A századfordulón, a Tátra körút megépítése után a Magas-Tátra mindinkább a turisták és a gyógyfürdőzés hívei figyelmének középpontjába került, bár a fejlődés nem nevezhető zökkenő mentesnek. Ebben az időben virágzásnak indult a fürdőélet, amely kezdetben csupán a két nyári hónapra korlátozódott. A tátrai fürdőélet kialakulásával párhuzamosan a tátraalji telepek (pl. Husz-park, Weszter-park, Krompecher-park, Gréb-park) fejlődése lelassult, majd ezek szép lassan megszűntek létezni. A tátrai fürdők fejlődésének nagy lökést adott a települések kedvező téli adottságainak felismerése után a téli idény bevezetése, amelyet első alkalommal 1882-1883-ban, Új-Tátrafüreden alkalmaztak. Ezzel egyidejűleg igyekeztek a nyári idényt is meghosszabbítani. Ilyen feltételek mellett századunk első évtizedében sorra épültek fel a minden igényt kielégítő szállók és szanatóriumok (1904-ben a tátrafüredi, 1905-ben a csorbai-tavi Nagyszálló, 1905-ben a tátralomnici Palota-szálló, 1907-ben a széplaki Guhr-szanatórium stb.).

A nagy kitartást igénylő hegymászósport egyre népszerűbbé válásával fokozatosan javultak a völgyi utak, a csak hegymászók által látogatott részek a mászás segítésére szolgáló eszközökkel (vasláncok, kapcsok) lettek ellátva, javult a menedékházak felszereltsége. 1905 körül már elmondható, hogy nincs a Magas-Tátrának megmászatlan csúcsa, így a hegymászók fokozatosan a gerincek, majd később, a század tízes éveinek elején a nagy falak felé fordultak. A hegymászósport oly lendületbe jött, hogy pár év múlva a Magas-Tátrának valamennyi csúcsára, ormára, gerincére már legalább egy mászóút vezetett.

A vezető nélküli hegymászás terjedésével együtt a hegymászókat vezető hegyi vezetők tevékenysége mindinkább háttérbe szorult, és a hegymászóktól az egyszerű turisták felé terelődött. Természetesen napjainkban is működnek vezetők a hegység mindkét oldalán, és aki nem rendelkezik hegymászó-igazolvánnyal, de ennek ellenére kellő önbizalma van, hegyi vezető kíséretében bátran nekivághat egy-egy nehezebb csúcs megmászásának. A napjaink vezetőivel kapcsolatos információkat a kalauz "Egyéb információk" c. részében találhatja meg a T. olvasó.

A XX. század tízes éveiben, a kincstár terveiben több, a turizmus és a hegymászás fejlődését elősegítő menedékház felépítésének gondolata szerepelt. Többek között a Fátyol-vízesés alatt, a Szkok-tó mellett, a Kriván alatti Zöld-tó mellett, a Wahlenberg-tó mellett és a Szalóki-tavak mellett is tervbe volt véve ilyen építkezés, a kivitelezésre viszont már nem került sor. Ebben az időszakban nagy népszerűségre tettek szert a Magas-Tátrában több helyütt fellelhető kilátók. Ezek általában fedett, alacsony kis tornyocskák, másutt viszont csak vaskorláttal megerősített pihenőpadok voltak, melyeknek egy része még ma is áll. Talán a legismertebb az 1904-ben épült Szilágyi Dezső-emlék a Tarajkán, mely ma a Magas-Tátra emblémájával ellátva áll a Tarajkáról lefelé induló aszfaltozott út első fordulójában. A maga idejében jelentős helynek számított a Szalóki-gerinc oldalában álló Hilgermann-emlék, úgyszintén a gerinc élén a Miksa-magaslat, és nem utolsósorban a Rainer-emlék az Öt-forrás mellett.

A hegymászósport mind szélesebb körű terjedéséhez jelentékenyen hozzájárult az MTE Egyetemi Osztályaként 1905-ben megalakult, majd 1909-ben önállósult Budapesti Egyetemi Turista Egyesület (a továbbiakban BETE). Az egyesületben tömörült fiatal magyar hegymászók 1905-től az I. világháború kitöréséig játszottak jelentős szerepet a Tátra hegymászótörténelmében. Ez az agilis, fiatal hegymászókból álló csapat adta ki az 1910 és 1935 között létezett Turistaság és Alpinizmus c. folyóiratot, amely az MTE által megjelentetett Turisták Lapja mellett a század első felének legjelentősebb magyar nyelvű turista szaklapja volt. A csoport számtalan tehetséges hegymászót adott a magyar turistatársadalomnak, többek között itt bontogatta szárnyait Horn Károly Lajos, Jordán Oszkár, Kregczy Tibold, Reichart Dezső, a rövid élete során is nagy elismertségre szert tett Serényi Jenő, és sok más tehetséges hegymászó mellett az alábbiakban bemutatásra kerülő Komarnicki testvérek, valamint Hefty Gyula Andor.

A csoport legeredményesebb tagjai kétségkívül a Komarnicki fivérek, dr. Komarnicki Gyula (1885-1975) és öccse, dr. Komarnicki Roman (1887-1973) voltak. Komarnicki Gyula, a BETE alapító és egyben vezetőségi tagja a magyar hegymászók közül a Magas-Tátra egyik legalaposabb ismerőjének számított, aki turistaként még 83 éves korában is járta a Tátrát. 1907-ben kezdték meg tátrai mászásaikat, amikor már szinte minden jelentős csúcsot legalább egy irányból megmásztak, így tevékenységük az újabb és újabb, néha könnyebb, de néha nehezebb útirányok keresésére, valamint a mindinkább elterjedő falmászásokra összpontosult. A szinte minden szabadidejét a Tátrában töltő Komarnicki Gyula tátrai helyismeretéről legendák keringtek, a két testvér lengyel és német hegymászókkal társulva a legtöbb első megmászást végezte a Tátrában. Az általa elsőként meghódított csúcsok felsorolása egy külön kiadvány lapjait is megtölthetné, itt most véletlenszerűen csak egy párat sorolok fel. Elsőként mászta meg a Barát ÉNy-i falát 1908. augusztus 16-án a lengyel Kordys Roman társaságában, a Varangyos-tavi-csúcs É-i falát 1908. augusztus 30-án a német Martin Alfréd társaságában, valamint a tátrai sziklafalak leghatalmasabbikát, a Weber-csúcs északi falát 1912. augusztus 18-án Hefty Gy. Andorral. Első téli megmászásai közül a Hátsó-Gerlachfalvi-csúcsot emelném ki, amelyet 1913. február 9-én mászott meg szintén Hefty Gy. Andor társaságában.

Komarnicki Gyula mászótúrái mellett irodalmi tevékenysége miatt is a Tátra jeles személyiségei közé tartozik. Már az 1914-ben és 1917-ben megjelent, Vigyázó-Hefty féle turistakalauzhoz is ő írta a hegymászókalauzt (amely 1918-ban Késmárkon önálló német nyelvű kiadásban is megjelent), majd 1926-ban Budapesten jelent meg A Magas-Tátra hegymászó kalauza c. műve. Ennek kibővített és átdolgozott kiadása A Magas-Tátra hegyvilága címmel több, mint 50 évvel később, már a szerző halála után, 1978-ban és 1985-ben jelent meg, szintén Budapesten. E kalauzok a magyar kalauzirodalom legszámottevőbb alkotásai, melyek napjaink magyar hegymászóinak legfontosabb vezetői a Tátrában. Komarnicki Gyula irodalmi tevékenysége azonban nem csak a fenti kalauzokra összpontosult, hiszen számtalan cikke, publikációja jelent meg magyar és német nyelven különböző folyóiratokban, elsősorban a Turistaság és Alpinizmusban.

Már az előző bekezdésben is felmerült a korszak másik nagy magyar hegymászója, Hefty Gyula Andor (1888-1957) neve. Hefty 1908-tól a BETE legaktívabb tagjai közé tartozott, a hegymászósport területén elsősorban a falmászások terén jeleskedett, és emellett mint a Bélai-Tátra egyik legalaposabb ismerőjét tartották számon. 1911 és 1936 között Késmárkon élt, és mint magyar származású zipser, hegymászóként, de talán még inkább íróként szolgálta szeretett Tátráját. Dr. Vigyázó Jánossal közösen írta az 1914-ben Budapesten megjelent A Magas-Tátra részletes kalauza c. háromkötetes turistakalauzt. Ezen kívül is még több mint 20, magyar és német nyelven megjelentetett kalauz fűződik nevéhez, amelyek nagy része szintén a Tátrával, ill. annak környékével foglalkozik.

A századfordulón ismerte meg a Tátrát Mieczysław Świerz (1891-1929), az egyik legtehetségesebb lengyel Tátra-járó és rövid élete során is igen termékeny kalauzíró, a Tátra neves közéleti személyisége. Már gyermekkorában is több tátrai csúcsra följutott, 15 évesen már hegyet mászott, s fájdalmasan korai haláláig rendszeresen járta a hegyeket, miközben sok első mászást vitt véghez. 1912-ben, Krakkóban jelent meg Przewodnik po Tatrach c. kalauza, majd 1919-ben, Zakopanéban Przewodnik po Tatrach Polskich i Zakopanem c. turistakalauza. E két jelentős kiadványon kívül még sok könyve, írása jelent meg 1908, és az 1929. július 5-én a Kościelec Ny-i faláról történt lezuhanása után bekövetkezett halála között.

Świerz kortársa volt a századelő másik híres lengyel hegymászója és hegyimentője, Henryk Bednarski (1882-1945), aki főleg első téli mászásaival írta be nevét a Tátra történelmébe. 1908-ban először mászta meg télen a Gránát-csúcsok két csúcsát, majd 1910-ben a Barát csúcsát. Korán bekapcsolódott a hegyimentő szolgálatba, ahol eredményesen segítette bajba jutott társait. Neki jutott 1933-ban az a szomorú feladat, hogy lehozza a Ganekról szerencsétlenül járt barátjának, Birkenmajernak a holttestét. Nem feledkezhetünk meg ebben a sorban Aleksander Ignacy Królról (1874-1951) sem, aki a század első évtizedének egyik legkiválóbb lengyel hegymászója volt. A már fentebb bemutatott hegymászók kortársaként több első mászást végzett olyan neves személyek társaságában, mint pl. Komarnicki Gyula, Chmielowski vagy Zaruski.

A XX. század elejére az addig szinte kizárólag csak vezetőkkel végzett mászások helyett mindinkább a vezető nélküli hegymászás térhódítása a jellemző, melyben a tátrai elsőmászásokhoz hasonlóan, a XX. század tízes éveitől kezdve a szepesiek jártak az élen. Az I. világháború utáni időszakban a szepesiek előretörése még markánsabban jelentkezett, tekintve, hogy az addig domináló lengyel hegymászók a megváltozott politikai helyzet miatt nehezebben tudtak átjönni a Tátra (akkor már) csehszlovák oldalára.

A számos nagynevű szepesi hegymászó közül is kiemelkedik a késmárki Grósz Alfréd (1885-1973) professzor, a Tátra leghűségesebb pártfogója, aki a Magas-Tátra feltárásában és kutatásában végzett munkájával írta be magát a hegység történelmébe. Grósz turistaként 1901-ben kirándult először a Tátrába, majd 1905-től már hegymászóként hódította meg a hegység addig még ismeretlen tájait. Számtalan új túrája közül itt a Markazit-torony kb. 300 m magas É-i falának 1912-ben véghezvitt első megmászását emelném ki, melyet Kregczy Tibold és Rokfalusy Lajos társaságában vitt véghez. E három kitűnő hegymászó sok-sok közös mászótúrát hajtott végre. Grósz 1905 és 1945 között több mint 100 első mászást végzett a Tátrában, tudására jellemző, hogy a Magas-Tátra minden csúcsát megmászta. Grósz volt az, aki a Gerlachfalvi-csúcson 1896-ban felállított, majd századunk húszas éveinek elején felrobbantott millenniumi emléktábla egy darabját sokévi keresés után megtalálta a csúcs Felkai-völgy felőli oldalában. Ez a kis darab, a magyar hegymászás történelmi ereklyéje jelenleg e turistakalauz lektora, Neidenbach Ákos tulajdonában van. Grósz Alfréd a hegymászás gyakorlati népszerűsítése mellett (melynek keretében osztálykirándulások sokaságát szervezte a Tátrába) kiemelkedő közéleti tevékenységet is folytatott (15 éven át volt a KV elnöke). Úgyszintén elévülhetetlen érdemeket szerzett az általa véghezvitt mászások, valamint tátrai feltárás-történeti, ill. nevezéktani kutatások publikálása által is, hiszen számtalan cikket jelentetett meg a legkülönfélébb kiadványokban (pl. MKE évkönyvek, Turistaság és Alpinizmus, TL, Karpathen-Post stb.). Talán legjelentősebb munkájának tekinthetjük a Tátra-történeti kutatásait és ismereteit összegző, 1961-ben, Stuttgartban megjelent Die Hohe Tatra c. művet. Grósznak a Tátráról és a hegymászásról vallott nézeteinek jellemzésére álljon itt egy részlet az általa írott, az MKE 1914. évi évkönyvében megjelent cikkből:

"Szeretek a bércek keresetlen vidékein kóborolni, próbára tenni az akaraterőmet, a tájékozódó és ítélőképességemet, rendelkezem-e elegendő rátermettséggel idegen terep átkutatására. Szeretek önmagamra utalva behatolni a hegyek rejtett titkai közé, hogy a szirtes útvesztők ismeretlenének elém háramló akadályai között, kalandos vállalkozási kedvvel a magam találékonyságából böngésszem ki az eligazodás és előbbre jutás módjait."

Már az előbb is említettem Rokfalusy Lajost (1887-1974), aki Grósz kortársaként az egyik legkitűnőbb hegymászónak számított. Egyes vélekedések szerint Grószhoz hasonlóan ő is megmászta a Magas-Tátra minden csúcsát, bár némely kutatók ebben kételkednek. Tény viszont, hogy századunk tízes éveinek elején a legaktívabb téli hegymászók közé tartozott. Számtalan mászóútja során ebben az időszakban 20 első téli mászást vitt véghez, ami figyelemreméltó teljesítmény. Rokfalusy Trianon után Magyarországot választotta, és így, bár szép kort ért meg, tátrai hegymászó-pályafutása gyakorlatilag 1920-ban befejeződött.

A Magas-Tátra teljes tudományos és turista feltárásának köszönhetően, a közlekedés fejlődése folytán egyre inkább elterjedő csoportos kirándulásokkal jelentősen fellendült az idegenforgalom. Iskolai és felnőtt csoportok, tanulmányi kirándulások szervezésével mind belföldön, mind külföldön a társadalom egyre szélesebb rétegeihez jutott el a vidék szépségének híre. Az arisztokrácia és a tehetősebb polgárság a nyári és téli szabadságát igyekezett a városok megszokott levegőjétől távol, valamely tenger mellett, vagy pedig a felüdülést kínáló hegyi levegő jótékony hatásait kihasználva eltölteni.