A kronológia sorsfordító részéhez érkeztünk, amikor a magyar nemzet egyik leggyászosabb eseményének, az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződésnek a Tátrát érintő történéseit kell leírni. Ez a szerződés az ország területe 2/3 részének, a lakosság több mint a felének (közöttük a magyarság mintegy 40 %-a) elvesztését jelentette. A szerződés értelmében Erdéllyel, a Délvidékkel, Horvátországgal és Nyugat-Magyarországgal együtt elcsatolták Magyarországtól a Felvidéket is.

Miután 1918. október 28-án kikiáltották a Csehszlovák Köztársaságot, majd a magyar hadügyminiszter december 6-án elrendelte a Felvidék kiürítését, 1918 decemberében fokozatosan a csehszlovák reguláris alakulatok ellenőrzése alá került a Szepesség, valamint a Kassa-Oderbergi vasútvonal fontosabb állomásai. Ennek a folyamatnak mintegy betetőzése volt a Vix jegyzék átadása, amelyben a szövetségesek elrendelték a nagyrészt szlovákok lakta É-i területek kiürítését. Ezeken a területeken, így a Magas-Tátrában is megkezdődött az esztelen rombolások sorozata. Gyors ütemben eltávolították a magyar közigazgatás vezetőit és hivatalnokait, a magyar intézmények működését betiltották. Az MKE által a hegységben alkalmazott útjelzéseket, tájékoztató táblákat egytől-egyig tönkretették, felirataikat eltüntették. Az intézmények és egyesületek ingó és ingatlan vagyonát eltulajdonították, minden magyar nyelvű emléket megsemmisítettek (még az anyakönyveket és a levéltárak századokra visszamenő iratait is!). Erre a szomorú sorsra jutott a poprádi Kárpát Múzeum is, melynek felbecsülhetetlen értékű gyűjteményének nagy részét egyszerűen elégették. A legjelentősebb Tátra-kutatók és gyűjtők állandó zaklatásnak voltak kitéve, anyagaikat megsemmisítés céljából elkobozták. E neves férfiúkra (pl. Grósz Alfréd) sokszor a börtön vagy az újonnan alakult Csehszlovák államból, és ezzel együtt szeretett Tátrájukból való kiutasítás várt, nemzeti hovatartozásuk miatt. A rombolás nem kímélte az ingatlanokat sem, példa erre a menedékházak kifosztása, bútorzatuk elégetése és összezúzása.

A Felvidék elszakítása, a céltalan rombolások, az óriási szellemi értéket képviselő gyűjtemények megsemmisítése után, az immár Csehszlovákiához tartozó Magas-Tátrában 1919. január 19-én Liptószentmiklóson megalakult a Tatranský spolok turistický (TST; Tátrai Turista Egyesület), amely az első szlovák turistaegyesület volt a hegységben. Az új csehszlovák állam megalakulásával az 1888-ban alakult, s addig Csehország területén működő Klub Českých Turistů-ból (KČT; Cseh Turisták Klubja) 1919-ben alakult Klub Československých Turistů (KČST; Csehszlovák Turisták Klubja), majd 1938 novemberétől ennek jogutódja, a Klub slovenských turistov a lyžiarov (KSTL; Szlovák Turisták és Síelők Klubja) lépett az MKE helyébe, s vette át ezzel az épségben maradt menedékházak, a turistautak, az útjelzések gondozását, folytatva az elődei által megkezdett munkát. 1921. augusztus 17-én Iglón alakult meg a JAMES, amely a legkiválóbb szlovák hegymászókat toborozta soraiba. Ez a betűszó eredeti formájában az "Iglói Alpinista Mászók és Síelők Egyesülete" név rövidítése volt, de a szlovákosítási folyamat részeként ezt is megváltoztatták. A rövidítés betűit meghagyva az elnevezést nemzetközi szavakkal pótolták, így lett "Idealismus Alpinismus Moralita Eugenika Solidarita". Napjainkban a turistautakkal kapcsolatos tevékenységek (karbantartás, jelzés) szervezését, végrehajtását és ellenőrzését a TANAP Igazgatósága végzi.

Az I. világháború utáni években a hegymászást addig motiváló esztétikai élvezetek helyett a sportszellem, az elérhetetlennek hitt rekordok megdöntése került előtérbe. Ennek eredményeképpen a későbbi időkben megjelent leírásokban már kevesebb romantikus elemmel találkozhatunk, a túraleírásokat mindinkább a szakszerűség jellemezte.

Ebben az időszakban a világháború után életbe léptetett, az utazást korlátozó intézkedéseknek köszönhetően a magyar hegymászók még a ténylegesen mért távolságnál is messzebb kerültek szeretett Tátrájuktól. Talán még rosszabb lett a helyzet a II. világháború után, amikor a Tátrába való kiutazás sokak számára elérhetetlen vágyálom maradt csupán, s csak néhány hegymászónak sikerült különféle fondorlatos trükkökkel (szervezett utazás keretében) eljutnia azokba a hegyekbe, amelyekről otthon oly sokat álmodoztak. Ezek a nehézségek csak a hatvanas években szűntek valamelyest, amikor az útlevél-rendelkezések könnyítésével elérhetőbbé váltak a Magas-Tátra csúcsai és völgyei.

Ahogy a hegymászók egyre képzettebbek lettek, s századunk harmincas éveiben már a kor színvonalának megfelelő alpesi technikát használták, ezzel együtt változtak a csúcsokra vezető útvonalak is. Amíg az első megmászók többnyire kacskaringós utakon, szerpentineken jutottak fel egy-egy csúcsra, úgy akkor és attól kezdve már a lehető legrövidebb utat keresik a hegymászók a hegyek leküzdéséhez.