században többször is sújtó pestisjárvány, és az azokat követő éhínség. Ebben a században a járvány többször is végigsöpört az országon, a legtöbb áldozatot az 1710-1712 között, valamint az 1738-1742 között tomboló járvány követelte. Ebben a két járványban a fennmaradt, hitelesnek éppen nem mondható becslések szerint országosan mintegy 300 ezer, a Szepességben pedig kb. 20 ezer ember lelte halálát, s ez a kereskedelemre, a fejlődő iparosításra nézve talán nagyobb kárt okozott, mint némely háborús veszteség.

A szepesi városok fejlődésének története nem szűkölködött különös, mindazonáltal fejlődésükre nézve kedvező eseményekben. 1248-ban Csütörtökhelyen 24 város lőcsei székhellyel megalakította a Szepesi XXIV plébános testvérületét (Fraternitas XXIV Regalium Parochorum). Később Károly Róbert királyunk ezt a 24 várost szász egyetemnek (Universitas Saxonum) nevezte, amelynek élén a szászok grófja (Comes Saxonum) állt. A XIII. században megszokott dolog volt, hogy az uralkodó különleges előjogokat adott bizonyos településeknek, vármegyéknek, esetleg az ország területén élő hospeseknek (ennek a latin szónak a jelentése: nálunk letelepedett vendég). 1271. november 24-én V. István királyunk állapította meg a szepesi szász hospesek jogait és kötelességeit. Ettől kezdve a tartomány városai önállóságot élvezhettek, ami annyit jelentett, hogy legfontosabb közjogi méltóságaikat - a bírákat és papokat - szabadon választhatták, és csupán adófizetési kötelezettségük volt a király felé, valamint ha a király úgy kívánta, háború idején 50 lándzsást kellett a rendelkezésére bocsátani. A szepesi szászok önállósága ettől kezdve gyakorlatilag a XIX. század második feléig fennmaradt, bár e hosszú idő alatt is történtek sorsfordító események életükben.

A XV. század elején mai gondolkodásunk szerint kissé furcsa, abban az időben azonban a nemesi világban elfogadott esemény történt, mégpedig a 13 legjelentősebb szepesi városnak 1412. november 8-án történt elzálogosítása. Az elzálogosítás az alábbi városokat érintette: Poprád (Poprad), Felka (Veľká), Mateóc (Matejovce), Szepesszombat (Spišská Sobota), Nagyőr (Strážky), Szepesolaszi (Spišské Vlachy), Szepesváralja (Spišské Pohradie), Igló (Spišská Nová Ves), Szepesbéla (Spišská Belá), Ménhárd (Vrbov), Leibic (Ľubica), Duránd (Tvarožná), Ruszkin (Ruskinovce), s ezeken kívül még Lubló (Stará Ľubovňa), Podolin (Podolinec) és Gnézda (Hniezdne). E városokat Zsigmond király mint koronabirtokokat, a dalmát városok visszaszerzéséért indított háború költségeinek fedezése céljából 88 800-Ft-ért bérbe adta sógorának, II. Ulászló lengyel királynak. Ez az állapot nem volt jó hatással az elzálogosított városok fejlődésére, mert bár ez alatt a majd négy évszázad alatt is önálló önkormányzattal rendelkeztek, és területileg sem csatolták őket Lengyelországhoz, de a lengyel helytartók (sztaroszták) igyekeztek minden módon kizsákmányolni és sanyargatni a lakosságot. A magyar korona alatt maradt 11 város grófsága ezután is önálló területet alkotott az országon belül, Comitatus 11 oppidorum Scepusiensum néven. Az elzálogosított városok csak 360 évvel később, 1772. november 5-én, Mária Terézia uralkodása alatt kerültek vissza a magyar koronához. Ha végignézzük akár az elzálogosított, akár az itthon maradt városok névsorát, megállapíthatjuk, hogy bizony ezek legtöbbje ma már csak községnek számít, legtöbbjük egészen kisközséggé vált az idők során.

A XVI. században, a török hódoltság korában a Szepesség addig szinte kizárólag német ajkú lakossága közé az ország más részeiből nagyobb létszámú szlovákság települt. Bár még hosszú időn át a német ajkú őslakosok maradtak a meghatározói a Felvidék e részének, a későbbi népszámlálások alkalmával egyre nagyobb lett a szlovák ajkú lakosság lélekszáma. Ez a folyamat a XVII. század végére olyan méreteket öltött, hogy a Szepesség nagyobb települései fokozatosan elvesztették német karakterüket.

1778-ban ismét jelentős esemény történt a magyar koronához visszatért városok életében, amikor a visszacsatolt városokból Mária Terézia megalakítja a XVI szepesi városok kerületét, Igló székhellyel. Ezután kisebb megszakítással 1876-ig élvezhetik autonómiájukat, ekkor a XVI szepesi várost, valamint Lőcse és Késmárk szabad királyi városokat bekebelezte Szepes vármegye. Tulajdonképp ekkortól lettek a századokon keresztül önállóan fejlődött, külön jogi életet élő szepesi szász telepesek (a továbbiakban zipserek) a történelmi Magyarország polgárai.