"A szerencsétlenséget nem a hegyek, hanem az emberek okozzák"
Egy olyan régi hegymászó közmondást idéztem, amelyet azonban ma is fontos emlékezetébe vésni mindenkinek, aki a sziklaóriások birodalmába indul. Sajnos a rekordok hajhászása a Tátrában sem nélkülözheti az áldozatokat, akik egy-egy csúcs új útjának keresése során, esetleg a már ismert úton, sőt néha jelzett turistaúton jártak szerencsétlenül. A Tátra is sok-sok áldozatot követelt, már feltárásának kezdeti időszakában is, és sajnos követel még ma is. Az áldozatok felsorolása, a szerencsétlenségek és azok tanulságainak leírása több kötet lapjait betölthetné, itt most csak egy-két, a Tátra életében neves személyiség balesetét szeretném kiemelni, ezzel is utalva arra, hogy a legképzettebb, a hegyet a legjobban ismerő hegymászónak és turistának is elég egy másodperc kihagyás, s élete máris veszélybe kerül.
Korabeli leírások már 1856-ban megemlékeznek öt ember haláláról, akiket a Ko¶cielisko-völgyben sodort el egy hatalmas lavina. A múlt század végén több, a turisták számára épített menedékházat is lavina temetett maga alá, illetve rongált meg jelentősen. 1874-ben egy lavina rombolta le a Felkai-völgy első turistalétesítményét, a Felkai-tavi menedékházat, úgyszintén 1878-ban a Waksmundzka-völgyben álló menházat.
A Magas-Tátra legjelentősebb személyiségei között kell megemlíteni Wachter Jenő (1887-1907) egyetemistát, aki egy ígéretes, de már addig is eredményes hegymászókarrier kezdetén, 1907. augusztus 8-án leereszkedés közben zuhant le a Simon-toronyról. Ez a nagyon tehetséges fiatalember a legnehezebb helyeket is vezető nélkül járta be. Balesete után a BETE emléktáblát helyezett el a Békás-tavak egyik sziklafalán, a Tengerszem-csúcsra vezető turistaút mentén, amit később a Szimbolikus temetőbe helyeztek át. Emléke előtt tisztelegve az MTE a háromormú Márta-csúcs tűhegyes középső ormát - amelyet halála előtt 3 nappal állandó társai, Horn Károly Lajos és Serényi Jenő társaságában ő mászott meg elsőként - Wachter-toronynak nevezett el. E három neves hegymászót az általuk véghezvitt mászások iránti tiszteletből a magyar hegymászó-társadalom csak "Tátra-triász" néven ismeri.
A századforduló legismertebb lengyel vezetőjét, Klimek Bachledát 1910-ben a Jávor-csúcsról egy hózivatar sodorta le, miután egy megsérült hegymászó mentése közben leoldotta magáról a kötelet. 1924-ben, szintén mentés közben halt meg az akkori idők egyik legkiválóbb szepesi vezetője, Breuer János, aki a Fecske-tornyon végzett mentés során elvált társaitól, s a sötétben való leereszkedés közben kötele rövidsége miatt lezuhant.
A Kápolna Ny-i falának első megmászási kísérlete közben vesztette életét 1933-ban a századelő másik tehetséges fiatal lengyel hegymászója, Wiesław Stanisławski (1909-1933), barátjával, Witold Wojnarral együtt. Szintén a nagy lengyel hegymászók közé kell sorolnunk Wincenty Birkenmajert (1899-1933), aki rövid élete során nagy hírnevet szerzett magának a tátrai elsőmászások terén, hiszen 1930-ban felállított egy sajátos rekordot: egy nyári szezon alatt 36 új utat, illetve már ismert utak új útvonalát járta be más-más társakkal együtt. Sajnos nem sokkal ezután, 1933 áprilisában a Ganek K-i fala egy nehéz pillérének első megmászási kísérlete közben - katasztrofális időjárási körülmények között - életét vesztette. Erre az útjára elkísérte őt a fiatal Stanisław Groński is, aki azonban túlélte az elemek tombolását, de 1957-ben, az Alpokban őt is utolérte a hegymászóhalál.
A turistatársadalomban nagy megdöbbenést keltett az a baleset, amely 1994. augusztus 12-én történt. Ezen a napon a Dolina Olczyska torkolata közelében lezuhant a TOPR mentőhelikoptere, fedélzetén négy kitűnő hegyimentővel, akik valamennyien életüket vesztették a baleset során.
A vezetőkön kívül a hegymászók és a turisták soraiból is szedte és szedi áldozatait a hegység. A turista-szerencsétlenségek úgy a századelő, mint napjaink Tátra-irodalmában, s még inkább a turistáknak szóló lapokban sajnos állandó rovatként szerepelnek. Ezeket elemezve mindig ugyanarra a következtetésre juthatunk: a legtöbb áldozat saját képességeit túlbecsülve, erejét meghaladó túrára vállalkozott, vagy pedig kellő tapasztalat nélkül indult neki a hegység meghódításának. Sok veszély forrása az egyedül való túrázás, ami sokszor még a tapasztalt, megfelelő ismeretekkel rendelkező turistát is veszélybe sodorhatja. Napjainkban is jelentős a magyar áldozatok száma, és különösen elgondolkodtató, hogy az áldozatok nem csak a hegymászók köréből kerülnek ki.